Bojna azt hallotta kis cimboráitól, hogy a Boszorkány utcai könyvtár tényleg egy elvarázsolt hely, és benne a könyvtáros néni egy igazi, valódi boszorkány. Nem teljesen értette a dolgot, hogy pontosan mit is jelent az, hogy igazi és valódi, hiszen nem igazi és nem valódi boszorkányok nincsenek is. Vagy vannak? Olyan zavaros ez! Mindenesetre jól megrémült, amikor egy napon, amikor éppen oviszünet volt, anyu felvetette, hogy nézzenek el pont oda, a Boszorkány utcai könyvtárba. Próbált hímezni-hámozni, anyát e tervéről lebeszélni, de azt semmi pénzért el nem árulta volna, hogy ő bizony azért nem akar oda elmenni, mert fél a banyától.
Délután nekiindultak hát hármasban: Lele, Bojna és anya. Nem volt messze a könyvtár, néhány utca jobbra, majd egy sarok, ahonnan már látni is lehetett az ódon kastély épületét a lemálló sárgás vakolattal, kovácsoltvas kapujával, amin kígyók tekeregtek felfelé félelmetesen, és a kertben virágok vagy fű helyett borostyán kúszott szerteszét. Bojna erősen megmarkolta anya kezét és egy kicsikét húzta is anyát visszafelé, de ő ezt már megszokta, észre sem vette.
A kissé mohás lépcsőkön felérve egy hatalmas ajtó várta őket, mely nyikorogva nyílt. Ahogy beléptek, rögtön meglátták a könyvtáros nénit szemben a pultnál, de ő jöttükre fel sem nézett, csak olvasott tovább.
– Ő lehet a boszorkány! – gondolta magában Bojna, mert a néninek vörös volt a haja, olyan nagy loboncos, amit feltűzött a feje tetejére. Vastag fekete keretű szemüveget viselt és egy köpenyszerű ruha volt rajta nagy, színpompás virágmintákkal. És rengeteg ékszer: gyűrűk, nyakláncok és karperecek.
Anya el volt ragadtatva a helytől, csodálta a mennyezetről lelógó csillárt és körben a festményeket. Lele is érdeklődve nézett szét.
– Nem igaz, hogy ők nem látják, hogy ez itt egy boszorkány! – gondolta Bojna és cseppet mérges volt a többiekre.
Anya odalépett a pulthoz, ahol a könyvtáros néni olvasott, és megszólította őt.
– Jó napot kívánok! Még sosem jártunk itt a könyvtárban, pedig már évek óta a közelben lakunk. Úgy gondoltuk a gyerekekkel, hogy ideje megnézni, miféle csoda lakozik erre! Nagyon szép ez az épület!
– Igen, jó napot! – mondta a könyvtáros néni. De nagyon morcosnak tűnt, talán azért, mert feltartották az olvasásban. – A kastély sajnos egyre rosszabb állapotban van, de valaha valóban egyedülállóan gyönyörű volt. Most, ha nem haragszanak, gyorsan befejezném a könyvem, és majd utólag elintézzük a beiratkozást, rendben? Addig is ajánlom a gyermekkönyvtár felkeresését! Ott a lépcső, lépcső tetején balra, nem lehet eltéveszteni. Jó szórakozást! – mondta pattogósan és máris folytatta az olvasást.
Anyán látszódott, hogy valamit mondani akar erre, talán őt is meglepte a könyvtáros néni modora, de aztán nem mondott semmit. Megfogta Lele és Bojna kezét, és elindultak a lépcső felé. Persze Bojna megint csak megijedt, mert nem csak az ajtó, hanem a lépcső is nyikorgott rendesen. Amikor felértek a lépcső tetejére, balra látszódott a gyermekkönyvtár olvasóterme. Szép világos volt, Bojna megnyugodott hát. Lele is örömmel vetette be magát a polcok sorai közé, maga után húzva anyát.
– Anya, mi ez a könyv? – kérdezte, és kihúzott egy régi, nagyalakú könyvet, amin arany csíkok futottak körbe.
– No, lássuk, mit választottál! – mondta anya, miközben leguggolt és kinyitotta a könyvet. – ’Vicces szavak könyve’. Ez a címe. Alcíme is van: ’Az összes vicces szó a világon’. Jaj, de furcsa!
– Az! Nézd meg kérlek, hogy benne van-e a ’billbill’! – kérlelte anyát Lele.
– Á, kislányom, az biztosan nem lesz benne! Azt a szót te találtad ki, amikor a palacsintasütő megbillent és el akartad mondani, hogy milyen hangot adott ki, csak nem találtál rá megfelelő szót. Senki más nem használja azt, hogy ’billbill’! – mondta anya.
– Kérlek, anyu! – kérlelte Lele.
Anyu erre elkezdte lapozgatni a könyvet, majd egyszer csak megállt a lapozással és igencsak meglepetten, lassan, tagoltan a következőket olvasta fel:
– Billbill. A XXI. században keletkezett szó, a 6532. legviccesebb szó a világon, ami igen viccesnek mondható. Hiteles források szerint a szót először Lele használta, amikor a palacsintasütő megbillent és el akarta mondani, hogy milyen hangot adott ki, csak nem talált rá más megfelelő szót.
– Ugye-ugye! – kiáltott fel Lele örömében. – Tudtam!
Anya csodálkozva lapozgatni kezdte a könyvet. Megtalálta benne a ’lapocka’ és a ’bagoly’ szavakat is, melyeket gyerekként ő tartott igencsak murisnak. A könyv szerint azonban a billbill sokkalta viccesebb ezeknél.
Majd Bojna rohant oda hozzá egy másik könyvvel.
– Anya, nekem ezt, nekem ezt! – és anya kezébe tolta a könyvet. Ez egy kimondottan picike könyvecske volt, elfért egy gyerektenyérben is.
– No lássuk csak: ’Varázslatok könyve gyerekeknek’. Hűha, fiam, mit hoztál ide?! – nevetett fel anya. Kinyitotta találomra egy oldalnál és hangosan olvasni kezdte:
– Mesefigurák varázslásának módja. Vigyázat! A szobában levő összes mesefigura megelevenedik! Varázsige:
Mesevilág kopp-kopp,
figurák ki, hopp-hopp!
Alighogy anya kimondta a varázsigét, irtózatos szélvész kerekedett, sok könyv lerepült a polcokról és mindenféle mesefigura lepte el az olvasótermet. Volt ott Piroska, Csipkerózsika, Alíz Csodaországból, Pán Péter, Mickey egér, de még a Rózsaszín Párduc is. Sajnos jöttek a sárkányok és néhány farkas is. Óriási lett a kavalkád! Doktor Bubó Kíváncsi Fáncsival beszélgetett, míg a Hamelini furulyás Paffnak kezdett furulyázni, a vadász pedig Micimackót méregette. Anya behúzta a gyerekeket egy asztal alá és onnan nézték a felfordulást.
– Drágáim, itt valami furcsaság történt! Ha hármat számolok, akkor gyorsan leszaladunk a lépcsőn, rendben? – kérdezte anya és elég komolynak tűnt, így mindkét gyermek bólintott, pedig szívesen elnézték volna még a mesehősöket, milyen új mesét kanyarintanak a könyvtárban.
– Egy, kettő és három! Futás! – mondta anya és szaladtak lefelé a nyikorgó lépcsőkön. De senki sem ment utánuk, a mesehősök egymással voltak elfoglalva.
Amint leértek, észrevették, hogy a könyvtáros néni már nem olvas, hanem sietős léptekkel feléjük tart.
– Elnézést, elnézést! Valami rosszat csináltam! – kezdte anya zavarában, hiszen egy felnőtt hogyan is mondhatná el egy másik felnőttnek, hogy ő bizony az imént varázsolt egyet, egy nem túl szerencséset.
– Semmi gond! Csak elővarázsolta a mesefigurákat. Előfordul az ilyen! – mondta a könyvtáros néni és most kedvesen mosolygott. – Megyek és rendet rakok!
– Hogyhogy? Hogy tud rendet rakni? – kérdezte anya zavartan.
– Hát, ez most furcsán fog hangzani, de én valójában nem csak könyvtáros vagyok itt….én a kastély jótündére vagyok – mondta és már szaladt is felfelé a nyikorgó lépcsőkön.
Anyának, Lelének és Bojnának tátva maradt a szája a csodálkozástól. Álltak egy darabig a pultnál, mint akiknek földbe gyökerezett a lábuk, majd fogták magukat és kiléptek a könyvtárból, ki a levegőre.
Bojna már nem félt többé. Hiszen a könyvtáros néni nem is boszorkány, nem, ő egy igazi jótündér! Hát hihetetlen! A könyvtár pedig csuda izgalmas egy hely!
– Szipi-szuper ez a hely! Ide máskor is eljövünk, igaz, anya? – kérdezte Bojna.
– Ha szeretnétek, drágáim, igen. Ki tudja, milyen kalandba csöppenünk legközelebb! És még be sem iratkoztunk! – mondta anya vidáman és egymás kezét megfogva szökellve indultak hazafelé.
Érdekes, hogy amikor másnap Lele megkérte anyát, hogy menjenek délután megint a könyvtárba, anya furán nézett rá. Lele akkor döbbent rá, hogy hát tényleg, Álomországban lehetett az a Boszorkány utcai könyvtár, nem pedig Kaposváron, ahol ők laknak…
Bojna pedig elhatározta, hogy Lele segítségével ő is megírja a ’Varázslatok könyvét gyerekeknek’, mindenféle csodákról, melyek Álomországban vagy a valóságban történnek. Pontosabban rajzolja, apa meg majd kiegészíti betűkkel.
Kedves Orsi!
Nagyon tetszett a mese eleje, és fel is lelkesültem, de aztán a végén nagyon lelohasztott, hogy csak álom volt… Mivel a folytatás még titok, nem állíthatom 100 %-os bizonyossággal, de úgy érzem, izgalmasabb lett volna meghagyni úgy, hogy valóságos legyen a könyvtár.
Szégyenkezve vallom be, hogy amíg nem szólította anya lányomnak-fiamnak a gyerekeket, én nem tudtam, hogy a Bojna és Lele nevek milyen nemű gyerkőcöt takarnak, de ez tényleg csak apróság. Még fel is dobják kicsit ezek a bohókás nevek a történetet, közelebb visznek a varázslathoz.
Nagyon jópofa az ötlet a Boszorkány utcai könyvtárral, a boszorkány-tündér könyvtárossal, aki inkább olvas, minthogy a vendéggel foglalkozzon. „Az összes vicces szó a világon” volt nekem a csúcspont, az automatikusan részévé váló szavakkal, billbillel 🙂 Fantáziadús, aranyos.
Ami nekem zavaró, hogy az elejétől kezdve Bojna szemszögéből írod a mesét, akkor az lenne a logikus, hogy ő álmodta a könyvtárat, és kérdezi meg anyát, hogy mehetnének-e megint, nem pedig Lele. (Fenntartva azt, hogy nekem jobban tetszene, ha nem álom lenne, de ez persze csak a személyes ízlés kérdése :P)
A másik: amikor a könyvtáros elmondta, hogy ő tündér, és rendet tud rakni, szerintem érdemes lett volna beleírni, hogy hogyan rak rendet, úgy, hogy ezt még végignézze a család. Nagyon hirtelen távoztak, ami érthető egyfelől, mert anya megdöbbent és megijedt, de utána mindjárt azt mondja a gyerekeknek, hogy ha szeretnék, visszajöhetnek, hátha izgalmas kalandba keverednek, akkor viszont mégsem fél annyira, maradhattak volna… Bár az is igaz, hogy mivel álom, nem kell minden reakciónak szigorúan logikusnak lennie.
Látok fantáziát a mesédben, méltán került ki. Gratulálok! 🙂
Szép napot!
Judit
Jó pofa történet, nekem tetszett. Az anya hirtelen megnyugvását és új lelkesedését én is nagyon furcsállottam, a nevekre pedig először őszintén azt hittem, hogy legalább az egyik háziállat vagy plüssfigura lesz 🙂 Szívesen olvasnám a folytatást, remélem találkozhatok majd vele.
mindig megnyugtat, hogy az egyik legmélyebben gyökerező sztereotípia a magyar társadalomban a könyvtáros kisasszonyokhoz kapcsolódik: vastag, fekete szemüveg, boszorkány (máshol sárkány) és az olvasó jöttére bosszúsan reagál, amiért félbe kellett hagynia az olvasást…
Kedves Mindenki!
Nagyon köszönöm, hogy elolvastátok a történetet és megosztottátok, vagy megosztjátok majd gondolataitokat róla 🙂
Egy csipetnyi háttérinfót adnék hozzá, ami meg is válaszol néhány, már most felmerült kérdést.
Varázslatok könyve gyerekeknek a könyvem címe, alcíme pedig ‘Lele és Bojna kalandjai Álomországban’. Az első, felvezető mesét olvashatjátok belőle itt az oldalon. Én ezt a mesét nem tartom egyébként önálló, teljes értékű mesének. A célom vele az volt, hogy „megágyazzon” a további meséknek: megismerteti a szereplőket, ill. bevezet Álomországba (és egy keretet is ad, ami majd az utolsó mesénél fog visszaköszönni). A további mesék nem a könyvtárban játszódnak, de mindegyik mese Álomországba visz, egyszer az egyik, másszor a másik gyerek szemszögéből, de ez annyira nem is lényeges. Ők ketten együtt élik át a kalandokat, a testvérek, kik minden éjjel találkoznak Álomország kapujában, és együtt lépnek be…
Ezen bevezető mese előtt található a nevek magyarázata a könyvben, hogy miért Lele és miért Bojna a két főszereplőm. Nem árulok el vele nagy titkot, ha felfedem, hogy gyermekeimről mintáztam a két „álmodozót” 🙂
Annának szeretném még írni, hogy nem a sztereotípia miatt, hanem „muszájból” ábrázoltam a könyvtárost úgy, ahogy, hogy minél kontrasztosabb legyen a kép, amikor kiderül, hogy a könyvtárosnő egyáltalán nem boszorkány, hanem jótündér 🙂 Viszont hozzászólásod elgondolkodtatott.
Még egyszer köszönöm, hogy olvastok, írtok! 🙂
Ugyan már a kikerülés napján olvastam, most jutottam arra, hogy írok egy kommentet.
Aranyos történet volt. Közben végig azon agyaltam, vajon az írónőnek van-e egy Bojnája és egy Leléje – erre ma választ is kaptam. 🙂
Egyszerű, de élénk, fantáziát megmozgató mese. Amikor ahhoz a részhez értem, ahol az anyuka elővarázsolja a mesehősöket, az jutott eszembe, hogy ezzel legalább fel lehetne kelteni a kicsik érdeklődését a klasszikus mesék iránt is – szerintem lassan leáldoz Mici mackónak és a többieknek, hogy a modernebb mesehősök átvegyék a helyüket, márpedig tök meghatározó, hogy ki milyen meséken és tanulságokon nő fel.
Szóval édes sztori, a Bojna és Lele név pedig kifejezetten tetszik.
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂