Bojna akkor találkozott Holdlakócskával, amikor nemrég lázas nagybeteg volt. A láz ellen anyu jól bebugyolálta vizes ruhába és két dunnával is betakarta, hogy alig látszott ki alóluk, mégis vacogott, úgy fázott. Anyu kiment a konyhába forró teáért, Bojna pedig elbóbiskolt. Egészen pontosan nem is lehet tudni, hogyan történt, hogy egyszer csak ott volt Ő, teljes valójában, mert Bojna is csak arra emlékszik, hogy a sötétítőfüggönyön futkározó rókakomákat nézegette hunyorogva a félhomályban, és a fehéren világító teliholdat a két függöny között, és akkor egyszer csak meglátta Őt.
Kiszállt pirinyóka űrhajójából Bojna párnájának legeslegszélén, és nagyon megdöbbent, hogy egy kisfiú ott fekszik a leszállópályáján. Kővé dermedt, és csak bámulta őt. De Bojna is kővé dermedt, még vacogni is elfelejtett, és szemmel tartotta, mert nem is nagyon tudta, hogy hirtelenjében mi mást csinálhatna. Emez visszahátrált az űrhajója ajtónyílásához, és hátrafelé benyúlt egyik kezével. Valamit nagyon-nagyon keresett. Majd megkönnyebbülve szépen lassan előhúzott a háta mögül egy fehér kendőt. Mosolygott hozzá és odatolta Bojna arca elé. Ő nem nagyon értette, hogy mit szeretne amaz, de próbált kedves lenni vele, így visszamosolygott, és lassan a kendő felé nyúlt.
Ebben a pillanatban Bojna egy óriásit tüsszentett, az a másik pedig megszólalt:
– Hapci! Beteg vagy?
– Igen! – mondta és gyorsan belefújta az orrát a kendőbe.
– Te mit csinálsz? – kérdezte a másik felháborodva – Miért piszkolod össze a békezászlómat?
– A micsodádat? – kérdezte vissza Bojna meglepetten.
– Hát a békezászlómat! Ebből lehet tudni, hogy nem ellenségeskedni, hanem barátkozni jöttem.
– Nem tudtam, hogy ez békezászló, azt hittem, zsebkendő, sajnálom. És ha ellenségeskedni akarnál, akkor milyen színű lenne a zászlód? – kérdezte Bojna most már kíváncsian.
– Nem tudom, olyat még nem csináltam és nem is fogok, mert én nagyon barátságos vagyok. De gondolom fekete. Mert ami nagyon nem fehér, az fekete.
– Hogy mondhatsz ilyet, te, te…ki is vagy te?
– Holdlakócska.
– Szóval, hogy mondhatsz ilyet, Holdlakócska? Rengeteg másmilyen szín is van. Ott a piros, mint Piroska, a narancs, mint a narancs, a sárga, mint a sárgabarack, a zöld mint a zöldalma, a kék, mint a kékszilva, és a lila, mint a lilakáposzta. És még több is van, csak ezek a legfontosabbak a szivárványos mesekönyvemben. És mondd, hogyhogy Holdlakócska? Hogyhogy ez a neved?
– Hm. Nem tudom, hogy miről beszélsz. Én csak három színt ismerek: fehéret, feketét és a köztük való átmenetet, a szürkét. Szép színek! – mondta Holdlakócska zavartan.
– Ezek nem színek, a fekete-fehér nem szín. Dédimamáméknak fekete-fehér tévéjük volt a nyaralójukban, és amikor lecserélték, azt mondták, színes tévét vettek. Úgyhogy a fekete-fehér nem lehet szín – mondta Bojna nagyon magabiztosan.
– Nálunk a Holdon márpedig csak ez a három szín van! És itt is! – vágta rá Holdlakócska ellentmondást nem tűrő hangon.
– Szóval te a Holdról érkeztél tényleg? – kérdezte Bojna.
– Igen! Holdi vagyok, Holdlakócska a nevem. Jó estét kívánok! – mondta hirtelen vidámsággal és jobb tenyerét rátette Bojna bal mellére. Pontosabban oda, ahol a két dunna alatt a bal melle lehetett.
– Ezt a meglepetést! Még sosem találkoztam egy holdival sem. Még külföldivel is csak kettővel! De várjál csak! Az hogy lehet, hogy mi értjük egymást? Külföld sokkal közelebb van, mint a Hold, de már ők is nagyon máshogy beszélnek, nem értem őket. Téged viszont értelek! Te emberi nyelven beszélsz! – mondta Bojna csodálkozva.
– Tévedésben vagy kicsi ember! Ez nem emberi nyelv, hanem holdi nyelv! – mondta Holdlakócska és ő is igen furcsállta a dolgot.
– Bojna vagyok, és te vagy tévedésben! – vágta rá határozottan.
Csönd lett, egyikünk sem szólt semmit.
Aztán Holdlakócska űrhajója hirtelenjében eltűnt. Először mintha elnyílt volna, mint egy virág, majd porrá változott. Holdlakócska halálra rémült.
– Jaj, jaj, az űrhajóm! Mi lesz így velem, hogy megyek vissza a Holdra? Hogy megyek haza? – és sírni kezdett.
– Ne izgulj, Holdlakócska, majdcsak kitalálunk valamit! Én mindig kitalálok valamit!
– De biztosan? Egészen biztosan?
– Egészen biztosan! – mondta neki Bojna, de még fogalma sem volt arról, hogy mit fog kitalálni.
Holdlakócska várt egy kicsit, egy egészen pindurit, egy hangyaszőrszálnyit, majd újból kérdezett:
– Na, megvan már?
– Gondolkozom, várj egy kicsit! – csitította Bojna.
Holdlakócska megpróbált csendben maradni. És most két hangyaszőrszálnyiig is bírta, majd megint csak rákérdezett:
– Bojna, nem szeretnélek sürgetni, de….
– Az a helyzet, hogy még mindig gondolkozom. Várj még egy kicsit, kérlek!
Ekkor belépett az ajtón Lele.
– Kivel beszélsz, öcsikém? – kérdezte és szétnézett a szobában, szemével valaki után kutatva.
– Holdlakócskával. Pici holdi figura. Igazi. Vagy nem is tudom. Nem lát színeket és haza akar menni, de elnyílott az űrhajója. És úgy beszél, mint mi – foglalta össze Bojna a tudnivalókat, miközben Holdlakócska előbújt a párna mögül széles mosollyal és jobb tenyerét máris Lele bal melle irányába tartotta, hogy üdvözölje saját szokása szerint.
– Szervusz! Van valahol egy fehér zászlóm is, csak szólok. És valódi vagyok. És a színeket is ismerem, mind a hármat. Tudsz űrhajót építeni? – hadarta a holdi manócska egy szuszra.
– Jaj, de fura egy álom ez, öcsikém! – nevetett Lele jókedvűen – Sajnálom, hogy lázas vagy, de ilyenkor csuda kacifántosakat fantáziálsz! Szervusz, Holdlakócska! A színekkel kapcsolatban tudok csak segíteni, mert nemrég meséltek erről nekem. Képzeljétek, a szemünkben vannak olyan kis izék, vagyis bocsánat, idegek, amik a fényt érzékelik. A színes fényekért a csapok a felelősek, ez a nevük. Valószínűleg neked egyáltalán nincsenek ilyen csapocskáid, Holdlakócska, ezért nem látod a színeket, csak a feketét, a fehéret és az átmenetet.
– Hmmm. Nem tudom. Meg kell kérdezzem. Én nem értem ezt a szín dolgot – mondta Holdlakócska elgondolkozva. – És mondd, űrhajót tudsz építeni? Haza szeretnék jutni még lefekvés előtt és ahhoz szükségem van egy űrhajóra.
– A Hold nincs is olyan messze! Szilveszterkor, amikor apa kölyökpezsgőt nyitott nekünk, a dugóját félelmetesen gyorsan és messzire lőtte ki, miután Bojna kicsit felrázta az üveget, emlékszel Bojna? – kuncogott hozzá Lele – Szerintem Holdlakócska te elférsz egy ilyen dugón és talán el tudunk lőni a Holdig. Szerintetek?
– Nem lesz jó! – legyintett Bojna – mi nem lőhetjük ki a dugót, mint apa, mert veszélyes, nem gyereknek való!
– Akkor keresd elő a tapadókorongos puskádat, öcsi! Holdlakócska ráül a nyílra és talán azzal is elérjük a Holdat!
– Sajnos ez sem fog menni! Tudod, véletlenül meglőttem Kopasz szomszéd kopasz fejét a nyáron, és apával abban állapodtunk meg, hogy várunk még pár évet, egy darabig biztosan nem használhatom – mondta szomorúan Bojna – Pedig nem is én voltam a hibás, ő szaladt bele a lövésembe hirtelen, a semmiből felbukkanva!
– De te voltál a hibás, mert tudod nagyon jól, hogy nem lövöldözünk arra, amerre mások is vannak vagy lehetnek!
– De nincs igazad!
– De igen!
– De nem!
– Khmmm! Békezászló, békezászló! – szólt a testvérekre Holdlakócska. – Nem találom az enyémet, de vegyétek úgy, hogy meglengettem! Kérlek benneteket, hogy ne veszekedjetek, hanem gyorsan segítsetek hazajutni, mert ha lefekvés előtt nem érek haza, Holdlakóanya először is nagyon mérges lesz, hogy már megint elkóboroltam a családi űrhajóval, aztán meg nagyon aggodalmaskodni fog és azt nem szeretném.
– Rendben! Bocsánat! – mondta Bojna szégyenkezve.
– Bocsánat! – csatlakozott Lele is.
– Szóval? – kérdezte Holdlakócska és mintha kicsit könnyes lett volna a szeme. Majd odalépett az ablakhoz, elhúzta a függönyt és tekintete a Holdra meredt.
– Kiléphetünk a teraszra, ha gondolod. Talán onnan jobban látod! – ajánlotta Bojna, de ő is tudta, hogy az a pár lépés nem számít, attól nem lesz közelebb Holdlakócska az otthonához.
Ennek ellenére kimentek a teraszra mindhárman és a korlátra könyökölve szomorúan gyönyörködtek a felhőkben úszó teliholdban. Nem beszélgettek.
Fogalmuk sem volt, hogy hogy fog Holdlakócska hazajutni. És most egyikőjük sem álmodhatott egy új űrhajót neki, mert sajnos még nem láttak eleget ahhoz, hogy tudják, milyet álmodjanak…
Bojna tehetetlenül forgolódni kezdett. Észrevette, hogy trehány mód kint felejtette a kardigánját a teraszon. Most jól jött. Felvette, hiszen mégiscsak beteg volt, álom ide vagy oda. Zsebre tette kezeit, és hirtelenjében felderült az arca.
– Gyerekek! Megvan! Megvan! Szipi-szuper! – kurjongatta.
– Mi van meg? Mondjad már! – faggatta Lele, Holdlakócska pedig kérdő tekintettel fordult felé.
– Csodapaszuly! Itt van a zsebemben! Anyuval ma akartuk elültetni a kertben, csak beteg lettem, így elmaradt a kertészkedés – avatta be őket Bojna az ötletébe.
– Csodapaszuly?! Az mi? – kérdezte Holdlakócska.
– Tudod, ez amolyan mesebeli futóbab. Nagyon fut ám!
– Még mindig nem értem! – mondta zavartan Holdlakócska.
– Pedig egyszerű. Elültetjük a szemeket, azok kikelnek, felfut az égig a paszuly, és te felmászol rajta. Egyenesen a Holdig – hadarta Lele, mert rájött, hogy mit gondolt ki öccse.
– Van ilyen? – kérdezte Holdlakócska meglepetten.
– Persze, itt vannak a szemek, nézd meg te is! – és már nyújtotta is azokat a többiek felé. – Anyu mesélt nekünk tegnap a csodapaszulyról, és mondta, hogy ma megmutatja, hogy tényleg létezik ilyesmi a valóságban is. Ezért akartuk elültetni, csak tudod, jött a betegségem.
– Gyertek, ez a virágcserép pont jó lesz, rengeteg hely van benne a kis virág mellett! – mutatott Lele egy kaspóra a terasz egyik sarkában és ujjaival már el is kezdett ásni egy mélyedést a virágföldbe. Bojna beledobta a szemeket a mélyedésbe, majd betemették azokat.
– Kész! – mondta elégedetten Lele és összecsapta földes kezecskéit.
Bojna kihozta vizespoharát a szobából, meglocsolták a földet, majd kíváncsian nézték, mi fog történni.
Eltelt néhány hangyaszőrszálnyi pillanat, de nem történt semmi.
De semmi!
Türelmetlenül pillantgattak a gyerekek és a holdlakó gyerek hol egymásra, hol pedig a virágcserépre.
– Most mi lesz? – bökte ki végül Holdlakócska.
Nem válaszolt neki senki.
Holdlakócska a cserép fölé hajolt és tekintete megint fátyolossá vált. Sírni kezdett.
És ebben a szomorú pillanatban, ahogy az első könnycseppje lehullott a virágföldre, megmoccant a cserépben valami. És az a valami őrületes sebességgel tört az ég felé!
– A csodapaszuly működik! – kiáltotta Bojna torkaszakadtából.
– Hurrá, a csodapaszuly működik! – csatlakoztak hozzá a többiek is.
Boldogan átölelték egymást, és az ölelés a nagy örömben szélsebes körtáncba csapott át. Majd kifáradva az izgalmaktól és a nagy mozgástól megálltak, és felnéztek az égre. Amennyire onnan a teraszról látszódott, pontosan a Holdig ért a csodapaszuly.
– Most mennem kell, de megígérem, hogy egyszer visszajövök hozzátok és kölyökpezsgőzünk egyet. Meg tapadókorongos puskázunk. Nagyon szeretnék! – mondta Holdlakócska.
– Rendben. Addig megkérdem aputól, hogy mikor szabad. Jó utat! És néha integess le nekünk onnan a te Holdadról! Papi vadásztávcsövével majd figyelni foglak!
– Ígérem! Nektek is további jó utat a Föld nevű bolygón! – mondta Holdlakócska és azon nyomban el is tűnt szemük elől. Lele és Bojna bement a szobába. Bojna rögtön lefeküdt az ágyába és megkérte Lelét, szóljon anyának, hogy már jobban érzi magát.
Lele kiment a konyhába és megint csönd lett a szobában. Később anyu jött be teával és apával, ki aznap sokáig dolgozott és nem sokkal korábban érkezett haza. Bojna észrevette őket.
– Anyu, apu, Holdlakócska itt hagyta a békezászlóját! Elteszem, és ha legközelebb jön, odaadjuk neki. És akkor már pezsgőzhetünk vele és Lelével, és a tapadókorongos puskával is játszhatunk, ugye? – kérdezte Bojna, és a választ meg sem várva elaludt.
Anyu letette a teát és megmérte a lázát. Még mindig nagyon magas volt, de már csökkent valamelyest a hő. Apu megigazította a takaróját és adott egy puszit a feje búbjára. Az ilyen gyógypusziktól szoktak a gyerekek másnap reggelre meggyógyulni!
Kedves Orsi!
Nagyjából ugyanazok az észrevételeim, mint a korábbi részletnél: sok jó ötlet, kreativitás van benne (a békezászló-zsebkendő különösen tetszett), Bojna és Lele pedig kedves figurák, könnyen a szívébe zárhatja őket az olvasó.
A szövegen gyurmáznék ezt-azt, főleg a színes résznél:
„Mert ami nagyon nem fehér, az fekete” – innen kivenném azt, hogy „nagyon”, mégpedig azért, mert ezután a mondat után lepődik meg Bojna, hogy csak két színt ismer Holdlakócska, pedig a mondatból inkább csak az következik, hogy a fehér ellentéte a fekete, nem az, hogy más szín a kettőn kívül nincs is. Ez kicsit kukacosnak tűnhet, de talán egyértelműbb lenne így:
„Mert hát ami nem fehér, az csak fekete, ugyebár… Legfeljebb szürke.”
Aztán amikor a színeket sorolja Bojna, érdemes lenne a szobájában lévő tárgyakra mutogatnia példaként, mert akkor erőteljesebben lehetne ábrázolni, hogy amit ő színesnek lát, azt Holdlakócska színesnek.
(pl. „Te meg miről beszélsz? Hiszen ezek is mind fekete-fehérek!”)
Az idegekkel és csapokkal ismét belép az oktató jelleg, ez kicsit megtöri a varázst (mondjuk a didaktikusságba én is belefutottam, csak én inkább erkölcscsősz voltam, mint biológus :P), és a gumipuskás párbeszédben is van némi nevelő jelleg, de végül is ha jól sikerül eltalálni a mesélés-nevelés arányt, akkor ez nem baj.
Egy apró elírás:
„Csönd lett, egyikünk sem szólt semmit” – egyikük sem
Még néhány hangyaszőrszálat behelyettesítenék valami más szóval, de ez már a szó legszorosabb értelmében vett szőrszálhasogatás 🙂
Sok sikert péntekre!
Judit
Azt Holdlakócska fekete-fehérnek… 😛
Szia Judit!
Köszönöm az észrevételeket! A színeken még elgondolkozom… 🙂 Az, hogy a szobából keressenek színt, jó ötletnek tartom, én arra törekedtem, hogy rém egyszerű megfeleltetéseket használjak és hogy talán picit vicces is legyen, hogy a szóban megjelenik még egyszer maga a szín, ahol tud.
Az oktató jelleg számomra is nagy kérdés, valószínűleg én sem érzem, amikor sok… Próbáltam kicsit nyitva hagyni a dolgot a csapoknál, hogy Holdlakócska nem értette meg teljesen a magyarázatot, de nem is taglalják tovább a témát. Amelyik gyereket érdekli, majd rákérdez és a saját édesanyja (vagy aki olvassa neki a mesét) majd elmagyarázza. A puskánál ennyire erősen nem éreztem a dolgot, valójában csak fel akartam hozni egy megoldási lehetőséget, mellyel Holdlakócska esetleg hazatérhet, de rögtön ki is kellett ugye húzzam a listáról, hogy a csodapaszuly működhessen és ezzel a tiltással tudtam gyorsan elintézni a kérdést.
Egy jó lektor biztos megmondja majd a tutit és akkor kigondolok majd egy alternatívát, ha kell. Egyébként ebbe máskor is belefutottam már: egy blogon kértem véleményt egy másik mesémről, szerencsére jó sokan válaszoltak. Egy hasonlóan magyarázóbb jellegű részt kiemelt az egyik véleményező, hogy az neki ott túlságosan is túl van ragozva és már sok. Erre a következő vélemény, amit olvasok azt taglalta, hogy milyen jó, hogy a nevezett részt kifejtettem, mert ő felnőttként sem tudta és milyen nagyon érdekes 🙂 Szóval mindenkinek jót nem tudok tenni, de a véleményeken elgondolkodom. Köszi Judit még egyszer, nagyon hasznos volt! 🙂
Ezt átérzem 🙂 Én a mondatok hossza és a szóhasználat kapcsán is gondolkodóba szoktam esni. Nem szeretem, ha egy mese csupa agyonegyszerűsített tőmondat, mert hát kicsi a gyerek, de nem buta, és pont a meséléssel nő a szókincse, de a túl „barokkos” sem jó… De a legfontosabb, hogy fantáziadús legyen, amikor pedig már nyomtatásba kerül, legyen benne sok szép, színes illusztráció.