Sütő Fanni – A régi babám panaszai

 

„Nem mondhatod, nem sejted, mást sem ismersz,

Csak egy csomó tört képet”

<T.S. Eliot: Átokföldje>

1998 december 25.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, aki egy külvárosi panellakásban lakott az anyukájával. Timothy Mayfairnek hívták, nyolc éves múlt, és szerelmes volt a szomszéd kislányba. Karácsony napján, amikor a legtöbb csoda valóra válik, elhatározta, hogy szerelmet vall neki. Megvárta, amíg az anyukája hazajön az éjszakai műszakból, odaadja neki a barna papírba csomagolt ajándékát, majd elbóbiskol a tévé előtt. A szülőknek nem kell tudni a szívügyekről. Az összespórolt zsebpénzéből még előző héten vett egy csokoládé szívet, azt a hóna alá csapva, nagy bátran bekopogtatott. Kipirult a hidegtől, a szíve a torkában dobogott, becsukta a szemét és magához szorította a mézeskalács szívet.

Várt öt percet…tízet… a kopogásra senki nem válaszolt. Amikor csalódottan megfordult, meglátott valamit a hóban. A szomszéd kislány egyik babája volt az, ott hevert, elhagyatottan. Piszkosszőke hajjal, világoskék szemmel, fekete miniszoknyában és drapp kabátban.

– Téged itt hagytak? – suttogta Timothy, és elrakta a babát a kabátja zsebébe. Jillnek nevezte el a szomszéd lány után, akit soha többé nem látott, és az ágya mellé ültette, ahonnan lefekvés előtt együtt nézhették a plafonra festett csillagokat.

1998 december 31.

A szilveszteri vacsora után Mrs. Mayfair megsimogatta Timothy fejét. – Ne haragudj, hogy itthon hagylak egyedül, de tudod, hogy az ünnepnapokon jobban fizetnek.

– Tudom.

– És Lindáékhoz sem tudsz átmenni, mert betegek a gyerekek.

– Nem baj. Elleszek itthon… egyedül.

– Mondtam már, hogy olyan jó gyerek vagy? – sóhajtotta Mrs. Mayfair és puszit nyomott Timothy homlokára.

– Anyu! Mondtam már, hogy nem szeretem, ha tutujgatsz! – csattant fel játszott sértődöttséggel Timothy, és befészkelte magát a kanapéra a TV elé.

– Reggel jövök! – kiáltott vissza anyja az ajtóból.

– Remélem, adnak majd valami érdekeset a TV- ben. Most végre azt nézek, amit én akarok. Ez a szabadság, Jill. Majd éjfélkor kívánok valamit, hátha teljesül. Te hiszel a csodákban? Mert én igen.

December 31. 0.00

„Szeretnék barátokat, hogy ne legyek ennyire egyedül.”

1999. Január 1. 11.28

Hihetetlen fejfájással ébredtem, mintha éveken át aludtam volna. Ez a fura tört fény is bántja a szememet. A tagjaim is úgy el vannak gémberedve. Aha, most már értem miért: a padlón heverek. Timothy biztos lelökött álmában, olyan nyugtalanul alszik. Álljunk csak meg! Mióta gondolkodom én? Hiszen én… csak egy baba vagyok.

1999. Február 17.

Mrs. Mayfair nagyon szomorúan és feldúltan jött haza, nem tudom miért ezt csak az ajtócsapkodásból és a szipogásból találtam ki. Aztán bejött Timothy, bebújt az ágyába, és a fejére húzta a paplant. Sírt, de én tapintatosan úgy tettem, mintha nem hallanám.  Félóra múlva elődugta a fejét, és próbált olyan arcot vágni, mintha semmi nem történt volna. Persze én láttam, hogy tiszta piros a szeme. Istenem annyira sajnáltam. Egy kisfiút sírni látni a legszívtépőbb dolog a világon, legalábbis én ezt gondolom. Kedvem támadt volna nekem is sírni, de hát én nem tudok olyat. Néha kicsit bosszantó, hogy ennyire korlátolt vagyok, de nincs mit tenni…

Este Timothy elmesélte, hogy mi bántotta. A nagypapája, akit mindenkinél jobban szeret, mert olyan szép meséket mesélt, és mindig fenyő illata van, szanatóriumba került. Alzheimer- kórt diagnosztizáltak nála, ami azt jelenti, hogy szép lassan mindent elfelejt.

– Én nem akarom, hogy Papa elfelejtsen. Mindig figyelt rám! Nem akarom, hogy ne ismerjen fel! Odamegyek majd és azt fogja hinni, hogy valami idegen kisfiú vagyok! El fogja felejteni a meséket, amiket mesélt! Én ezt nem akarom! – szipogta Timothy, és újra bebújt a paplan alá.

Most szerencsére én is ott voltam, úgyhogy megpróbáltam ráhajtani a vállára a fejem, ami persze nem sikerült. Ha igazi kislány lennék, most meg tudnám simogatni a fejét és tudnék neki zsebkendőt hozni és mosolyogva elhinném neki, hogy csak az allergia. És elmondanám, hogy nem olyan könnyű a szeretteinket elfelejteni. De hát… én nem vagyok igazi kislány.

1999. Március 9.

Innentől kezdve nem volt könnyű az élet. Az állandó aggodalom és stressz meglátszott Timothyn, alig aludt, és a jegyei is romlottak az iskolában. Ami még rosszabb, ha nagyon izgult dadogni kezdett. Egyik nap, miután meglátogatta a nagypapáját, egy régi mesekönyvvel jött haza. Rég láttam olyan boldognak. Abból a mesekönyvből olvasott fel nekem minden délután, hogy leküzdje a dadogást. Imádtam, ahogy olvasott, mindig úgy beleélte magát. Ekkor tágult ki a világom. Szerettem A rút kiskacsát és a Csipkerózsikát, de a kedvenc mesém mégis csak a Pinocchio volt. Reményt adott. Ha Pinocchio igazi kisfiúvá változhatott Geppetto kedvéért, miért ne változhatnék én is igazi kislánnyá Timothy kedvéért?

 

2000. Március 1.

Tegnap volt Timothy tízedik születésnapja. Szívesen vettem volna neki valami ajándékot, de hát… nem tudok. Boldognak tűnt, a nagypapája állapota szerencsére nagyon lassan romlik, és meséket is tud még mesélni, bár néha elfelejti, hol tart… A szülinapi ajándék egy fényképezőgép és egy piros bicikli volt. Timothy egyszerűen imádja, azzal száguldozott egész nap. Ma reggel engem is magával vitt, és mindenféle érdekes helyen lefényképezett. Azt mondta gyakorolni fog velem, amíg nem talál igazi modellt. Nagyon művészi. Van egy pár fiú a szomszédságból, akikkel egész jól kijön, most majd tud velük bringázni menni is, én ilyenkor itthon fogok maradni. De nem bánom. Legalább boldogabb egy kicsit, hogy vannak barátai.

2005. december 31.

Timothy bejött a szobájába, és az ágyra vetette magát.

– Au, upsz, bocsi Jill. Nem akartalak agyonnyomni. Szerinted nagyon lúzer vagyok, hogy nem mentem el az osztálytársam házibulijába? Azt hiszem, kedvem is lett volna, csak most anyu végre egyszer itthon van szilveszterkor, és nem lett volna szívem elmenni.

 „Nem, dehogyis. Én örülök, hogy itthon vagy. Tudod, nagyon magányos vagyok, ha te nem vagy itt. Te vagy az egyetlen ember az életemben… és te is lassan felnősz, és el fogsz felejteni. Akkor magányosabb leszek, mint te valaha is.”

– Anyu, kelj fel, mindjárt éjfél. – rázta fel az anyukáját Timothy.

– Hm…mi? Úgy látszik, kicsit elbóbiskoltam, jó hogy felkeltettél. Hozom a pezsgőt! – pattant fel Mrs. Mayfair, és kiszaladt a konyhába. 10…9…8…7…6…5…4…3…2…1… Kívánjunk!

„Azt kívánom, hogy a fiam találjon valakit, aki szereti!”

„Azt kívánom, hogy idén végre szerelmes legyek valakibe!”

„Én kívánhatok vajon? Nem vagyok ember… Mindegy egy próbát megér… Azt kívánom, hogy igazi lánnyá változzak.”

 

2006. január 1.

Uh, ezek az újév reggelek. Valahogy mindig a padlón kötök ki. Au, a fejem is fáj megint. Remélem a Kék Tündér meghallotta a kívánságom. Remélem még nincs túl késő.

2006. március 29.

Lehet, hogy már túl késő. Ma Timothy hazajött, és boldog volt.  Mit boldog, szinte sugárzott. Találkozott egy lánnyal. Most örülnöm kéne, nem? Én örülök, ha ő örül, az úgyis ritka.

2006. Április 12.

Azt hiszem, nem szeretem azt a lányt. Csak a nevét tudom, de már az is irritál: Hope. Remény… hogy lehet valakinek ilyen fellengzős neve? Timothy a Reménybe szerelmes, csodálatos. Szerintem, nem is elég szép az a lány. Én például legalább babának szép vagyok. Múltkor, amikor a városban bicikliztünk, láttam pár játékbolt kirakatot, és hát pfű. Ezt nem azért mondom, mert hiú vagyok, csak így megjegyeztem. Egyébként abban sem vagyok biztos, hogy ez a Hope megfelelő mértékben szereti az én Timothymat. Azt tudom, hogy Timothy nagyon odavan érte. Csak nem tudom, hogy ez a kislány tudja-e ezt értékelni, meg viszonozni. Tudniillik, Timothy nagyon sok törődést és szeretetet igényel. Én már csak tudom, mert én mindig figyelek rá. Csak ott van az az apró, ám mégis igen fontos különbség, hogy Hope igazi lány, én meg nem.

2006. Június 8.

Ajjaj. Én nem gondoltam, hogy ez lehet ennél rosszabb is! Timothy alig eszik, folyton a szobájában van és a The Cure– t hallgatja egy folytában. Ha nem hallottam a Just like Heavent hatszázhuszonnyolcszor, akkor egyszer sem. És én nem érzem ám a felhőtlen boldogságot. Aj, Timothy. Hátha teljesül a kívánságom. Ha ember lennék, minden annyival könnyebb lenne, elfelejthetnéd Hope-ot. Bár gondolom, te nem gondolsz rám lányként, ugye… Hát képzeld, ÉN gondolok rád fiúként. Végül is én is kamaszodom, ha lennének hormonjaim már biztos az őrületbe kergettek volna. Egyszer amúgy rám feküdtél álmodban, kicsit nehéz voltál meg valószínűleg megfulladtam volna, ha szükségem lenne levegőre. De azért jó volt. Azt hiszem, jó illatod van, mintha éreztem volna valamit. Azt is határozottan értékelem, hogy egy szál bokszerben alszol, szerintem jól nézel ki, na. Határozottan jobban, mint bármelyik barátod, akivel volt szerencsém találkozni. Most azt hihetnéd, hogy leskelődöm utánad, pedig nem… El szoktam fordulni, amikor öltözködsz. Illetve azt nem tudok, de nem nézek oda. Ezzel most azt akarom mondani, hogy nyugi semmi kompromittálót nem láttam belőled.

2006. Június 17.

Szenvedek. Te viszont mintha kicsit jobban lennél… Újra sokat beszélgetsz velem, úgy mint a régi szép Hope nélküli időkben. Jó volt nekünk így kettecskén. A szavaidból azt veszem ki, hogy Hope legnagyobb vonzereje abban rejlik, hogy elérhetetlen. Ezzel együtt tudok érezni, a távolság megszépít dolgokat. Azt is mondtad, hogy nehéz csodálni azt, ami a miénk, meg értékelni, ami közel van. Ez igaz, én sem viseltetek túl nagy csodálattal és rajongással a ruhám felé, pedig az az egyetlen tulajdonom. Nem mondom, nem esne jól, ha elvennék. Neked hogy esne, ha velem történne valami? Szomorú lennél? Legalább egy picit?

2006. Június 24.

Nagyon szenvedek. Ember akarok lenni… nem jön a Kék Tündér. Boldog akarok lenni.

2006. Augusztus 17.

Ma voltunk kirándulni Timothyval a városban, hoznia kellett valamit az anyukájának a boltból, és elvitt engem is. Kint hagyott a bringája csomagtartójában, hogy napozzak egy kicsit. Szép idő volt, és szeretem nézni az embereket. Láttam egy nagyon édes kisbabát, pár egész helyes fiút meg egy hihetetlenül szép nőt. Ha ember lennék, olyan szeretnék lenni, mint ő. Hosszú szőke haja volt, mélykék nyári ruhát viselt hozzáillő cipővel. Telefonált, valószínűleg valamelyik barátnőjével. Amikor elhaladt mellettem, épp azt mondta: „Édesem, tudod csak akkor lesz igazán a tiéd, ha el tudod engedni. El kell engedned.” Megérezhette, hogy bámulom, mert egy pillanatra rám nézett, mintha mosolygott is volna, de aztán megérkezett Timothy, és hazamentünk.

 

2006. Szeptember 13.

A szívem szakad meg. Nem magam miatt… szegény Timothy szerintem Hope kidobta. Teljesen maga alatt van. Bevágta a The Cure CD-t a sarokba, és most a Nightwish End of all hope-ja megy állandósítva. Micsoda kis szójáték… End of all Hope. Van humora a fiúnak… nem mintha olyan vicces kedvében lenne, szemmel láthatólag összetört. Az élet olyan igazságtalan.

2006. Október 3.

Ez már a vég. A babaszívem nem bírja tovább. Timothy tegnap sírt. Nem mintha nem láttam volna már sírni… csak az olyan régen volt, akkor még kisfiú volt. Ez most nagyon fáj, jobban fáj, mint amikor én szenvedek. Komolyan azt kívánom, bárcsak Hope meggondolná magát, és akkor boldog lenne. Én úgyis túlélem.

2006. Október 31.

‑ Tudod, mi van ma este Jill? Halloween. A gyerekek beöltöznek szellemnek, és cukorkát kéregetnek, de ilyenkor bújnak elő az emberek saját démonai is. Na, gyere!

„Hová?” Nem tetszett Timothy hangja, olyan vészjósló volt.

‑ Elmegyünk ahhoz a régi kilátóhoz, ami az erdőszélén van…

„De hát oda már nem jár senki, mert veszélyes.  Különben is kinéztél már az ablakon? Villámlik, mennydörög… Hallod, amit a mennydörgés beszél? Au, ne szoríts már ennyire!” Nagyon nem tetszett ez nekem, de nem tudtam az ellenvéleményemnek hangot adni.

Timothy felkapta a kabátját, felpattant a biciklijére, kitekert az erdőszélre. Átmászott a kilátó bejáratát eltorlaszoló két korhadt deszkán, és már kapaszkodott is fel a rozsdás létrán. Homlokát törölgetve állt meg a tetőn, és dacos elégedettséggel nézett körbe.

„Miért hoztál ide?”

‑ Van valami hátborzongatóan gyönyörű a vihar pusztításában. Tudod, azért megérte megtanulnom, T.S. Eliottól azt a hülye Átokföldjét, amivel annyit szenvedtem. Végre megértettem a tanulságot: csak akkor születhetsz újjá, ha nem kapaszkodsz görcsösen a kiszáradt életed maradványaiba. Tudnod kell meghalni, hogy élhess. „Tavaszi mennydörgés messzi hegyek közt / most már halott ő aki élt/ mi akik éltünk meghalunk most / csak egy kis türelem.”

Timothy letette Jillt a korlátra, és nagyot sóhajtott.

„Oh jaj. Azt hiszem, megértettem. El kell engedned, hogy a tiéd legyen. El kell engedned. De nem neked. Timothy Mayfair, te itt nem fogsz meghalni. Te nem. Csak egy apró széllökés kéne. Áh, meg is van. Köszönöm. Viszlát, Timothy. Szerettem veled élni.”

– Jill, neee!

2006. December 31. 0.00

 „Én már nem kívánok semmit. Szeretnék hitet. Hinni abban, hogy jobb lesz, de… nem megy.” Gondolta Timothy, és elaludt.

2007. Február 2.

„Gyertyaszentelő. Ma jönnek elő a medvék a barlangjukból. Megtudjuk milyen időjárás lesz, és hogy jön-e a tavasz. Kár, hogy én már nem hiszek. Nem hiszem, hogy jön a tavasz. Szegény papa is, olyan rég látogattam. El voltam foglalva a saját fájdalmammal… de már nincs Hope, nincs Jill… anyu halálra dolgozza magát, csak papa maradt nekem.” Timothy kimászott az ágyból, felöltözött és elbiciklizett a kórházba. A nagyapja nem volt a szobájában. Timothy kétségbeesetten szaladt a recepcióra. Nem az nem lehet, ennyi fájdalmat már nem tudna elviselni.

– Elnézést, a nagyapám keresem, Charles Goodchild a 210-es szobában volt, és most nincs ott senki…

– Lássuk csak… Ah, Mr. Goodchild, remekül van. Talált egy új barátot, a kislányt a folyosó végéről, aki nem rég ébredt fel a kómából. Nagyon kedves lány, mindenki szereti. Kár, hogy semmire nem emlékszik, még a nevére sem. Elneveztük Faith-nek, mert hiszünk abban, hogy egyszer meggyógyul. Szegénynek se családja, se barátai, semmi. Mégis mindenkinek segít, mindenkit meghallgat, hasznossá teszi magát. Mr. Goodchilddal nagyon szeretik egymást.

– Oh, értem…

– Most a parkban lehetnek, ha szeretnéd, megkeresheted őket.

– Hm, oké.

„Kissé hideg van, miért császkálnak a parkban? Amúgy hihetetlen, hogy nagyapám előbb becsajozik, mint én. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Aha, ott vannak.”

Az ösvény végében látta meg őket. A nagyapja a lány karjára támaszkodott és láthatólag nagyon jól érezte magát. A lányon kopott kabát volt, valószínűleg valamelyik kórházi dolgozó kinőtt holmija. Ezüstszőke haja majdnem úgy szikrázott, mint a hó. Valószínűleg megérezhette, hogy nézik, mert hirtelen hátrafordult. Amikor meglátta Timothyt, kikerekedett a szeme, és elengedte Mr. Goodchild karját. Csak állt, és bámulta a fiút. Aztán hirtelen megrázta a fejét, és visszafordult Mr. Goodchildhoz, aki már észrevette az unokáját, és lelkesen integetni kezdett neki.

– Tim! Tim, gyere ide, be akarok neked mutatni valakit!

Faith elvörösödött, és megpróbált elszaladni, de Mr. Goodchild szorosan fogta a karját.

– Nézd, Timothy ez itt Faith, csodálatos kis teremtés. Kár, hogy a memóriája olyan lyukas, mint az enyém. Nem emlékszik semmire, csak a Göncölszekérre, ami lássuk be, nem túl konkrét emlék…

– Valóban nem. Szia Faith, Timothy vagyok. – nyújtotta a kezét barátságosan a lánynak.

– Tudom. Ismerlek. – mondta a lány elmélázva. – Oh, úgy értettem, hogy a nagypapád, már nagyon sokat mesélt rólad.

– Előfordul az ilyesmi ‑ mosolygott biztatóan Timothy. – Egyébként te is ismerős vagy nekem…

– Oh, nem hiszem, hogy ismersz. Csak nemrég tértem magamhoz… fogalmam sincs, mit csináltam az előtt. Szeretek biciklizni és sétálni. Ennyit tudok. És emlékszem egy versre is. Félek a sötéttől és a vihartól. Ez vagyok én. – Faith lemondóan legyintett.

– Kezdetnek nem rossz. Majd mi segítünk, igaz- e Tim? – mondta lelkesen Mr. Goodchild.

– Persze.

2007. Március 21.

– Észrevetted Faith, hogy az unokám egyre többet jár erre? Bezzeg, amíg csak rólam volt szó, nem tolta ide ilyen gyakran az orrát ‑ mondta kaján mosollyal Mr. Goodchild.

– Én nem tudom régen mennyit járt erre ‑ felelte pironkodva a lány.

– Jóval kevesebbet, mint amióta felbukkantál az életünkben, kislány.

– Ugyan, nem hiszem, hogy erről van szó, de örülök, ha jön, mert… néha emlékeztet valamire. Mintha eszembe akarnának jutni dolgok. Nem tudom elmagyarázni… Általában szomorú vagyok, ha ránézek. De ez mégis jó, mert nem most vagyok szomorú, hanem emlékszem arra, hogy valamikor szomorú voltam. Ez pedig azt jelenti, hogy valami eszembe fog jutni. Remélem, értelmesen fejeztem ki magam. – tette hozzá zavartan Faith.

– Ó igen. – mosolygott Mr. Goodchild.

2007. Március 25.

– Azt hiszem, a nagypapád csak színleli az alvást – mondta Faith Timothynak, amikor kisétáltak a parkba.

– Nekem is van egy ilyen gyanúm – nevetett a fiú. – De én szeretek veled beszélgetni.

– Köszönöm, én is veled. Te… nagyon kedves fiú vagy. Azt hiszem, emlékeztetsz valakire, aki szintén nagyon kedves volt… nekem.

– Igen? – kérdezte csillogó szemmel Timothy.

– Nem tudom, de azt hiszem.

– Én örülök ennek.

– Örülök, hogy örülsz.

–Te is emlékeztetsz valakire, csak én sem tudom kire. Nem külsőre, hanem… az érzés, amikor veled vagyok. Megnyugtat.

– Oh… Ez egy jó dolog.

– Igen az.

2007. április 5.

– Azt hiszem, a nagypapám felcsapott kerítőnek, ez már hivatalos – nevetett fejcsóválva Timothy, amikor a frissen vasalt fehér ingjében, és a legújabb farmerében kilépett a szobából Faith társaságában. A lányon egy kis kék ruha volt, amit az egyik beteg lányától kapott, hálából, hogy annyit törődött az édesanyjával.

– Lehetséges – mosolygott Faith. Mindketten boldognak tűntek. Sütött a nap, kisétáltak a parkba és leültek az egyik padra. Faithnek csillogott a haja a napfényben. Timothy nagyot sóhajtott.

– Mi az? – kérdezte Faith.

– Semmi. – rázta meg a fejét Timothy.

Csendben ültek egy darabig, és nézték a felhőket. Aztán megosztottak egymással egy csokit.

– Nem lenne kedved eljönni hozzánk? – kérdezte elvörösödve Timothy.

A lány mosolyogva megvonta a vállát. – Mehetünk.

Sokáig nem szóltak egymáshoz, Timothy a cipőjét bámulta, a lány pedig szórakozottan nézte a felettük repkedő madarakat. Elmentek a rozsdás vonatsínek mellett, amik a külváros felé vezettek.

 – Amikor kissrác voltam gyakran kibicikliztem ide egyedül, és néztem az elhaladó vonatokat. Mindig azt képzeltem, hogy valami távoli titokzatos helyre mennek, ahova egyszer majd én is eljutok.

A lány kicsit félrebillentette a fejét, és elgondolkodva nézett körül.

– Én… lehet, hogy már jártam itt… Olyan ismerősek ezek a sínek. Mintha én is néztem volna már vonatokat…

– Na, lehet, hogy egy emlékre bukkantunk! – lelkesedett fel Timothy.

– Igen… de ott az erdő felé az olyan…nem tudom elmondani…félek…mintha valami történt volna ott velem. ‑ A lány zokogásban tört ki, és tehetetlenül a fiú karjába csimpaszkodott.

– Nyugodj meg, nincs semmi baj, itt vagyok veled. Arrafelé velem is történt egy szomorú dolog. Elvesztettem valakit, illetve valamit, ami akkor nagyon fontos volt nekem…

 A lány még jobban zokogott és lerogyott a fűbe.

– Ne sírj, na – mondta esetlenül Timothy. – Nézd, beleszállt a hajadba egy pillangó. Ez jó jel… szerencsét hoz.

– Tényleg?

– Nem tudom, de én mindig szerettem ezt képzelni.

– Ha te elhiszed, én is elhiszem. Ne haragudj, nem tudom, mi van velem. Úgy zsong a fejem, mint amikor tudod, hogy valaminek eszedbe kéne jutnia, de mégse megy.

A lány annyira maga alatt volt, hogy Timothy szinte kötelességének érezte, hogy átkarolja.

– Gyere, otthon van finom almás-fahéjas pite, attól nekem mindig jobb kedvem lesz.

– Az a kedvenc sütid. Illetve, azt akartam mondani, hogy az az én kedvenc sütim. Nekem. Azt hiszem.

– Nekem is! Sok a közös bennünk. Fura, nem?

– Hümm…

– Öt perc és otthon vagyunk. Anyu nincs otthon, dolgozik. Mindig dolgozik. Amikor kicsi voltam sokat voltam egyedül.

– De nem voltál teljesen egyedül, nem?

Timothy elgondolkodott.

– De, de teljesen egyedül voltam.

– Oh… értem.

– Bár… ez most lehet hülyén fog hangzani, de volt egy babám, akivel meg tudtam osztani az érzéseimet, anélkül, hogy szégyellnem kellett volna magam…de hát az csak egy baba.

– Csak egy baba. Persze.

– Örülök, hogy megismertelek téged. Te mindent megértesz, és veled az lehetek, aki igazából vagyok. Nem kell megjátszanom magam.

– Én is örülök, hogy megismertelek, mert… mert…

– Nézd, már meg is jöttünk! – nyitotta ki az ajtót Timothy. – Isten hozott szerény kis hajlékunkban.

Faith szégyenlősen nézett körül, kilépett a cipőjéből, gondosan elhelyezte az ajtó mellett, és követte Timothyt a konyhába.

– Tessék, itt a beígért süti.

– Ühm… ez nagyon finom. Sohasem ettem még… ilyen finomat.

Csendben ültek egy darabig.

– Olyan szótlan vagy ma – jegyezte meg szomorúan Timothy.

– „Tél melengetett minket, eltakarva felejtő hóval a földet, kitartva egy kis életet elszáradt gumókkal…” Így érzem magam, bármit jelentsen is ez.

– Ah, Átokföldje. T. S. Eliot… az irodalom tanárnőnk egyszerűen imádta a fazont… szinte szerelmes volt belé, meg kellett tanulnunk az egészet fejből…gondolhatod.

– Azt hiszem… én is tudom az egészet – mondta bizonytalanul Faith. Timothynak elkerekedett a szeme.

 – Ez elképesztő. Olyan, mintha évek óta ismernélek. Mintha lenne köztünk valami kapcsolat, nem is tudom megmagyarázni… mintha összetartoznánk.

Hirtelen elvörösödött, és a szája elé kapta a kezét. Faith valami szorította a gyomra táján, mintha valami régi és új érzés jutott volna eszébe… valami, amire régen vágyott. Fölállt, odament Timothy mellé, megölelte és a fejét a vállára hajtotta.

– Én is így vagyok vele.

Érezte, hogy Timothy szíve gyorsabban ver, és nagyon nagy levegőket vesz. Timothy Faith keze után nyúlt, és félig meg volt győződve, hogy a lány el fog húzódni, de nem így történt. Faithnek remegett a keze, Timothyé pedig jéghideg volt az izgatottságtól. Nem tudta, hogy értek fel a lépcsőn és mikor kapcsolta be a zenelejátszót, amiből a Just like heaven szólt. Sose volt még lány a szobájában. Lehuppantak az ágyra, félig önkívületben, beletúrt Faith ezüstszőke hajába, a lány átölelte és a nyakába fúrta a fejét. Minden olyan hirtelen volt, a szoba forogni kezdett. Faith becsukta a szemét, és Timothy súlyát érezte magán. Még sosem volt ilyen közel egy fiúhoz sem… de talán mégis… ismeri ezt az érzést, amikor ránehezedik valaki… Timothy… kinyitotta a szemét. A Göncölszekér. Ott volt felette a plafonon. Hirtelen eszébe jutott minden, a mozdulatlan évek az ágy melletti polcon, néha az ágyon, egy babatestben.  Amikor ez a szoba volt az egész világ, és csak azok a gondolatai voltak, mint Timothynak, és csak Timothyt ismerte, mert ő volt a világa közepe, és körülötte forgott minden…

–NE! – sikított fel, és arrébb lökte a fiút. Visszahúzta a ruhája pántját, és felült.

– Mi a baj, Faith? – kérdezte zavartan Timothy.

– Nem Faithnek hívnak… – válaszolta a lány.

– Hanem?

– Jillnek.

– Hogy micsoda? – kérdezte meghökkenten Timothy. – Az lehetetlen… Jill csak egy baba… volt.

– Csak egy baba… hányszor éreztem ezt! Persze nem tudhattad… persze, honnan is tudhattad volna? De ez a dolgokon nem változtat.

– Milyen dolgokon?

Jill nagy levegőt vett.

– Leéltem nyolc évet úgy, hogy csak te léteztél nekem meg a te szobád a te gondolataid.  Csak te. A legnagyobb vágyam az volt, hogy… ez volt a legnagyobb vágyam, ami most valóra vált. De… most, hogy láttam, hogy vannak más emberek, hogy van egy egész másik világ a szobádon kívül… én nem tudom, hogy tényleg ezt akarom-e. Mármint igen, most akarom, de lehet, hogy csak azért, mert csak ezt ismerem. Te szeretted előttem azt a Jillt, akiről a nevemet kaptam, és Hope-ot és ki tudja még kit, de én csak téged… Én biztos akarok lenni a dolgomban. Megtalálni magamat, kitalálni, hogy mit akarok és aztán… aztán ha még mindig így érzek, nyugodt szívvel jöhetek vissza hozzád.

Jill előrehajolt, és gyengéden megcsókolta a fiút. – Köszönöm, hogy segítettél azzá a lánnyá válnom, aki mindig is lenni akartam. – Letörölt egy könnycseppet az arcáról, és felállt.

– Most hová mész? Ugye nem akarsz tényleg itt hagyni? – kérdezte zavartan Timothy.

– Nem vágyódhatsz azután, ami már a tied… te magad mondtad. Értsd meg, hogy ahhoz hogy visszajöhessek, el kell mennem.

– De azért még találkozunk, ugye?

– Persze… minden bizonnyal…

– Jó, mert én várni fogok rád.