Sümegi Attila: Egy darab parázs

„Óh! – gyermekkor kedvenc gyümölcse – felidézi a régi napokat,
amikor szőlők lilultak és barna diók hullottak!
Amikor vad, csúnya arcokat faragtunk bőrükbe,
és belsejükbe gyertyát téve ragyogtak a sötétben!”

– John Greenleaf Whittier: Az úritök –

..

         Dean nem érti, miért kell a falu szélén fogadni a vendéget, nem érti, miért kell az anyja mellett állnia, miközben az autóra várakoznak, és tulajdonképpen az egész helyzetet sem érti, mert anya nem mondott el semmit, csak azt, hogy jön egy fiú, és viselkedjen rendesen. Anya ideges, ezt érzi a nyirkos tenyerén, amikor megragadja a karját, hogy ne mozduljon mellőle, az ujjai pattogásából, és az odavakkantott utasításokból.

– Mikor jön már? – kérdezi, és közben egyik lábáról a másikra áll, hogy valami történjen.

– Mindjárt itt lesznek. Kanyargós az út Dublinból.

Dean felsandít a hátuk mögött magasodó hegyre, a Lugnaquillára, amely árnyékba borítja a völgyet, hűvösen tartja a körben elterülő erdőt, benne a falut, és a falu másik végén a házukat. A fiú legszívesebben otthon lenne, hintázna a körtefa alatt, megfürödne a kiselejtezett bányászcsillében vagy felmászna a mohás sziklára, ahol gondolkodni szokott, ahol a madárcsicsergés és a közeli patak csobogása szebben szól, mint az apja szájharmonikája.

Jobb híján bakancsos lábát bámulja, a cipőfűző eloldódott, de most az anyja azt sem engedné meg, hogy bekösse. Úgy állnak a földút mellett, mint a madárijesztők, neki legalábbis reggel óta nem sikerült maradéktalanul rendbe tenni összekócolódott haját.

Anyja megszorítja a kezét.

– Ők azok!

Dean nagyot nyel. Sármocskos kerekű, fekete autó érkezik, az üvegekre por rakodott, nem látja, kik ülnek benne.

– Hogy is hívják? – suttogja Dean.

– Jack. Jack Murphy. – Az anyja maga felé fordítja, hideg kezével megmarkolja Dean állát. – Ne feledd, amit mondtam. Ne hozd szóba a szüleit, ne is kérdezősködj utánuk! Érted?

Dean bólint, de az anyja nem elégszik meg ennyivel.

– Értetted?

– Igen.

Az autó megáll előttük, két szürke zakós férfi száll ki, nyakkendőt és keménykalapot viselnek. Az egyikük, vastag, vörös bajuszú fickó biccent, és hozzájuk lép, a másik, a hórihorgas a hátsó ülésről egy Dean korú fiút tessékel ki.

– Üdvözlöm, Mrs. Ryan – köszön a bajuszos.

Gyámságról, meg eljárásról kezdenek beszélni, amit Dean nem is ért, így inkább az új fiút veszi szemügyre. Sötétbarna hajú, kissé pufók gyerek, a bőre viszont éppen olyan sápadt, mint az övé, szóval lehet, hogy mégiscsak rokonok. Barna zakót, sárga nyakkendőt visel, rövidnadrágot és bakancsot. A földet bámulva közeledik hozzájuk, a hórihorgas fickó szorosan a nyomában lép.

– Szia, Jack! – mondja negédesen anya, és megsimogatja az új fiú arcát, aki meg sem rezdül, továbbra is lehajtott fejjel áll. – Ő a másod unokatestvéred, Dean, fél évvel fiatalabb nálad.

Jack felpillant, tekintete olyan üres, hogy Dean beleborzong.

Az anyja lopva pillant a kísérőkre, de azok nem mondanak semmit, a kezüket tördelik.

– Már találkoztunk egyszer – szólal meg Dean, mert megbeszélték anyával, hogy ezt fogja mondani. – Még tíz évvel ezelőtt. Akkor még kicsik voltunk…

– Igen. Te másfél éves voltál, Jack pedig akkor töltötte be a kettőt. Finom volt a tortád. De gondolom, nem emlékszel. Ugye, Jack?

– Nem, Mrs. Ryan – Jack megint lehajtja a fejét.

Mi a baja? Mitől ilyen szomorú? Dean nagyot nyel, kíváncsi, de nem mer kérdezni, hiszen megígérte.

Az anyja aláír egy papírt, aztán az öltönyös férfiak elköszönnek, beszállnak az autójukba, és elhajtanak, vissza Dublin felé.

– Gyertek! – mondja anya, és átöleli mindkét fiú vállát. – Készítettem egy kis húsos pitét a nagy örömre, hogy együtt tölthettek egy kis időt!

* * *

A pite nagyon finom, Dean úgy falja, mintha most enne ilyet először, de hát ez a kedvence. Az udvaron ülnek a padokon, az asztalnál, amit apa készített tavaly, és még mindig úgy árad belőle a friss fa illata, mint, amikor a tüzelőnek valót hasogatják. Dean az udvar végében lévő farakás felé pillant. Idén is rengeteg lesz a dolguk.

– Nem ízlik? – kérdezi anya Jacket, mert a fiú csak egy apró falatot evett a pitéjéből, ráadásul a széléből, pedig a közepe sokkal, de sokkal finomabb.

Jack nem válaszol, bámul maga elé.

– Készítsek valami mást?

– Nem vagyok éhes, Mrs. Ryan.

Anya nagyot sóhajt.

– Jól van, semmi sem kötelező. Akkor játsszatok, itt az erdő, Dean rengeteg titkos helyet ismer. Ugye, fiam?

– Én ehetek még?

– Majd akkor eszel, ha Jack is megéhezik, rendben?

Dean fintorog, keze ökölbe szorul. És ha ez a dagi sosem fog megéhezni? Van rajta annyi zsír, hogy napokig kibírja evés nélkül.

Anya összeszedi a tányérokat, a maradék pitét leteríti, és beviszi a házba. A fiúk lógatják a lábukat, nem néznek egymásra.

– Az mi? – kérdezi váratlanul Jack, és a kerítés tetején pihenő töklámpásra mutat. Múlt héten készítették anyával, kicsit megbarnult már, meg is repedt, de még mindig vicces, ahogy faoszlopról vigyorog.

– Töklámpás. Sose csináltál még?

– Nem.

– Mi minden ősszel faragunk. Többnyire anyával, de néha apa is segít.

Jack mereven bámulja a lámpást, mintha meg sem hallotta volna az iménti mondatot. Dean zavartan sétál a kerítéshez, végigsimít a tökön.

– Tudtad, hogy Jacknek hívták azt a kovácsot is, aki az első lámpást készítette?

Az új fiú erre felkapja a fejét, szeme felcsillan. Felkel a padról, ő is a kerítéshez siet, megáll a vigyorgó tökfej előtt.

– Miért készítette?

– Összeveszett az ördöggel, aki ezért nem engedte be a pokolba, amikor Jack meghalt. Persze a végén megszánta az ördög, és adott neki egy izzó parazsat a pokol tüzéből, hogy a lelke megnyugodjon. Jack azt az izzó parazsat tette a lámpásába.

A fiú tovább bámulja a tököt, fejét félrebiccenti, homlokát ráncolja.

– Jack rossz volt?

Dean vállat von.

– Nem tudom. Iszákos volt. Miért kérded?

– Csak mert a mennyország helyett a pokolba akart menni. Akkor nem lehetett jó ember.

Dean hümmög, ennyire nem jegyezte meg a történetet, amit még az apja mesélt neki, nem tudja, mit válaszoljon. Szerencsére anya éppen akkor lép ki a házból. Mosolyog, a fiúkhoz siet, és megborzolja a hajukat.

– Minden rendben, fiúk?

– Igen, Mrs. Ryan. Már kezdek éhes lenni, estére mindenképpen meg fogom kóstolni azt a pitét.

* * *

   Délután felmásznak a mohás sziklához, lábukat lógatják. Dean behunyja szemét, hallgatja a madarak énekét, a patak csobogását, érzi a talaj földillatát, a levelek zöldes párolgását, a lombok közt susogó szellőt. A szikla hideg, a mohától puha és csúszós.

– Ugye, milyen jó ez a hely? – sóhajtja Dean.

Jack kérdőn néz rá.

– Nyugis. Néha lefekszem ide, figyelem a felhőket, ahogy mozognak. Mozdulatlannak tűnnek, de ha sokáig nézed őket, valójában haladnak.

Jack felpillant az égre, aztán az erdőre.

– Ez elég unalmas.

Dean vállat von: – Bújócskázzunk?

– Nem szeretek bújócskázni.

– Akkor mit szeretsz?

– Semmit.

Remek, gondolja Dean, és hátradől a sziklán, kezét összefonja a tarkóján. Ez lesz a leghosszabb, és a legunalmasabb éve. Reméli, hogy az anyja nem fogja állandóan arra kérni, hogy szórakoztassa Jacket.

– A patakban foghatunk békát – sóhajtja végül, mintegy utolsó lehetőségként.

– Apukád mivel foglalkozik?

– Ács. – Dean majdnem visszakérdez, hogy és a tiéd, de idejében visszanyeli a szavakat. – Most a szomszéd faluban dolgozik, már két napja elment.

– Van műhelye?

Dean felül. Sejti, mire megy ki az egész.

– Van, de nem szereti, ha hozzányúlnak a dolgaihoz…

Jack most először mosolyodik el, de a szeme, az továbbra is olyan, akár egy koszos pocsolya.

* * *

A műhelyajtó nem nyikorog, apa mindig megolajozza, mert szereti rendben tartani a holmiját. A fiúk árnyéka a tisztára sepert padlón át a szemközti polcokig vetődik, amelyeken szabályos rendben sorakoznak a megcímkézett dobozok. A sarokban fejszék, oldalt egy viaszosvászonnal borított asztal, a sarkán masszív satu.

Jack tátott szájjal lép be, egyik saroktól a másikig perdül, minden zugot, szerszámot megfigyel. Aztán az asztalhoz lép, kihúzza a fiókját.

– Hé! – kiált Dean. – Ne nyúlj semmihez!

– Nyugi. Csak körülnézek…

Dean mély levegőt vesz, hogy visszavágjon, de az új fiú megelőzi. A mennyezetre mutat.

– Az mi? Valami fűrész?

Széles lapú, hosszú szerszám lóg a gerendákra erősített drótokról. Ritkás, de nagy fogait kikezdte már a rozsda.

– Egy régi gatter.

– Mire jó?

– Gerendát, fatörzset vágni.

Jack lebiggyeszti ajkát, bólogat.

– Apunak nem volt ilyenje.

Dean összeszorítja a száját, és az ajtó felé pillant.

– Most már menjünk. Anya sem szereti, ha itt vagyok.

Azonban úgy tűnik, Jacknek esze ágában sincs ott hagyni a műhelyt. A fiókból kiemel egy nehéz fejű kalapácsot, a legvégénél fogva meg sem tudja tartani.

– Játsszunk valamit – suttogja csillogó szemmel.

– Tedd le, légy szíves.

– Kibírod, ha ráütök a kezedre?

Dean hirtelenjében nem is tudja, mit válaszoljon. Mi a baja ennek a fiúnak? Megrázza a fejét.

– Nincs kedvem ilyet játszani.

Jack odakoppintja a kalapácsot az asztal sarkához.

– Hé, ennyit kibírnál, nem?

– Biztosan.

A kalapács hangosan kondul a satun.

– De ez már fájna…

Jack vigyorog, Dean az ajtó felé hátrál.

– Menjünk le a faluba, van ott néhány srác… – kezdi, de elcsuklik a hangja. Jack az asztalra teszi a kezét, és felemeli a kalapácsot.

Paff!

Jack összeszorítja a száját, szeme könnybe lábad, de nem sír, csak kissé kipirosodik. Visszateszi a kalapácsot a fiókba, aztán fájós kezét méregeti, ökölbe szorítja, kiengedi.

– Fáj? – súgja Dean.

– Nem igazán. – Jack újra körbenéz. – Szép műhely. Apunak is volt egy, de az nem volt ilyen szép.

Dean csak akkor veszi észre, mennyire remeg a gyomra, mennyire szorít a mellkasa, amikor visszacsukja a műhely ajtaját, és elindulnak végre a faluba.

* * *

 Dean azt álmodja, hogy ő Jack, a mesebeli kovács, és a mennyország kapuja előtt térdelve könyörög, imádkozik, hogy engedjék be. És éppen akkor riad fel, amikor meghallja Szent Péter lépteit…

Léptek.

Dean felkönyököl az ágyban, szíve szaporán ver. A másik ágy üres, a lepedő széttúrva, a takaró félredobva. Jack eltűnt. Biztosan vécére ment, gondolja Dean, de aztán észreveszi, hogy az olajlámpásnak is nyoma veszett, amelyet még ő tett az ajtó melletti székre lefekvés előtt.

Egész nap a faluban játszottak, Dean bemutatta a falubeli barátainak Jacket. Golyóztak, Sean az új biciklijével dicsekedett, mindenki kipróbálta, még Jack is, bár nem tűnt valami ügyesnek. Csak sötétedés után indultak vissza a házhoz. Dean akkor akasztotta le az olajlámpást a kapuról, meggyújtotta a zsebében tartott gyufával, úgy sétáltak vissza a ház felé, árnyékuk a műhelyre, a házra, a régi istállóra vetült.

Most a gyufa és a lámpa is eltűnt.

Dean emlékszik még az álombéli léptekre, és biztos benne, hogy azok nem Szent Péterhez tartoztak, sokkal inkább Jackhez. Újra eszébe jut sétájuk a sötét udvaron keresztül, hogy a fiú milyen fáradtnak tűnt. Az imbolygó lámpafényben az árnyékok hol megnyújtották, hol még gömbölyűbbé tették az arcát. Végül is nem evett pitét sem, úgy feküdt le az ágyba.

Dean arra gondol, szólni kellene anyának, de sejti, hogy Jack hova tűnhetett, és nem akarja, hogy kiderüljön, hol jártak délután.

Óvatosan kinyitja a szobaajtót, lábujjhegyen oson a kijáratig, és csak egyszer torpan meg, amikor a padlódeszka, akár a gyomor korgása, mélyen megnyikordul. A fiú kidugja fejét az ajtón. A műhely homályos ablakán át sápadt derengés szűrődik ki, az ajtaja résnyire nyitva.

Dean gyors imát mormol Szent Patrikhoz, aztán mezítláb siet keresztül az udvaron, és óvatosan a deszkákhoz lapul. Most még a szapora lélegzetvételét is hangosnak érzi, tenyere nyirkossá válik. Nagy levegőt vesz, és orrát a műhelyfalnak nyomva igyekszik belesni az ablakon.

Kis híján felkiált rémületében, amikor nem Jack arcát pillantja meg. A fiú az asztal előtt áll, fején a vigyorgó, rothadó töklámpás, akár egy rosszul elkészített farsangi álarc. Bal kezét éppen beszorítja a satuba, ujjai rándulnak is egyet, aztán a fiókból kiemeli a vasfűrészt.

Dean ajka megremeg, de nem kiált, csak hangosan zörget az ablakon. A vigyorgó tökfej megrezzen, sötét szemüregét az ablakra emeli. A vasfűrész koppan a padlón, de Dean nem leselkedik tovább, elfogja a hányinger, inkább rohan vissza a házhoz, hogy szóljon anyának, hogy vigyék el innen ezt a fiút, mert fél tőle, mert bolond, mert…

Hosszú árnyék vetül vele szemben a ház ablakára. Hosszúkás törzsön lapos, kerek fej.

– Hova futsz, te hülye kurva? – mordul Jack. Hangja most mélyebb, reszelős, mintha nem is a kisfiú szólna a maszk mögül.

Dean lába elgyengül, a ház oldalának esik, onnan néz vissza. Jack az ajtóban áll, kezében a gatter nyele, a pengéje meg a küszöbön csikordul, majd a fűben zizzen, ahogy a vigyorgó tökfej elindul az udvaron keresztül.

– Anya! – ordítja Dean kétségbeesetten, és lenyomja a kilincset.

Ácskapocs suhan el a füle mellett, és csattanva vágódik az ajtóról a lábának. A fiú felszisszen, és kapu irányába rohan, nem tudja, miért, nem tud már gondolkodni, csak minél messzebbre akar kerülni ettől a szörnyűségtől.

– Hiába sikítasz, ribanc! Utolérlek! Mindent tudok rólad!

Dean az erdő felé rohan. Egyetlen pont van az életében, ahol meg tud nyugodni, ahol képes kiszakadni a valóságból, ahol nem bánthatja senki. A sötétben nem látja az ösvényt, mégis tudja, merre kell mennie, ezerszer felszaladt már a sziklához, akkor is oda menekült, amikor az O’Reily fivérek megverték, és elvették a versenycsigáit.

Ágak akadnak ruhájába, zihál, szúr az oldala, világos foltok pattognak a szeme előtt, mire a mohás sziklához ér. Felnyúl, megkapaszkodik, a kő már simára formálódott tenyere alatt. Felhúzza magát, lihegve kuporodik össze, próbál a zajokra figyelni, de lélegzetvétele és szívverése olyan hangos, hogy mást nem is hall.

Mintha zörögne az aljnövényzet. Előre hajol.

– Gyere csak ide apához, bébi! – hörgi Jack valahonnan lentről.

Dean megrezzen, izmai megfeszülnek, lába megcsúszik a síkos mohán, és mire a fiú segítségért kiálthatna, már le is zuhant a sűrű illatú talajra.

* * *

Az ördög egészen barátságos arcú fickó. Tessék, fogd, mondja, és átnyújtja az izzó parazsat. A tenyerén tartja, és biztosan égeti, mert összeszorítja fogát, izzad, hunyorog, és vicsorogva préseli ki, hogy vedd már el…

– …te rohadt, kis kurva…

Dean száját fémes íz tölti ki, aztán érkezik az egész állkapcsában szétterülő fájdalom, amely elharapott nyelvéből árad. Sajog a térde és az oldala, egy pillanatra azt sem tudja, hol van, és csodálkozva nézi a sötéten fölé boruló fákat, és a gyér lombok között beszűrődő holdvilágot.

Aztán rádöbben, hogy még mindig az erdőben fekszik, hanyatt a hideg földön, vászoninge nyakáig felhúzva, hasa szabadon.

Valami hideg, nehéz ér a bőréhez…

Felnéz, megpillantja apja régi gatterét, és azonnal mozdulna, de Jack arcon rúgja, hogy egy pillanatra megint visszazuhan a néma sötétségbe.

– Ne mozogj, a kurva életbe! – mordul Jack a töklámpás mögül. – Szerettelek. Hidd el, szerettelek… és… Most is szeretlek…

Dean óvatosan nyitja ki a szemét. Jack egy pillanatra elhallgat, elérzékenyül, meg akarja törölni a szemét, de karja elakad a töklámpásban. A vigyorgó arc újból Dean fölé hajol.

Nem akarok meghalni, nem akarok, meghalni, motyogja magában a fiú, és sejti, hogy ide most imák kellenének, de hirtelen egy sem jut eszébe.

Jack megemeli a gattert, a rozsdás fogak mélyebbre vájnak a fiú csupasz hasába.

– Együtt megyünk a pokolba, Amy… – súgja Jack.

A gatter mozdul, Dean ordít, fájdalom hasít belé, most már nem érdekli, hogy mi lesz, oldalra akar hemperedni, de a rozsdás fogak a bőrébe akadnak, és ő a kíntól remegve a nedves földbe markol.

Zörren a bokor, léptek dobbannak, valaki üvölt, de ez nem Jack, ez más hang. Ismerős hang. Anya hangja. Tomba puffanás, még egy kiáltás, aztán egy test zuhan át Deanen.

A tökfej széthasad, az egyik fele messzire pattan, a fák közé gurul, a másik még mindig Jack arcára, fülére tapad. A fiú sápadt arca szinte világlik a holdfényben, szemét könny áztatja, ahogy rémülten akad össze tekintete Deanével.

– Apa… – motyogja. – Ne csináld. Apa, ne…

* * *

Dean az anyja mellett áll, szorosan, nyirkos kezét fogja, és egyáltalán nem bánja, hogy várakozniuk kell. A rendőr tíz lépésnyire áll tőlük, mindkét kezét Jack vállán nyugtatja, pedig egyáltalán nem úgy tűnik, mintha a fiú el akarna menekülni. Éppolyan sápadt, mint amikor megérkezett, éppúgy bámulja maga előtt az út szélét. Csuklóját bilincs húzza, ujjai szorosan kulcsolódnak össze, mintha imádkozna.

Kihez imádkozik? – kérdezi magában Dean, és elhatározza, hogy vasárnap mindenképpen elmegy anyjával a misére, és visz magával néhány érmét, hogy bedobja a Szent Patrik szobor talapzatához erősített perselybe.

Az oldala fáj, de szerencsére a gatter csak a bőrét tépte fel, tisztán kell tartani a sebet, kímélni, nehogy felszakadjon, és időnként cserélni a kötést. Dean az erdő felé fordul, és nagyot nyel. Már két éjszaka nem tud aludni, folyton a vigyorgó töklámpást látja maga előtt, a gatter surrogó hangját hallja.

Megérkezik a sötét autó Dublin felől, ugyanolyan sáros, poros, ugyanazok az öltönyös férfiak szállnak ki, szótlanul, sápadtan. Amíg az egyikük a papírokat intézi a rendőrrel, a másik az autóba tessékeli a szerencsétlen fiút.

Dean sajnálja Jacket. Anya azt mondja, hogy meg fogják gyógyítani, pirulákat kap majd, olyan helyre viszik, ahol nem tud ártani sem magának, sem másoknak. Dean az ajkába harap, nehogy feltörjenek a könnyei.

Mert ő tudja, hogy nem Jack volt a maszk mögött, hanem maga az ördög, amely most itt hagyja a pokol parazsának egy darabját, hogy égesse, hogy ne hagyja nyugodni.

Hogy figyelmeztesse, milyen nehéz bejutni a mennyországba.

Az autó távolodik, eltűnik a fák között. Túl sokat hozott, túl keveset visz el.