Sipos-Agg Csilla: Ünneptelen

A telefon kijelzője felvillant, megkétszerezve a fényt a szobában.

Ella odapillantott, de úgy döntött, nem akar foglalkozni vele. Mivel ahhoz le kellene tennie a laptopot, kinyújtóztatni a lábát, lekászálódni az ágyról, elcsoszogni az asztalig… és ha már úgyis megnézi, kitől jött az üzenet, illene válaszolnia is. Kivéve persze, ha a bank az, a mobilszolgáltató vagy valamelyik webáruház „mínusz 20% karácsony alkalmából” hirdetménye.

Akárhogy is, túl nagy időveszteség lenne. Már azzal, hogy végiggondolta, elpazarolt öt másodpercet.

Elég lett volna egy dia átolvasására.

A tizenharmadikéra az ötvenből.

A nyolcból harmadik ppt-n.

Ella sóhajtott, és lejjebb csúszott ültében. A szoba túl magasan volt ahhoz – szerencsére! –, hogy az ágy végében lévő ablakon át mást is lásson az égen kívül; vagy egyáltalán, hogy bármit is lásson, most hogy besötétedett, napfordulóhoz méltó gyorsassággal.

A kijelző újra felvillant, és ezúttal világított is tovább; a hívó nehezen adta fel. Ella előrángatta a párnája alól a pizsamafelsőjét, és az asztalra dobta. Túl nagy volt a lendület, a felső lecsúszott a padlóra a túloldalon, így kénytelen volt utána hajítani a pizsamaalsót is, amivel már gondosabban célzott.

*

Odakint a folyosón valaki(k) nekiállt(ak) meccset nézni. Kicsit később, úgy húsz dia múlva, még páran csatlakoztak – ezzel az addig csupán hipotetikus többes szám biztossá vált, és egyre zavaróbbá.

Feljebb nyomták a hangerőt.

Amit aztán túlbeszéltek.

Ezért újra emeltek rajta.

És túlordították azt is.

A meccs végeztével a valakik egy része szétszéledt, a többi viszont maradt billiárdozni. Elég közel voltak ahhoz, hogy Ella két ajtón át is hallja a golyók koccanását.

*

Ella becsülettel továbbkattintott a nyolcadik „Köszönöm a figyelmet! J” diára is, majd bezárt minden programot, és kikapcsolta a gépet. Igyekezett nem nézni az ablak felé, mert amint talpra kecmergett, a szemközti utca is belekerült az eddig igencsak egyhangú látóterébe. A házakat, amiket máskor – mikor éppen hogy nem volt szükség rá – jótékonyan eltakartak a mostanra lombjukat vesztett fák, karácsonyhoz öltöztették. Színes égősorok lógtak az ereszen, a kerti fenyőn vagy az ablakokat keretezve, az egyik erkélyen pedig betörni készülő Mikulás csimpaszkodott kitartóan egy kötéllétrán, a saját ünnepe óta.

Miközben odakint már sörösüvegek is kocogtak a golyók mellett – valójában jóval sűrűbben náluk –, Ella előrántotta a telefont a pizsama alól. Tudta, milyen nevet lát majd a kijelzőn, a kérdés csak az volt, hány üzenet és hány nem fogadott hívás tartozik hozzá. 

Mikor jössz haza?

Ez még koradélutánról származott, Ella észre se vette.

A következőt az idejelzés szerint három és fél órával később küldték.

Unatkozom. Még 20 perc a csatlakozásig. Hívj fel!

Mivel Ella nem tette, a húga próbálkozott. Kétszer.

Jó, akkor ne. De komolyan, mikor jössz haza?

Ella elkezdte írni a választ, de az első, félig bepötyögött szó után vissza is törölte. Újra leterítette a mobilt a pizsamával, leemelte a legfelső könyvet az asztala mellé épített toronyról, és miközben visszabattyogott az ágyához, beiktatott egy rövid kitérőt, hogy villanyt kapcsolhasson.

*

– Ki olyan hülye, hogy 23-án vizsgázzon?

Ella nagy levegőt vett, mielőtt kimondta. – Én?

– Pontosan. – Bori vigyorgott, érződött a hangján. – Hívtalak ám.

– Tudom.

– Meg írtam is.

– Tudom.

– Én már itthon vagyok.

– Rájöttem.

– Szóval. Miért nem reagáltál?

– Le voltam némítva.

– Miért?

Mert máskülönben a csengőhangja hallatán újabb, bűntudattal teli félórát veszteget el csak-még-egy Firefly videóra.

– Át lehet állítani a csengőhangot – jegyezte meg Bori, miután ezt vele is közölte.

Semmire nem akartam elvesztegetni azt a félórát.

– Ja, vagy úgy. Meg is sértődhetnék, tudod. De még van huszonhét percem ebből a félórából.

– Nem fogunk addig beszélni.

– Mármint szerinted. Figyelj csak… Mégis ki tart vizsgát 23-án?

– Ha mondom a nevét, tudni fogod?

Bori csak hümmögött, de Ella maga előtt látta, ahogy grimaszol, és vállat von.

Kihasználta a csendet, és megszakította a hívást.

*

Az újabb könyvszerző túrájáról tért vissza éppen – de ezúttal, előrelátó módon, utánpótlást is hozott magával –, mikor megjött Csenge, és miközben átvedlett a szokásos, lazítós szerelésébe, elmesélte a napját.

Ella – akinek nem volt mit mondania azon túl, hogy „hát, én tanultam”, „mióta felkeltél?!”, „igen” – végighallgatta, és tudván, hogy később megbánná, udvariasan nem tette szóvá, hogy tanulna tovább is, mivel még nem végzett, messze nem.

Csenge amúgy is gyorsan öltözött, így a mondandóját sem eresztette bő lére. Cserébe viszont, amint elkészült, nekiállt csupa olyan dolgot csinálni, amit Ellának nem szabadott.

Palacsintát sütött.

Meg is ette – jóízűen, nem kapkodva.

Összepakolt, hogy másnap korán reggel indulhasson keresztülzötykölődni az országon.

Megnézett pár részt az aktuális sorozatából a laptopján.

Lefeküdt aludni.

Ella nem is tudta, melyiket irigyli tőle a legjobban. Végül, 1.45-kor, miközben kibotorkált a blokk előterébe, hogy a mikróban vizet melegítsen egy 3in1 kávéhoz, úgy döntött, az alvás az abszolút győztes.

*

Ella 5.30-kor kelt. Bori, kétszáz kilométerrel arrébb, valószínűleg tizenegy körül. Legalábbis az üzenete akkor érkezett.

Nézd. Hó.

És valóban. Nem volt a legjobb kép, belelógott a függöny sarka, a szürke égboltot kettészelő csík pedig csakis a szárítókötél lehetett – a húga tehát nem vette a fáradtságot, hogy egy pillanatra kilépjen az erkélyre elkattintani a fotót –, mégis hamisítatlanul téli várost örökített meg, hóborította tetőkkel és méteres buckákkal az út mentén.

Ella kinézett a saját ablakán. Az itteni látvány is szürkével indult, viszont úgy is folytatódott: szürke felhők, szürke tetők, szürke dombok. Hó sehol.

*

Nem akarta bekapcsolni a gépet, megnyitni a böngészőt pedig főleg nem, de kénytelen volt, mert megígérte a csoporttársainak, hogy átküld pár beszkennelt jegyzetet.

Mikor bejelentkezett az e-mailfiókjába, Bori üzenete fogadta.

Ilyet ittam délután:

Ella rezignáltan kattintott a mellékelt linkre. A felugró ablakban megjelenő kép magas üvegpohárban szervírozott, gőzölgő forrócsokit ábrázolt, tejszínhabbal és kakaószórással a tetején; a hátteret egy faház és a kandallójában ropogó tűz adta. Csupa barna- és narancsárnyalat, egy fehér zsámolyt, meg a zsámolyon nyugtatott, puhának és melegnek tűnő, fehér zokniba bújtatott lábat leszámítva. A fotó egyetlen, nagyon is határozott üzenetet harsogott a világba: OTTHON.

Persze, nekik nem volt kandallójuk. A hetvenes évek szocialista tömbházainak lakásait ritkán dobták fel efféle építészeti ínyencségek.

Nem volt fehér zsámolyuk – mert minek? És hova? És ha lett volna, se fehéret választanak – mert az nem praktikus –, vagy ha mégis, akkor nem ilyen egyértelműen méregdrágát.

Nem volt macskájuk sem – mert hagyományosan csak olyan háziállatot vállaltak, amelyiket nem zavarta, ha a négy betonfalon belül plusz négy üvegfal közé zárják –, de ha lett volna, haladéktalanul letessékelik a méregdrága, fehér zsámolyról. Természetesen.

Mellesleg pedig Bori sosem hordott zoknit csak úgy passzióból. Muszájból is csak ímmel-ámmal.

A link alá a húga odabiggyesztett még egy mondatot:

Csinálhatunk megint, ha végre itthon leszel. (Szentestéhez úgyis pont illik.)

És nem átallt egy a nyelvét öltögető fejecskét rakni a végére.

*

A földszinti papírbolt tízkor zárt. Ella hét perccel előtte toppant be, hogy kinyomtattassa a diákat, és ne maradjon semmi kifogása bekapcsolni a laptopját.

– Holnap már nem leszünk – tájékoztatta a tulaj, hogy ezzel is teljen az idő, miközben a nyomtató surrogva köpködte a lapokat.

– Remélem, én se – mosolyodott el Ella bágyadtan.

Fogta a paksamétát, fizetett, és indult lépcsőt mászni.

Az épület kihalt volt és sötét. Még az építészek szintjén is szünetelt a szokásos, közös, hajnalba nyúló makettozás. A folyosók világítását lekapcsolták – vagy eleve nem is akadt, aki felkapcsolja –, csak a menekülésjelzők fényei égtek. Náluk, az ötödiken is.

Ella ezért inkább megrémült, mint megkönnyebbült, mikor kinyílt mögötte a lift ajtaja, miközben a kulcsával matatott.

– Helló! – mondta a srác.

– Helló! – felelte ő.

Mindkettejük szájából valahogy kérdésnek hangzott.

*

Csaknem éjfélre járt az idő. Ella anélkül kapta fel a rezgő mobilt, hogy végiggondolta volna, mit tesz. Aztán már késő volt.

– Fontos?

– Miért, feltartalak?

– Fel.

– Hát, bocsánat! – mondta Bori vidáman, minden megbánás nélkül. – Mézeskalácsot díszítek, egyébként, van még úgy féltálcányi…

– Akkor hajrá! – Ella már épp húzta volna el a fülétől a telefont, Bori azonban lelkesen folytatta.

– Tök jól fognak kinézni. Öt különböző színű cukormázat vettem… nem, hatot. Vagy várj! Igen, hatot, és…

– Holnap úgyis látom majd.

– Holnap, mi? – kötekedett a húga. – Lehet, hogy addigra mindet megeszem.

– Így jártam – vakkantotta Ella. – Szia!

*

Ella a telefonja ébresztőjére riadt. A feje felett még mindig égett az olvasólámpa, a jegyzetlapok, kettő kivételével kicsúsztak a kezéből, és szétszóródtak a padlón. Az éjjel nem zárta be az ajtót, és nem mosott fogat – de egyelőre túl kába volt eldönteni, melyik zavarja jobban.

Az asztalon kihűlt a kávé – Bori szerint „kávé” –, amiből egy tisztességes kortyot sem ivott, ha minden igaz. Most épp csak belenyalt, aztán inkább kiöntötte, és készített másikat.

Csak mikor negyedórával később lefelé dübörgött a lépcsőn eszmélt rá, hogy ezt az adagot is az asztalon felejtette, érintetlenül.

*

Ella képzeletében minden ideálisan alakult. Az első körben jutott be a teremben, és az elsők közt is elsőnek mondta el a tételét. Aztán lendületes, de még kényelmes tempóban visszasétált a kollégiumba, fogta a bőröndjét, és épp elérte az utolsó megfelelő helyijáratot.

Miután azonban a vizsgáztató késett, nem is keveset, hiába valósult meg a terv következő két pontja, a pályaudvarra csak repülve ért volna oda időben. Bár, aki tud repülni annak amúgy sincs szüksége távolsági buszra, ugyebár.

Ella elüldögélt még egy darabig a folyosón, a bejutásra várakozó szerencsétlenekkel. Végül, miután az utolsó is eltűnt a terem ajtaja mögött, összeszedelőzködött.

Eszébe jutott, hogy a hosszabbik utat kell választania a kollégium felé, hogy beugorhasson a boltba, mert, mai távozásra készülve, a hét során felélte az étel- és italtartalékait.

Kifelé menet az órájára nézett. Az út harmadánál tartana, a faluban, aminek még soha nem sikerült leolvasnia a nevét a furcsa szögbe fordított tábláról, ha… Ha.

Ahogy felemelte a fejét, lila kabátos alakot pillantott meg az udvaron. Elvétette a lépést, és kis híján legurult a lépcsőn. A lila kabát persze önmagában még nem jelentett volna semmit, ám a szőke haj és az aztékmintás hátizsák együttesen kizárta bármifajta tévedés lehetőségét.

Bori megtorpant, és a bejárat felé fordult. Hunyorgott egy kicsit, hogy teljesen biztos legyen a dolgában – attól függően, mióta sétálgatott fel-alá, vagy féltucat csalódáson lehetett túl. Miután ő is azonosította Ellát, integetni kezdett.

– Hahó! – Mintha legalábbis egy szakadék túlsó oldalán állt volna.

Ella nem volt hajlandó kiabálni. Nem is szólalt meg, míg oda nem ért hozzá.

– Hogy kerülsz ide?

– Szerinted? Hoztam forró csokit. – Bori egy papírpoharat nyomott a kezébe. Már nem volt forró. Még csak meleg sem. – Nem olyan jó, mint az enyém, de… – Megvonta a vállát.

Ella gépiesen átvette a poharat, és beleivott. Nemhogy olyan jó nem volt, mint Borié – állítólag –, de jó sem.

– Elbuszoztál idáig?

– Mint látod.

– Felkeltél hajnalban?

– Útközben pótoltam az alvást. Majdnem négy óra!

– Tudom.

– Gondoltam, megleplek, ami nyilván sikerült is, és együtt szépen hazamegyünk.

– De nem megyünk. Ma már.

– Nem mondod? – meresztette rá a szemét Bori. – Képzeld, magamtól is kitaláltam. – Belekarolt Ellába. – Adsz majd ruhát, ugye? Nem készültem.

Ella azonban nem moccant, hiába próbálta a húga magával húzni.

– Ha 23-ig maradni egy vizsga miatt hülyeség, akkor csak úgy leutazni ide micsoda?

– Nem „csak úgy” jöttem, nem figyelsz? – Bori meglengette a mutatóujját Ella orra előtt. – Szóval továbbra is te vagy a hülye.

Ella arra jutott, hogy ez bizony lehetséges.

A busza félúton járt hazafelé, a forró csoki vacak volt, a hűtő üres és úgy tűnt, közel s távol sehol egy hófelhő, de legalább nem egyedül kellett elviselnie.

Elviselnie sem kellett, mert már nem számított.

Megölelte Borit.

– Hé! – motyogta a húga. – Én akartam a nyakadba borulni.

– Késő.

Bori csak azért is megszorongatta.

– Bármikor.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.6/10 (5 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük