Három muskétásként is emlegetik a Vörös pöttyös sorozat régi szerzőit. Rengetegen várják már a könyveiket.
Ha tetszik a regény, megtalálod majd a könyvesboltokban, vagy a Könyvmolyképző márkaboltban.
Könyvbemutatók: régi szerzők november 24-én az A38-as hajón, új szerzők 25-én az Apacuka Kávéházban. Szeretettel várunk!
——————–
SPIRIT BLISS: A JÖVŐ ÁRNYAI
Prológus
– Kardot! – emeltem a magasba a karomat, és vártam a tenyerembe simuló markolatot. Ahogy a zöld szemekbe néztem, rájöttem, hogy hiába.
– Sajnálom, nem kockáztathatok… – Árgus szemekkel figyelve őt feltápászkodtam a földről, és az arcomhoz nyúltam. Próbáltam megmarkolni a szemüveget, rávenni a hús-vér kezemet is, hogy ezt tegye, de valami elromlott vagy… elrontották. – Felesleges próbálkoznod, nem jutsz ki innen élve. – Nem fenyegetett, egyszerűen csak közölte a tényeket. Néhány másodpercig farkasszemet néztünk, aztán ordítás hagyta el a száját, és igazából elkezdődött a harc.
Semmi mást nem láttam, csak és kizárólag a kard pengéjét. Figyeltem, merre lendül, és ugrottam az ellenkező irányba. Nem volt választásom, csak a menekülés. Arra nem is akartam gondolni, hogy meddig leszek képes rá. Nemrég kezdtem újra edzeni, és az első öt perc után már éreztem is ennek a hátrányát. A tüdőm összeszorult a megerőltetéstől, és csak zihálva jutottam levegőhöz. Tíz perc múlva már azok az izmaim is fájdalmasan sajogtak, amiknek eddig a létezéséről sem tudtam.
A por felkavarodott azon a helyen, ahová ellenfelem lesújtott, én pedig köhögni kezdtem tőle. Valószínűleg ez adta az ötletet neki, hogy lehajoljon, felmarkoljon egy adagot, és a szemembe vágja. Hörögve és a könnyektől elhomályosult látással tapogatóztam el a falig, de tisztában voltam vele, hogy felesleges erőfeszítés. Vakon, fegyver nélkül az esélyeim nullára csökkentek. Lépéseket hallottam elindulni felém, homokszemek nyikordultak a fekete csizma talpa alatt, aztán csend lett. Becsuktam a szemem, és ösztönösen emeltem a karomat az arcom elé – mintha a húsom-csontom megvédhetne a világ egyik legjobban edzett pengéjétől.
1. fejezet
Fekete özvegy
A hotelszoba, amit korábban luxusszállásnak éreztem, most olyanná vált, akár a börtön – csak a rácsok hiányoztak. Dühösen csörtettem fel-le, egyik kezemben Casimir üzenetét, a másikban az apró ezüstmedált szorongatva. Hale medálját, amit még a középkorban hagyott el, és ami a Vérző Rózsa Rendet szimbolizálta.
Miután felbontottam a borítékot, átkutattuk az éttermet, de a kisfiú, aki átadta, szőrén-szálán eltűnt. Payton azonnal összepakolta a kajánkat és visszavonszolt a motelbe – nem mintha képes lettem volna lenyelni akár egyetlen falatot is a történtek után.
– Nem tarthatsz itt! – álltam meg végül, mikor már kissé szédülni kezdtem. Payton az ajtónak támaszkodva bámult rám.
– Ó, dehogy is nem! Csak figyelj! – A flegmasága arra volt jó, hogy még inkább felhúzzon. Számomra ez fontos, nagyon fontos, ő pedig egyáltalán nem veszi komolyan az érzéseimet!
– Attól még, hogy nem lehet közöttünk semmi, találkozhatok vele. Lehet, hogy segítségre van szüksége. Vagy tud valamit Hale-ről… – szedtem össze minden érvemet, de magam is éreztem, hogy elég gyengécskék. A zöld tekintet egy lélegzetvételnyi ideig rezzenéstelen maradt, aztán Payton ellökte magát a faltól és elém lépett. Mielőtt megszólalhatott volna, a bejárati ajtó kinyílt, és a résben megjelent Valdemar feje.
– Bejöhetek végre? – érdeklődött bosszús hidegséggel.
– Nem! – Payton hangja az enyémmel egy időben csattant fel. Valdemar lenézően végigmért minket, aztán visszacsukta az ajtót.
– A világot kétféleképpen menthetjük meg – kezdte Payton immár nagyon komoly hangon. – Egy: végzünk Hale-lel. Kettő: Nem hagyjuk, hogy teherbe ess Casimirtől és megszüld Hale-t. Szerinted melyik tervet egyszerűbb végrehajtani?
– Az attól függ, kinek… – morogtam.
– Ha viszket odalent, van kezed, vakard meg.
– Barom! – Beleütve a vállába, arrébb toltam az utamból, aztán az ágyhoz vágtatva levetettem rá magam. Az arcomat belefúrtam a párnába, és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. – Szeretem őt – motyogtam a fehér puhaságba szinte kivehetetlenül, de úgy tűnt, Payton valahogy mégis megértette.
– Tudom – süppedt be alattam enyhén az ágy, ahogy leült. – De fel kell fognod, hogy ez egy lehetetlen szerelem. Egyszerűen ti ketten nem kerülhettek egymás közelébe és pont.
– És ha megesküdnék, hogy mindig három lépés távolságra maradok tőle? – emeltem fel a fejemet. Bármennyire is nem akartam, a szemem könnyes volt.
– Nem kockáztathatunk! – nyomta meg mindkét szót. – A vágy ostoba egy jószág, főleg ha még szerelemmel is társul. Hidd el, elég egy kis szikra, és teljesen elveszi az eszedet.
– Honnan tudsz te ilyeneket? – szusszantottam fel.
– Az magánügy – vonta meg a vállát, mire ráncok jelentek meg a homlokomon. Titkol valamit. Talán szerelmes volt odahaza, mielőtt elindultunk volna megmenteni a világot?
Mintha Faith-szel többször is randiztak volna… – vettem sorra a lányokat, akikkel összekeveredett egy-egy éjszakára. Ő is lemondott a szerelemről, csak hogy visszajöjjön a múltba és megmentsen engem és a jövőt?
– Bele fogok halni… – sóhajtottam fel.
– Képzeld azt, hogy ő halt meg, ott a kriptában.
– Hát persze – tornáztam talpra magam, de mielőtt elindulhattam volna, Payton a csuklóm után kapott.
– Hová mész?
– Csak a mosdóba. Nyugi, Casimir nem folyik ki a vízcsapból, hogy teherbe ejtsen – fintorodtam el. Visszafintorgott rám, aztán eleresztett, de a tekintete egészen a mosdó ajtajáig követett. Ahogy becsukódott mögöttem, a tükör elé álltam és a mosdókagylóra támaszkodva belebámultam. Tekintetem összekapcsolódott a tükörképpillantással, és néma vitát folytatott vele.
Nem kockáztathatsz!
Tudok uralkodni magamon.
És ha baj történik?
Miféle baj történhetne? Nyilvános helyen leszünk.
És mi lesz legközelebb?
Nem lesz legközelebb. Csak megnézem, jól van-e, megtudom, mi történt vele, aztán elbúcsúzom. Örökre.
Képtelen leszel rá, te is tudod…
Erős vagyok!
Biztosan?
Biztosan – győztem meg végül önmagamat.
Tökéletesen megértettem Paytont, pusztán nem értettem egyet vele. Igaz, hogy a világ sorsa a mi vállunkon nyugszik, de az aggodalmaskodása enyhén szólva is túlzó. Nem lát a fejembe, így azt sem tudhatja, hogy elég erős vagyok-e, de én ismerem magamat. Egyszerűen csak odamegyek, megtudom, hogy mi történt Casimirrel az évszázadok során, aztán visszajövök. Ennyi.
Képtelen voltam kitörölni a fejemből az utolsó pillanatokat. A képet az ezüst égette csuklókról, a vérző sebet, amit Hale harapott a torkán. Számomra csak pár órája történt, de számára… Hogy menekült meg? Hogyan él azóta? Mi lett Rosalinddel és Ulysses családjával?
Egyszerűen látnom kell, hogy tudjam, minden rendben van. Csak így tudom elengedni őt.
– Egyetlen ujjal sem érünk egymáshoz! – tett suttogó esküt nekem a tükörlány. Elég határozottnak látszott ahhoz, hogy elhiggyem a szavait, a figyelmeztetést pedig, ami Payton hangján suttogott, száműztem.
Abban a pillanatban, ahogy meghoztam a döntésemet, izgatott boldogság cikázott végig rajtam. A gyomromban kezdődött, de végigjárta minden egyes porcikámat. Akkor most már csak az a kérdés, hogyan juthatok ki anélkül, hogy Payton vagy Valdemar megállítana… – hajoltam közelebb a tükörhöz, hogy be tudjam kapcsolni a nyakláncomat. Először arra gondoltam, hogy egyszerűen eldobom – nem akartam, hogy Hale-re emlékeztessen -, de aztán rádöbbentem, hogy az ujjaim között tartva csak egy embert juttat az eszembe. Azt, aki most visszaküldte nekem.
Mosolyogva vizsgáltam meg a tükörben, hogyan áll az ékszer, végül mély levegőt vettem, és az előttem álló feladatra kezdtem koncentrálni.
Az biztos, hogy hiába várnék ébren egész éjszaka, Payton ma nem fog magától elaludni. A bizalmatlansága nyilvánvaló – úgy kezel, akár egy idióta ösztönlényt, aki képtelen uralni a vágyait. Épp ezért tennem kell arról, hogy biztosan álomba merüljön!
Kapkodva téptem fel a kis faliszekrényt, és tekintetem végigjárta a tartalmát. Korábban, mikor körülnéztem, láttam pár gyógyszeres üvegcsét is a fogkrém, szájvíz és fogselyem mellett, de akkor nem néztem meg közelebbről őket. Most egyenként emeltem a szemem elé mindegyiket, hogy elolvassam a címkéjüket. Fájdalomcsillapító, görcsoldó, lázcsillapító… Altató! – kezdett veszett dobogásba a szívem.
„Gyerekek számára a készítmény alkalmazása tilos! Felnőtteknek a szokásos adag napi 1 tabletta lefekvés előtt egy órával, bőséges folyadékkal bevéve.” – olvastam el a figyelmeztető szöveget.
Lepattintottam a gyógyszeres doboz kupakját, kivettem négy darab fehér bogyót, aztán munkához láttam. Előhalásztam egy zsebkendőt, kettészakítottam, majd mindegyikre ráhelyeztem két tablettát. Jobb ötletem nem lévén a doboz aljával törtem porrá őket, aztán gondosan visszatettem mindent a helyére. A kezem biztosan dolgozott, mint egy fekete özvegyé, aki már a sokadik férjét küldi méreggel a másvilágra. A különbség csak annyi volt, hogy én nem gyilkolni készültem, mégis lelkifurdalás kínzott. A lelkiismeretem azt susogta, hogy ez nem helyes, de a Casimir iránti vágyakozásom elég erős cél volt ahhoz, hogy szentesítse az eszközöm.
Ez megvan, de hogyan adjam be nekik? – pödörtem kis zsákocskákat a zsebkendőből, aztán óvatosan becsúsztattam őket a zsebembe. Végül elhatároztam, hogy a Sorsra bízom magam, és ahogyan eddig is, hagyom, hogy vigyen az ár.
Rendben, csak nyugodtan… – vettem mély levegőt, mielőtt lenyomtam volna a kilincset. Az ideg a gyomromat ette, de nem hagyhattam, hogy ez látsszon rajtam és lebuktasson.
Paytont az ágyon ülve találtam. Előre dőlve könyökölt a térdein, összefonta az ujjait, mintha imádkozna, a homlokát pedig az ökleinek támasztotta. Az ölében ott feküdt a párna, amit összesírtam. Mikor meghallotta a lépéseimet, felnézett rám, a vonásai gondterheltségről árulkodtak. Egy pillanatra felerősödött a bűntudatom – talán mégsem veszi olyan könnyedén ezt az egészet –, de aztán elhessegettem a kellemetlen érzést.
– Igazad van – jelentettem ki. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy felvegyem az asztalról Casimir üzenetét és két mozdulattal négybe tépjem. Reméltem, hogy ez a gesztus meggyőzi arról, le akarom zárni magamban ezt az ügyet végleg.
– Végre egyszer helyesen döntöttél! – húzta el a száját, de ez most nem a gúny, sokkal inkább a megkönnyebbülés reakciója volt.
– Hívd be azt az alakot, aztán együnk… Éhes vagyok – jelentettem ki. Szétnyitottam a barna tasakot és a számat rágcsálva elosztottam a mostanra kihűlt hamburgereket, sült krumplit, a felmelegedett kólát pedig üvegpoharakba töltöttem át a szétázott papírpohárból.
– Bejöhetsz – közölte Payton szárazon az odakint ácsorgóval. Túl rövid időre fordított nekem hátat ahhoz, hogy belecsempésszem az altatót a poharakba – még próbálkozni sem tudtam, máris ott termett mellettem.
Valdemar úgy suhant be, akár egy fekete viharfelhő és letelepedett az asztal mellé. Egyszerűen képtelen voltam megszokni a gondolatot, hogy velünk van – a bizalom legkisebb szikráját sem pattintotta ki belőlem. Mintha egy mérgeskígyót vettünk volna magunkhoz, aki egyelőre csak tekergőzik körülöttünk, de bármelyik pillanatban átmarhat minket a túlvilágra.
– Ez volt az utolsó eset, hogy parancsoltatok nekem. Nem azért vállaltam kockázatot, hogy megint szolga legyek! – háborgott.
– Ha nem tetszik, nyitva az ajtó, elmehetsz! – huppant le Payton is. Egyáltalán nem tartott Valdemartól, határozottan és lekezelően beszélt vele, ez pedig elégedettséggel – és egy kis biztonságérzettel – töltött el. Azonnal a kezébe vette a hamburgerét és beleharapott – lezártnak tekintette ezt a számára teljesen érdektelen vitát. – Mmm… Ez még így hidegen is jobb, mint bármi, amit otthon ehettünk – nyammogott jóízűen. – Gyere, kóstold meg! – nyújtott felém egy szem krumplit. Még mindig iszonyatosan furcsa volt, mikor kedvesen bánt velem. Voltak pillanatok, amikor halálra idegesített, de néha egészen elfeledkeztem arról, miért is rühelltem eddig. Lehet, hogy ez is csak Hale hatása volt – ő utálta, ezért én is? A csordaszellem ostoba ösztöne.
Payton nagyon okos, nem véletlenül volt versenyben a kiválasztott szerepére, talán Hale attól tartott, hogy ha összebarátkozunk, ő idő előtt meglátja a valódi arcát és ellene fordít engem. Lehetséges lenne, hogy direkt tartott távol tőle?
– Tényleg jó – motyogtam magam elé, miközben teljesen új szemmel kezdtem fürkészni a jól ismert vonásokat. Félre kell tennem minden múltbeli sérelmet, hogy tiszta lapot adhassak Paytonnek. Megfigyelem, újra felfedezem a személyiségét anélkül, hogy befolyásolnának. Aztán vagy ismét elkönyvelem egy csélcsap, beképzelt alaknak, vagy nem.
Érdeklődve kóstoltam meg én is a hamburgert, és bár korábban azt hittem, képtelen leszek majd enni, tévedtem. A zsemle puha volt, a hús szaftos, a saláta ropogós. Egyszer olvastam egy régi újságcikket, ami a műkajákat szidta, de akkor és most is ugyanazt gondoltam: teszek rá, hogyan készül vagy mennyire egészségtelen, ha egyszer jó az íze.
– Ideadod a távirányítót? – mutatott Payton az asztal végében lévő tárgyra. Összerezzentem, mikor megnyomta a piros gombot, és hirtelen megszólalt egy emberi hang.
A vámpírimádók házában találkoztam már televízióval, de bekapcsolva utoljára talán babaként láttam ilyen készüléket. Elbűvölve figyeltem a képernyőt, mint valami csodát – egyetlen pillanatra még a tervemről is megfeledkeztem.
Egy férfi és egy nő ült egy asztal mögött, és híreket mondott. Elegánsak és kimértek voltak mindketten, mintha a felolvasottak egyáltalán nem lennének rájuk hatással. Engem viszont kirázott a hideg tőlük. Emberek irtottak embereket és pusztították a bolygónkat. Miért tesznek tönkre mindent?
– Bár figyelmeztethetnénk őket a veszélyre… – meredtem a képernyőre.
– Úgysem hinnének nekünk. Ezen nem változtathatunk – emelte a kezébe Payton a tányérját, aztán oldalra fordult a széken, hogy jobban lássa a műsort. A pohara alig egy karnyújtásnyira volt tőlem – ez visszaterelte a figyelmemet a küldetésemre. Ha Valdemar kimenne a mosdóba… – ráncoltam össze a homlokomat.
Ebben a pillanatban a szék lába megnyikordult a padlón. Gondolataim főszereplője hátratolta azt, felállt, majd rám sem nézve egyszerűen csak besétált a fürdőszobába. Hitetlenkedve pislogtam utána. Ezt a mázlit!
– Tudod, néha elgondolkozom azon, hogy megérdemeljük… – tömött a szájába egy újabb sült krumplit Payton. A zöld szempár továbbra is a tévére szegeződött, nekem pedig hangos dübörgésbe kezdett a szívem. Leeresztettem a kezemet az asztal alá, és a zsebembe nyúltam. A kis zsebkendőcsomagok ott várakoztak rám. Előhúztam az egyiket, és a combomra helyezve két ujjal kipödörtem, hogy ha az asztal fölé emelem a kezem, már ne kelljen ezzel vacakolnom. – A sötétséget. Egyszerűen képtelenek voltunk értékelni a Napot, a fényt, az életet, míg el nem veszítettünk mindent.
– Azért nem mind tehetünk róla, a többségünk még gyerek volt az Aranykorban. Nem volt hatalmunk megállítani a felnőtteket… – válaszoltam gyorsan. Óvatosan összezártam a markomat, aztán a férfihátra szegezve a tekintetemet, akcióba kezdtem.
– De ha nem jön el a Sötétség, mi is folytattuk volna a pusztítást. Egyszerűen erre neveltek minket. Kapitalizmus, kizsákmányolás, egymásé és a Földé. Addig harácsoltunk, míg el nem vesztettünk végül mindent.
– Ostoba egy faj vagyunk, ez tény és való. – Már majdnem a pohár fölött volt a kezem, még pár másodperc…
– A legostobább állat az ember – értett egyet velem Payton. A fehér por lassan hullt alá a pohárba, hogy felolvadjon a feketéllő folyadékban. Megkönnyebbülve akart távozni a levegő a tüdőmből, de félúton belém akadt. Ahogy felemeltem a fejem, a koromszín tekintet egyenesen az enyémbe vésődött. Egyáltalán nem hallottam, hogy kinyílt a fürdő ajtaja.
Ahogy Valdemar közelebb lépett az asztalhoz, azt vártam, hogy megragadja majd a kezemet és bűnöst kiált, ehelyett szó nélkül visszaült a helyére. A szeme egy pillanatig még rám szegeződött, aztán a tévé felé fordult. Nem fog elárulni. Miért nem árul el?
Zaklatottan gyűrtem vissza a zsebkendőt korábbi helyére – épp időben, mert Payton a pohara után nyúlt. Összeszorított fogakkal figyeltem, ahogyan nagyot kortyol a kólájából, és vártam, észreveszi-e a kesernyés ízt. Mikor szótlanul tovább evett, a gyomromban lévő görcs oldódott egy pókhálófonálnyit.
A következő percek úgy nyúltak, mintha egy rágógumi fogságába estek volna. Payton újra és újra a kezébe emelte a poharat, míg végül el nem fogyott az utolsó csepp üdítő is belőle. Az első ásítás úgy tíz perccel ezután következett. Valdemarra pillantottam, aki hátát a falnak döntve üldögélt kezében egy újsággal, amit fogalmam sincs, honnét szerzett.
– Ez a szó mit jelent? – nyomta az orrom alá a lapokat. Egy pillanatra megfeszültem, aztán az ujja feletti betűkre siklott a szemem. Legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra, de nem mertem szívózni vele, míg meg nem tudom, miért falaz nekem.
– Tőzsde. Egy hely, ahol mindenféle részvényt adnak és vesznek… – csaptam össze a magyarázatomat. Most nem sok kedvem volt ahhoz, hogy tanárosat játsszunk, de Valdemar nem tágított.
– Részvényt?
– Ööö… Például itt van ez a gyorsétterem – mutattam a kajásdobozra kelletlenül. – Ha van elég pénzed, vehetsz a részvényeiből. Ez azt jelenti, hogy bizonyos mértékben a tulajdonosa leszel, a részvényért cserébe pedig megkapod a haszon egy részét.
– Azt hiszem, értem – bólintott néhány másodpercig emésztgetve a szavaimat. Bármilyen embernek is tartottam őt, azt el kellett ismernem, hogy a középkori oktatási hiányosságok ellenére egész értelmes férfi volt. Vajon a püspök tanította meg olvasni?
– A fenébe, mindjárt elalszom. – Payton laposakat pislogott, miközben öklével megdörzsölte a szemét, akár egy kisgyerek.
– Akkor miért nem mész aludni? – biccentettem az ágy felé. Jobb is lett volna, ha ott fekszik ki, nem igazán volt kedvem a földről felkaparni.
– Nem, még túl korán van – pillantott az éjjeliszekrény digitális órájára. Fél hat. Ha egy órán belül nem indulok el, nem fogok odaérni hétre…
– Te tudod! – vontam meg a vállam, mintha nem érdekelne az egész. Még egy krumplit tömtem a számba kényszeredetten, aztán hátradőltem a széken. Valdemar továbbra is úgy csinált, mintha mi sem történt volna, és ez csak még idegesebbé tett. Biztos, hogy még meg kell majd hálálnom a szívességét, ő semmit sem tesz ingyen és bérmentve.
– Adhatnának valami izgalmasabb műsort is – könyökölt az asztalra Payton. A híradó véget ért, és egy olyan filmbe kezdtek, aminek az első öt percében lerobbantották egy ember fejét, aztán halomra lőttek pár másik szerencsétlent. Paytont nem igazán hatotta meg a dolog, fejét a tenyerének támasztotta és egy újabb ásítás kíséretében váltogatni kezdte a csatornákat. – Ez annyira… unal… unalmas – csúszott le a feje a kezéről, a következő pillanatban pedig nagyot koppant az asztalon.
Azonnal felpattantam, és lehajoltam hozzá. A szeme csukva volt és halkan hortyogott.
– Payton… – bökdöstem meg a vállát. Semmi reakció.
– Ügyes… – rezzentem össze Valdemar hangjára. Legszívesebben elfelejtkeztem volna arról, hogy ő is jelen van. – Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen elintézed.
– Miért nem köptél be? – tettem fel a zsigereimet görcsbe szorító kérdést.
– Mert nem értek egyet a barátoddal. Ha biztonságban akarjuk tudni magunkat, akkor be kell szereznünk minden információt erről az új helyzetről. Mások előtt meg csak nem támad kedvetek pásztorórára – húzódott vigyorra a férfiajak. – Egyébként is, veled megyek.
– Fenét! – ráztam meg azonnal a fejemet.
– Kislány, fél kézzel visszatartalak, ha akarlak. Nem hinném, hogy van választásod – világosított fel a helyzetről jót szórakozva rajtam. Igyekeztem egyetlen pillantásomba belesűríteni minden megvetésemet és utálatomat, de tisztában voltam vele, hogy igaza van.
– Rendben. Menjünk – adtam meg magam kényszeredetten.