Sütő Fanni: A boldogság szigete

A Sorsolás plakátja előtt ácsorogtam, ami színes ragtapaszként simult az épület hámló falára. Az alkonyat ráülepedett a tájra, az utcák lustán nyúltak a messzeségbe, és a gyárak távoli morgása andalító altatónak tűnt. Miközben az emberemre vártam, színlelt érdeklődéssel tanulmányoztam a nyereményt ábrázoló hirdetést. Pedig már vagy ezerszer láttam. Az erős napfény kifakította a színeit, de még így is a kép volt a legélénkebb részlet a tájban, ott volt a díj, a Sziget aranyszemcsés homokjával és a tenger türkiz vízével, ami még kopottan is úgy ragyogott, hogy belefájdult a szemem. Talán nem is a képen, hanem az emlékezetemben volt ennyire kék a kék, minden apró részlet az agyamba süllyedt már az esti ácsingózások során. Amikor csak magunk voltunk, mindig nevettünk a posztereken. Egyszerűen nem hittük el, hogy létezhet ilyen tökéletes szépség. Életidegen volt a praktikus és olajszagú világunktól. Miért pazarolna bárki is ennyi pénzt és luxust ránk, egyszerű dolgozókra, főleg ránk, két nincstelen árvára?

Aznap is, mint minden hónap első hétfőjén az egész város felbolydult, a reménykedő munkások morajától sistergett a város, és a remény egybeolvadt a standokon árult olcsó hús illatával. Ábellel a tizenegy órai takarodó utáni néma sötétben néha azt játszottuk, hogy megpróbáltuk megjósolni, hányszor fog elhangzani a „kedvenc” mondatunk, hogy „a Sorsolás a legnagyobb esély az életünkben”. Én az előző este egy a konyháról lopott cukros kenyeret tettem fel arra, hogy legalább háromszor elmondják, hogy a Szigetre látogatás lehetősége a jutalmunk az elkötelezett munkánkért. Arról viszont egy rendezvényen sem beszéltek, hogy életünk legnagyobb esélye az egyetlen is, mert ha nem robotolsz lélekszakadva, éhen halsz. Hagynak éhen halni. Ez ilyen egyszerű. Persze voltak, akik még keményebben dolgoztak, akik az egész életüket feltették arra, hogy megnyerjék a sorsolást, és eltölthessenek két hetet a Boldogság Szigetén.

Mi már nem foglalkoztunk a felhajtással, csak megtettük, amit elvártak tőlünk; Ábel éldolgozó volt, és mindig volt egy jó szava az elkeseredettekhez. Ez volt az ő nagy baja. Tudtam, hogy esélye sincs a győzelemre . Nem mintha vágyott volna erre. És én… én voltam a 27-es Óvoda legjobb gondozója. Engem a napfény és a pihenés nem kísértett meg soha, amit én akartam a Rendszertől, azt sohasem kaphattam meg: információt.

A fejem fölött lévő hangszóró felköhögött, majd elindultak a közösségi rádió hírei. Ezeket a rozsdáshangú rikkancsokat nem lehetett kikapcsolni, az ablakunk alatt is állt egy, így otthon is első kézből értesültünk mindenről. A nyertes arcát és nevét a házfalakra vetítették, így esélye sem volt, hogy elkerülje a felhajtást. hiszen, mint mondták, ezek túl fontos hírek voltak ahhoz, hogy önzően, egyedül élvezzék. Az örömöt meg kell osztani. Ócska hazugság. A közösséget sosem teszi boldoggá az egyén öröme. Nem boldoggá akarják tenni a közt. Féltékennyé. Esetleg motiválttá, de boldoggá semmiképp, az veszélyes volt. Néha azt képzeltem, hogy én is veszélyes vagyok… mert Ábel és én, ha boldogok nem is, de elégedettek voltunk. Szerencsére senki sem tudott erről. Nem tudhatták, különben már nem lennék itt. Békén hagytak minket, és ennél többet nem is kérhettem volna. Keményen dolgoztunk, azért hogy megvegyük a házassági engedélyt, hogy hivatalossá tegyük összetartozásunk. Igazi családot akartunk, hogy betöltsük az űrt, amit az a másik, a régi, hátrahagyott.

Ilyenek itt a házasságok: szilárdak, komolyak és megtörhetetlenek, pont mint a szántóföldjeink talaja. Két embert örökre összekötnek, jóban, rosszban. Általában inkább az utóbbiban.

A műszak végét jelző csengő szakította meg a gondolatmenetem. A munkások megkönnyebbülését szinte tapintani lehetett, éreztem a bőrömön, mintha maga a gyár sóhajtana. A kapu tátott száján özönlöttek kifelé a dolgozók, és a barna egyenruhák tengerében próbáltam megtalálni Őt. Eltartott egy ideig, mert nálunk az összes férfi alacsony, egyforma  hajuk és szemük szinte testvérekké tette őket. Aztán mégis észrevettem, mert az ő haja különleges barna, finomabb és világosabb, mint a többieké.. És a szeme egészen lágy fahéjszín volt, mint az édesburgonya bársonyos héja, a növényé, aminek az ízét szinte már nem is érzem, hiszen egész életemben azt ettem. De legalább mindig jól laktam vele. Ábel mindig nevetett, amikor ilyeneket mondtam neki. Ő csak egynek látta magát a sok munkás közül, és azzal ugratott, hogy csak a vakszerelem miatt gondolom különlegesnek.

Egyszerre vettük észre egymást, Ábel szája sarkában alig látható mosoly tűnt fel, a felületes szemlélődő csak rándulásnak

– Örülök, hogy itt vagy, Johanna – mondta kimérten. – A lángszínű hajad rögtön kivillant a tömegből.

Hogy lehetett ilyen elnéző? A hajam nem lángszínű, hanem narancssárga, mint a nyers terrakotta. Nem tudtam miért volt ez így, biztos a természet ostoba játéka, hogy ne tudjak észrevétlen beleolvadni a tömegbe.

– Persze, hogy itt vagyok. Mindig mindig.

– Tudom. Része vagy már az esti tájnak.

Ilyenek voltunk mi együtt: elégedetlenül elégedettek. És mégis amennyire lehetett nyugalomban éltünk, mint titkos forradalmárok. Még a cukoralkoholra se volt szükségünk. Ez a förtelemízű folyékony boldogság elfeledteti veled a bánatod, de ha túl sokat iszol belőle, az összes megmaradt jó érzésedet is kihányod a szomorúságoddal együtt. Csak egy dolog részegítőbb nála, a nyerés reménye.

– Milyen napod volt? – kérdeztem, és zsebre vágtam a kezem, elfojtván az ösztönös mozdulatot, hogy megérintsem Ábelt.

– A szokásos – válaszolta, és a szeme sarkában fáradtság ült. Egy sötétkék egyenruhás férfi közeledett felénk, jól begyakorolt lelkesedéssel fordultam Ábelhez.

– Hát nem izgalmas, hogy megint eljött a Sorsolás napja? Egész hónapban csak erre vártam! Ma a kollégákkal megbeszéltük az esélyeinket… sajnos én azt hiszem túl fiatal vagyok a nyeréshez.

– Ugyan, hiszen te is tudod, ha becsületesen dolgoztál, csak a vakszerencsén múlik – mondta szárazon. – Ez egy igazságos rendszer.

A kékkabát alaposan végigmért minket, morrant egyet és odébbállt, mi pedig folytattunk utunkat a népünnepélyre. A részvétel természetesen kötelezően ajánlott volt, és csak nagyon nyomós indokkal bocsátották meg a hiányzást. Beálltunk a korhadozó fabódé előtt kígyózó sorba, ahol egy unott, szemüveges nő pecsételte az azonosító könyvecskénket. Amikor bejutottunk a Testvériség térre, ahol a sorsolást élőben figyelhettük, én leültem a hátsó sorba, Ábel pedig elment begyűjteni a cukoralkohol fejadagunk. Én legtöbbször véletlenül elejtettem vagy ott hagytam valahol a poharam, de az este elején még illett lelkesen szorongatni az italunk.

– Statisztikát állítottam fel az eddigi nyertesek életkorából, nevéből, munkahelyéből – magyarázta az előttünk lévő sorban egy magas hangú férfi. – És az adatok alapján beleesek a várományos csoportba, szóval már felkészítettem a gyerekeimet, hogy nem látják az apjukat majd egy kis ideig.

– A büdös francokat! – bukkant fel egy bikanyakú asszonyság, kezében két műanyag pohárral. Már mindkettő üres volt. Amikor a nő beért a sorunkba, megcsapott az állott alkoholszag, és az erőszak szúrós izzadtságszaga. – Én harminc éve robotolok, és ötödik éve kapom meg a Kiváló dolgozó díjat a konyhán! Igazán jár nekem az elismerés.

Azzal se szó se beszéd, behúzott a döbbent férfinak. Nem kellett sok a körülöttük állóknak, ülőknek sem, máris tömegverekedés alakult ki. Mindig ez történt. Ábellel csendesen felálltunk, és előrébb ültünk pár sorral. Hátra se néztünk, amikor egy csapat kékkabát elvitte a rendbontókat. A vihar utáni csendet lassú tapsolás szakította meg, és mindenki a hang irányába fordult. A színpadon egy magas, őszes hajú férfi állt. A tekintetét lassan végighordozta a tömegen. Mindenki feszülten figyelt. Acél államtitkár volt a sorsolás védnöke, és most beszélni kívánt.

– A haza dogozó gyermekei! Ismét eljött az ideje, hogy összegyűljünk és megemlékezzünk azokról, akik erőfeszítéseikkel, magukat nem kímélve szolgálják a népünk javát! Ezek ti vagytok, a munka hősei, akik megfeszülő izmokkal tolják társadalmunk szekerét. Nem tudjuk gyakran kifejezni a hálánkat, de havonta egyszer megtesszük, és életetek legnagyobb esélyét hozzuk el nektek! Köszönjük munkásainknak, hogy a gyáraink ismét másfélszer túlteljesítették a tervszámot. Mi megbecsüljük a becsületes munkát. Kezdődjön hát a Sorsolás!

A közelemben egy nő hangosan szipogott, és átszellemülten szorította meg a mellette ülő férfi kezét. Magamon éreztem Ábel fürkésző tekintetét, visszamosolyogtam rá, de megláttam a sorunk mellett járőröző kékkabátot, és inkább újra a színpadra koncentráltam.
Egy gyerekcsoport, köztük az én néhány óvodásom is, elénekelte a Fekete Páva című mozgalmidal-csokrot, és az ártatlan hangokba burkolt tömény propaganda engem is elbűvölt egy pillanatra. Aztán Acél államtitkár felolvasott néhány szemelvényt a korábbi nyertesek boldog visszaemlékezéseiből, és úgy látszott, csak nekem volt gyanús, hogy azokat miért nem a szerencsés kiválasztottak maguk adják elő. Aztán a szakszervezetek színdarabja következett és az a pár korty is, amit kénytelen voltam meginni a bódító lőréből, a fejembe szállt. Ábel csontos vállára hajtva a fejem, hagytam, hogy elringasson a színpadon túl hangosan szavaló férfiak hangja. Az elmém sötétjében végre biztonságban éreztem magam.

A kellemes érzés nem tartott sokáig. Arra ébredtem, hogy valaki erőszakosan rázogatott. Amikor kinyitottam a szemem, egy kékkabát magasodott fölém, és Ábel falfehéren bámult ránk. A félelem lassan kúszott szét bennem. Ösztönösen Ábel keze után kaptam, de ő nem nyúlt ki felém, így a mozdulatom megfagyott a levegőben. Elaludtam a közösségünk legfontosabb eseményén, biztosan meg fognak büntetni. De talán megúszom egy veréssel vagy a fejadagom csökkentésével. Egyre többen bámultak felém, pillantásuk súlya mélyebbre és mélyebbre süllyesztette bennem a reményt. Megráztam magam, és felszegtem a fejem. Ha elvisznek, menjek büszkeséggel. Ekkor láttam csak meg a járőr válla felett kivetített portrét, és tudtam, mindennek vége. Saját magammal néztem farkasszemet.

Nyertem.

A kékkabát türelmetlenül horkantott, majd egy figyelmesnek látszó mozdulattal megragadta a karom. Ujjai bilincsként zárultak rám.

– Mosolyogj, ha jót akarsz! – sziszegte összeszorított fogai közül. Automatikusan raktam egyik lábam a másik után, miközben az erőltetett lelkesedéssel éljenző tömeg egy százarcú szörnyeteggé mosódott össze. Szédültem, és amikor az égre néztem, a csillagok mintha megindultak volna felém. Nem emlékszem semmire abból, ami ezután következett, csak arra, hogy felbotorkáltam a pódiumra kezet fogtam sok izzadt tenyerű politikussal és szakszervezeti vezetővel. A lelkem mintha az agyam legtávolabbi sarkába húzódott volna.

Legközelebb otthon az ágyunkban tértem újra öntudatra. Ösztönösen Ábel után nyúltam, de csak a magányos levegőt markoltam. Kikászálódtam a sovány takaró alól, és kétségbeesetten kapkodtam jobbra-balra a fejem. A cigaretta keserű illata vezetett el Ábelhez, ki a konyhába. Csempészett dohány volt, rossz napokra tartogattuk. Háttal ült az ajtónak, a tegnap este viselt overáljában görnyedt az asztal fölé, a hamutartóban csikkek összetöpörödött emlékei hevertek. Ábel összerezzent, amikor a kezem a vállára tettem.

– Ne hagyj el. – Csak ennyit mondott. Közben nem nézett rám.

– Soha nem tudnálak – mondtam, és miközben leültem mellé a kényelmetlen sámlira végigsimítottam a remegő kezén. Kerestem a szavakat, de bármit mondtam volna közhelynek tűnt. – Gyere, feküdjünk vissza! – sóhajtottam, és visszaterelgettem az ágyra. Aznap este olyan kétségbeesetten ölelt át, mint hajótörött az árboc utolsó szilánkját.

~~*~~

Másnap a szokott időben elindultam dolgozni, de hazaküldtek. Még láttam egy pár kollégám futó pillantását, a szemükben kétely, irigység és bizalmatlanság keveredett. Már nem tartoztam közéjük. Hazamentem, kitakarítottam a szobánkat és összerendeztem azt a néhány holminkat. Még mindig túl kevés telt el a napból, úgyhogy elmentem az önkormányzathoz, és próbáltam visszamondani a nyereményemet. Könyörögtem. Érveltem. Zokogtam. De a barna blúzos titkárnő csak feljebb tolta az orrán a csontkeretes szemüvegét és hazaküldött. Mindig is különcnek tartott, és a hátam mögött „Répának” hívott. Otthon aztán félálomban evickéltem át a délutánt Ábel hazatértéig. Évek óta először volt, hogy nem mentem ki elé, de megmagyarázhatatlan fáradtság vett rajtam erőt, talán a nyeremény súlya. Nem tudtam, mikor indulok, nem tudtam hogyan, és fogalmam sem volt, vár rám.

A sorsolás óta már egy hét eltelt, de még mindig nem tudtam meg semmi pontosat az utazásról. Aznap ismét a szerencsés „kiválasztottak” egyik exkluzív estélyre kellett mennem, ahová Ábel nem tarthatott velem. Inkább nem vitatkoztam, semmi értelme nem lett volna. A ki nem mondott gondolatok leülepedtek a gyomromba, és émelyítően martak a sok különleges étel társaságában. Azóta, hogy győztem, mindig előálltak valami mondvacsinált műsorral, hogy azt a kis időt, amit Ábellel tölthettem volna, kisajátítsák maguknak. Az alkalmazottak az ünnepélyen feszengtek a társaságomban, általában csak bocsánatkérően mosolyogtak és megpróbáltak minél több pezsgőt rám erőszakolni, miközben a Szigetről szóló reklámfilmeket néztük. Néha előkapartak egy eddig még nem látott testületi tagot, de észre sem vettem köztük a különbséget, mindnek fogyatkozó ősz haja, alumíniumszínű szeme és termetes tokája volt. Visszafogottan érdekesnek találtam őket, hiszen olyan ritkán láttam ilyen szép nagy tokákat. Nem tudom hány különböző emberrel találkoztam, talán mind ugyanaz volt. Egyedül egyikük hagyott bennem mélyebb benyomást, és ő sem a kinézetével, hanem azzal, amit mondott.

– Jó estét, Johanna. Nocsak, még mindig csodálkozol, hogy tudjuk a neved? Pedig hát tele vannak a portréddal a lakóházak falai. – Közelebb hajolt, és éreztem, hogy ő, velem ellentétben, nem utasította vissza az italokat. – Olyan régóta figyellek már, szinte úgy érzem barátok vagyunk.

Pislogtam, hogy elrejtsem a szememből a megrökönyödést, és remegő kézzel még egy kis pezsgőt töltöttem a poharába, hadd beszéljen tovább.

– Azt mondja, figyelt engem, de még a nevét sem tudom.

– Nagy. Szólíts csak így, véleményem szerint a keresztnév használata pusztán az egyén fontoskodása.

– Akkor engem miért nem Lángnak szólított?

– A győztesek megérdemlik a pillanatnyi kiemelkedést. Különben is, nem jó ómen a Láng név, gondolj csak a tragikus sorsú édesanyádra.

Döbbentem bámultam rá. Évekig próbálkoztam, hogy valamit megtudjak a családomról, de minden kaput zárva találtam. Most pedig hirtelen ölembe hullott a lehetőség. Anyámra halványan emlékeztem, de eltűnt az életemből, amikor öt éves lehetettem. Azt mondták meghalt, de sosem hittem el igazán, és kínosan sokáig álltam az ablakban reménykedve, hogy egyszer majd újra felbukkan, és magával visz egy jobb helyre. De nem így történt. Apámról meg azt mondták, hogy munkahelyi balesetben hunyt el miközben a társadalmunk érdekét szolgálta. Egyetlen emlékem kapcsolódott hozzá, de az olyan élénk volt, mint a Sziget színei. Épp anyám fiókjaiban randalíroztam, amikor egy óriási fehér virágra bukkantam, ami olyan frissen illatozott, mintha csak tegnap szakították volna. Kérdésemre anyám szórakozottan válaszolt, tekintete álmodozón a távolba révedt. „Apádtól kaptam,” mondta, majd miután a szavak kigördültek a száján ráébredt, hogy a dolgai közt matatok és kérdéseket teszek fel. Könyörtelenül megpofozott, majd vacsora nélkül a szobámba zárt. Később azt mondta, az én érdekemben tette. Jobb, ha tőle tanulom meg a szabályokat. Nem sokkal később eltűnt, és én a Neveldébe kerültem. Ott találkoztunk Ábellel, és együtt vészeltük át a sovány gyermekéveket.

Az álmodozásból a rejtélyes Nagy köhécselése rántott vissza a valóság talajára.

– Akkor talán apámat is ismerte…? – kérdeztem tapogatózva.

– Apádat? Őt senki sem ismerte, csak anyád, aki mellesleg a legjobb diplomatánk volt. Kár érte.

– Ezt hogy érti?

– Ütköztek a magán- és a közérdekek.

– Ezt mégis, hogy érti? – kérdeztem, de Nagy zavartalanul folytatta tovább.

– Anyád persze csak téged védett, anyai ösztön… De a társadalom az ösztönök felett áll, ezt neki is tudnia kellett volna.

– Csoda, hogy én még élek – mormogtam, a szavak kibuktak belőlem, még mielőtt megakadályozhattam volna.

– Egyáltalán nem csoda, kedveském. Fontos vagy nekünk, bizonyíték. Ezért is tartom rajtad a szemem.

– De miért? Miért lennék én fontos? – kérdeztem idegesen. Aztán eszembe jutott Ábel. Talán mégis túl feszítettünk egy húrt?

Beszélgetőpartnerem arca hirtelen céklavörös lett, és öklendezni kezdett. Azt hittem ott hal meg a lábam előtt, de aztán előtermett két fehérköpenyes és elvezették az orvosi szoba felé. Ekkor láttam, Nagyot utoljára. Később, miután hazatértem, azt hallottam, váratlan munkahelyi baleset érte.

Ahogy az ajtó becsukódott utánuk, hirtelen szédülést vett rajtam erőt, és a világ sötétbe borult.

Amikor magamhoz tértem, mézillatú napfény cirógatta az arcomat, és a párnák a fejem alatt puhábbak voltak, mint egy álom. Eszembe jutott a beszélgetés a családomról, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ösztönösen Ábel után tapogattam, de az ujjaim csak az ágyneműt találták. Sikítva ültem fel az ágyban, mire három fekete-fehér ruhába öltözött nő termett előttem, Mintha egy szélviharba keveredtem volna, felöltöztettek, kibogozták a rendetlen hajamat, és csodálatos reggelit varázsoltak elém. Amikor kérdésre nyitottam a számat, szégyenlősen mosolyogva megrázták a fejüket, és már el is tűntek. Sűrű fűszeres csokoládéitalt szorongatva léptem az erkélyhez, és beleszédültem a látványba, ami sokkal gyönyörűbb volt, mint a plakátokon. A színek szinte daloltak, ahogy az ég és a tenger kékje összemosódott, a homokban pedig fehér ruhás, felhőszőke gyerekek szaladgáltak, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam.

~~*~~

A napok múlásával a világ, amit a magaménak tudtam egyre távolabb került tőlem. A rikító rózsaszínbe vagy virító kékbe öltöztetett nő, akit néha a tükörben láttam, fájdalmasan idegennek tűnt. És mégis kezdtem azt gondolni, hogy ez vagyok én, ez a könnyedség, ami itt körülvesz és ez a koktélízű szabadság, és nem az unottá rágott krumpli és a szürkére kopott élet. Próbáltam rávenni magam, hogy felidézzem a szépséget a volt-életemben, a boldogság lopott pillanatait, de egyre nehezebben ment. Megijedtem magamtól. Az első éjszaka nem aludtam semmit. A hatalmas fehér ágyon, a tisztaság szagú lepedőn csak hánykolódtam, és a tenger távoli lélegzése csak egyre magányosabbá tett. Először azt hittem, belehalok Ábel hiányába, de aztán, ahogy telt az idő, egyre közelebb lett az itt és a most, mint a régi világ, ami látszólag csak az agyamban létezett, és minden amit valaha szerettem kezdett kifakulni.

Ki kellett tisztítanom a fejem. A reggelinél elkerültem a színes üdítőket, mert kezdtem gyanakodni, hogy nem csak ártatlan gyümölcslé lapult bennük. Rámosolyogtam a szobalányokra, és elindultam a strand felé. Tudtam, hogy nincsenek oda azért, ha egyedül kóricálok, de semmi kivetnivalót nem találhattak abban, hogy élvezni szeretném a nefelejcskék vizet. A part általában elhagyatottan hevert, de most a zizegő napernyők árnyékában egy férfi ült, akihez foghatót még sose láttam. Ez a férfi öreg volt és csúnya. Öreg és elhasznált. Nálunk nem látsz öregeket, az emberek nem élnek elég hosszan ahhoz. Fiatalságunk virágában halunk meg, anélkül, hogy a vénség meggörbítené a hátunkat. Itt láttam időseket, de ők legalább olyan szépek voltak, mint a fiatalok. A hajuk ezüstös, mint a csillagfény és az arcuk sima, mint a fehér kavicsok a patak alján, amit a víz tökéletesre csókolt. Biztos voltam benne, hogy ez a vénség, aki megtöri a békés harmóniát, a saját vidékem szülötte. Közelebb léptem, mert a kíváncsiság mindig is a legnagyobb bűneim közé tartozott. Dohány és olajos whiskey aurájába burkolózott, és én megbotlottam, mert a szag sötét emlékeket idézett meg a fejemben. A férfi kinyúlt értem a koszos körmű kezével, és megtámogatott.

– Lassabban, Csillagom! Tudom, hogy részegítő a közelségem, de azért ne törd össze magad.

Belenéztem a vigyorgó arcába, gondosan ügyelve arra, hogy a szemem ne időzzön túl sokat a fogain. A bőre vöröses barna volt a túl sok napon töltött déli órától, ráncainak barázdáiban izzadtság ült és valamilyen furcsa oknál fogva a termőföldeknek hívott pusztáinkra emlékeztetett.

– Köszönöm… –  kérdőn néztem rá, mintegy a nevét tudakolva.

– Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.

Az áporodott alkoholszagban ez kicsit ironikusan hatott.

–  És mi hozott téged ide a csodák szigetére?

–  A Sorsolás, mi más?

–  Persze.

– Miért maga hogy került ide?

– Én is nyertem.

Értetlenül bámultam rá. A nyertesek mindig hazatértek, hogy két lábon járó hirdetőoszlopai legyenek a kemény munka jutalmának.

– Most én volt a szerencsés.

– Én meg tizenhárom évvel ezelőtt.

– Az lehetetlen.

– Úgy néz ki, mégsem. Itt felejtettek. A feleségem, gondolom, a mai napig nem tudja mi lett velem.

– Senkit sem hagynak itt.

– Igen? Gondolj bele, sok nyertessel találkoztál már?

– Egy párral.

Felvonta a borzas szemöldökét, és töltött magának a gusztustalan folyadékból, aminek olyan színe volt, mint a beteg gyerekek vizeletének. A szaga szintén.

– Miért issza azt a poshadt löttyöt? – kérdeztem elborzadva. – Ott van az a rengeteg csiricsáré koktél, a szobalányok mindenhova hozzák utánam.

– Ó, az csak a frisseknek van. Nem pazarolják a hozzám hasonló maradékokra.

– Akkor miért iszik egyáltalán?

– Hogy elviseljem az életet.

– Értem – Úgy kellett visszanyelnem az undort. – Nem értem. Hogyan érte el, hogy életreszóló utalványt kapjon a földi paradicsomba?

– Író voltam. – A hangjában, mintha a büszkeségnek fonnyadt maradványa bujkált volna.

– Maga is a Szigetről írt brosúrákat?

– Annál valami nehezebbet: regényeket.

– Ritka manapság. Talán majd egyszer engem is megírhat.

– Sajnálom, drága, de valahogy csak a kiégett középkorú férfiakkal tudok azonosulni…

– Ah, értem.

Egy darabig csak néztük a hullámokat, mintha lustábbak lettek volna, mint általában.

– És hogy tetszik a hely? – kérdezte hirtelen.

– Utálni akartam, de egyre nehezebben megy.

– Mintha nem egészen volnál a saját elméd ura, igaz?

– Igen…

– Én a helyedben nem innék több koktélt – mondta, és még egyet kortyolt a bögréjéből.

– Miért, a koktélban tényleg…

– Igen.

– De miért szórakoznak velünk? – bukott ki belőlem a kérdés, és utána idegesen kapkodtam a fejem jobbra-balra, hogy ellenőrizzem, senki illetéktelen nem volt-e a közelben.

– Mert megtehetik.

– Ennyi?

–  És mert gyanús vagy. Rossz vér folyik benned.

–  Bennem? Hiszen én semmit sem csináltam csak éltem békés egyetértésben az emberemmel, csendben meghúzódva.

–  Igen, azt hiszem a békés egyetértéssel van a baj. Ha az ember frusztrált, és a mindennapi létéhez szükséges dolgokat is csak rendszertelenül kapja meg, minden apró kegyért hálás lesz. Viszont ha nem vagy paranoiás, kétségbeesett vagy nyomorult, akkor túl sok a felesleges energiád, és nehéz ellenőrizni.

–  Nem értem. Ha tényleg annyira veszélyes vagyok, miért nem ölnek meg?

– Ugyan, virágszálam. A gyilkosság annyira barbár és elavult. Fogy vele az értékes munkaerő. Csak akkor tüntetnek el végleg, ha már nem hagysz más választást, addig ott van a pszichológiai hadviselés.

–  Az anyám…

– Bizony. Őt nem lehetett se meggyőzni, se megtörni.

– Maga ismerte?

– Persze. Mindenki ismerte akkoriban, csak aztán elsöpörték az emlékét. Majdnem mindent elrontott azzal, hogy nem tudott a szívének parancsolni. – A tekintete a part egyik távolabbi szeglete felé vándorolt, ahol dús virágú fák árnyékában egy fehérre meszelt villa állt.

– Lángliliom – mondta elgondolkodva. – A szigetnek csak ebben a sarkában nyílik.

Tudtam, hogy több van a szavai mögött, mint amit elsőre felfogtam, de meg kellett emésztenem a jelentésüket, mint a különleges ételeket. Aztán ezek a szavak szép lassan leülepedtek, és gondolkodás nélkül elindultam a liget felé. Ha anyámat elvették tőlem, talán az apámat épp ők adják vissza. Talán válaszokat kapok. Talán családot és otthont is. Szétáradt a véremben az adrenalin, mert itt a szabad ég alatt, ahol nem voltak szabályok és nem lesték a lépteim, végre meg tudhatom, ki vagyok. A fák közé érve megcsapott a virágok bódító illata fehérek volt, mint egy üres lap, amire az életem újraírhatnám. Ugyanazok a virágok voltak, mint amit egyszer réges-régen anyám fiókjában találtam. Már majdnem ott voltam a háznál, beláttam az ablakon, ahol egy magas, aranyfényű vörös hajú férfi épp egy vastag könyv fölé görnyedt. Hirtelen felnézett, a tekintetünk egy pillanatra találkozott.

Hirtelen kékkabátok fala tűnt fel előttem. Nem illettek bele a tájba, magukkal hozták az otthon szürkeségét, az utcák állott porszagát. Nem értettem, hogy kerültek ide, miért pont most, amikor csak egy karnyújtásnyira voltam születésem titkától. Nem lehetett véletlen. Csak játszottak velem, egész közel engedtek a célomhoz, aztán kegyetlenül visszarántottak. Hátrasandítottam a napernyők közé, de a furcsa férfi eltűnt. Talán ő is nekik dolgozott.

– Lejárt a nyereménye. Ideje hazamenni – recsegte a legmagasabbik kékkabát. Hogy is hihettem, hogy én irányítom a dolgokat, hogy hagynák, hogy igazán boldog legyek. Némán hagytam, hogy elvezessenek, és amikor egy utolsó pillantást vetettem a házra, a férfi épp behúzta a függönyt.

~~*~~

Sikítottam, amikor beraktak a hazafelé tartó hajóra. A visszaút nem volt olyan elegáns, mint az odaérkezésem, minden percét végigszenvedtem. Megkapaszkodtam a rakpart egyik oszlopába, az őröknek úgy kellett lefejteni az ujjaimat a fáról. Nem hatotta meg őket semmi. A hajó háborgó gyomrába löktek, ahol a végtelennek tűnő út pont elég hosszú volt ahhoz, hogy megundorodjak magamtól. A víznek, amit hoztak poshadt tengeríze volt, és kimosta a gyomromból a finom falatok emlékét. Bekucorodtam egy sarokba, és magamra húztam a csendet, gyászoltam a boldogságot, amit tenyeremre fektettek, aztán elvették.

A sápadt napkorong az utolsó sugarait köhögte fel, mint egy tüdőbajos gyerek. Tisztán látszott a millió kavargó porszem, melyek tolvaj módra behatoltak az orrodba és a szádba, majd a tüdőd legtitkosabb rejtekeibe is, hogy belülről pusztítsanak el, lassan, észrevétlenül. A férfiak már jöttek ki a gyárból, mindegyikük egyformának tűnt: alacsony, elgyötört testek. A szájamban levő szárazság elönti az egész testemet. Nagyon sokáig tart, mire Ábelt felismerem, pedig örök hűségünk alumíniumgyűrűje már ott csillogott az ujján.