Gyönyörű éjszaka volt. Húsos pitét ettek, John kedvencét. Nem véletlenül lopott olyan sokszor ilyet. Valójában, mint állította, ez volt az első alkalom, hogy nem úgy lopta. Marie a pite nagyját meghagyta neki. Ő úgyis csak megjátszotta, hogy jóízűen eszi az ételt, John ellenben kiélvezett minden egyes falatot. Azt mondta, nem evett még ennél jobbat, márpedig tőle, aki igazi ínyencnek számított a kérdésben – lévén végigfosztogatta a város összes kerületének összes pékségét – ez komoly bók volt.
Ám míg az ő foga alatt tészta roppant, Marie-é mintha homokon csikordult volna. Míg John száját a puha hús még meleg szaftja öntötte el, és fűszerek csiklandozták a nyelvét, Marie sarat nyelt, és fűrészport rágott.
Persze, mosolygott hozzá, végig mosolygott. Mert John ezt akarta. De nehéz volt.
A rozoga sámlin, amit asztalnak használtak egy szál, fehér gyertya égett. A lángja épp elég volt, hogy megvilágítsa kettejük arcát, ahogy ott üldögéltek a földön, a sámli két oldalán. Nem is voltak kíváncsiak másra, a környezetükön pedig amúgy sem akadt csodálnivaló.
Állott szag terjengett. Dohos, mint a halál és a feledés. Marie-nak, aki a kanálisok bűzét otthonosnak és biztonságosnak érezte, facsarta az orrát.
„Nem rossz ez, olyan, mint a pincékben” – mondta John.
„Olyan, mint a sírban”– gondolta ő.
Ércesen és fülszaggatón megszólalt a közeli templom harangja. John hangosan számolta a kondulásokat – „…hét, nyolc, kilenc…” –, Marie dúdolt magában, hogy egyiket se hallja. Mégis mintha minden porcikája együtt reszketett volna a harang zúgásával.
– Csak tizenegy. – John nyugodt volt, elégedett.
„Már tizenegy. Édes Istenem!”
John eltüntette a pite utolsó falatjait, aztán felcsipegette a morzsákat is, csak úgy megszokásból.
– Jó lett volna látni Nyakast és a Sántát. Jakobot. Meg a többieket.
Marie nem felelt.
– Beszélni velük, úgy értem.
John hagyott időt a válaszra, de mivel az ezúttal sem érkezett, folytatta:
– Mert hát látni, végül is, látom majd őket. Gondolom. Holnap.
Elmélázott ezen, aztán hozzátette, inkább kíváncsian, mint szomorúan:
– De az már más lesz.
Jakob, aki diák volt a krakkói egyetemen, mielőtt alább adta volna – a pohár fenekének környékére – a jövőről szőtt terveit, talán az ilyesmit hívta úgy: sztoikus.
Marie makacsul hallgatott. John elmosolyodott.
– Mosolyogj te is! – kérte.
– Nem akarok.
– Én szeretném.
– Nincs rá okom. Egyáltalán semmi okom nincsen. És neked se!
John megrázta a fejét. Marie most vette észre, mennyit nőtt a haja, és milyen ápolatlan – csomókba tapadt, sötét lobonc – még a szokott állapotához képest is. De hát, persze, milyen is lett volna?
– Én boldog vagyok – jelentette ki John. – Nem vártam már semmit az él… ettől az éjszakától. – Marie kedvéért máshogy fejezte be, mint akarta, bár voltaképpen ugyanazt mondta így is. – Ehhez képest… ehhez képest tele a hasam, és te itt vagy karnyújtásnyira. Ha belegondolsz…
– Ez elég a boldogsághoz – suttogta Marie. Elkeseredetten és indulatosan. „Most is? Most igazán?” De nem kérdezte meg.
– Majdnem elég – pontosított John.
– Majdnem?
John feléje nyújtotta a kezét. Marie értett belőle, ám egyelőre ő is csak a kezét adta oda.
John összefűzte az ujjaikat, szorosan. Marie beletörődött, bár legszívesebben mind a tíz körmét a férfi bőrébe vájta volna.
– A tűztorony előtti tér – szólalt meg John hirtelen.
Marie tudta, mire gondol. Az első találkozásukra a vásár forgatagában. A fullasztó tömegre. A nyári hőségre. Az elcsent csecsebecsére, ami mindkettejük szerint ronda volt. Az ő…
Észbe kapott, és elmosolyodott, ahogy akkor. Vagy csaknem úgy.
– Zúzmarás reggel – mondta.
John bólintott, a szeme ragyogott a gyertyafényben, ahogy emlékezett.
*
Később John felállt és őt is magával húzta. A szalma az ágyban egészen friss lehetett, halványan, de őrizte a nyár és odakint illatát.
Szeretkeztek – csendben, hogy ne hozzák zavarba a fiatal őrt a folyosón –, Marie azonban most először nem talált benne sem örömet, sem megnyugvást, de remélte, hogy Johnnak – legalább neki – mindkettőt megadhatta.
– Én alszom egy kicsit – mormolta a férfi, már félálomban –, nem baj?
– Tudnál? – „Minek, hiszen…?”
– Szeretek aludni. Még egyszer át akarom élni, hogy milyen. Elaludni. Felébredni. Melletted ébredni. Ami pedig rám vár… – John hangja elhalt egy pillanatra. – Az… az már egy másik nap történjen. Holnap. Jó?
Marie bólintott.
– Én ébren leszek – mondta.
És úgy is tett. Nem akart elmulasztani egyetlen pillanatot se. Hiszen bármit megadott volna értük. Bármit megadott volna, hogy kettesben lehessenek, ahogy most. Elhatározta. Hízelkedést, pénzt, a becsületét, önmagát – testestül-lelkestül. Annak, aki közte és John cellája közt áll.
A szavakhoz persze nem értett. Nem ismert eleget, és amiket igen, azokkal se bánt ügyesen, nem tudta ígérettel és csábítással megtölteni őket, nem tudta igazzá tenni, ami nem volt az. De készen állt rá, hogy megpróbálja, ha kell.
Pénze alig volt – sértésnek talán elég, de megvesztegetésre semmiképp.
Ami pedig a becsületéből megmaradt… nos, kételkedett benne, hogy bárki is igényt tartana rá, ám ha mégis, habozás nélkül vállalkozott volna bármilyen szolgálatra. Tolvaj lesz, csaló, áruló vagy gyilkos, nem számít – gondolta –, ha a ma éjjel után következik.
A lelkéről is rögvest lemondott volna, ha a Sátánt találja a börtön kapujában. Bár valószínűbbnek tűnt, hogy emberibb őr strázsál ott, aki földibb dolgot kíván majd. Marie tisztában volt vele, hogy túlságosan vézna a legtöbbek ízlésének, hogy az orra nagyobb a kelléténél és kissé csálék a fogai, de azért megtette, amit lehetett. Megmosakodott, és a ruháját is rendbe szedte. Csinosnak talán így is kevesen nevezték volna, de remélte, hogy a tiszta, takaros külső is elég lesz.
Mikor azonban szembetalálta magát a porkolábbal, megértette, hogy minden hiába, veszített. Az őr fiatal volt, fiatalabb még nála is, pedig Marie maga csak tizennyolc-tizenkilenc körül járhatott; nem tudta biztosan, de azt igen, hogy semmiképpen sem több húsznál. Ezt a fiút egyenruha nélkül senki nem nézte volna katonának, de még egyenruhával együtt is alig tűnt annak. Ideges volt, bizonytalan, és éppen ezért maga a két lábon járó rendszabályzat, aki egyedül az előírások követeléséből merít határozottságot, mert nem tanulta még meg, hogyan szegheti meg azokat büntetlenül.
Marie azért elmondta neki, miért jött és mit szeretne. Könnyen ment, mert nem volt benne semmi valótlan, és a szavakat éppolyan könnyedén követték a könnyek is. Elmondta azt is, hogy ha nem eresztik be, puszta kézzel esik neki a börtön falának, és utat kapar magának rajta keresztül, akkor is, ha csontig le kell hántania a húst a kezéről.
– Hölgyem… – kezdett bele a fiú szinte kétségbeesetten, aztán sokáig nem folytatta.
– Hölgyem – gyürkőzött neki ismét. – Én… Nekem… – Nagy levegőt vett, és szinte egy szuszra hadarta el: – Ha beengedem, szavát adja, hogy nem tesz kísérletet a fogoly megszöktetésére, és hogy reggel, ha arra kérem, késlekedés nélkül távozik?
Tehát mégis a becsülete kellett az üzlethez. Marie szavát adta.
– Biztos sokan jönnek ide efféle kéréssel – jegyezte meg nem sokkal később, miközben az őr nyomában lefelé botorkált a keskeny lépcsőn.
– Bizonyára, de én nem tudhatom. Ez az… ez az első szolgálatom ha… halálraítélt mellett.
Ahogy elérte a lépcső alját megtorpant, és felnézett Marie-ra, szinte esdeklően. Akár bocsánatot remélt, akár segítséget, az éjszakát állva, mert leülnie nem volt mire. Sötétben a gyertyája nélkül. Éhesen a vacsorája nélkül.
*
Marie, miközben John mellkasa szabályos ütemben emelkedett és süllyedt a feje alatt, figyelte, ahogy lassan eloszlik a homály, majd a hajnali nap fénye bevilágít a cella magas ablakán, és lecsorog a falakon.
Reszketett. Egyre hevesebben, pedig próbált úrrá lenni rajta. Nem akarta elkeseríteni Johnt. Ellenkezőleg. Mosolyogni akart a kedvéért, még utoljára. Igyekezett nyugodtan feküdni, holott legszívesebben felpattant volna, hogy sikítson és sikítson és sikítson…
Egyszer csak érezte, hogy John karja szorosabban fonódik köréje.
– Felkelt a nap.
– Még nem.
– Holnap van – felelte John elszántan.
– Még nem. Nekem még nem. Én nem aludtam!
Kulcs zörrent a zárban, és a porkoláb jelent meg az ajtóban. Az egyenruhája kifogástalanul állt, a virrasztás ellenére is, az arca azonban annál gyűröttebb volt.
– Felkelt a nap.
Marie vele nem vitatkozott.
– Megígérte, hölgyem.
Mintha attól tartott volna, Marie megszegi a szavát. Megkönnyebbült, mikor ő zokszó nélkül talpra állt. John is feltápászkodott, bágyadtan az alvástól. Csókot váltottak. Marie úgy érezte, túl hétköznapi volt, túl gyors. John úgy mosolygott, mintha sosem lett volna tökéletesebb.
Az őr elfordította a fejét, és most először visszatért némi szín az arcába. Nem nézett Marie-ra, akkor sem, mikor ellépdelt mellette, kifelé menet a cellából.
*
A tér kiürült, John cimborái közül ki elsőnek, ki utoljára távozott, de Johnnak végül igaza lett: mindannyian itt voltak. Talán látta is őket.
Marie nem mozdult. Nem volt hová mennie, nem volt miért elmennie.
Tudta, hogy ha elfordítja a tekintetét az akasztófáról, ha csak egyetlen lépést tesz, vele is továbbszáguld a világ, és ami történt valóság lesz. Nem akarta.
Észre sem vette, hogy valaki áll mellette, ki tudja, mióta már, míg a nemrég megismert hang azt nem mondta:
– Annyira félt, tudja.
Marie nem felelt.
– Hallgattam, ahogy fel-alá járkál a cellában, vég nélkül. Gyorsabban és gyorsabban. Néha felmászott az ablakhoz is, és belekapaszkodott a rácsokba. Számoltam, meddig tudja tartani magát. És figyeltem, megpróbálja-e újra. Mindig megpróbálta. Mikor eljött az utolsó éjjel… azt gondoltam, vagy ő őrül meg vagy én, vagy esetleg mindketten. Ezért…
Hagyott időt a közbeszólásra, de mivel az ezúttal sem érkezett, megismételte, új hangsúllyal, elszántabban:
– Ezért.
Marie továbbra is néma maradt.
– Csak ennyit akartam mondani.
Az őr ezzel megfordult, és elsietett, vissza az élők közé.
Marie rájött, hogy a léptei halkuló koppanását figyeli, a gyenge szélben meg-megnyikorduló kötél hangja helyett.
Az idő elindult, neki is muszáj volt tovább léteznie.
*
Egyszerű és sokatmondóm, de nekem túl egyszerű. Én hiányolok belőle valami pluszt, amivel gazdagabbá lehetne tenni. A szereplőkről nem lehet sokat megtudni. Egyiket kivégzik, másikuk, talán… egy koldus?… egyszerűen ritka szegény…? Szerintem lehetett volna többet írni róluk, így csak egy szemernyi részlet, egy, akár sokkal nagyobb és jelentősebb történetből.