Mindennek Harold az oka.
Harold, a béka! MINDENNEK!
Ha ő nincs…
Szeptember 10-én kezdődött.
Ősz volt, meleg, napos.
Milyen lehetne a Nap városában, ha nem napos?
Bár ezt a Clear Water gimiben nem vettük észre… nagyon nem.
***
Szeptember 10.
Harold egy hölgy társaságában érkezett az irodalom órára.
– Ms. Akárki vagyok, a PVP képviselője – kezdte, de Roland félbeszakította, s Brendon is közbeugatott, mint rendesen. Erre persze Sally hisztizni kezdett, Wendy tudatta, hogy …- a sípszó után hagyj üzenetet- mire Mr. Harold elüvöltötte magát, hogy – szó szerint idézem: „Pofa be, rühes banda!”
Hát igen, ezek voltunk mi, a Clear Water gimnázium végzős osztálya, az általános, B jelű. B, mint bugyuta, borsóagyú, bumfordi, barom, balfék, büntetendő és büntetett előéletű, botrányos, bosszantó… vagyis nem a sportosztály, és nem is a „gazdag szülők gazdag csemetéi” osztály.
A nő elmondta, hogy a minisztérium őt küldte, hogy bemutassa a PVP-t, vagyis a pályaválasztási programot. Rosszat sejtettem, s gyanúmat Alice is megerősítette, mikor szemünk összevillant a terem közepe táján, úgy félúton. A program, mely kötelező volt, lehetővé tette, hogy megismerjünk egyes szakmákat, foglalkozásokat, olyan formán, hogy munkába állunk. A satrafa másnapra ígérte a folytatást, melyben felvonulnak a fogadó szervek.
Együtt sétáltunk Alice-szel a buszhoz a mai kínzás végeztével.
– Fox! Szerinted kik ácsingóznak értünk?
– Nem tudom – feleltem miközben a bérletem horgásztam elő, hogy fel tudjam mutatni a vezetőnek.- De őszintén remélem, hogy nem egy autómosóba sorolnak be!
– Miből gondolod, hogy beosztanak?- lepődött meg. Nem válaszoltam. Az utcát néztem, a lepukkant házakat, graffitizett falakat, koszos, függönytelen ablakokat…- Jade!
– Mi van?- riadtam fel.
– Miért osztanak be?- türelmetlenkedett.
– Mert nem A és D osztályosok vagyunk, csak a futottak még kategória, s így…
– Oké, a modellügynökségre nem kerülök be, meg a bírósághoz sem, de csak eldönthetem majd, hogy Eddy büféjében gályázom vagy a Rodman sportboltban!- nem reagáltam.- Ugye?- lökött oldalba.
– Nem lesz olyan szerencsénk!
– Te menthetetlen pesszimista vagy!- morogta, majd leszállt a csikorogva fékező, anyázó buszról.
– Tudod, hogy engem a szerencse mindig elkerül – fintorogtam – azóta, mióta élek…
– Jaj ne! Megint kezded?- forgatta szemeit.
– Te sem éreznéd magad a mennyekben, ha olyan családod lenne, mint nekem!- csattantam, de leordította a fejem.
– De neked legalább van családod!
Ebben igaza volt, sajnos. Alice MacShannon apja börtönben csücsült, barátnőm fogantatása óta. Anyja meghalt, nagynénje- Samantha- nevelte hellyel-közzel, amiért Alice rém hálás volt. Más rokona nem lévén engem tartott a legközelebbi hozzátartozójának, s végrendeletében nekem ígérte a bőrkabátját. Ez rendes volt tőle, mert imádta azt a dzsekit, csak hát… MacShannon mellben kétszer akkorára nőtt, mint jómagam.
Vele ellentétben én rendelkeztem családdal, jobban mondva, ők rendelkeztek velem. A Fox dinasztia utolsó sarjaként léteztem, s nap mint nap kerülgettem a bátyáimat. Joan, az idősebb, nem valósította meg őseink álmát, miszerint egyetemet végez, inkább a hobbijának élt: autót szerelt, tuningolt a nap 18 órájában. A maradék hatban evett, aludt és néha rám is szánt néhány töprengő percet. Alice szerint Joan nem volt normális. Szerintem meg Willie, a fiatalabb nem volt épp komplett. Mióta bekerült a jogra, a csodával határos módon teljesen őrül lett. Állandóan a paragrafusokkal jött, a cikkelyekkel, pontokkal, és már levegőt sem vehettem úgy, hogy meg ne büntetett volna. Ellenben apám átható nevelésének köszönhetően irigylésre méltó izomzattal rendelkezett, ami miatt hemzsegtek körülötte a csajok, MacShannon is.
Joan, a 24 éves hallgatag és Willie a 21, ám hangos és bosszantó bátyám képezték a sarjak hadosztályát. Anyám balett tanárnak született, apám bokszolónak. Én bokszolva balettoztam, esetleg balettozva bokszoltam. Na jó, ez nem teljesen igaz! Joan és tökfej Willie bokszolt. Természetes módon én is beálltam volna a sorba, de szülém megmentett. Balettot tanultam 3 éves koromtól, s hogy meg tudjam védeni magam, karatéztam immár sok-sok éve. A fekete öves vizsgámra készültem Nilsoon sensei legnagyobb örömére.
Alice is hozzá igyekezett edzésre. Apámnak adtam egy cuppanósat a ring mellett, majd az öltözőbe masíroztunk.
– Akkor nálatok ebédelhetek szombaton?- szólalt meg elég sok hallgatás után Alice.
– Ja, leköteleznél, ha lefoglalnád Tökfejet!
– Nem beszélhetsz így Willie-ről!- somolyodott el, tudván tudva, hogy:
– Most – tártam szét a karom – mi rosszat mondtam? Tényleg tök alakú a feje!
– De édes kis tök!- suttogta, s szíveket pislogott.
– Ó, ne!- nyögtem fel – Elkaptad a …
– Ki ne mondd, mert…- fenyegetett meg.
– Mert mi lesz? Megversz?- esélye sem volt. Ő csak három éve sanyargatta magát apám klubjában.- Vagy eljössz balettozni?- sosem tudta felfogni, hogy hogy táncolhatok tütüben és fekete övben egyszerre. Alice viszolygott a balettól, s én voltam olyan kedves, hogy ezzel hecceljem. Kiöltötte nyelvét, majd ment órára. Én pedig belibegtem Siva thai-chi birodalmába.
Szeptember 11.
– A kávéja, főnök!- nyújtotta a papírpoharat Bob King őrmester felé beosztottja, Randy Wong nyomozó.
– A fánkja, főnök!- tette ugyanezt Smith is, de ezt sem hallotta meg King. Az ablakhoz ment, s próbált átlátni rajta, de halott ügy volt már a gondolat is a graffitik miatt.
– Nem kérem, adja Linek!
A három nyomozó összenézett. Wongnak tátva maradt a szája, Smith megdörgölte fülét, Li pedig megnézte karóráját, hogy rögzítse az időpontot.
– Főnök, lehet, hogy nem jól hallottam! Adjam Linek a csokis-darás fánkját?
– A jó Isten áldja meg magát, Jackson Smith!- odanyargalt az asztalhoz, felkapta a sütit és Alex Li asztala felé hajította dobozostól. Li nyomozó, hála reflexeinek, elkapta, majd egy ügyes mozdulattal átjátszotta Wongnak, aki megvámolva tovább csúsztatta Jacksonnak. Hangos majszolás következett, amire King főnyomozó is felfigyelt néma őrjöngéséből. Végignézett csapatán. Wongot ő tanította ki. Az apjával együtt voltak az utcán, majd ő továbbtanult. Az öreg Wong maradt, de amikor a fia is belépett a rendőrséghez, az ő, Bob King kezeire bízta a gyereket. Az életét is odaadná Randyért… De melyikért nem? Jackson Smith négy éve volt vele, fegyverszakértő, a legjobbak egyike. Nem is került volna hozzá, ha nem habarodik bele a 2-es körzet kapitányának lányába… Aztán itt van még Li. Alex Li, a helyi jakuza család bérgyilkosának fia. Páratlan tehetség, kincs, de az apja miatt csak a 13-as körzetben kapott helyet. Ahogy ő is, Bob King. Bruno Shark kapitánnyal nem lehet kijönni, mert erőszakos, durva, rideg… Napestig sorolhatná a jelzőket, mellyel a hadnagyok, őrmesterek, ezredesek illetik a kapitányt. Neki soha nem volt vele problémája… eddig. Mindent meg tudott beszélni a Cápával, de…
– Mi a baj, főnök?- kérdezte Li.
– Maga miért nem csámcsog?- riadt fel szemlélődéséből az őrmester.
– Nem eszem fánkot – közölte a jakuza némi undorral.
– Nem tudod, mit hagysz ki, öregem!- tömte szájába a fánk utolsó morzsáit Smith.- Sose fogsz közénk tartozni, ha…
– Rá se ránts, Li!- vette el a dobozt Jacksontól Wong.- Én sem tartozom ide, mellesleg Luigi és Beez sem. Egyszer elkapjuk a tősgyökeres amerikait valamelyik sikátorban…
– Szóljatok mikor, mert akkor beszerzek valami ütős vízipisztolyt!- mekegte.
– Főnök?- tért vissza az eredeti témához Li.
– Most jövök a Cápától- sóhajtotta.
– Rosszat sejtek!- így Wong.
– Le kell ülnöm!- tudatta Jackson.
– Már ülsz- fintorodott el King őrmester.- Kell a pénz az őrsnek, így engedett a rendőrfőkapitány kérésének. Belépünk a PVP-be.
– Az mi?- kérdezte Li, s Randy ujjai már zongoráztak is a billentyűzeten.
– Pályaválasztási program!- képedt el Wong.- Ahhoz nekünk mi közünk?
– A minisztérium pénzt ad, óradíjat, minden egyes diákért, ki belép a programba – tudatta Alex a kínai nyomozó válla mögül olvasva a monitoron látható szöveget.
– Ez nem rossz, főnök! Pénzt kapunk! Több fánk és kávé lesz!- kortyolt Jackson a poharába.
– A frászt!- tört ki a keserűség a férfiból.- Fél évig a nyakunkon lesz az a liberós óriásbébi, gardírozni, támogatni kell nap mint nap, emellett végezhetjük a munkánkat! Gondoljatok bele… milyenek a mai fiatalok? Műköröm, nyávogás, pompon-lány, izomagyú díjbirkózó, degradált, iszákos graffitis. És ha ez még nem volna elég, mindegyik a Helyszínelőkön és az NCIS–en nőtt fel. Ha nem találkoznak Abbeyvel az alagsorban…- teljesen kétségbe volt esve.
– Nyugi, főnök! Ha nőnemű lesz az egyed, rám számíthat- mosolyodott el Smith.- Bírom a 18 éves csitriket. Ha pedig pasi az illető, Li kicsinálja jó jakuza szokás szerint.
– És ha elmebeteg?- nézett körbe King.
– Wong járt pszichológiára két évet. Azt rá bízhatja!
– Ne aggódj, főnök!- próbálta megnyugtatni Kinget Randy is.- Még az is előfordulhat, hogy nem jön senki. Manapság mindenki modell akar lenni.
– De nekem kell lelkesítő előadást tartanom!- sétált újra az ablakhoz az őrmester.- Inkább 10 őrült fegyveres, mint ez az előadás! A Cápa közölte, hogy öltönyt kell vennem- nyavalygott.
Patt helyzet lépett fel. Még a légy zümmögését is lehetett hallani. A csöndet Noah Franklin törte meg.
– King, találtam egy ócska zakót a te neveddel. Már a moly is elhagyta, neki sem kellett. Kidobnám szívem szerint, de gondoltam, megkérdezlek róla.
Wong kapta fel a fejét, csillant a szeme, s az őrmester helyett ő válaszolt.
– Kösz, Noah, pont jókor jött! Megtartjuk álruhának! Tudna kérni a Cápa titkárnőjétől egy kis rizsport?
– Mit? Hol élsz, Wong? A titkárnő 25, azt sem tudja…
– Megyek Rome-hoz, hozok lisztet! Li szerezz fésűt! És ne engedd elszökni a főnököt!- kiáltotta Smith és már rohant is.
A lótás-futás eredménye egy 80 éves, ősz hajú, borostás, naftalin szagú öregúr lett, aki minden volt, csak megnyerő nem.
– Hozok egy tükröt, főnök!- loholt el Jackson, majd szerzeményét Bob King elé tartotta, hogy amaz megszemlélhesse magát.
– Remek munka, fiaim! – mosolyodott el.- Mintha a nagyapámat látnám!
– Beszéljen úgy, mint a veteránok, s garantáltan nem kapunk senkit! – tanácsolta Wong.
– Sok sikert, főnök!- kísérte ki Li a felettesét.- Hívjon, ha visszajön!
– Miért?- így King.
– Feltartjuk Sharkot – somolygott a jakuza.
*
Számtalan helyről jöttek előadni, ismertetni szakmájukat. Volt itt minden: színész, pék, szállodavezető, szerelő, lovardás, sminkes, edző, bankár, masszőr, FBI ügynök is talán. Halálra untuk magunkat Alice-szel. Az előadássorozatot egy bizonyos Bob King nevű őrmester zárta. Lehetett vagy hetven éves. Úgy beszélt, mintha a sírból jött volna vissza, fáradtan, halkan, monoton, keseregve. Borsódzott tőle a hátam, na meg az orromat facsarta az átható naftalin szaga.
Szünet végeztével újra az osztályainkban ültünk, hallgatva, hogy mi lesz a sorsunk. Mr. Harold így kezdte, s én már ekkor tudtam, hogy ma nem lesz jó napom:
– Hölgyeim és uraim! A következő helyekre lehet jelentkezni – azzal írni kezdett a táblára. Kétkezi munkákat írt fel. Sally, Wanda, Wendy és Britney beették magukat a pincérnői állásba. A srácok már kreatívabbak voltak. Pék, szakács, villany-, víz-, gázszerelő, tűzoltó, katasztrófa elhárító, katona, autómosó, autókereskedő vált belőlük. MacShannon és én nem jelentkeztünk még. McDonald’s vagy rendőrség, ez volt a kérdés. Nem választhattam.
– Alice, a maga apja börtönben ül, így Fox megy a rendőrséghez. Az ő átlaga úgyis jobb. Maga meg a McDonald’sba. Ott jobban fogja érezni magát! Holnap kezdenek!- azzal szétoszlatta a tömeget.
– Tudtam!– nyögtem, s csak ezt az egy szót bírtam ismételgetni.
– Állj már le!- üvöltött rám.- Én nem bírom az olajszagot!
– Én meg a naftalint– suttogtam.
Kiszúrt velünk az élet! Az a szemét nagybetűs. Még utcát seperni is lelkesebben mentem volna… Tökfej Willie borúmra rátett egy lapáttal, mikor figyelmembe ajánlotta a rendőrökre vonatkozó jogszabályokat és paragrafusokat. Rávágtam szobám ajtaját és pár órára maxra tekertem a hifin a hangerőt.
Már félálomban voltam, hajnali egy felé, végre, mikor Joan leült az ágyam mellé. A megszokott szappanillatára ébredtem fel.
– Nem akartalak felkelteni – mondta az ő csendes módján.
– Hallottad?- nyöszörögtem.
– Apa mondta– csönd –, rém büszke rád!
– Nem érdekel, Joan!- ültem fel.- Inkább takarítok WC-t…
– Fogd fel úgy, mint az énekórát! Éld túl!
– De ez a rendőrség! És én…
– Tudom, nem néztél sosem NCIS-t, de még csak MIB-t sem – sóhajtotta.
– Nem vagyok akciómániás– hanyatlottam vissza az ágyamra.- Elég az, amit az edzőteremben magamra szedek. Még Agatha Christie könyveket sem olvastam.
– Majd felolvasom neked – simogatta meg fejem.- Most aludj, kicsi róka! Holnap beszélünk!- ígérte.
– Jó éjt, Joan!- ásítottam. Adott egy puszit, majd becsukta szobám ajtaját.
Álmatlanul aludtam tovább.
Olyan nekem az idei aranymosás, mint valami hullámvasút. Felváltva jönnek a részletek, az egyikben nehezen találni jót, rögtön utána a másikban nehezen találni rosszat. Sajnos a legutóbbi volt a pozitív élmény, a mostani pedig a negatív. Az első mondatok után hallattam egy halk,ám kétségbeesett sikolyt: már megint egy középiskolás sztori! (Eddig eléggé túlsúlyban vannak az ilyen korú főhősök.) Aztán láttam, hogy talán mégsem egészen erről lesz szó, de ettől nem lett sokkal jobb kedvem.
Nekem amúgy kevesebb bajom van a klisékkel, mint a kritikusok többségének, mivel úgy vélem, az olvasók bizonyos mértékig igénylik őket, hogy könnyebben elhelyezzék a sztorit a saját ízlésvilágukban. Itt azonban nem egy-két klisét kapunk, hanem egy egész gyűjteményt belőle. Klisé az osztály, a két barátnő, a rendezetlen-viszályos családi háttér, a zsaruk egytől egyig és persze a fánk… Klisé az is, ahogy senki nem akarja azt, ami végül lesz.
A párbeszédek úgy vannak darabolva, hogy sokszor nem tudtam, éppen ki beszél, és ki az, aki csinál valamit közben.
Mióta elolvastam, egyfolytában az a jó kis akció-vígjáték jár a fejemben, amelynek a címe ugyan nem jut az eszembe, de Michael J. Fox volt a főszereplő, aki hollywoodi sztárként bekapcsolódik a rendőrség napi munkájába, a pesztrálásával megbízott zsaru legnagyobb bánatára. Valami ehhez hasonlóra számítok a folytatásban, valamivel kevésbé vidám kiadásban. Az alapötletből tehát ki lehet hozni valamit, ám ahhoz egy nagyobbacska klisé-irtásra lesz szükség.
Felemás érzések töltenek meg. Egyrészt szeretem a bűnügyi témát, és ha már a rendőrségnél fog dolgozni a szereplő, feltételezem, lesz benne ilyesmi. Másrészt a stílus nem fog meg. Kapkodó, nem érzem kidolgozottnak.
Az első bekezdés tényleg kuszára sikerült, ott majdnem abba is hagytam az olvasást, de aztán javult a helyzet.
A rendőrös résznél annyi névvel megdobtál hirtelen, hogy csak kapkodtam a fejem, ki kicsoda. Illetve jobban szeretem, ha a szereplők háttere szépen kibontakozik előttem, nem egy blokkban elmeséled, ki milyen.
Még nem döntöttem el, tetszik-e vagy sem a történet. Remélem, hogy a későbbiekben nem rugaszkodsz el nagyon a valóságtól, és nem az sül ki belőle, hogy a tinilány megoldja a nagy rejtélyt, amire az egész rendőrség képtelen.
Egy dolog zavart még: a Joan tudtommal női név, állandóan nő jelent meg a szemem előtt, amikor a szereplő bátyja került szóba.
Egyébként gratulálok, és sok sikert!
Csatlakozom az előttem szólókhoz. Nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz sztori lesz belőle. Egyenlőre viszont inkább a „nem tetszik” felé tendálok. Pontosan a sok klisé, a kusza mondatok, hiányos központozás miatt. Nekem bejönnek az ifjúsági regények, szívesen olvasok még mindig gimisekről szóló regényeket, de ez a nagyon „amerikaiszagú” elbeszélés egy magyar író szájából valamiért elég idegesítő.
Nekem tetszenek a középiskolás sztorik, sosem fogok kinőni belőle, még ötven évesen sem. 😀
Tetszett Jade laza hangja, szimpatikus nekem. Egy kicsit sajnáltam, hogy a második résznél átváltottunk egy más szemszögre, bár értem, hogy miért, sokkal nagyobb így a mozgástér, bár én elgondolkodnék, hogy megfelelő módot használtam-e a történet kibontásához. Bár itt még egyelőre nem áll fenn, de néhány írástechnikai cikk óva intett a keveréstől, mondván, az olvasó elveszhet benne.
Egy aprócska hiba még – vagy lehet csak saját hiányosságom -, de nem ment kitalálnom, hogy hol is játszódik a történet.
Várom a folytatást!
A cím izgalmasnak ígérkezett, és… hát, kb. ennyi a pozitívum. A párbeszédekben abszolút elkavarodtam, majd a felétől kezdve egyre kevésbé foglalkoztatott a történet, és sajnos, de nem bírtam végigolvasni. Eléggé sajnálom, mert nem szeretek úgy ítéletet mondani valami felett, hogy nem olvastam végig, de szerintem az is önmagában egy kritika, hogy nem tudtam befejezni az olvasást…
Kedves Susy!
Voltak dolgok, amik tetszettek ebben az írásban, de összességében nekem is felemás érzéseim vannak. Először azt hittem, hogy egy krimit kapunk, ami ráadásul egy amerikai középiskolával kezdődik – bevallom, innentől nem számítottam sok eredetiségre, aztán meglepett a főszereplő laza hangvétele, és megörültem, hogy mégse az lesz, amire először gondoltam. A stílus még tetszett is, illetve, voltak csillanásai (a bőrdzsekis rész és a jogász testvér pl.), de hiányosságai is. Többször is úgy éreztem, mint ha ugrottunk volna egyet térben és időben, és nem tudtam, épp hol is járunk.
Nem tudom, hogy működik egy ilyen pályaválasztási program, de ez eddig inkább kötelező közmunkának tűnik, ha már ennyire nem érdeklik őket a fiatalok igényei, hogy egyáltalán, mi az, amit ki szeretnének próbálni, csak úgy elküldik őket a McDonald’s-ba… De ezen még túl is tudom tenni magam, és elhiszem neked, hogy most itt így van, és kész, és azt is, hogy Jade-nek semmi kedve ehhez az egészhez (bár én személy szerint kiestem volna a padból, hogy én mehessek a rendőrségre 🙂 ).
A nyomozók komolytalankodása üdítő is lehetett volna, ha nem vitték volna túlzásba, az a lisztes-beöltözős jelenet már elég gyerekes lett, főleg, hogy a főnök épp akkor mondta, hogy kell a pénz az őrsnek. Nekem a Rendőrakadémia jutott az eszembe, úgy egyáltalán, van az egésznek valami vígjátéki hangulata, amitől akár jó is lehet, remélem, hogy eredeti és vicces lesz, és tényleg nem megy el valami filmes közhely irányába.
Még egy – nem is annyira – apró dolog: nem szeretem, amikor egy szereplőt hol a keresztnevén, hol a vezetéknevén szólítanak. Ha egyik szereplő így hívja, a másik úgy, az rendben van, de ugyanaz a karakter vagy a narrátor ne hívja hol így, hol úgy. Szerintem ez zavaró.
Kedves Susy!
Nekem tetszik a részlet, izgalmasnak ígérkezik a folytatás. Sokak szerint klisének számít a tinilány-rendőrség felállás, de én még nem láttam ilyen témájú filmet, és könyv formában sem találkoztam hasonlóval, pedig elég sokat olvasok, és mozifilmekben is otthon vagyok.
A szöveg néha megakasztott, ha kicsit finomabb lenne a tálalás, kevesebb „tinis szófordulat” és gimis szleng hangzana el, igényesebbé és olvasmányosabbá tenné az egészet. Persze az is lehet, hogy úgy jó ahogy van, csak épp nekem más az ízlésem. Lehet, hogy a zűrös családi háttér is klisének tűnik, de nagyon is reális, sokakat érintő probléma, és ezáltal természetes, hogy sok író – talán saját helyzetükből kiindulva – beleépíti a történetébe.
Jópofa, fiatalos, vicces, néhol erőltetett (mikor szemünk összevillant a terem közepe táján, úgy félúton – ejnye, ha csak nem rugóra van szerelve, mint a The Road Runner Show rajzolt figuráinak –, helyett inkább pillantásotok, tekintetetek?).
Friss.
A párbeszédek viszont rosszak. Beszéljük a beszélni kell – mert ezt egy jelenet – sémát, és ahogy vannak „zs” kategóriás filmek, úgy léteznek döcögős, élettelen, vagy hirtelen felindulásból elkövetett információ szórásra felhasznált párbeszédek is. Azt gondolja sok kezdő író, hogy nem látszik, ha beszúrt itt-ott némi infót utólag, baráti tanácsra, vagy csak elakadt a szövegben – de látszik. Kedves Susy Cat Lee, ezekkel a bosszantó felhangokkal fogsz a leggyakrabban találkozni írói pályafutásod alatt, egy idő után felfogod ismerni őket mások szövegeiben, aztán majd később kis szerencsével a sajátodban is.
Vannak kifejezés tévedéseid. Olvasható, tudom, mit akarsz mondani, de nem mindig azt mondod. Pl: A Fox dinasztia utolsó sarjaként léteztem. Miért az utolsó? Honnan tudhatná a kislány, hogy nem lesz gyereke, férje, unokája? Talán legfiatalabb sarját akartál írni?
Visszatérve a narrációra: Az első rész fiatalos lendülete tetszett. E/1-nél ez szépen oldja és szórakoztatóvá teszi a szöveget.
A második résznél viszont kiváltál, illetve átléptél egy másik szemszögre, és itt jön a fekete leves: jééé, megmaradt a kislány hangja! A narrációban. Itt is humorizál, itt is ugyanazokat a szlengeket használja a szerző.
Ez viszont baj.
Az egyik tehát nem valódi. Az író hitele máris oda Megjelenik viszont Mary Sue – a regénybe beleírt tökéletlenségével is tökéletes szerző Avatarjának képében. Nem tudom, érted-e, mire gondolok? Konkrétan jobban örültem volna neki, ha, ahol nem E/1 a narráció, tehát nem saját élmény, tapasztalat, látásmód, ott semleges marad a hang.
„A három nyomozó összenézett. Wongnak tátva maradt a szája, Smith megdörgölte fülét, Li pedig megnézte karóráját, hogy rögzítse az időpontot”. – Ironikus hatást kelt, hogy Li rögzítette a füldörgölés és szájtátás időpontját.
Megint egy olyan apró hiba ez, ami inkább tréfás, de határozottan rontja az olvasási élményt. Persze, ezek javítható dolgok, ha a történet izgalmas és kerek, nem számottevő betegség.
Bár mondjuk a rendőrök viselkedése furcsa. Bohóckodnak, mint tizenéves kamasz fiúk a folyosón: odaszaladnak, ezt dobnak, azt elkapnak. A „yakuza fiánál” kicsit feladtam az olvasást. Van itt minden, ami szem-száj ingere, fánkok, bosszantó család, Amerika és gimis csajok a rendőrőrsön.
Ettől még a történet lehet szuperjó, de egyelőre félek tőle. Akkor lesz nagy baj, ha egyszerre a felénél a történet kicsúszik az író tolla alól, és elkezd többnek akarni látszani, mint ami – súlyos dramaturgiai horgok, nagy csavarok, dráma, megalapozatlan cselekményemeletek a meglévő problémákra építve. De én egy pozitív és optimista fickó vagyok, tehát bízom benne, hogy nem így lesz,és egyhumoros, vicces, kedves tini történetet kapunk a végén.
Hajrá, mindent bele, drukkolni fogok!
Gratula a kikerüléshez! 😀
Bevallom, nem tudom eldönteni, tetszik-e a részlet. Szeretek a rendőrségis sztorikat, de ezt valahogy mégsem érzem magaménak.
A főszereplő lány „fura”. Számomra nem érthető, hogy a családjához miért viszonyul úgy. Ahogy leírta őket, én egy borzalmas családi háttérre gondoltam, de amikor hazaért, egy teljesen normális családdal találkoztam.
Az őrsön nagyon sok a szereplő, bármennyire is igyekeztem, nem tudtam őket elkülöníteni, többször is vissza kellett olvasnom, ki kicsoda.
De a lehetőség benne van, hogy tök jó regény lesz. 😀
Kedves Susy!
A rendőrőrsös jelenetnél kicsit kapkodtam a fejem a rengeteg név miatt és volt, hogy vissza kellett olvasnom, de szemet hunyok felette, mert maga a részlet vicces volt és érdekes. 🙂 Jade karaktere is szipatikus, nem idegesítő. A balettes-karatés főszereplő különösen bejött, márcsak az ellentmondás miatt is. 😀 A párbeszédek is könnyedek, épp olyanok, amilyeneknek egy ilyen helyzetben lennie kell. A rendőrök nekem egy kicsit klisésnek tűnnek, de bírtam őket.
Várom a folytatást, és sok sikert!