Sütő Fanni: Őszi éjjel Galagonya

      Egy szürke pusztaságban bolyongva találkoztam először az Időtolvajjal. Az alkonyat langyos volt, és a szél ujjai borzolgatták a hajam. A táj már szenderegett a kabócák andalító énekétől, a nap is elindult lefeküdni mangó színű ágyába. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy nem az Időtolvaj lesz itt a legnagyobb meglepetés. Bár amióta beleestem egy kívánságkútba, és egy köztes világban találtam magam, elkezdhettem volna gyanakodni. A száraz, szürke fű illata birizgálta az orrom, és megmagyarázhatatlan módon az otthoni temetőt és egy bizonyos hallottak napját jutatott eszembe. Egy csokor fáradt krizantémot vittünk a nagymama sírjára, utána a nagynénémhez mentünk. Apám nem jött velünk, azt mondta dolgoznia kell. Liza néni általában sokat beszélt, és éjfélig nem eresztett minket haza, de akkor beteg volt, ezért hamar elbúcsúztunk. Azt hittük, apám majd örülni fog nekünk. Először seholsem találtuk, de aztán nevetgélést hallottunk a hálószoba felől. Nyílt az ajtó, és egy feketehajú nő szaladt ki apám egyik ingében. Az első pillanattól kezdve gyűlöletem a Másik Nőt, és ezen másfél év elmúltával sem tudott változtatni, akárhogy is próbálkozott.

 A szüleim házassága zátonyra futott, és a házunkban alig lehetett megmaradni a folytonos veszekedéstől. Apám válni akart, anyám meg akarta menteni a házasságukat. Ezért támadt az a fantasztikusan eredeti ötletem, hogy elszököm otthonról. Na nem végleg. Csak egy kicsit, amíg a kedélyek lenyugszanak. Azt nem kalkuláltam bele, hogy átzuhanok egy furcsa, másik világba, ami a sajátoménak torz tükörképének tűnt.

A nagy találkozás már érkezésem első napján megesett. Miután elhaladtam a pirosan villogó „Üdvözöljük a Limbóban!” tábla mellett, egy szárazfűvel benőtt sakktáblamintás pusztaságba tévedtem. Mozgásnak nyoma sem volt, csak egy soványka bokor fehérlett a a messzeségben. Ahogy kémleltem a tájat, valami ezüstös csillogást pillantottam meg a bokor gallyai közt. Jobb ötletem nem lévén, úgy gondoltam, akár meg is nézhetem mi az. Az utam felénél járhattam, amikor mintha egy hatalmas kakukkos óra rikkantását hallottam volna. A kakukkolás végigszaladt a tájon, és az ég egy szempillantás alatt besötétedett. Meglepődtem, hogy milyen elegánsan és egyértelműen oldották meg a sötétedést.

Amikor végre odaértem, a csillogásnak nyoma sem volt, így csalódottan leültem a bokor tövébe. A mohaágy hívogatóan puhának bizonyult, így egy kicsit elszenderedtem. Halk kuncogásra ébredtem.

 Egy magas fiú állt előttem, smaragdzöld zakóban, mellényben és skótkockás nadrágban. Borostyánsárga haján rozsdabarna kalap ült, melyet megemelt a tiszteletemre. Mellénye zsebéből előkapott egy ezüstösen csillogó, ideges szívként kattogó zsebórát, majd rám vigyorgott.

– Épp időben – jegyezte meg elégedetten.

– Időben mihez? – kérdeztem idegesen.

– Hogy csodálatos dolgot láss.

Volt benne valami bosszantó: a vidáman csillogó szeme és a túl széles mosolya. Valahogy egyik sem tűnt igazinak.  

– Még van pár percünk, üssük el értelmesen az időt – szólalt meg még mindig vigyorogva, majd végigmért. – Hogy hívnak?

– Miranda – böktem oda. – És téged?

 – Érdekes név, bár kicsit semmitmondó. De fennvilági, szóval nem lep meg. Az én nevem Időtolvaj – válaszolta kis meghajlással. – Itt a Limbóban az a dolgok rendje, hogy a neved a foglalkozásod vagy a funkciód is egyben. Sokkal praktikusabb.

– Nagyon tiszteletreméltó munkának hangzik… – jegyeztem meg csípősen.

– Minden munka tiszteletreméltó, ha van aki profitál belőle. Én hivatásból szeretem a nőket, és cserébe ellopok némi időt az életükből. A legtöbb esetben meg sem érzik. Persze akadnak balesetek, de hát hol nem? Gondolj csak bele mennyi örömet szerzek nekik cserébe! Mástól ezt nem kaphatják meg. Még pénzbe sem kerül nekik! Az a pár mámoros pillanat, amit elcsenek tőlük fel sem tűnik nekik, nekem pedig a boldog jövő záloga. A termést eladom Amita Kartoknak, annak a vén banyának. Biztos találkozol majd vele, ha a Kártyavárba érsz… Csúnya szegény, mint az éjszaka és ráncos, mint egy újszülött, de aranyszíve van. Nem úgy, mint a Szívek Hölgyének… őt kerüld, ameddig csak teheted. Szeret életeket tönkretenni.

„Oh, ilyen nőket én is ismerek” gondoltam.

– Amita Kartok? Ez nem is foglalkozás… vagy legalábbis nem olyan, amiről én hallottam.

– Valóban nem, de Amita régebb óta van itt, mint bárki. Fennvilági volt egykor, a fáraók földjéről, de már olyan hosszú ideje itt él, hogy a Limbót tekinti otthonának. A tiszteletreméltóságról meg annyit, hogy ha nem venné észre a kisasszony, magácska is a pusztában kóborol éjnek évadján, gardedám nélkül. Nekem legalább jó okom van rá – tette hozzá.

– És mi lenne az a nagyon jó ok? Meglopni valakit? – kérdeztem indokolatlanul nyersen.

– Nagyot tévedsz – jegyezte meg hűvösen. Most először tűnt el a mosoly az arcáról. – A bájos menyasszonyommal jöttem találkozni.

– Bájos menyasszony?! – néztem körbe kíváncsian. – Ugye nem rám gondolsz? – kérdeztem ostobán, mert rajtam kívül más nőnemű lényt nem láttam a közelben.

– Ugyan kérlek! Ne nevetess! – mondta egy erőltetett mosoly után. – Miért hívnék egy vadidegent a menyasszonyomnak?

Már éppen válaszra nyitottam a számat, de csendre intett.

– Most próbálj meg hallgatni egy kicsit! – súgta, és az ég felé nézett. Mintha lágy ködfátyol ereszkedett volna ránk, talán a csillagok könnyei. Ahogy a pára rátelepedett a bokor száraz ágaira, a halott gallyakon selyemfehér virágok izzottak fel, majd hirtelen finom kesztyűs kézzé váltak. Egy karcsú lány állt a bokor helyén, almavirágszín hajjal, könnykék szemmel.

– Tol, hát eljöttél! – sóhajtotta a galagonya-lány megkönnyebbülten.

A fiú válasz helyett a karjaiba kapta, és magához szorította. Olyan kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, mint a haldokló az utolsó perceibe.

– Persze, hogy eljöttem, Galagonyám – suttogta az Időtolvaj, letörölve egy könnycseppet a lány arcáról. –  Tudod, hogy minden éjjel eljövök, hogy láthassalak. Még ha csak egy percre is.      

A lány megszorította a kezét. Megfájdult a szívem, és elszégyelltem magam. Sugárzott belőlük a szeretet és a szomorúság. Nem volt jogom, ezt végignézni. 

– Mennyi van még hátra? – kérdezte a lány szomorúan.

– Ma mozgalmas napom volt. Úgyhogy már csak… nyolcszázkilencvenöt év.

– Ahhh – sóhajtották a galagonyabokor ágai, és a következő pillanatban a lány már nem volt sehol.

– Valóban bájos – jegyeztem meg halkan. Az Időtolvaj mosolygott, de vidámságnak nyoma sem volt az arcán.

– Mi történt  vele? – bukott ki belőlem a kérdés.

–Átok. A Szívek Hölgye életében először nem kapta meg, amit akart. Szegény Galagonyámon állt bosszút.

– Mármint?

– Ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel – mondta még mindig szárazan mosolyogva. – Ha eljössz az Utolsó Esély Szalon táncestjére, lehet lesz időm két ügylet között mesélni. Reményeim szerint értékes évekre tudok ott szert tenni, pusztán egy este alatt. Most megyek– először a mosolya tűnt el, aztán ő maga. Végül az órája villanása.

– Mivel nagyon kedves vagyok, megosztom veled, hogy a Galagonya mögötti mohaágy kényelmes, és édes álmokat ébreszt – mondta a hangja, ami úgy látszik tovább maradt, mint a testének többi része. – Könnyebben hagyom magára, ha tudom, hogy van mellette valaki. Jó éjt, hölgyeim! Van még egy kis ellopni való időm! – Azzal a hangja is elenyészett.  

Hosszú ideig nem találkoztunk utána, de a Limbóban való bolyongásom alatt egy nap sem telt úgy, hogy ne gondoltam volna az Időtolvajra és Galagonyára. Miért tenne velük ilyet valaki? Tudnék-e valahogy rajtuk segíteni? A szétrombolt kapcsolatokat személyes ügyemnek tekintettem. Sajnos, ötletem sem volt, hol találom az Utolsó Esély Szalont. Aztán, amikor már majdnem feladtam a keresést, egyszer csak a legváratlanabb helyen botlottam bele: egy zöldségágyásban. A híres-nevezetes Utolsó Esély Szalon és Táncklub egy óriási sütőtökben kapott helyett, melynek bejárata előtt hosszú sor kígyózott. Már jó ideje álldogáltam a sorban, amikor egy puha kéz megfogta a vállam.

– Kisasszony, kérem fáradjon utánam, Önnek  a VIP-bejáraton kell bemennie a Szívek Hölgyének kérésére. Kérem bocsássa meg, hogy csak most vettem észre – mondta egy egyenruhába öltözött madárijesztő-biztonsági őr. Fogalmam sem volt, hogy a Szívek Hölgye honnan tud rólam. A mögöttem várakozó kövér nő hangosat fújtatott, és testsúlyi diszkriminációról mormogott. Hálásan követtem a mosolyra varrt szájú madárijesztőt egy díszes ajtón át. A VIP-bejárat mellett állt a bár csilingelő poharakkal, durrogó pezsgőkkel és szivárványszínű koktélokkal. A pultnak támaszkodó nők kacéran sustorogtak kísérőikkel. A terem másik oldalán süppedős narancssárga kanapék hevertek, s a rajtuk ülő vendégeket pincérek hada szolgálta ki a legkülönfélébb finomságokkal. A tök közepén terült el a hatalmas táncparkett, ami hemzsegett a színes ruhákba öltözött táncolóktól.

A táncolók közt megjelent egy magas bordó bársonyba öltözött nő. A haja olvadó étcsokoládéként hullott a vállára és rózsavörös volt a rúzsa. Hűvös mosollyal fogott kezet a csodálóival, de mindeközben egyenesen felém tartott.

– Drága Mirandám! – köszöntött egy színpadias öleléssel, mintha rég nem látott rokonnal találkozott volna, pedig akkor láttam előszőr. – Kísérj el a királyi páholyomba, annyi mindent meg kell beszélnünk! Megragadta a kezem, és szelíd erőszakkal bevonszolt egy elfüggönyzött részre. A padlót összetört rózsaszirmok borították, és körben hímzett arany-bordó falvédők meséltek kegyetlen úrnőkről és szerelmes lovagokról.

– Mi szél hozott a mi békés kis birodalmunkba? – kérdezte könnyedén, de éreztem a hideg bizalmatlanságot a hangjában.

– Beleestem egy kútba – válaszoltam őszintén.

–Értem – felelte mosolyogva, de úgy látszott nem győztem meg. – Álmodoztál valaha arról, hogy királylány legyél?

– Nem. A kalózos meséket mindig is jobban szerettem.

– Hogyne. Szóval, ha azt mondanám, szívesen átadnám neked a királynői hatalmat, mit mondanál?

– Azt, hogy nem kell.

– Furcsa, furcsa kislány– csóválta a fejét a Szívek Hölgye. – Nem erre számítottam valakitől, aki olyan felforgató elemekkel barátkozik, mint az Időtolvaj. Persze bolond lennél bevallani, hogy azért küldtek, hogy megdöntsd a hatalmamat. Pedig olyan jó barátnők lehetnénk…

Ez a mondat… már hallottam valahol. Újra a Szívek Hölgyére néztem. Kirázott a hideg. Egyre jobban emlékeztetett a Másik Nőre.

– Ne haragudjon, Felség, de fogalmam sincs miről beszél. Igen, ismerem az Időtolvajt, de ettől még nem hiszem, hogy forradalmár lennék.

– Madarat tolláról, drága Mirandám. Ha elfogadsz egy baráti jó tanácsot, elkerülöd azt az embert méghozzá jó messzire. Megnyerőnek tűnhet a széles mosolyával, de veszélyes! Ne dőlj be a hősszerelmes álcának, igazából ártatlan nők életét teszi tönkre. Az én szívemet is összetörte… Hidd el nekem, az a szegény lány is jobban járt, hogy bokorrá változott. És ha most megbocsájtasz, vegyülnöm kell a köznéppel. – Azzal kecsesen kisiklott a szobából. Nem tudtam, kinek adjak igazat. Talán mindketten hazudnak, ő is, az Időtolvaj is.

Az asztalon egy kristálytálon széthasított gránátalmák villogtatták rubin fogaikat és alvadtvörös szőlőszemek kacagtak rajtuk. Elmerengve csipegettem a tálból, csak akkor néztem fel, amikor keleti füstölő illata csapott meg. Egy kendőbe burkolt alak termett előttem.

– Bizonyára te vagy a híres-nevezetes Miranda – állapította meg. A hangja sípolt, mint egy öreg teáskanna. Összebarátkoztál a mi kedves királynőnkkel, mi? Biztos megtömte a fejed az édes hazugságaival. Hadd mutatkozzam be. A nevem Amita Kartok, én lennék az udvari boszorkány. Bár az udvarral kissé elhidegültünk egymástól, amióta ez a nőszemély elzavarta az apját, a királyt. Azóta várunk valakire, aki kezébe veszi a dolgokat, és szabadságba vezeti a népet. Örülünk, hogy végre eljöttél.

– Nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember egy rendszerváltáshoz.

– Nos, van egy prófécia… – köszörülte meg a torkát Amita.

– Remek…prófécia. Hol a szabad akarat?! Mi a jövendölés? – kérdeztem ingerülten, majd lemondón felsóhajtottam.

– Egy fennvilági származású uralkodónő alatt jön el újra a Limbó aranykora.

– Hát ez akár én is lehetnék, de biztos sok fennvilági lány pottyan le hozzátok.

– Hosszú ideje te vagy az első.

–  Csodás. Pont ez kellett még nekem. Inkább meséljen Galagonyáról és az Időtolvajról!

– Sok évvel ezelőtt, amikor a Szívek Hölgye épp csak uralkodni kezdett, szemet vetett az Időtolvajra. Persze, akkor még nem volt Időtolvaj, csak besorolás nélküli Inas. A hölgy minden praktikáját bevetette, de a fiú ellenállt. Az úrnő egy ideig élvezte a játékot, mert biztos volt benne, hogy úgyis nyer a végén. Amikor kezdte belátni, hogy nem halad semerre a dolog, elküldte szaglászni hűséges ölebét, a Tökfilkót. Nem telt bele sok idő, kiderült, a fiúnak menyasszonya van: egy még szintén besorolás nélküli Cseléd.

A Szívek Hölgyének sem kellett több, meglátogatta szegény jóhiszemű lányt. Az naivan beinvitálta, étellel kínálta, és amikor nagy boldogan a közelgő menyegzőjéről kezdett beszélni, az Úrnő átkot bocsájtott rá. Azóta a szerencsétlen lány galagonyabokorként tölti napjait, csupán éjfélkor változik vissza lánnyá, akkor is csak egyetlen percre. Persze a mi szeretett királynőnk nem érte be ennyivel. Alkut ajánlott az Inasnak. Megválthatja a szerelmét, ha Időtolvajjá válik, és más nőktől lop időt, testi szerelemért cserébe. Kegyetlen bosszú. Ha a fiú nem akarta őt szeretni önként, szerethet majd ezer meg ezer nőt kényszerből. Mindezt a tiszta szerelemért. Szegény Tolvaj rögtön hozzám szaladt segítségért. Sajnos, egy uralkodói átokkal még én sem tudok mit kezdeni. Azok csak akkor múlnak el, ha az uralkodó visszavonja őket. Vagy meghal.  

– Mennyi időt kell összelopnia? – kérdeztem remegő hangon.

– Ezer évet.

– Még csak százvalamennyinél tart! Ennek sosem lesz vége… Mennyi ideje tart az átok?

– Az idő a Limbóban nem úgy működik, mint nálatok, de egy biztos, nagyon hosszú ideje.

Ebben a pillanatban vágódott be az Időtolvaj az elfüggönyzött ajtón.

– Nicsak, Amita, te vén banya! De rég láttalak! Már hiányoltam azt a szép bibircsókos arcodat! – A fiú nagy lendülettel megölelte az öreg boszorkányt.

– Ugyan, fiam, tudod hogy nálam hízelgéssel nem mész semmire – mondta mosolyogva Amita. – Hogy megy az üzlet ma este?

– Pompásan! Ennyit máskor egy héten nem lopkodok össze. Jól ki is merítenek… Nem gondolnátok, mennyi szufla van az elhanyagolt tisztviselő feleségekben. Tizenkilenc hónapom van eddig, de ha igyekszem, talán fel tudom tornázni két évre. Galagonya biztos örül majd! – Látszott rajta, hogy kimerült volt, de őszintén boldog. Rosszul lettem, de visszanyeltem a savasan feltoluló érzéseket. Mibe keveredtem? Nem éreztem úgy, hogy én vagyok a megfelelő ember, egy nép megszabadításához, de talán egy szenvedő szerelmespárért még én is tehetek valamit. Ott hagytuk a királyi páholyt, és kimentünk a tánctérre.

A parkett fölött hatalmas óra lógott, ami abban a pillanatban ütötte el az éjfélt. Az egész tánctér megtelt a kondulás visszhangjával, és mindenki megállt egy pillanatra. A mennyezetről apró pukkanások közepette konfettieső hullott alá, és a Hölgy fenyegetően jókedvű hangja zengte be az épületet:

–  Az igazi varázslat éjfél után kezdődik! És most játszani fogunk!

A tömeg gyér tapsba kezdett, de az arcukon feszült mosoly ült.

– A vendégünk tiszteletére a kedvenc játékom lesz terítéken: az ítélkezés! ­

 Mindenki elfehéredett, csak akkor lélegeztek fel, amikor két katona berángatott egy foglyot. Ma nem ők kerültek sorra. A fogoly valahonnan ismerősnek tűnt… Galagonya! Szegény lány riadtan pislogott körbe, és a lábai minduntalan összecsuklottak.

– Ezt a nőt bűnösnek találtam paráználkodásban és felségárulásban. Sorsa azonnali halál… hacsak nincs valaki, aki bajnokának jelentkezik, és kiállja a három próbát. Ha sikerrel jár, övé a lány, ha elbukik… mindketten meghalnak!

Az Időtolvaj rögtön előlépett, mire a Szívek Hölgye elégedetten elkacagta magát.

– Ugyan nem gondolod, hogy hagylak nevezni? Te is felségáruló vagy, örülj, hogy még nem végeztettelek ki!

A fiú keze ökölbeszorult, de szó nélkül visszalépett. A termen síri csönd uralkodott. Gyerünk, csak van itt egy bátor férfi! Vagy nő… Mindenki a földet bámulta. Kivéve a Hölgyet, aki kihívóan mosolygott rám, Amitát, aki biztatón megveregette a vállam és Tolvajt, aki könyörgően nézett. Ennyit a szabad akaratról. Nem tudom, hogy csak Galagonyáék miatt megtettem volna-e, de a hasonlóság a Hölgy és a Másik Nő közt… Azt reméltem, ha itt legyőzöm, talán otthon is rendbe jön minden. Talán ezért kerültem ide. Hogy megmentsem a szüleim házasságát. Előléptem.

– Nocsak, hát mégis a hatalmamra törsz! – mondta tetetett félelemmel a Hölgy.

– Gyakorlatilag belekényszerítettél… Felség.

– Az mindegy. Ne is vesztegessük az időt! Az első feladat: Varrj nekem kesztyűt egy hal bőréből. Egy órát kapsz, minden hozzávalót megtalálsz ezen a pulton.

Nem gondoltam, hogy az elsőnél elvérzem. Ott csillogott ezüstösen a szerencsétlen hal, és üveges szemével bámult rám. Kétségbeesetten néztem körbe. Pillantásom találkozott Tolvajéval, aki vadul vigyorgott rám. Biztos örült, hogy nem ő van itt… Hirtelen odaugrott hozzám, megcsókolt, aztán eltűnt a tömegben. Mi a fenét képzel? Valami megszúrta a nyelvem. Odanyúltam, és előhúztam egy tövist a számból. Ez meg mi? Újra körülnéztem. A Hölgy nem figyelt, mert egy magas kékbőrű férfival flörtölt, Amita pedig boldogan mosolygott. Akkor ez biztos valami jó dolog. Odaléptem az asztalhoz, és kézbevettem a halat. A tövis mintha önálló életre kelt volna, lefejtette a leheletvékony, ezüst pikkelyréteget. Azt sem tudtam, mit csinálok. Valahogy a pókfonálcérnát is sikerült befűznöm, pedig a tövisen nem is volt lyuk. Nem is próbáltam megérteni a csodát, örültem, hogy élek. Tolvaj megmentett. Mire a Hölgy visszafordult az enyelgésből, kész volt a kesztyű. Ilyen szépet még életemben nem láttam. A Szívek Hölgye azonban nem volt lenyűgözve.

– Szóval véletlenül volt nálad egy megbájolt galagonyatövis. Az az egyetlen dolog, ami bármit megvarr. Sebaj, a második nem lesz ilyen egyszerű. Találd ki, mi a kedvenc csemegéje a kiscicámnak… különben te leszel az!

Nyolc őr kötélen bevezetett egy hatalmas Szfinxet. Én meg még azt hittem, egy egyszerű cirmossal lesz dolgom.

– Gyerünk, gyerünk, válogass!

Ott állt az asztal megrakva a legváltozatosabb dolgokkal: selymes csokoládérudak, émelyítően tengerszagú polipok, aranyló szalma és még ki tudja mennyi minden. A Hölgy hűvösen mosolygott. Mostmár egy percre sem vette le rólam a szemét. Elkaptam Amita pillantását. Alig láthatóan megrázta a fejét és megütögette a zsebét. Követtem a mozdulatát, belenyúltam a saját zsebembe. Egy apró csomagot tapintottam ki, biztos a beszélgetésünk alatt csúsztatta bele. Elfordultam az asztaltól és a szfinxhez léptem. Vakon megbíztam Amitában, magamtól úgyse tudtam volna választani. Elővettem a kis csomagot és érdeklődve megszemléltem. Napujj datolya? Ilyen egyszerű lenne? Hátranéztem. Az asztalon persze nem volt egy szem datolya sem. Aha, így már értem. Esélyem se lett volna Amita ajándéka nélkül. A szfinx egy harapással befalta az egész csomagot, utána pedig dorombolni kezdett. Na, ilyet se láttam még.

A Hölgy kezdte elveszteni az önuralmát.

– Jól van, azt hiszed, nagyon ügyes vagy? Az utolsó kérdésemre még válaszolnod kell, abban nem fognak tudni segíteni a csaló kis barátaid! Mi a szívem legnagyobb vágya?

Honnan tudhatnám? Bosszú? Szerelem? Annyi minden van a világon. És akármit mondok, mondhatja, hogy nem igaz.

Amita hirtelen odalépett a Hölgyhöz, és hosszú sárga körmével egy keresztet rajzolt a szíve fölé.

– Így legalább biztosan tudni fogjuk, ha a kislány jól válaszol – mosolygott a Hölgyre. Az visszavicsorgott kivillantva hegyes fogait. Fogalmam sem volt, mire vágyik egy ilyen nő. Mit tudtam róla? Elüldözte a saját apját, tönkretetteGalagonyáék életét, és ki akar iktatni, mert azt hiszi, forradalmár vagyok. Mit tudok a Másik Nőről? Tönkretette a szüleim házasságát, kineveztette magát apám főtitkárnőjévé, és élvezi, hogy mindenkinek ő parancsolgat.

– Hatalom – bukott ki a számon. A Hölgy arca elszürkült, a kereszt a szíve felett vörösen felizzott.

– Még nem végessztünk! – sziszegte, és egy hatalmas fekete kígyóvá változva elsiklott. A tömeg döbbenten pislogott, Tolvaj odaszaladt Galagonyához, és sírva borultak egymás nyakába. Talán nem is olyan nehéz megváltani a világot. Amita finoman a vállamra tette a kezét.

– Szép munka volt.

– Ugyan, nélkületek rég halott lennék. Viszont azt hiszem, a próféciát nem tudom teljesíteni, nem hiszem, hogy elég érett vagyok az uralkodáshoz.

– Te döntesz a sorsodról. Mi meg talán találunk valaki érettebbet – mosolygott rejtélyesen Amita.

– Szerinted ezzel az otthoni gondokat is megoldottam? – kérdeztem reménykedve.

– Nem tudom, kedvesem. A Limbó egy köztes tér, itt máshogy működnek a dolgok. A választ csak akkor tudod meg, ha hazamész. Még egyszer köszönjük.

 Csettintett egyet, és a következő pillanatban az ágyamon találtam magam.