Sümegi Emília: Puha orrú kisasszony

A karácsony idén december kilencedikén, tizenhét óra tizenkét perckor kezdődött. István próbált szigorúan nézni az előtte álló, filigrán Fecskehajtó kisasszonyra, amiért ez megtörténhetett, míg az ifjú hölgy összeszoruló ököllel, vékonyra préselt ajkakkal hallgatta a számon kérést. Egy lélek sem volt rajtuk kívül a könyvtárban, István nem akarta a többiek előtt elővenni a leányt.

– Mit keresett egyáltalán a Naptár szobában?

A fiatal férfit elégedettséggel töltötte el, amikor meglátta a kisasszony orcáján gyúló vörös foltokat.

– Nem is voltam ott! – csattant fel a nő, miközben könyékig érő haja dühödt vörösen szétmeredt a három égtáj felé.

– Látták magát. – Az ifjú hölgy haja megadón őzbarnára fakult és a vállára simult.

– Csak egy kis hideget szerettem volna.

– De pont a karácsonyi kalitkából?

– Azt értem fel… – húzta el a száját Fecskehajtó.

– Tehát nyújtózkodnia kellett. – István megállta, hogy el ne mosolyodjon. – Ez megmagyarázza a naptárfordulást.

A fiatalember összerakta a képet. Fecskehajtó ágaskodás közben lesodorta a Naptárat és nyitva hagyta a kalitkát. A lapok átfordultak karácsonyra, a hölgy pedig meg se nézve felkapta, és visszatette a helyére. De addigra az ünnepre szánt mínuszok már azt hitték, eljött az ő napjuk…

– Nem! A Naptár nem én voltam! – lépett a kisasszony közvetlenül István elé, és makacsul felszegte hegyes állát, miközben tövétől vörösödni kezdett a haja.

– Már megint hazudik – csóválta meg a fejét a férfi. Ez a baj azzal, ha egy nap a várható időjárás ellentétét jósolja. Hat a jellemére. Bár mitagadás, mindezt István inkább találta mulatságosnak, semmint igazán bosszantónak, hisz a kishölgy hazugságai kimerültek efféle gyerekes füllentésekben.

– Ezt mégis honnan veszi? – A leány szeme gyanakvón összeszűkült.

– Az orráról.

– Tessék?

István komoly ábrázattal felemelte a kezét és mutatóujjával megnyomta a kisasszony orra hegyét, hogy az kicsit belapuljon. Hideg volt, mintha sokáig szorította volna az ablaktáblához, hogy a hóesést nézhesse.

– Puha az orra.

– Parancsol?

– Puha az orra. Annak, aki hazudik, be lehet nyomni az orra hegyét, mert puha. – Az ifjú hölgy szemei tágra nyíltak, arcát szégyenpír futotta el, míg haja rajtakapottan a háta mögé surrant.

– Látja, ha többet járna emberek között, ismerné ezt az alapigazságot. – István féloldalas mosolyra húzta a száját, és bajuszát pödörgetve, tűnődve végigmérte a kisasszonyt.

Most épp megszeppentségében őzbarnára halványult haj, vékony, hazug szájacska, konok, mohazöld szempár. Helyes teremtés. Az őszi erdő színkavalkádját idéző blúz, szoknya és vékony harisnya, szívderítően élénk, mint maga a kisasszony. Akit finom, édes szőlőillat leng körül.

– Öltözzön át valami melegbe! Így nem jöhet velem.

– Hova? És honnan veszi, hogy magával akarok menni?

– Kénytelen lesz, ha nem akarja, hogy a Csillagok az éjközépi naptárfordításnál felfedezzék a galibát, amit kegyed okozott. Még a végén megvonják öntől az időjóslás képességét.

A kisasszony nagyot fújt, karjait összefonta, de a haja finoman hullámozni kezdett és nem lépett hátrébb, mikor válaszolt.

– No, és mi a terve? – István mosolya szélesedett, kedvére való volt a felbosszantott hölgyemény reakciója.

– Az emberek már szentestére készülődnek. Nézzen ki az ablakon, mind fenyőért meg ajándékokért szaladgálnak, gyanítom, nem értik, hogy maradhattak így le az előkészületekkel. Hiába hajtottam vissza egyből a Naptárt, amint észrevettem a bajt, addigra megérezték, hogy karácsony van. Már csak a hangulat hajtja őket, nem a Naptár állása, tehát azt kell visszafognunk. – A hebrencs kisasszony kerek szemmel figyelt.

– Mégis hogy? – bukott ki belőle.

– Az emberekre nincs közvetlen hatásunk. A környezetükre, az időjárásra viszont van. Tehát el kell érnünk, hogy elolvadjon a hó…

– … még mielőtt megünneplik a szentestét – bólintott a lány, majd gyorsan félrenézett.

– Pontosan. Na, induljon öltözni, hosszú az út az emberekig és odakint repkednek a mínuszok!

***

Fecskehajtó kisasszony olyan vastagon a nyaka köré tekerte fűzöld, kötött sálját, hogy a rejtekében nyugodt szívvel nyelvet ölthetett a mellette vígan fütyörésző, két üres zsákot lóbáló Istvánra. Olyan érzése volt, mintha a férfit mulattatná a helyzet, ahogy december kilencedikén, Budapest egyik külkerületének elhagyott utcájában tapodják a vastag havat. Hogy fagyna bele a felöltőjébe! De miután az elégtételnek szánt gesztus nem hozott megnyugvást, csupán néhány szösz költözött át a sáljáról a nyelvére, inkább felhagyott vele.

Halvány pamacsokként szállt a leheletük, kabátjuk hajtókáján pillanatokra megtelepedtek a pelyhek, arcukat pirosra csípte a hűvös, koradélutáni szél. A kisasszony még soha nem hagyta el télen a Kalendár házat, legfeljebb annak udvarán élvezhette a tél szépségeit, vagy esténként a kandalló mellett hallgathatta azt a sok gyönyörűséget, amiről a téli napok meséltek. Olyan jó volt most testközelből is megtapasztalni mindezt! Míg azzal játszott, hogy le-lemaradozva István méretes lábnyomaiba lépkedve próbálta tartani vele a lépést, néhány percre el is felejtette, hogy ő most tulajdonképp bajt helyrehozni van itt.

Olykor a járda egy-egy lefagyott részén nekifutva végigcsúszott, és boldogan sikított közben. Mikor megunta a mókázást, visszaszökkent a férfi mellé.

– Na és most? – sandított fel Istvánra, akinek hetyke, barna bajusza alól továbbra is lelkesen fütyülve szálltak fel a karácsonyi dallamok.

A férfi nem válaszolt azonnal, Fecskehajtó pedig bosszantásnak vette némaságát. Türelmetlenül hallgatta egy távolabbi, forgalmasabb utca zajait, beszívta a hó tiszta és a kéményekből felszálló füst kesernyés illatát. És közben némán fogadkozott, ha legközelebb nem ér fel valamit, inkább elkéri Lucától a székét, csak ezt ússzák meg!

– Most összegyűjtünk minden nyavalyás mínuszt, hogy reggel csak latyak és sár várja az embereket.

– A napfordulókra! Mégis hogyan tervezi ezt kivitelezni?

– Nem gondolja, hogy lassan kegyed is használhatná azt, amit egyébként nem mért magának szűken az ég?

Fecskehajtó nagyot fújt, résnyire húzott szemmel méregette a férfit. Csupán haja vége kezdett izgágán lebegni, az a kis kiegészítés felkeltette a lány kíváncsiságát. Ő pedig dühösen elkapta egyik kezével a saját haját, hogy szorosan markolva a végét a válla elé kényszerítse, másikkal pedig kiragadta István kezéből az egyik zsákot.

– Ahogy óhajtja! Higgye el, egyedül is meg tudom oldani!

– Igazán? – István orcátlanul kedélyes mosollyal pödörgette a bajuszát, és hunyorított mézszínű szemével. Fecskehajtó úgy érezte, épp a vesztét jósolgatja.

A lány haja tettre kész rézvörös lett és magabiztosan meredt ismét szanaszét, ahogy a fiatalember elé toppantott.

– Igazán! Összegyűjtök legalább annyi mínuszt, mint maga! Sőt, még többet is!

– Tudja, mit, kisasszony? Legyen! – István hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve megemelte a kis nő állát. Érintése meleg volt, mint az augusztus végi napsütés, tekintete vidám és elszánt, mint a téli, havas tájat bevilágító napkorong. – Magáé a Dunántúl, én vállalom az Alföldet és a hegyeket. A hétórai harangszókor találkozunk a Feneketlen-tónál. Ha nem lesz ott, soha többé nem hazudhat nekem!

Azzal eleresztette a hölgyet és a kezét nyújtotta felé. Fecskehajtó levette szattyánbőr kesztyűjét és magabiztosan megszorította a férfi kezét.

István azonnal nyakába vette az országot, a kisasszony viszont percek múlva is még azon gondolkozott egy kapuoszlopnak támaszkodva, hogyan olvaszthatná fel a vidékeket? Ahogy a zsák durva vászonanyagát simogatta, felfedezte rajta tulajdonosának rástencilezett nevét: „József”. Nagyot sóhajtott, vállai megzuhantak a tanácstalanságtól, haja színe komor sötétbarnává mélyült. Sanyiéknak könnyű, ők meleggel megrakott zsákokkal indulnak neki az országnak, de ez rajta most nem segít. Egyrészt, ez a zsák üres, a nagyobb pluszok otthon alusszák téli álmukat, másrészt neki most nem tavaszt kell csinálnia.

Tűnődve indult el a leszakadt vezetékekkel és befagyott váltókkal szegélyezett sínek mentén Győr felé. István szerencsés, ő karácsony másnapjaként ismeri a telet, de még sokszor olyankor is derűs az idő, ráadásul augusztus melegével ugyancsak jó kapcsolatot ápol. Csodálatos képességei vannak egy ilyen feladatra, amit bizsergetően kellemes, meleg keze bizonyít a legjobban. A napillatú keze, hogy törölnék el az ünnepeit! Fecskehajtó kisasszonymivoltához egyáltalán nem méltón morgolódott, míg makacs természete felül nem kerekedett tanácstalanságán.

Amíg azon kesereg, hogy neki mi mindene nincs, ami másoknak megadatott, addig egyvalamit egészen biztosan nem csinál: nem halad. Azzal kell hát dolgoznia, amije van. Sanyiéknak van meleggel teli zsákjuk, István sugarakat kap a Naptól, de őt, a kis szeptemberi napot sem hagyták adomány nélkül a Csillagok, nem ám!

Halkan dúdolni kezdett és a sínek menti bokrok felé pillantott. Apró, jéghártyaszárnyú mínuszok emelték fel a fejüket, s ahogy a kisasszony hangja lassanként lágy, vidám énekké lobbant, úgy emelkedtek a levegőbe a zúzmaratollas kis fokok. A lány énekelt frissen szerzett élményeiről, a csúszkálásról, a hólepte, piros madárberkenyéről és jókora lábnyomokról, melyek alól kiolvadt a hó. A nyomába szegődő, parányi mínuszok szárnyának csilingelése kísérte dallamba rejtette ígéretét: mindez mennyire szép lesz karácsonykor és ahány fokocska most bebújik a zsákjába, az mind megláthatja, mikor szenteste útjukra bocsátják őket.

Végigjárta a Dunántúlt, besétált Győrbe, eltüntette a havat a színházba belépők cipőjéről, kitérőt tett Sopronba, barna haja meleg gesztenyeárnyalatot kapott, ahogy végigtáncolt Zalán, felszaladt a Sümegi várba, dél felé megcsodálta a Kis-Balatont, szökdécselve bejárta Somogy lankáit, hogy aztán Mohácsnál észak felé forduljon, dallal töltve meg a vidéket a Duna mentén. Énekelt azon a csodás csalogány hangon, amit egykor ő maga adott Blaha Lujzának.

***

István a nádasba benyúló stég fagyos korlátjának támaszkodott és türelmesen várta a közeli ciszterci templom harangjának kondulását. A lábánál tömött zsák dülleszkedett, szinte szétrepedt a benne zsizsegő mínuszoktól. Könnyedén összegyűjtötte őket, amerre járt, ízletes bort ígért, mint karácsony másnapján az embereknek, ha szépen sütött a nap. És míg gyűltek a fokok a zsákba, örömmel látta, mint kezdenek el lassabban sétálni az emberek, mikor észbe kaptak, hogy még nem jött el az ünnep. Hallotta, hogy megnyugodnak, mert még nem késtek el semmivel, és felszabadult beszélgetéseket is elcsípett, mikor egyikük büszkén újságolta a másiknak, hogy idén mennyire időben meglett az előkészületekkel.

A tó körül egyelőre engedte a fagynak, hadd uralja még egy kicsit a területet. Ő, mint részben téli nap, nem fázott. Fűzős, vékonytalpú cipőjével elgémberedett lábujjak nélkül lökdöste a havat a stégről a tó jegére, miközben átfutott fején a gondolat, hogy vajon az lenne a jobb, ha a kisasszony időben visszatérne, vagy ha segítségre szorulna? De egy kisebb hókupac lelökésével el is engedte a kérdést. Úgysem rajta múlik.

Még mielőtt a harang megszólalhatott volna, ütemes hóropogásra figyelt fel a part irányából. Fecskehajtó kisasszony rókavörös, hullámzó hajjal, büszke arckifejezéssel közeledett, a vállán átvetett, tömött zsák ellenére is. Ismét megpróbált a fiatalember idevezető lábnyomaiba lépni, de mikor megtántorodott a zsák súlyától, inkább felhagyott vele.

– No lám, gratulálok, kisasszony!

Fecskehajtó óvatosan a hólepte deszkákra csúsztatta terhét, majd kihúzta magát István előtt.

– Tán azt hitte, nem boldogulok? – A leány incselkedő grimaszt vágott, mire a férfi elmosolyodott.

– Azt reméltem, megleckéztethetek egy szeleburdi, hazug hölgyeményt.

– Csak ezért jött velem? – Fecskehajtó hangja óvatossá halkult, karjait lassan összefonta maga előtt, a haja pedig veszíteni kezdett élénk színéből.

– Részben. És mert karácsony másnapjaként nekem is érdekem, hogy szépen teljenek az ünnepek. – A fiatalember még mindig somolygott, hisz örömét lelte a folyamatosan változó, most épp orrát felhúzó, csinos kisasszony bosszantásában.

– Vagy úgy!

– És mert azt reméltem, a segítségére lehetek – hajtotta meg a fejét István, de Fecskehajtó eddigre már sértődötten felcsimpaszkodott a korlátra és mindkét lábát átvetette a befagyott tó fölé. Sötétülő haja egyre lassabban hullámzott, és mikor visszafordult egy pillanatra, már csak egyenesen simult az arca mellé.

– Köszönöm, nincs rá szükségem! – Azzal telitalppal a foltokban hóval fedett, vastag jégre ugrott.

István keserűen nézte, ahogy a lány előbb egyensúlyát keresve, bukdácsolva, majd egyre inkább megszokva a csúszós talajt, siklani kezd a befagyott tavon. Nem ezt akarta. Szorosan megmarkolta a korlátot, és azon tűnődött, vajon mi lelte Fecskehajtót, hiszen eddig úgy tűnt, élvezi, sőt, olykor ő maga szítja civódásaikat. Most mégis sikerült megsértenie. Talán tényleg egy kályhába való tuskó.

A kisasszony száguldott, mint a hangosan síró szél, a tó egy távolabbi széle felé, ahova már alig jutott el a futópálya mentén sorakozó lámpák fényéből. De énekének hangja így is elért Istvánhoz. Szomorú csalogányhang, mely felébresztette a környék még szendergő mínuszait. A fiatalember körbefordult, és látta, ahogy egyre több csilingelő szárnyú fokocska rebbent fel a tó felszínéről, a tölgyekről, a borókabokorról és eredet a talán már hazafelé tartó lány után. Ahogy lassanként olvadt a hó, eltűnt az úttól idáig vezető méretes és a kicsike lábnyomok sora. És az a rövid szakasz is, ahol csak egy pár cipő hagyta sötét foltok látszottak.

***

Fecskehajtó nem bánta a pirosra csípett arcát tovább hűtő könnyeket, nem bánta, hogy a jeges levegő megdermeszti a torkát. Nem számított, amíg énekhang jött ki rajta. Ide fogja énekelni az összes megmaradt fagyot, hadd lássa ez a felfuvalkodott, méltatlanul népszerű, törölnivaló naptári nap, hogy nincs szüksége a segítségére! Hogy nincs rá szüksége. Haja csalódott feketén verdeste a hátát.

Addig hajtotta magát, míg egészen átfagyott a talpa, addig énekelt, míg megfájdultak a hangszálai, és a környék összes fájáról, padjáról eltűnt a hóruha, a szobrok nekiadták fehér kucsmájukat. A gyomra összeszorult, égett a szeme. Megállt és reszkető ajkakkal énekelni próbált, de a dallam csuklásba fordult, ő maga is alig hallotta a körülötte verdeső jéghártyaszárnyaktól. Mégis mit várt? Hogy István azt mondja, miatta segített helyrehozni a bajt, amit okozott? Vagy, hogy vele akarta tölteni a délutánt? Ostobaságokat képzelt. A kisasszony némán, könnyezve szidta magát bolond ábrándjai miatt.

Hirtelen ijesztő reccsenés hasított a csilingelő hangokba, Fecskehajtó riadtan kapta a zaj irányába a fejét. Újabb reccsenés, ezúttal közvetlen közelről. A haja kifehéredett rémületében, ahogy megnyílt alatta az elvékonyodott jégpáncél. Felsikoltott, aztán már csak a jeges víz szorítását érezte a mellkasán, elakadt a lélegzete, mikor feje a felszín alá bukott.

Elszántan keresett fogódzkodót, kapálózott, hogy víztől súlyos, számos alsószoknyával bélelt vastag ruhája le ne húzza a mélybe. Orra, torka, tüdeje fagyosan szúrt, mire sikerült úrrá lennie a pillanatnyi pánikon és a folyton leszakadó, elvékonyodott jégdarabokon. Mire végre fél kézzel megkapaszkodott egy erősebb sávon és képes volt a felszín fölé emelni a fejét, már minden erejét kiszívta a víz.

Eddigre István odaért. Két erős kéz nyúlt a lány felé, ő pedig mohón csimpaszkodott a meleg, életet jelentő karokba. Most már hiába húzta lefelé számtalan szoknyája, a tó nem marasztalhatta tovább.

Reszketve állt a fiatalember előtt, fogai összekoccantak, mikor motyogva megszólalt:

– Nem ezt akartam, sajnálom.

István bátorítón rámosolygott, és megkönnyebbülten szusszant egyet.

– Jól van. Ne aggódjon, a napok nem halnak meg olyan könnyen. – Azzal magához vonta a lányt és átkarolva elkezdte kigombolni a szoknyáját.

– A Csillagokra, mit művel? – rezzent össze Fecskehajtó, átfagyott ujjaival tétován megérintve a férfi karját. Olyan finom meleg volt, hogy nem állta meg, rásimította remegő tenyerét.

– Levetkőztetem – jött a határozott, komoly hangú válasz. – Így nem tudom átmelegíteni és kihűl, mire hazaérünk.

A kisasszony dideregve, ügyetlen mozdulatokkal segített, míg már csak kisalsó és kombiné maradt rajta. István a vállára terítette testmeleg felöltőjét, mire Fecskehajtó lehunyt szemmel beszívta az üde napillatot.

Megborzongott, mikor a fiatalember átölelte, aztán hozzásimult, homlokát a nyakához hajtotta, bőre szívta magába a nyugodt, biztos meleget, míg haja ismét boldog rókavörössé vált és szelíden hullámzott.

– Hogy van? – dörzsölte meg a férfi a hátát.

– Borzalmasan. És borzalmasan puha az orrom – kuncogott István vállába a reszkető kisasszony, és szavait bizonyítandó a fiatalember nyakához nyomta jéghideg orrocskáját.