Sümegi Attila: Utolsó ölelés

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sff-korkep” newwindow=”yes”] Sci-fi, fantasy körkép[/button]

 

 

 

Kevin földig hajolt az Istennő szobra előtt. Az arcnélküli, dús keblű, széles csípőjű acélszobor sötét toronyként magasodott fölé. A fiú magán érezte a szemek nélküli tekintetét, gömbölyű vállaiban, feszülő hasfalában erő duzzadt, a combok találkozásánál részletesen kifaragott virágként a Szent Hasíték nyílt.

Kevin kis terpeszben letérdelt, és lopva pillantott az Istennő formás vádlijára, aztán lehunyta szemét, és a Merevedés Litániáját mormolta: – Heréim felhúzódnak, vesszőm megduzzad, ágyékom bizsereg, magom készen áll, hogy a Szent Hasítékba lőjem. Heréim felhúzódnak, vesszőm megduzzad…

A fiú érezte a lábai közt gyülekező energiát, ahogy minden porcikájából végigfutott az áramütésszerű remegés, és egyetlen pontba sűrűsödött. Fájt. Kevin testén verejtékgyöngyök jelentek meg, beleremegett a vágyba, hogy magját a Szent Hasítékba ürítse.

Még nem jött el az idő.

Sóhajtott, aztán mélyen beszívta a levegőt, és elengedte az örvénylő erőt, hadd szürcsöljék fel sejtjei, hadd igyák magukba a feszített izmok.

Lépteket hallott maga mögött. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja: társai a reggeli imára érkeznek a Nagy Csarnokba. Meztelen talpak érintették a hűvös betont, közel negyven pár térd koppant a szertartásra készen.

Kevin mellé Gort kuporodott. A világos hajú fiú egész testén megfeszítette tökéletesen kidolgozott izmait, úgy köszöntötte Istennőjét. Vállán még mindig látszott a horzsolás, amelyet a legutóbbi Játékban szerzett, de úgy tűnt, büszkén viseli.

A Nagy Csarnok elcsendesedett, a fiúk visszafojtott lélegzettel várták az ima kezdetét. Ezúttal Kevin kapta a feladatot, hogy felvezesse a rituálé szövegét. Gyomra megfeszült, gondolatban kérte az Istennőt, hogy bocsássa meg, ha némelyik szót nem tökéletes hangsúllyal ejtené ki.

Frissnek érezte magát, pedig sokat forgolódott a priccsén. Fejében zavaros képek követték egymást, álmában ismét megjelent a sötét hajú nő, rámosolygott, és nyugtatóan azt súgta a fülébe, hogy apacuka, fundaluka, fundakávé kamanduka, apcuk, fundaluk, fundakávé kamanduk. Akkor felriadt, kiszáradt szájában ízlelgette a szavakat, és bár értelmüket nem tudta megfejteni, ritmusa valamelyest mégis megnyugtatta.

Most is elmondta a versikét, aztán belekezdett az imába. Hangja nem remegett, ahogy felszegte fejét, és tekintetét az arctalan szoborra emelve kimondta a szavakat:

– Drága Istennő, kinek méhéből mindannyian származunk, hallgasd meg könyörgésünk! Küldd el értünk papnőidet, hogy értelmet adjanak létezésünknek! Mert visszavágyunk a Szent Hasítékba, ahonnan előjöttünk, visszavágyunk, hogy magjainkat elvetve újraszülethessünk örökké lüktető öledben! Add meg nekünk a kegyes halált, hogy kiürült testünk méltón állhasson eléd a túlvilágon, ahol karjaidban leljük meg a boldogságot, míg lelkünket újra meg nem teremted! Te vagy az élet, a halál, a megújulás! Mi készen állunk!

– Készen állunk! – harsogták mögötte a férfiak zengő hangon. A csarnok falai visszhangozták az áhítattal teljes szavakat.

Percekig csendben guggoltak, aztán Kevin vezetésével mindenki felállt. Gort rápillantott, szemében gúnyos mosoly bujkált.

– Nem volt rossz.

– Köszönöm, testvér – nyomta meg az utolsó szót Kevin és szapora léptekkel a kijárat felé sietett. Átcsusszant néhány társa között, vállal meglökte némelyiket, hogy minél hamarabb a szállásához érjen.

Izgatottsága egyre csak nőtt, hiszen közeledett a Kiválasztás pillanata, amikor megérkeznek a papnők. Néhány szerencsés férfi élete végre értelmet kap, és meghallgattatnak az évek óta mormolt imák.

Ám addig hosszú idő állt előtte, és fel kellett készítenie testét és lelkét egyaránt.

Keresztülvágott néhány folyosón. A három lépés széles és ugyanannyi hosszú szálláshelyek egymás mellett sorakoztak, csupán egy kemény priccs és egy ruhákkal teli kosár fért el bennük. A szabad sarokban csak szűkös hely maradt az egyéb teendőkre, mint a varrás vagy a meditáció. A csupasz falak hideget árasztottak, a mennyezetről lógó lámpákra hálót szőttek a pókok.

Kevin szürke tunikát öltött magára, és leült a foltozott kárpitú priccsre. Készült a tisztulásra, kereste lelkében a sötét gócokat, a gondolatokat, amelyek nem odavalók. Újra eszébe jutott az álma, és benne a dús hajú nő. Megint csak az arcára emlékezett, vastag szájára, a csillanó szemekre. Kevin érezte, hogy bizsereg az ágyéka, gyorsan lehunyta a szemét, és eloszlatta a gyülekező energiákat.

Ez bűn! – hallotta mentora szavait. Nagyot nyelt. Bocsáss meg, Istennőm! Magját nem szórhatta el, különben kirekeszti magát a természet körforgásából: élet, felkészülés, mag elvetése, halál, élet… és így tovább.

            Mit jelenthetnek a nő szavai? Mit akart elmondani? És miért?

– Apacuka fundaluka… – mormolta a rigmust. Lehunyta szemét, és hagyta, hogy a szavak elringassák. Megnyugodott. Talán ezt akarta csak az ismeretlen nő, hogy ne legyen olyan feszült, hogy ne szorongjon annyira a reggeli imánál.

            De miért? Miért figyel engem?

Megizzadt, amikor eszébe jutott, hogy talán kiválasztották valamire. Tudata hátsó szegletébe száműzte az eretnek gondolatot, és ökölbe szorított kézzel imádkozott, az Elengedés rituáléját zsolozsmázta folyamatosan.

– Üdv, fiam!

Apa lépett a szobába. A mentorok vörös tunikáját viselte, szeme köré fáradt karikákat rajzolt a kor, pedig csak tizenöt esztendővel lehetett idősebb Kevinnél. Az öv lecsúszott csípőjére megereszkedett pocakjáról. Széles vállai emlékeztettek még egykori valójára, amikor még ereje teljében, büszkén állhatott a szobor előtt.

Mielőtt levágták volna a heréit.

Amikor elérte a harminc esztendőt, a papnők megszabadultak vágyaitól, elvették az élete értelmét, a lehetőséget, hogy részt vegyen az örök körforgásban. Ám új célt is adtak számára: Apa lett. Elfeledve régi nevét, tanítania kellett az ifjakat, akikben ott a lehetőség, hogy az Istennő a keblére vegye őket a túlvilágon.

Talán ezért tűnt mindig olyan keserűnek és fáradtnak.

Kevin megörült, felpattant a priccsről és átölelte mesterét. Az idősebb férfi megveregette a fiú hátát, de rögtön megragadta a vállait, és homlokráncolva nézett rá.

– Baj van? Elrontottad a reggeli imát?

Kevin a fejét rázta.

– Nem. Azzal minden rendben ment. Újra álmodtam.

– A nőről?

– Igen. Ezúttal élesebben, mint eddig. És verset mondott.

A fiú elszavalta a zagyva szöveget. Apa megvakarta a fejét.

– Semmi értelme nincs.

– De megnyugtatott.

A mentor sóhajtott, intett Kevinnek, hogy üljön le a priccsre.

– Ma Kiválasztás lesz. Nem szabad, hogy rossz gondolatok kínozzanak. A démon lecsap azokra, akik meginognak. Erősnek kell lenned, le kell győznöd az eretnek vágyakat! A magnak bent kell maradnia!

A fiú lehajtotta a fejét.

– Félek, Apa! Te mindig tudod, mi a helyes, mi a helytelen. Én meg reszketek… Ha nem fogod a kezem, elbukom.

Apa meleg tenyerébe fogta Kevin arcát, és felemelte, hogy tekintetük összekapcsolódjon.

– Tudom, mit érzel, fiam. Én is álltam már a Kiválasztáskor a papnők előtt. Imádkozz! Szeresd őket! Szeresd a testvéreidet! Látszódjon az arcodon, hogy készen állsz!

– Meg akarok tisztulni, Apa! – suttogta Kevin.

A mentor magához ölelte, és a fiú megkapaszkodva a férfiba, lehunyt szemmel kezdte el a Megtisztulás rituáléját.

– Gyűjtsd össze szívemből a mérget, szívd ki véremből a démont, ó, Istennő! Nem akarom a gonoszt magomban hordani, nem akarom átadni neked! Adj erőt, hogy könnyeim csorduljanak! Szeretlek, Istennőm, imádlak, Istennőm, szeretlek, imádlak, vedd el tőlem a mérget, könyörgöm!

Kevin arcán forró könnycseppek gördültek végig, aztán reszketve zokogott, szeme kivörösödött, legörbülő ajkáról kicsordult a nyála. Szorosabban ölelte mentorát, szíve hevesen dobogott, érezte, hogy mellkasa megszabadul a kínzó bilincsektől.

A rituálé végén a fiú a tunikája szegélyébe törölte arcát, szipogott, a könnyfátyolon keresztül alig látta mentora komor tekintetét.

Apa megveregette a vállát.

– És most készüljünk fel a Kiválasztásra!

A Nagy Csarnoknál is szélesebb pálya közepén műfüves rész terült el, körülötte murvával felszórt ösvény a futóknak, a sarkoknál birkózószőnyegek. A több embernyi vastag acélgerendákról hatalmas lámpák csüngtek, amelyek éjszaka is elfogadható fényt adtak, ha a felügyelő papnők is úgy akarták.

Kevin minden alkalommal megborzongott, amint belépett a pálya területére. Ha tehette, elfeküdt a műfüvön vagy a meleg betonon, és a mennyezetet vizslatta. A repedéseket, a lámpák üvegtekintetét.

Számukra ez volt a világ: szürke betonfalak, acélgerendák határolta terek. Az Istennő ide szánta őket, hogy felkészüljenek, hogy kivegyék részüket az örök körforgásból. Ez volt a természet rendje, és mindennemű megrontása eretnekségnek számított. A papnők a legsúlyosabb büntetéssel sújtották a vétkezőt.

Futással kezdtek, mint sokan a közösségből. A pálya körül kocogtak gyorsabb-lassabb tempóban, ahogy a mentorok diktálták. Kevin izzadt, a verejtékcseppekkel együtt a rossz gondolatok is távoztak belőle. Az izmok táncára összpontosított; minden körben másik testrészét figyelte meg: hogyan tapadnak az izmok a csontokra, hogyan feszülnek meg és ernyednek el.

Az Istennő tökéletes testet várt el tőlük. Akik helyrehozhatatlanul megsérültek, soha nem térhettek meg a túlvilágra, és Apák sem válhattak belőlük. A Kirekesztés szertartásán kellett részt venniük, ahonnan még nem tért vissza senki.

A futás után Kevin súlyt emelt, birkózott, végül a többiekkel együtt a Pályára vonult, hogy a Játékban csillapítsa az ereiben buzgó vért. A sárgák csapatában játszott, nem rosszul, de ahhoz nem elég jól, hogy bajnok legyen, és Kiválasztás nélkül járulhasson a papnők elé.

Kevin nyújtás közben intett Apának, aki a pálya szélén felsorakozott mentorok között állt, hogy tanácsaival segítse tanítványát.

A pirosak felsorakoztak velük szemben, köztük a pökhendi Gort feszített. Kevin látta, hogy a világos hajú fiú az ő tekintetét keresi. Közelebb mentek egymáshoz.

– Ma Kiválasztás lesz, testvér! Felkészültél már?

– Én mindig készen állok! – vágott vissza Kevin.

Nem kedvelte Gortot. Biztosan tudta, hogy bűnös dolgokat tesz a társaival, mint egykor Lucian, a legendás bajnok, akit teljesen elragadott a démon. Mindenki ismerte a történetet, mindenki levonta a tanulságot, kivéve Gort. Azt beszélték, hogy olyanná akar válni, mint az eretnek Lucian száz évvel azelőtt.

Kevin nagyot nyelt.

Kezdődött a játék. A tojás alakú labdát az egyik idős mentor dobta középre, a csapatok pedig üvöltve futottak rá. A játékosok izzadt testén csillanva játszottak az izmok, csak a fejükre kötött színes pánt jelezte, melyik oldalhoz tartoznak.

A pirosak szerezték meg a labdát. Kevin futott a bőrtojást a hóna alá szorító ellenfél után, de gondolatai össze-vissza jártak, nehezen összpontosított a játékra.

Azt suttogták, hogy Gort elszórta már a magját. Nem csak úgy, magának, ahogy néhanapján a gyengébb testvérek tették, hanem úgy, mint az ősi áruló, Lucian… Más testvéreknek adta. Istennő segíts! Összerándult a gyomra. Hiszen most tisztult meg, nem szabad, hogy a démon újra megmérgezze!

Az egyik sárga játékos érte utol a pirosat, és rávetve magát feldöntötte. A labda arrébb pattogott, több test csapódott egymásnak. Kevin felkapta a bőrtojást, és az oldalához szorítva megiramodott a pontot érő vonal felé. Fél szemmel látta, hogy mindenki utána rohan: a sárgák passzra vártak, a pirosak pedig meg akarták állítani.

Gort mögötte loholt, hallotta a tüdejéből zihálva áramló levegőt. A démon sóhaja… Újra hátrasandított, és Gort eltorzult arcában az áruló vonásait fedezte fel.

Lucian papnőket is ölt, a Kiválasztáskor megfojtotta az egyiket. Meggyalázta az Istennő szobrát, szavaival és gondolataival bemocskolta az egész közösséget. Szelleme száz éve kísértett a falak között.

Talán megszállta Gortot.

Kevin meztelen testéről csöpögött az izzadtság, haja csapzottan tapadt homlokára. A műpázsit nem csúszott, könnyedén tudott cikázni a puha talajon.

Aztán váratlanul éles fájdalom hasított a lábába.

Előrebucskázott, elejtette a labdát, ahogy igyekezett kinyújtott kézzel tompítani az esést. Gurult a szagtalan fűben, fölötte átugráltak az eddig mögötte loholók, és hamarosan a labda körül dulakodtak.

Kevin szeme előtt vörös foltok ugráltak, fogát összeszorítva markolta a sípcsontját. Felült. Gort kiáltott felé, szájáról a „Bocsánat” szót olvasta le, de a világos hajú fiú közben gúnyosan mosolygott, és mintegy figyelmeztetésképpen megérintette méretes péniszét.

Kevin lesütötte a szemét, hányingerrel küszködött. A lábára pillantott, miközben elmormolt egy rövid imát.

Vérzett!

A rohadék! Kevin a fogát csikorgatta dühében. Az éles fájdalom tompa sajgássá szelídült, de a lelkébe óriási sebet vágott a felismerés: nem lesz tökéletes a délutáni Kiválasztáskor!

Apró horzsolásnak tűnt, ám mégiscsak egy seb, undorító, visszataszító mocsokfolt a tisztaság lepedőjén.

– Jól vagy? – hallotta Apa hangját. A pálya széléről kiáltott, arcáról sütött az aggodalom.

Kevin bólintott, felállt, és enyhén sántikálva eredt a többiek nyomába. Néhány perccel később már nem érezte az ütközés nyomát, de szívébe befészkelte magát a méreg.

 

 

A játékot a sárgák nyerték, ám ezúttal Kevin képtelen volt örülni a győzelemnek. Savanyú képpel ballagott a pálya melletti falból meredő zuhanyrózsákhoz, és tenyerét a betonhoz nyomva, lehajtott fejjel hagyta, hogy a hideg víz a nyakába zúduljon.

Felemelte lábát: a néhány vörösesbarna csíkból álló horzsolás körül bekékült a sípcsontja. Sóhajtott.

Apacuka, fundaluka… – mormolta magában. Hinni akart a szavak mágikus erejében, hogy nem hiába álmodott a nőről megint.

Ebédre a kedvencét adták. Az étkezőben hosszú szürke sorok kígyóztak az etető körül, amelynek pultjára pontosan öt másodpercenként helyezett újabb tányért a zümmögő robotkar. Kevin elvette a sápadt öntettel borított darált húst, és leült a többiek közé.

Alig tudta legyűrni a falatokat a torkán. Úgy érezte, kisiklott a kezéből minden, nem tudta, mit érezzen. A lábán a seb, az álom, a bűnös gondolatok…

Amikor visszatért a szobájába, és bekente testét illatos olajokkal, elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy ő legyen az egyik kiválasztott. Alázatos szolgád vagyok, imádkozott az Istennőhöz, ígérem, hogy nem lesz több bűnös gondolatom, és magomat a Szent Hasítékba szórva boldogan borulok majd kebledre.

Ígérem!

Forróság ömlött szét mellkasában, lába megremegett. Reszkető kézzel nyúlt kosarába, hogy elővegye tűzszínű, ünnepi tunikáját, és homlokára kösse az aranyporral szórt fejpántját.

Közeledett a Kiválasztás pillanata.

Kezét összekulcsolva sétált kimért léptekkel a Nagy Csarnokba, szeme sarkából látta, hogy többi testvére is hasonlóképpen tesz. Ez volt a Lassú Út, a gondolatok megtisztításának időszaka, amíg a szálláshelyükről a Kiválasztás helyszínére érkeztek. Folyamatosan mormolta az imákat, és nem gondolt másra, csakis az Istennő szobrára, az acélmellekre, a hideg fémágyékra, a tánclépésekre.

A közel negyven testvér a Nagy Csarnok közepére gyűlt, karnyi távolságban, négy sorban álltak fel, előttük a mentorok térdeltek, ölükben dobokat fogtak. Mindenki lehajtott fejjel várakozott, hogy elkezdődjön a ceremónia. Gort Kevin mellett állt, de a fiú nem pillantott rá, nem akarta, hogy bármi is elterelje a figyelmét.

Elkezdődött a lassú dobolás. Kevin mozdulatlanul áll, gyomra remegett, a pánt magába szívta verejtékét. Saját lábujjait bámulta, és amikor óvatosan felpillantott, meglátta az előttük elvonuló papnők sötét köpenyének vérszín szegélyét. Hangtalanul mozogtak, lépésüket sem hallotta, csak orrát csapta meg semmihez nem hasonlítható illatuk. A bizsergés végigfutott nyálkahártyáján a homlokába, tarkóján felállt a szőr.

A dobolás gyorsult. Kevin mély lélegzetet vett, és egyszerre mozdulva testvéreivel, felemelte a fejét, vicsort erőltetett képére, és ősi táncba kezdett. Bal és jobb lábbal felváltva toppantott, megfeszítette izmait, kezét ökölbe szorította, elképzelte maga elé Gortot, és ütötte kézzel, könyökkel, vállal, térddel, lábbal.

Újra topogott, a Nagy Csarnok visszhangzott a talpak csattogásától, a negyven torokból feltörő kiáltásoktól. Kevin elmerült a mozdulatok varázsában, a dobok hangja mellkasában remegett, izmai ritmusra feszültek és ernyedtek.

A papnők a táncoló fiúk előtt sétáltak, arcukat eltakarták, csupán szemük látszott, a hosszú ruha redői között elveszett kezük és lábfejük. Csupán hárman érkeztek. Kevin sóhajtott. Milyen finom mozdulatokkal sétáltak! A földig érő selyem köntös meg-meglibbent egy pillanatra megmutatva csípőjük vonalát.

Az egyikük – a legalacsonyabb – a fiú felé fordult, sötét szemében érdeklődés villant.

Kevin szája kiszáradt. Nem ronthatom el! Lépéseire, mozdulataira összpontosított, de úgy érezte, egyre jobban szétesik a mozgása.

Istennő segíts!

Verejtékcsepp gördült az orrára, majd a következő pillanatban a földre hullt.

A papnő megállt. Társai tovább sétáltak, de ő szembefordult Kevinnel, tekintetét a fiúéba fúrta.

            Apacuka, fundaluka, fundakávé kamaduka, abcuk, fundaluk, fundakávé kamanduk!

Kevin vicsorogva táncolt.

A papnők tapsoltak, jelezték, hogy a Kiválasztás véget ért. A dobok megálltak, a rájuk szakadó csendben csak a fiúk zihálása hallatszott. A testekből áradó forróság arcon csapta Kevint. Megszédült.

Az egyik papnő magához hívta Gortot. A fiú szótlanul borult a vörös szegély elé, ajkával érintve a selymet. Kevin lenyelte keserű nyálát.

Az alacsony papnő még mindig őt bámulta. Aztán törékeny kéz jelent meg a bő ruhaujj alól, és intett a fiúnak.

            Köszönöm, Istennő!

Zúgó fejjel tántorgott elő, mintha nem is maga irányítaná saját testét. Megint érezte a papnőből áradó zsibbasztó illatot. Rongyként hullt térdre, a sötétség elragadta, érzéketlenné vált a külvilág számára.

A színek tértek vissza először. A selyemruhák kékje, a szegélyük vérvöröse, a falak piszkos szürkéje. Aztán a szagok: hűvös, friss illat érkezett a szemből fújó széllel, a nedves beton fojtó dohszagot árasztott.          Következtek a hangok, a mennyezetről csöpögő víz halk koppanásai, távoli zúgás, a meztelen talpak csattanása.

Közvetlenül előtte az alacsony papnő haladt, legelöl pedig az egyik társa, aki Gortot vezette. Hátrasandított, de csak óvatosan. A harmadik nő szigorú tekintetétől összerezzent, és inkább leszegte fejét.

Sötét folyosón haladtak, elhagyták a közösség területét, ismeretlen helyen, talán az Istennőhöz vezető úton sétáltak az örök körforgás beteljesítése felé. Kevin szótlanul imádkozott, nem mert belegondolni, mi fog következni.

Tökéletesen akarta csinálni.

Lépcsőkön mentek felfelé, egyre messzebb és egyre magasabbra. Gort és a másik fiú leszakadt tőlük a papnőikkel együtt, és hamarosan ketten igyekeztek a szent rituálé színhelyére.

A falakon sápadt fényű csövek világították meg a kerek ágyat, körülötte a vas tartókon olvadó gyertyák csak a hangulatot teremtették meg. Ismeretlen illatok bódították a fiút, aki zavartan állt meg a puhának tűnő ágy előtt. Igazi templomnak tűnt az otthoni priccshez képest.

A kis szobából három kijárat vezetett a sötét ismeretlenbe. A negyedik falból nyúlt ki a nyakazó, amely a magok kilövésének pillanatában ereszti majd el a sebesen kivágódó pengét, hogy a fiút még merev állapotában küldje az Istennő elé.

Kevin izgatottan gondolt az elkövetkezendő jövőre.

– Vetkőzz le, és készülj fel! – mondta meglepően vékony hangján a nő. – Mindjárt visszatérek!

A papnő távozott az egyik sötét kapun át. A fiú magára maradt. Levetkőzött, ruháját összehajtogatva az ágy mellé helyezte, ahogy Apától tanulta, majd lefeküdt a puha lepedőre, és lehunyt szemmel belekezdett a Merevedés Litániájába. Igyekezett minél pontosabban elsuttogni a szavakat, minél szebben kiejteni a hangokat.

Lépteket hallott. Felült, és nagyot nyelt.

A papnő meztelenül állt előtte a lámpák és a gyertyák fénykörében, a remegő árnyékoktól életre kelt a bőre. Kevin sohasem látott azelőtt női testet, és úgy képzelte, olyan lehet, mint a férfiaké, csak éppen a szoborhoz hasonlatosan nagy keblekkel és széles csípővel.

Azonban az előtte álló lány vékony volt, vállai keskenyek, izmai elrejtőztek a puhának tűnő bőre alatt. Combjai közt a Szent Hasítékot sötét szőrzet takarta, és mellei is jóval kisebbek voltak, mint ahogy képzelte.

Arcának lágy vonásai a gyerekekre emlékeztették, ám barna, csillogó szeméből büszkeség, emelkedettség áradt.

– Csukd be a szád! – utasította a lány, és intett a fiúnak, hogy adjon neki helyet, majd hanyatt feküdt az ágyra, és széttárta combjait.

Kevin nagyot nyelt, és a lány elé térdelt. Újra és újra elmormogta a Merevedés Litániáját, és közben alig mert a Szent Hasítékra pillantani. A papnő melleit bámulta, ahogy fel-le emelkedtek minden lélegzetvételre.

A lány sóhajtott:

– Kezdd!

Kevin jéghideg ujjaival megmarkolta a papnő combját, és igyekezett eltalálni a Hasítékot, de elég sután mozgott. Homlokán verejték gyöngyözött. A lány végül előrenyúlt, megragadta Kevin vesszőjét és magába igazította.

A fiút forróság ölelte át, de mielőtt kilőtte volna magját, lehunyta szemét, és a Végtelen Pillanatok meditációba kezdett, hogy visszatartsa a kitörést. Először a papnőnek meg kell nyitnia erőit az ő magja számára, és azt a pillanatot hosszan tartó, mély sóhajjal jelzi majd.

Csak utána következhet ő. A vágy démona bármennyire is át akarja venni az elméje fölött az irányítást, neki kell erősebbnek lennie. Az elme próbája, hallotta mentora szavait a fejében. Az utolsó próba, ahol meg kell mutatnod az Istennőnek, hogy ellenállsz a gonosznak. Ha sikerül, büszkén borulhatsz a keblére, míg újjá nem születsz.

Kevin egyre erőteljesebb lökésekkel igyekezett megnyitni a nőt a befogadásra. A papnő szorosan markolta az ágyra terített takarót, egyre hangosabban zihált, háta olykor ívben megfeszült. A fiú lehunyta szemét. Nem tudta, hogy jól csinálja-e, csak reménykedett, bízott Apa tanításaiban és saját, kordában tartott ösztöneiben.

A lány teste végül megfeszült, először halkan felnyögött, majd hangosabban, hosszabban, és lassan elernyedt.

Sikerült!

Kevin szíve nagyot dobbant.

Erre a pillanatra készítették fel egész életében.

            Istennőm! Megyek hozzád!

Befejezte a meditációt, hagyta, hogy az ösztönök átvegyék teste felett az uralmat. Érezte, hogy az ágyékában nő a feszültség, az erők összesűrűsödtek kemény vesszeje tövében, majd elfehéredett előtte minden, ahogy a magja kitört a fogságából.

Kevin öntudatlanul felkiáltott, a fényesség az agyáig hasított, és ő hátravetett fejjel várta a nyakazó pengéjét.

A szervomotor felsírt.

A lány megragadta a fiú karját, és magához húzta a testét. Kevin arca a mellek közé fúródott, hallotta a papnő szívének szapora dobogását, érezte testének különös illatát. Ez volna a túlvilág és az Istennő keble?

Megnyalta kiszáradt száját, és felpillantott a nyakazóra. A penge elő sem bújt a falból.

– Elromlott – mondta a papnő, és a fiú rövid hajába túrt. Kevin gerincén kellemes bizsergés futott végig. – Elrontottam.

– De az Istennő…

– Én vagyok az úrnőd! – közölte a lány ellentmondást nem tűrő hangon. – Szólíthatsz Anitának, ha akarsz. Te ki vagy?

– Kevin – suttogta a fiú. A homlokát ráncolta. Gyomra kavargott, nem értett semmit, csak érezte, hogy valahol kisiklottak az események. – Meg kell halnom! – nyögte rekedten. – Az örök körforgás…

Anita combját a fiú derekára kulcsolta, és a vállát megragadva forró testéhez húzta Kevint.

– Próbáljuk meg még egyszer, talán ezúttal sikerülni fog!

A fiú újra és újra elmondta az imákat, ezúttal erőteljesebben összpontosított minden szavára és mozdulatára. Miért nem haltam meg? Elrontottam volna valamit? Bűntudat kínozta, ki akarta forgatni saját magából.

– Ne görcsölj! – szólt rá a papnő. – Csak élvezd! Csak csináld, ahogy jól esik!

Kevin izzadt, összeszorított foggal igyekezett a lehető legtökéletesebben végrehajtani feladatát. Miután Anita ismét megnyílt előtte, ő újra elengedte magját.

A nyakazó azonban ismét csak erőlködött, de nem lendült mozgásba.

Ó, Istennőm, ne hagyj el!

Kevin remegve zuhant a lány mellé, egész testében reszketett a szégyentől.

– Gyere velem! – A lány elhúzódott tőle, leszállt az ágyról, és a kezét nyújtotta a fiú felé. – Siess! Nincs sok időnk!

Kevin nem mert ellenkezni, a vékony ujjakba kapaszkodott és bódultan követte a lányt az egyik sötét folyosóra. Ismeretlen jövő felé tartottak. Cél nélküli, félelmetes semmibe. A fiú tisztulásra vágyott, arra, hogy kiereszthesse könnyeit.

– Vedd fel! – Anita váratlanul felé fordult, és bő köntöst nyomott Kevin kezébe, majd maga is egyszerű tunikába bújt. A fiú gépesen teljesítette az utasítást, és hagyta, hogy a lány a fejébe húzza a csuklyát, elrejtve ezzel az arcát. – Ne szólj senkihez! Hajtsd le a fejed, és kövess! Ne kérdezz, ne csinálj semmit! Értetted?

– Igen, úrnőm!

A folyosó hamarosan széles térre torkollt, hűs szél csapta meg a fiút, amelynek friss, zöld illata volt. Felpillantott. A mennyezet sötétségbe borult, csak halvány fények pislákoltak a távolban. Lámpák?

– Csillagok – súgta mosolyogva a lány, és megragadta Kevin karját.

Alakok haladtak egyik irányból a másikba, a fiú nőnek gondolta mindegyiket a járásuk és testalkatuk alapján. A kinti világ tágasabb, emlékezett Apa szavaira. Nők uralják. Felettük és felettünk, azaz az egész világ felett pedig az Istennő őrködik.

Áttetsző gömbbe ültek, amely Anita irányítása alatt a magasba emelkedett. A fiú rémülten kapaszkodott az ülésbe, szédült, legszívesebb kiszállt volna. Lehunyta szemét, állkapcsát összeszorította. Minden izma megfeszült, várta a zuhanást, amely minden bizonnyal halállal végződött volna.

Nem akart így meghalni. A szertartás nélkül minden értelmét vesztette, még a test pusztulása is, hiszen mi haszna az Örök Körforgásnak, ha nincs szentesített mag?

Kevin a hosszú lebegés és zötykölődés alatt végig szorosan csukva tartotta a szemét, és mormolta az imákat egymás után, aztán már csak a szavakat, amelyek eszébe jutottak. Nemsokára a gömb megállapodott, zúgása és remegése csillapodott, majd megszűnt. Kevin megkönnyebbülten sóhajtott. Akkor vette csak észre, hogy a tenyere begörcsölt, annyira szorította az ülés szélét.

A lány kiszállt, segített a fiúnak is, majd együtt siettek tovább. A szél erősebben fújt, mellbe lökte a fiút, aki csodálkozva nézett körbe: a mennyezet kupolájának sötét széle elveszett, a pettyezések erősebben fénylettek, és alattuk körben színes égők ezrei ragyogtak. A legnagyobb lámpákat idekint is lekapcsolják éjszakára, jegyezte meg, mert hiába meresztette a szemét, a ragyogó, távoli fényeken kívül nem látott mást.

Néhány lépcsőfok után a papnő szálláshelyén álltak mind a ketten. Kevin talpát puha szőnyeg kényeztette, az egyik fal mentén polcok sorakoztak, tömve a fiú számára ismeretlen tárgyakkal. Szétszórt ruhák hevertek mindenütt, a tágas ablak előtt növények lógatták óriási leveleiket. A szoba közepén lévő asztalon csillogó, barna folyadékkal teli üveget három pohár vette körül.

Anita kinyitotta az egyik falba épített szekrényt, kiszórt néhány kacatot, és intett a fiúnak.

– Gyere! Itt fogsz aludni! Majd meglátjuk, mi lesz veled… Kevin, igaz?

– Igen, úrnőm – bólintott a fiú, és alvajáróként indult Anita felé. A szekrény aljába kuporodott, és hagyta, hogy a lány becsukja az ajtót. A zár élesen kattant.

Kevint tömény fa illat vette körül. Az orráig sem látott, de lábával ki tudott tapogatni néhány ruhadarabot. Érdeset, puhát, bőrszerűt és keményet egyaránt. Egy ideig hallgatta, hogyan tesz-vesz a papnő a lakásban, igyekezett kitalálni, hogy mi micsoda lehet, de hamar feladta: ismeretlen zajok, hangok és zörejek szűrődtek be a szekrény résein át.

Kevint végül elnyomta az álom, pedig azt hitte, nem lesz képes elaludni. Folyton a nap eseményein járt az esze, azt kereste, hol hibázott, hol rontotta el a felkészülést vagy magát a szertartást. Csak apró dolgokat talált. Vagy az is elég? Egy horzsolás a sípcsonton?

Álmában ismét megjelent a kedves nő, ezúttal Anita arcvonásait is felvette, nemcsak az Istennő szobrára hasonlított. Újra értelmetlen versikéket suttogott a fülébe, mosolygott, aztán váratlanul feldobta a fiút, elkapta és felnevetett.

Kevin felriadt, szíve hangosan kalapált, és olyan hiányérzete támadt, hogy kis híján kicsordultak tisztító könnyei. Felhúzta elgémberedett lábait. A szekrény nyílásain át világosság szűrődött be, felkapcsolhatták odakint a lámpákat.

Kinyílt a szekrényajtó. Anita állt az ajtóban, kíváncsi tekintettel fürkészte a fiút.

– Gyere, egyél! – parancsolta, és félreállt.

A tágas ablakokon keresztül erős fény töltötte el a szobát, új színekkel festette meg a falakat és a tárgyakat. A szőnyeg közepén, egy lila tálban tej várta a fiút, benne ezüstösen csillanó kanál.

Kevin gyomra még mindig görcsölt a tegnapi események miatt, de nem akarta megsérteni a papnőt. Kimászott a szekrényből, és a reggeli mellé telepedett. Komótos mozdulatokkal kezdte enni a tejbe áztatott, felpuffadt magvakat.

A fiú elámult az új ízek kavalkádjától, színek jelentek meg szeme előtt, ahogy nyelvével megforgatta az ételt: halványsárga, rózsaszín és a fehér különböző árnyalatai. Egy pillanatra megfeledkezett a külvilágról.

– Jól aludtál? – kérdezte a lány. A fiú mellett állt, a szekrénynek támaszkodott, kezét karba fonta.

Kevin lenyelte a szájában forgatott falatot.

– Igen, úrnőm – bólintott.

– Fáradtnak látszol.

– Álmodtam, úrnőm. – Apa mindig azt mondta, hogy a rossz gondolatokat ki kell adni, nehogy megmérgezzék a vérét, és testéből a démon melegágya váljon.

– Miről?

– Egy nőről. Talán Istennőről. Értelmetlen verset szavalt, mosolygott rám, melegség áradt belőle, feldobott és elkapott. – Kevin torka elszorult az élmény hatására.

Anita felkacagott, a térdét csapkodta jókedvében, végül leguggolt, és mélyen Kevin szemébe nézett.

– Az a nevelőanyád lehetett.

A fiú értetlenül rázta meg a fejét. Nem ismerte a szót, de félt beismerni.

– Ha egyikőnk fiút szül, a gyermeket egy idő után odaadjuk egy béranyának.

Kevin feje megfájdult. Szül? Anya? Önkéntelenül is a tisztító rituálé szavai tódultak a fejébe.

– Semmit se tudsz, igaz? – mosolygott a lány. – Milyen érzés egész életedet börtönben tölteni? Elzárva a külvilágtól?

A fiú felvonta szemöldökét. A világot ismerte. Onnan jött. Ez a hely, és Anita furcsa szavai voltak idegenek számára. Sohasem érezte magát bezártnak, hiszen mindent megkapott, amire vágyott, és mindennek tetejébe Kiválasztott lett, az Istennőnek hála!

– Ne nézz már ilyen bambán! – csattant fel a lány. – Ha tudtam volna, hogy gyengeelméjű vagy, mást választok!

– Bocsáss meg, úrnőm! – Kevin kivörösödve hajtotta le a fejét. A torka elszorult.

– Inkább örülnél, hogy megkíméltem a nyomorult életed! – zsörtölődött Anita. Sóhajtott. – Talán Zsuzsának volt igaza, és túl jól tartunk titeket! Csak az a baj, hogy az öregek ragaszkodnak az ósdi hagyományokhoz!

Kevin nem mert felnézni. Csendben imádkozott.

– Körbevezetnélek – mondta később békülékenyen a lány –, csak azonnal megölnének téged, ha kiderülne, hogy élsz. Engem meg elvernének. Tudod, milyen rossz a fűzfavessző? Dehogy tudod. – Anita legyintett.

– Miért? – Kevin megköszörülte a torkát. – Miért vagyok itt, úrnőm?

A lány közelebb hajolt, szája sarkában mosoly bujkált.

– Mert én úgy akartam! Elegem van az idétlen hagyományokból! Ha megkívánok egy férfit, és többször használni akarom, miért ne tehetném meg? Ha a lenti patkányok azt csinálnak, amit akarnak, én miért fogjam vissza magam? – Anita arca kipirult. – Én a tiszták közé tartozom, a génjeim nem torzultak el, mint a lentieknek! Nem igaz?

Kevin nagyot nyelt. Nem értett semmit, de nem akarta megint magára haragítani a papnőt, inkább bólintott és lehajtotta a fejét.

Anita felállt, leporolta ruháját.

– Ennyi erővel egy robottal is beszélgethetnék. Unalmas vagy. Szedd össze magad, mert lefejeztetlek, és keresek magamnak mást!

– Bocsáss meg, úrnőm!

– Ezt már mondtad. Csak rontasz a helyzeteden, Kevin. Mondj valami érdekeset!

A fiú tátogott. A tejet bámulta, a tetején úszkáló sötét bogyókat. Kavarogtak a fejében a gondolatok, hányingerrel küszködött, az imák ártalmatlanul szétfolytak elméjében. A nyakazóra gondolt, a legtisztább pillanatra. Vágyott rá.

–  Gort… – kezdte. Tekintete a semmibe révedt. – Lucian nyomdokába akar lépni.

Anita lélegzetvisszafojtva nézett rá, talán azt várta, hogy Kevin folytassa. Ám itt a történet véget ért.

– Ennyi? – fújta ki a levegőt a lány.

– Ennyi. – A fiú lehajtotta a fejét.

Anita szó nélkül hátat fordított, és elindul az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna a lakásból, visszafordult:

– Este jövök. Ne nyúlj semmihez!

A fémesen csukódó ajtó zümmögött és kattant, aztán súlyos csend szakadt Kevin nyakába. A fiú percekig némán ült a reggeli fölött mozdulatlanul. Hagyta, hadd csillapodjon a gondolataiban és érzelmeiben támadt vihar, még imádkozni sem volt képes.

Ürességet akart.

Felállt, óvatosan körbesétált. A padló finoman ölelte körbe talpát a bolyhaival. Több helyiséget is felfedezett: hasonló zuhanyzófülkét, mint amilyet ők is használtak a közösségben, de itt mindennek kerekített formája és csillogó felülete volt. Szelíd, lágy környezet vette körül, még a levegőt is örömmel szívta tüdejébe. Hasonló illatot érzett, mint a lány közelében. Nem mert semmihez hozzáérni, minden tisztának, érzékenynek tűnt, félt, hogy összemocskolná vagy éppen elrontaná a tárgyakat.

Kinézett az ablakon, és elakadt a lélegzete.

A távolság, a mélység, a tágas tér és a hatalmas épületek látványától megszédült. Hátratántorodott, és kapaszkodót keresve csuklott a szőnyegre. A túlvilág! Ilyen lehet a túlvilág!

A padlón négykézláb mászva még egyszer kikukucskált, óvatosan, attól félve, hogy az ablaküveg széttörik, és őt magába szippantja az irdatlan tér. Amennyire meg tudta becsülni, nagyon magasan lehetett a lakás; a többi ház – kisebbek és nagyobbak – pedig mind-mind alattuk terült el, és sötét ködbe burkolóztak.

Ijedten hőkölt hátra, amint egy repülő szerkezet húzott el az ablak előtt hangtalanul, csak az üveg remegett meg kissé. Olyasféle gömb volt, amilyenben Anita idehozta őt.

Hol az Istennő? – merengett a fiú. – Talán a hegyek mögött? A láthatáron sötét ormok törtek az ég felé. Kevin úgy képzelte, mögöttük fekszik az acélszobor, fényes kebelén ezer és ezer férfi csüng, hallgatják döndülő szívverését.

            Hogyan juthatnék oda? Ebben a testben semmiképpen.

Felállt, megette a reggelit, imádkozott, és hagyta, hogy múljon az idő. Később újra körbesétált a lakásban, egyre bátrabban és higgadtabban, néha hozzáért egy-egy tárgyhoz vagy éppen a falhoz.

A bejárat előtt remegő gyomorral időzött, félt, hogy kinyílik az ajtó, ugyanakkor izgalommal töltötte el a lehetőség. Azonban semmi nem történt.

Sóhajtva dőlt a falnak.

– Tüntetőket oszlatott a Tiszta Gének Tanácsa ma hajnalban…

Kevin ordítva futott a szoba legtávolabbi sarkába, véletlenül az asztal szélébe rúgott, a fájdalom eltorzította arcát. Összekuporodott, fejét a térdére szorította, várta a büntetést, de a női hang nyugodtan folytatta:

– A génsérültek azzal fenyegettek, hogy a bányákban dolgozó korcs férfiakat fogják felhasználni a Tanács ellen. Elena Hurez kiemelte, hogy éppen ez az, ami ellen a neofeminista mozgalmak mindig is harcoltak…

A fiú először csak az ujjai közt mert felpillantani. Az egész fal helyét egy fehér hajú nő arca vette át, a bőre kékesen vibrált, kiemelkedett a síkból. Kevin hiába hunyorgott, nem élesedett a körvonala. Úgy tűnt, a nő nem tartozik a szoba többi részéhez, túlságosan nagy volt ahhoz. A fiú összezavarodott.

– Ez alapvető kérdéseket feszeget. A férfiakat legyőztük, mert meguntuk, hogy önzőek, hataloméhesek és legfőképpen azt, hogy agresszívek! Erre egymást marjuk, és éppen a korcs bányászokkal fenyegetőzünk? Hát ennyire a régmúlt után vágyakozunk ilyen hosszú idő után? Ösztönlények maradtunk volna? Tudom, milyen nehéz tökéletlenül élni, higgyék el, sajnálom a génsérülteket. Ráadásul ők vannak többségben, és a számuk egyre nő! Ám meg kell érteniük, hogy nem segíthetünk rajtuk. Még nem! Egyelőre az a fontos, hogy mi, a kisebbség, megőrizzük tisztaságunkat!

Kevin értette az utolsó mondatot, ám az összes többi szó értelmezhetetlenül folyt át a fején. A falon képek változtak, torz testű embereket látott, akik félhomályban dolgoznak. Karjaik a földig értek, sötét szemük mélyen ült, homlokuk előre ugrott, testüket sűrű szőr fedte. Mély hangon üvöltöztek egymásnak, sisaklámpáik vadul cikázó fénypászmákat vetettek.

            Mi történik?

Elfordította fejét, és a fal mentén visszaoldalazott a szekrényhez. Bebújt, magára húzta az ajtót, és csak hallgatta a beszűrődő hangokat béranyákról, gyermekneveldékről, húsfeldolgozó üzemekről. Meditált, mert attól félt, hogy a sok gondolattól megőrül, ám szerencsére elnyomta az álom.

– Tévéztél? – Anita szélesre tárta a szekrényajtót. Kevin felriadt a határozott hangra, izmai összerándultak. Aztán, mivel megint nem értette a kérdést, inkább szemét dörgölve megrázta a fejét.

– Mindegy! – legyintett a lány. – Már este van. Velem jössz!

Kevin kilépett a szekrényből. A falból nem emelkedett ki semmi, se a nő, se a bányászok, és ez némiképp megnyugtatta.

– Mit gondolsz? – kérdezte mosolyogva a lány, és körbefordult a fiú előtt. Testhez álló sötét ruhát viselt, amelynek bal karján aranyló csík futott végig. Vörös cipője orra felfelé kunkorodott, a derekára vastag övet csatolt, amiről arany csillagok lógtak karikákon. Haját ezúttal karmazsin pánttal fogta hátra.

Kevin a tunikája szélébe kapaszkodva bólintott.

– Sosem láttam ilyen gyönyörű papnőt, úrnőm!

– A ruhámról mit gondolsz?

– Színes.

– Remek – Anita legyintett. Az ágy alatti fiókból fekete karikát vett elő, egy helyen szétpattintotta, majd a fiú nyakára kötötte. Kevin szótlanul tűrte.

– Így ni! – A lány elmosolyodott. – Ha valami hülyeséget csinálnál, csak gondolok egyet, és lebénítom az agyad! Értetted?

A fiú úgy sejtette, az agyzsibbasztás kellemetlen dolog, legalábbis Anita tekintete azt sugallta.

A lány ismét a bő köntöst adta rá, aztán kiléptek a folyosóra, felsiettek a tetőre. Kevinnek eszébe jutott az ablak, és az elébe táruló látvány, és máris gyengének érezte magát. Szerencsére Anita betuszkolta a gömbbe, és felszálltak, mielőtt a fiún eluralkodhatott volna a pánik.

Kevin ismét lehunyt szemmel, az Istennőhöz bőszen imádkozva töltötte az utazás perceit.

Ezúttal egy erdő mellett szálltak le. A lombok susogtak a sötétkék, csillagok pettyezte ég alatt. A fiú a vállai közé húzta a nyakát, attól félt, hogy őt is felkapja a szél. Savanykás, mégis zöld illatot érzett, kissé hasonlított a szekrény szagához. Ahogy ráléptek az erdei ösvényre – Anita mindig mögötte haladt –, Kevin talpát rögtön megszúrták a világos színű, természetesnek ható tűk.

– Fenyő! – magyarázta a lány. – Örökzöld. Az pedig a levele! Na, gyere, ne bámészkodj, mint egy gyerek!

Anita furcsán beszélt, és különös dolgokat mondott, de a fiú ráhagyta. Úgy érezte magát, mintha álmodna, annyira valószínűtlennek tűnt minden. Hagyta magát sodródni, bízott az Istennő akaratában, kíváncsian várta, hova vezeti most. És egyáltalán, miért? Azt kívánta, Apa bárcsak vele lenne, és megsúgná, mit tegyen. Mi lehet az öreg harcossal? Új fiút kapott vagy kiment az ajtón, ahonnan nincs visszatérés?

Kisebb tisztásra érkeztek, ahol már többen beszélgettek suttogva, elfojtva minden érzelmüket. Három nő, messziről látta az alakjukon, és a negyedik egy a fűben kuporgó… férfi.

Közelebb óvakodtak. Anita intett a többieknek. Mindannyian hasonló ruhát viseltek, mint Kevin úrnője, ám az egyikük csúcsos fejfedőt húzott csillogó homlokába, a másik ciklámen csizmája a térdéig ért, míg a harmadiknak a haja állt az égnek vaskos tüskékben, szeme köré mélykék foltokat festett.

A férfi háttal ült Kevinnek, a kalapos rövid láncú pórázon tartotta.

– Ó, micsoda szemrevaló háziállatod van! – csapta össze a tenyerét a hosszú csizmás. Átölelte Anitát, és hosszan megcsókolta, közben egymás hátát simogatták. Kevin zavartan kuporodott térdre, és hajtotta fejét a földig, ahogy a közösségben a szobor előtt. Szíve hevesen kalapált, a mellette ülő férfi testéből savanyú szag áradt.

– Ez a pokol, testvér – suttogta keserű hangon.

Kevin oldalra pillantott, és felkiáltott meglepetésében:

– Gort!

A meggyötört arcú fiú bólintott. A nyakát és mellkasát friss karmolások csúfították el, szeme feldagadt a kialvatlanságtól. Felszakadozott ajkán fognyomok sötétlettek.

– Kuss legyen! – sziszegte a kalapos nő, és megrántotta láncát. Gort nyögve húzta össze magát.

Kevin is lehajtotta fejét, legszívesebben menekült volna, de a kétségbeesés visszatartotta. Hova menne? Ki elől futna? Ezek nők, az Istennő papjai!

– A tiédet rendesen meggyötörted, Zsuzsa! – kacagott fel Anita, és megsimogatta Kevin fejét.

– Tudod, hogy így szeretem – somolygott a kalapos. – Engedetlen volt, ugye, Gort? Rossz fiú…

– És te? – fordult Anita a harmadik lányhoz. – Nem gondoltad meg magad?

– Nem is tudom…

– Ugyan már, Estra, senki nem tudja meg! Nyilván egy másik telepről kell választanunk, mert félő, hogy ezek is ismerik egymást! – Zsuzsa megint megrántotta a láncot.

Kevin összehúzta magát. Libabőrös lett, fázott, pedig a fák között kellemesen meleg szellő járkált.

– Kölcsönadhatom az enyémet – mondta Anita. – Bár még nem volt időm eleget használni… Ellenőrizd le, hogy passzol-e a genetikai kódja a tiéddel, aztán viheted!

– És ügyes?

– Eddig egész szépen teljesített. Csak… nem annyira szórakoztató. Meglehetősen bárgyú.

Zsuzsa sóhajtott.

– Mind az! Ezek csak egy valamire jók!

A nők felnevettek.

– Úgy hallottam, Preguában viadalokat is rendeznek – mondta aztán Estra.

– Megölik egymást – vonta meg a vállát Anita –, kárt tesznek egymásban…

– Akárcsak én! – kacagott fel Zsuzsa. Kevin hátán a hideg futkosott magas hangjától.

Képtelen volt odafigyelni. Imádkozott az Istennőhöz, hogy szabadítsa meg ettől a szenvedéstől, engedje meg, hogy méltó halált halhasson.

Bűnösnek, mocskosnak érezte magát.

            Hova lett a büszkeségem?

A nők egy idő után nem figyeltek rájuk, nem is róluk beszéltek. A két férfi közelebb húzódott egymáshoz, fejüket lehajtva sugdolóztak, készen arra, hogy bármikor megcsörrenjen a lánc vagy csattanjon egy erélyes parancs.

– Bűnhődök! – lehelte Gort. – Vétkeztem, azt hittem, hogy különb vagyok bárkinél, és most megfizetek érte…

És én mit keresek itt? – gondolta keserűen Kevin. Lelke mélyén örült testvére szenvedésének. Enyhe gúnnyal csak annyit mondott:

– Te akartál Lucianre hasonlítani!

Gort válla rázkódott. Sír?

– Igen… Igen… – A férfi óvatosan oldalra fordított fejét. Kivörösödött szemében őszinte rémület fénylett. – Lucian nem létezett.

– Hogy? – Kevin nagyot nyelt.

– Ők találták csak ki. A papnők. Hogy kordában tartsanak minket. Saját fülemmel hallottam, ahogy az úrnőm ezt mondja. Hogy kordában tartsanak bennünket, és hogy megtudják, mennyire vagyunk hűek az Istennőhöz!

Kevin összeszorította fogát, és homlokát a nedves földhöz nyomta. A száraz tűlevelek a bőrébe vájtak. Imádkozni akart, de a szavak összekeveredtek fejében.

– Ezért nem haltam meg, testvér. Ezért! Az Istennő tudni akarja, ki az eretnek! Ez egy próbatétel!

Próbatétel! – visszhangzott Kevin fejében a szó.

– Mondtam már, hogy kussolj! – rivallt rájuk Zsuzsa. A lánc Gort nyakába vájt, felszakította a friss sebeket. A férfi nyüszítve borult a földre.

– Jobb, ha megyek – mondta Anita. – Lebukhatunk, ha sokáig távol vagyunk a várostól.

– A terv még áll? – kérdezte Estra.

– Melyik?

– Hogy felszabadítjuk az összes tenyészbikát, mint ezek itt – mutatott Kevinékre a tüskehajú. – Hogy minden nő élvezhesse szolgáltatásaikat.

– Persze! – kuncogott Zsuzsa. – Én legalábbis élvezem.

A nők elbúcsúztak. Anita meglökte Kevint, visszaterelte az erdei ösvényen át a gömbhöz. Amikor beszálltak, a nő megpaskolta a fejét:

– Jól viselkedtél! Ha hazaérünk, kapsz valami finomságot.

A férfi összehúzta magát az ülésen, és ismét lehunyta szemét, hogy ne rettegjen a lebegéstől és a magasságtól. Közben az utolsó mondatokon járt az esze: „felszabadítjuk az összes tenyészbikát…”

A testvéreire gondolt, akik remegő gyomorral várják, hogy kiválasszák őket, és magjukat a Szent Hasítékba lőhessék. Azt hiszik, a túlvilág és az örök körforgás várja őket. A mellük büszkeségtől dagad, hiszen nélkülük felborulna a világ rendje. Hasznosnak érzik magukat.

Szerencsésnek.

Boldognak.

Kevin csendben zokogott, a tehetetlenségtől összegörnyedt teste hangtalan rázkódott a gömb hátsó ülésén.

Az éjszaka folyamán Anita többször is arra kényszeríttette, hogy Szent Hasítékába hatoljon. Kevin rettegett, félt, hogy megint feleslegesen szórja el a magját. Próbatétel! – hallotta Gortot újra meg újra. Az Istennő árgus szemekkel figyeli, tudni akarja, hogy enged-e a démon csábításának, hagyja-e, hogy a mérge kitöltse az ereit.

            Nem! Nem! Nem!

Erős vagyok! – Kevin összeszorított fogakkal lökte a csípőjét a lányéhoz, és közben a Végtelen pillanat litániáját mormolta magában. Az ágyékában gyülekező erőt verejtékezve tartotta kordában, és akkor sem eresztette el, amikor a lány sóhajtva és pihegve nyílt meg előtte.

Nem vagyok eretnek! – gondolta a fiú. Sikerült magában tartania magját.

A lány a fal felé fordult, magára húzta a takarót, Kevin pedig az ágy mellé telepedett.

A testvéreiről álmodott, akik mind lánccal a nyakukon kúsznak-másznak az úrnőik előtt. Arcukon szenvedés, kín. Az értelmetlen élet minden nyűgje.

Reszketve ébredt, szíve majd kiugrott a helyéről.

            Az Istennő is ezt akarja vajon? Vagy ez is csak próbatétel?

– Egyél! – tette elé a tálat Anita. Barna massza csillogott rajta, mellette zöldség és kenyér. Finom illata volt.

– Ne szagolgasd! – csattant fel a nő. Valami miatt dühös volt, de Kevin nem értette, miért. – Disznóhús! Örülj, hogy végre nem a saját fajtádat kell enned.

Kevin kérdőn nézett rá.

Anita legyintett.

– Miért, mit gondoltál? Hová lesznek a fejetlen hullák? Nem pazarolhatunk! Ne bámulj, egyél!

Kevin meredten nézett maga elé. Eszébe jutott a közösség étkezője, a vidám beszélgetések, a mosolygó ajkak között eltűnő húsdarabok.

Öklendezett, de keserű nyálon kívül más nem jött fel gyomrából.

– Undorító vagy! – ordított rá a nő. Elvette előle a tálat. – Nem kapsz ma semmit!

Az ételt a fal egyik rekeszébe borította, aztán magára kanyarított egy köpenyt, és kiviharzott a lakásból.

Újra csönd szakadt Kevinre.

Sírt, reszketett.

Ez a pokol. A próbatétel. A túlvilág kapuja. Az Istennő vár rá, csak meg kell találnia az utat.

Szeretlek, Istennőm, imádlak, Istennőm! Bocsáss meg, vétkeztem! Meg akarok tisztulni!

Újra a gyanútlan testvérekre gondolt, és már tudta is, hogy mit kell tennie.

Imádkozott. Kérte az Istennőt, adja áldását, jelezzen, ha egyetért, és akkor is, ha ellenzi. Lelke mélyén végig vette az összes tanítást, és tudta, hogy helyesen döntött.

Egész napját egy nyakazó készítésével töltötte. Magához vette a legnagyobb kést, amit csak talált a konyhában. Imádságokat olvasott rá, megolajozta. Megélezte minden fémes felületen. Az ujjával megérintett a pengét.

Vágyott rá, hogy nyakára tegye, hogy lehunyt szemmel átadja magát az örök körforgásnak, de még nem érkezett el a megfelelő pillanat. A démont le kell győzni!

Apacuka, fundaluka… – mormolta a versikét.

A kést a párna alá rejtette.

Este Anita megérkezett. Sokkal vidámabbnak tűnt, mint reggel. Enni adott a korgó gyomrú férfinak, ezúttal csak zöldséget és egy kevés tejet. Kevin mohón falt, bár izgatottan várta, hogy a nő az ágyba csalja.

Anita végig beszélt hozzá, csacsogott, de a férfi csak bólogatott, nem hagyta, hogy befolyásolják a szavak, amelyeket amúgy sem értett. Lélekben már felkészült.

Megtisztult.

– Szép vagyok? – kérdezte váratlanul a lány.

Ledobta magáról a ruhákat, és meztelenül állt az ágy szélénél.

Kevin felnézett.

Egyáltalán nem hasonlított a szoborra. Eddig miért nem vettem észre? Az acéltestű Istennőnek izmos teste csak a férfiakéhoz volt mérhető. Erős combok, inas vádlik, széles vállak. Felszegett, határozott áll, V alakú hát. Ökölbe szorított kéz.

Gömbölyű mellek és fenék. Tükröződő, arctalan arc, amelyben mindenki a saját vonásait láthatja.

– Szép vagy, úrnő! – hazudta mosolyogva Kevin.

Rájött az igazságra: a démon állt előtte, készen arra, hogy megmérgezze elméjét. Hiszen most is csábította. Igen, a teste valóban hasonlított az Istennőéhez, de a férfit már nem tudta átverni.

Anita visszamosolygott, és elheveredett az ágyon. Széttárta lábait, a Szent Hasíték megcsillant.

Kevin a Merevedés litániáját mormolva tápászkodott fel, és mászott a nőre, hogy tegye a dolgát.

Drága Istennő, akinek méhéből mindannyian származunk, hallgasd meg könyörgésem! Adj értelmet létezésemnek!

A nő csukott szemmel pihegett alatta, arca kipirosodott. Tátott szájjal élvezte az aktus minden pillanatát.

Mert visszavágyom a Szent Hasítékba, ahonnan előjöttünk, visszavágyom, hogy magomat elvetve újra születhessek örökké dobogó öledben!

Anita teste megfeszült, arcát eltorzította a kéj. Kevin a párna alá csúsztatta a kezét, ujjai a kés markolatára fonódtak.

Add meg a kegyes halált, hogy kiürült testem méltón állhasson eléd a túlvilágon, ahol karjaidban meglelem a boldogságot, míg lelkemet újra meg nem teremted!

A penge könnyedén belevájt a lány verejtéktől csúszós torkába. A szem felpattant, kitágult, a száj kiáltásra nyílt, de csak véres hab tört fel. A nő karmai a férfi vállába, mellkasába vájtak, aztán – ahogy a kézi nyakazó egyre mélyebbre hatolt –, elernyedtek.

            Te vagy az élet, a halál, a megújulás! Készen állunk!

Kevin remegő lábbal szállt le a démonról. Undorító teste élettelenül hevert az ágyon, lábai széttárva, a mellkasára ömlő vérpatakok lassacskán folyóvá terebélyesedtek. Nem mozdult többé.

A férfi a démon mellé ejtette a kést, és a zuhanyzóban megszabadult a karjára és a hasára fröccsent vértől. A Megtisztulás szertartását mormolta, felkészítve testét és lelkét a nagy utazásra.

Megállt az ablak előtt. A házak fényei apró csillagokként világítottak, csupán a láthatár mentén maradt sötét az ég, ahol a magasba nyúló hegyek emelkedtek a város fölé.

És mögötte az Istennő.

Kevin már odaadta neki a magját a szent szertartás során a fáklyafényes templomban. Kiállta a próbát, itt az idő, hogy elmenjen hozzá. Ha az acéltestű asszony is úgy akarja, ma este a kebelén alszik már.

Kitárta az ablakot, az esti szél az arcába csapott, a világ mély morajlással zúgott alatta. A friss levegő megszédítette. Legyőzte teste remegését, és felállt a párkányra. Megkapaszkodott a keretben.

Elképzelte, hogy a szél felkapja, és a hegyeken túlra repíti. Mindig is így látta maga előtt a lélek útját a testből az Istennőig.

Nagy levegőt vett, és kilépett a semmibe.

Belső szervei felemelkedtek, ágyéka bizsergett, a hirtelen támadt széltől elakadt a lélegzete.

Zuhant…

…meleg acélkarokba. Mosolygós arc nézett le rá a fénylő, sima fejről, az álmában látott nő vonásai.

            Most is álmodom?

Az Istennő nem válaszolt. Ringatni kezdte Kevint, és bársonyos hangján altatódalt dúdolt ismeretlen, túlvilági nyelven.

 

 

***

Sümegi Attila

1978-ban született, minőségbiztosítási mérnök. A Delta Műhely tagja (irokor.com), rendszeresen nyeri a pályázatokat, illetve számos novellája jelent meg a Cherubion és más kiadóknál. Quintus Moreno álnéven is publikál. Első külföldi megjelenése az International Speculation Fiction-ben Az apa teleportáló gépet vett egyperces, melyet magyarul a Galaktikában is olvashattunk. Idén a Zenit sorozatban megjelenik az első regénye.

Publikációk: itt