Ludmilla már egy hónapja nem aludt rendesen. Éppencsak elszunyókált, máris heves szívveréssel ébredt, a homlokán izzadtsággyöngyök gurultak le. Amint behunyta a szemét, úrrá lett rajta a nyugtalanító érzés, hogy valaki figyeli. Ám amikor szívdobogva felült, felgyújtotta az éjjeli lámpáját, és hunyorogva a sötétbe burkolozó, távoli szobasarok felé bámult, nem volt ott semmi és senki, csak a régi fényképekkel és érmekkel díszített fal. A hálószobában hervadó levendula és porlepte emlékek illata terjengett. Amikor Ludmilla mély levegőt vett, a nyelvén vattacukor és édes diadal íze olvadt szét. A szobában nem volt senki más, csak ő.
Ludmilla tudta, miért sűrűsödtek meg körülötte az árnyak, de úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Inkább kitapogatta a szemüvegét az éjjeliszekrényen, és leóvakodott a konyhába, hogy főzzön magának egy erős, angol teát: tökéletes ital éjjel háromkor. A felszálló gőz bepárásította a szemüvegét. Ludmilla kis fejcsóválással levette, és megtörölgette a rózsás hálóingében.
– Tudod, Jim, téged hibáztat a korai haláláért. Milyen ostoba az a lány, hiszen, kedvesem, a döntés mindig is az én kezemben volt – motyogta Ludmilla a teájába. Az üres konyha mélyen hallgatott.
A következő éjjel már zajok is voltak. A padló nyikorgott és sóhajtozott, mintha valaki könnyű léptekkel táncolna rajta. A levegőben puha tüll suhogása lebegett lányok kacajával kézen fogva. Ludmilla összeszorította a szemét, és elhatározta, hogy semmilyen körülmények közt nem fogja kinyitni. Pedig a kísértés nagyon erős volt, főleg amikor a köhögő vízvezetékek és ugató kutyák hangzavarán átszűrődött egy láthatatlan zenekar elhalkuló, utolsó hangja és a dörgő tapsvihar. Ludmilla makacs nő volt. Nem hagyhatta, hogy bűnbánatba csalogassák.
– Hagyj békén! – suttogta a sötétségnek – Semmit sem bántam meg és nem is fogok.
Elmosolyodott, és kikászálódott az ágyból. A kis lámpa fényében kitapogatta az útját a régi lemezjátszójához. Kicsit kotorásznia kellett a polcon, mire megtalálta a megfelelő bakelitet. Amint a tű megcsókolta a lemez fekete testét, felzengett Edit Piaf kissé távolinak tűnő, néha meg-megakadó hangja. Je ne regrette rien, a dal, amire Jim először kérte fel táncolni. Igen, már majdnem hatvan éve. Emlékezett a keze érintésére, a szemében villogó fényekre. Ludmilla kuncogott, és elkezdett a zene dallamára lépegetni, épp mint azon az estén, ami megváltoztatta az életét. A sarokban gubbasztó sötétség megvetően hallgatott.
A harmadik éjjel Ludmilla hűvös érintést érzett az arcán. Nyitva hagyhatta valamelyik ablakot, amin beszökött a hideg éjszakai levegő. Felkapcsolta a lámpát, és rögtön meg is látta a tettest. Valóban egy nyitott ablak volt, méghozzá az íróasztal mellett lévő. Valószínűleg egy erősebb széllöket ébreszthette fel Ludmillát, mert a padlón is szétfújt papírok hevertek. Mint a rózsaszirmok, gondolta Ludmilla. Eszébe villant az első nagy színpadi sikere. Az újságírók a „Fehér Rózsa” becenevet adták neki, és attól az estétől fogva a rajongók mindig egy kisebb rózsalugasnyi virágot öntöttek a lábai elé. Az emlék mosolyt csalt ajkára, leguggolt, hogy megnézze a papírokat. Régi újságkivágások voltak, melyek dicsérték álomszerű könnyedségét a „Csipkerózsikában,” szíveket összetörő finomságát „A diótörőben” és kecses halálát „A hattyúk tavában.”
Ludmilla nagyot sóhajtott, és letörölte az arcán végigszaladó könnyet. Az utolsó cikk is róla szólt, a balett égboltjának fényes csillagáról, amint bejelenti, hogy a pályája csúcsán visszavonul. Szerelmes lett, teherbe esett, és a békés családi életet választotta a karrier és a közönség rajongása helyett.
– Ez nem volt szép húzás – súgta Ludmilla az árnynak.
– Legalább végre tudomást veszel rólam. Már éppen ideje volt – mondta az előtte álló fiatal nő. Sápadt volt, szinte áttetsző. A testét balettruha ölelte szorosabban, mint bármilyen szerető.
– Mit akarsz tőlem? Hát nem kínoztál még eleget? – morogta Ludmilla.
A fiatalságának visszhangja szomorúan elmosolyodott.
– Vissza szeretnélek kapni. Eldobtál, megöltél, hagytál a feledés homályába hullni. Kárpótlást szeretnék.
– Nagyon sajnálom, de a dolgokat, nem lehet meg nem történté tenni. Ha most megkérdeznél, akkor sem változtatnék semmin – mondta Ludmilla, gondosan kerülve a fiatal lány tekintetét.
– Tudom, és az évek alatt megtanultam elfogadni a te igazadat is. Nem kérek mást, csak hogy táncolj velem most utoljára. Nem vagyok én olyan kiállhatatlan, mint ahogy te azt elképzeled. Hiszen minden látszat ellenére egyek vagyunk.
– Ez túl szép, hogy igaz legyen. Ezért zargattál volna egész idő alatt a zörgéseddel és nyöszörgéseddel? Csak azért, hogy táncoljunk? Nem gyanús ez egy kicsit?
– Úgy látszik, az évek nem koptatták meg az elménket, és nem csorbították a nyelvünket. És igen, nem csak a tánc van. De azt hiszem, erre már te is rájöttél – mondta a lány, és leült Ludmilla mellé.
– Látod, tudtam én, hogy nem csak úgy, a jámbor megbékélés ígéretével ólálkodtál itt.
– Megértem, hogy bizalmatlan vagy, de mindennek eljön az ideje. Annyira reméltem, hogy egyedül is meg tudlak győzni, és nem kell kijátszanom az ütőkártyám, de persze makacs vagy, mint mindig – a lány lemondóan sóhajtott. – Ha nekem adod ezt a táncot, megkaphatod cserébe őt – az ajtó felé intett – az idő végezetéig.
Az ajtóban a sötétség és az éjjeli levegő egy pontban összesűrűsödött, majd régi fenyőillat töltötte be a szobát. Ludmilla szeme megtelt könnyel, ahogy meglátta az alakot.
– Hogy ityeg a fityeg, drágaság? Látom, kicsit megviseltek az évek a gondoskodásom nélkül, de most már újra itt vagyok – kuncogott Jim.
– Felszerelkeztél az övön aluli ütések egész tárházával? – kérdezte Ludmilla a kezéért nyúló balerinától. – Már nem vagyok olyan hajlékony és kecses, mint fél évszázaddal ezelőtt.
– Nem számít – mondta a fiatalabb énje –, majd meglátod, hogy minden forgásnál egyre egyszerűbb lesz.
– Hát jó. De ha nevetni merészelsz, akár csak egyszer is, megmutatom, hogy mégse vagyok olyan öreg, mint amilyennek látszom.
Mindketten felkacagtak, aztán keresztültáncoltak az árnyakon és a sötétségen, míg a hegedűk puhán zokogták a Hattyúk tavát, az ajtóban álló férfi pedig büszkén nézte a két nő összefonódó alakját.
*