Simonyi Katalin: Tibikém fura kis faluja (Az örökség)

Tibikém nem pont halottak napja előtt akart Furakisbe költözni, egyszerűen csak megfeledkezett az ünnepről. Az évnek ez a napja akkor még nem sokat számított neki.

Így aztán a költözés október harmincegyedikén történt, mert az éppen vasárnap volt. Tibikém elbizonytalanodva húzta maga után zötyögő bőröndjét a volánbusz megállójától a kicsiny parasztházig, amit az internetes képek alapján kibérelt. Az apró faluban olcsó volt a bérlemény, és Tibikém arra gondolt, hogy ezen az idilli településen háborítatlanul írhatja majd következő regényét.

Az elbizonytalanodás annak volt köszönhető, hogy október harmincegyedikén ónos eső esett, és dermesztő köd ülte meg a völgyet, amiben Furakis elterült. Ettől a falu idilli helyett meglehetősen csoffasztónak tűnt.

Tibikém megszemlélte a fehérre meszelt házat, majd előhúzta a tulaj által otthagyott kulcsot a lábtörlő alól. A házba a tornácról lehetett belépni. Egyből a konyhába jutott az ember, abból nyílt egyik oldalon az utcára néző nagyobb szoba, másik oldalon pedig egy kisebb szoba. Úgy döntött, hogy az utcára néző szobát fogja használni. A berendezés teljes volt, habár régimódi. Széles ágy terpeszkedett a fal mellett, a sarokban íróasztal, mellette a komódon tévé, és volt egy pianínó is. Az ablak alatti konvektoron kívül egy zöld csempével burkolt cserépkályha is állt a szobában. Tibikém dideregve pakolta ki a ruháit a komódba. Beindította a gázkonvektorokat, ágyat vetett, majd a konyhában elmajszolta a magával hozott szendvicset. Elővette és az íróasztalra tette a laptopját, és olvasott még pár oldalt lefekvés előtt.

Reggel, miután reszketve kiment a mosdóba, megállapította, hogy gond van a fűtéssel. Ezután kinyitotta az üres hűtőszekrény ajtaját, és megállapította, hogy sürgősen vásárolnia kell. Felöltözött hát, és korgó gyomorral elindult a falu közepén lévő kisboltba. Mindig zaklatottá vált, ha éhes volt, remélte hát, hogy gyorsan kap valami harapnivalót. Odakint időközben felszívódott a köd, és kisütött a nap, ám a dermesztő hidegen ez sem változtatott.

A kisbolt ajtaja zárva volt. Tibikém tanácstalanul toporgott az ajtó előtt, amikor egy magas, vaskos figura elsétált mellette, kosárral a kezében.

– Elnézést! – szólt utána Tibikém. – Nem tudja véletlenül, mikor nyit ki a bolt?

– Hah! – felelte a figura. – Az ma nem nyit ki. Bedő kiment a temetőbe.

Tibikém leejtette a vállát.

– Mindenszentek – emelte meg a kosarát a figura, mutatva a benne lévő mécseseket.

Tibikém erről egészen megfeledkezett. A szülei sírja külföldön volt, nem látogatta, néhány távoli rokon szétszóródva a világban. Mindenszentek nem sokat jelentett. Viszont az, hogy a bolt nem nyit ki, az eléggé sokat jelentett. Hol talál most reggelit? Mivel Tibikém már nem tudta az előzőeknél is jobban leejteni a vállát, ezért ehelyett kissé összetöppedt.

– Hah, nem kell úgy nekikeseredni! – veregette vállon a figura. – Ha kijössz velem a temetőbe, megkeressük Bedőt, aztán hazafelé beugrunk a boltba.

Tibikém megadóan vette tudomásul, hogy letegezték, és arra gondolt, hogy illene bemutatkoznia.

– Normál Tibor – nyújtotta a kezét.

– Hahó – szorongatta meg a kezét a másik. Tibikém zavartan pislogva várt egy pillanatot, mert nem tudta megállapítani, hogy ez csupán örömnyilvánítás volt-e, vagy az illető neve, de aztán abban maradt, hogy mégiscsak a neve lehet.

– Na, menjünk, Tibikém – veregette vállon Hahó nevű illető, majd megindult az úton.

– Tibor – motyogta Tibikém, de nem túl hangosan, mert nem akart sértő lenni.

A temető a falu végén volt, és út közben Tibikém megtudta, hogy Hahó apja tetőfedő és zongorista volt, édesanyja pedig varrónő és zongorista. A kovácsoltvas kerítéssel körülölelt temető csupán 60-80 sírt számlált, és más alkalmakkor nyilván csendes, nyugodt hely lehetett. Mindenszentekkor azonban meglehetősen forgalmas volt. Legalább harmincan jöttek-mentek a sírok közt virágokkal, és mécsesekkel a kezükben.

– Melyikük az a Bedő? – kérdezte Tibikém, de Hahó a kezével intett, hogy mindjárt arra is sor kerül, aztán ismét intett, de másképp, hogy Tibikém kövesse. Két sorral hátrébb álltak meg, egy csinosan gondozott, kőfedeles sírnál. A két név alatt feltüntetve a születési és halálozási évszám. Hahó két mécsest vett elő, meggyújtotta őket, majd egyiket Tibikém kezébe nyomta, a másikat ő maga fogta. Letette az egyik mécset a sír egyik oldalára, majd intett a fejével Tibikémnek, hogy tegye oda ő is a mécsest a másik oldalra. Tibikém kissé zavartan, de illő ünnepélyességgel helyezte el a mécsest a vadidegen Hahó ismeretlen szüleinek a sírján.

– Sziamia – szólította meg őket hátulról egy női hang.

– Helló, Szivimivi – köszönt Hahó, majd, amikor a copfos fiatal nő kíváncsian Tibikémre nézett, hozzátette. – Ez itt Tibikém.

– Normál Tibor – mutatkozott be Tibikém.

– Szivimivi vagyok – mosolygott a nő. Nagy csokor virágot szorongatott. – Tigitegeződhetünk, Tibikém?

Tibikém udvariasan beleegyezett, és nem említette meg, hogy tegeződés esetén is jobban örült volna a Tibor megszólításnak. Azt azonban végképp elképzelni sem tudta, hogyan fog beszélgetni valakivel, akit Szivimivinek kell szólítania.

Szivimivi egy szál virágot helyezett Hahó szüleinek a sírjára.

– Szintén rokonok? – kérdezte Tibikém.

– Ó, nem, csak zingi-zongoristák voltak. Anya tanítványai. Anya zongoratanárnő volt. Neked is van itt vili-valakid, Tibikém?

– Nem, én csak a kisbolt tulajdonosát keresem.

– Mindjárt bemutatom Bedőnek – bólogatott Hahó.

– Ott van a túlsó oldalon – felelt Szivimivi. – Veletek migyi-megyek.

Elindultak hát a temető túlsó oldala felé. Szivimivi út közben megállt, és a csokrából egy szál virágot helyezett a szomszéd sírra.

–  Pista bácsi – magyarázta Tibikémnek. –  Szintén zingi-zongorista, és kőműves is egyben. Aztán Szivimivi a következő sírra is virágot tett. – Nagycsurrantó, vízvezetékszerelő és zongorista.

Addigra Tibikém már rettentő éhes volt. Főleg a reggeli hiánya szokta megviselni. Nagyokat nyelt, és átkozta magát, amiért előző nap nem csomagolt több ennivalót. Maga az éhség sem volt kellemes, de ami ennél sokkal jobban megrémítette Tibikémet, az a furcsa lelkiállapot, ami éhesen mindig eluralkodott rajta. Minél éhesebb, annál kockázatosabb dolgokra képes, hogy ételhez jusson. Egyszer fiatalabb korában ilyen állapotban majdnem bevitte a rendőrség, mert bemászott egy kertbe gyümölcsöt lopni.

Tibikémnek egyre hangosabban korgott a gyomra, és egyre nyugtalanabbul nézegetett a temető túloldala felé, ahol majd megtalálhatja Bedőt. A boltos megközelítése azonban cseppet sem haladt gyorsan. Amíg átértek a temetőn, Szivimivi csaknem minden sírra letett egy szál virágot, és Tibikém megtudta, hogy a falu lakossága két generációra visszamenően milyen foglalkozást űzött. Volt ott minden, a cipésztől kezdve a pékig, de mint kiderült, mindannyian zongoristák is voltak egyben. Sok helyen a rokonaik is ott álltak a sírok mellett, velük Hahó és Szivimivi mind leálltak beszélgetni, és mindenkinek bemutatták Tibikémet. Így aztán a rövid utat jó hosszú idő alatt tették meg, és a végére Tibikém fejében össze-vissza kavarogtak az új arcok és a szokatlan hangzású becenevek.

A Bedő nevű illetőt egy márvány fejtáblás sír mellett találták. Erősen kopaszodó fejjel, álmatag tekintettel igazgatta a sárga krizantémokat.

– Szevasz, Bedő! – szólította meg Hahó. – Van itt valaki, akinek szüksége lenne egy kis élelmiszerre.

Bedő álmatag tekintete Tibikémre vándorolt.

– Normál Tibor – mutatkozott be Tibikém.

– Igazán örvendek, Tibikém. Szólíts csak Bedőnek! – mosolyodott el a bolt tulajdonosa. A mosolya éppoly álmatag volt, mint a tekintete. – Átutazóban? – kérdezte Bedő.

Tibikém, aki elképzelni sem tudta, miért tibikézik itt mindenki mániákusan, fejrázással válaszolt a kérdésre.

– Nem átutazóban – mondta. – Itt maradok néhány hónapra.

Ettől a mondattól mindenki megdermedt. Hahó, Szivimivi és Bedő mozdulatlanul bámultak rá. A környező sírok mellett állók mind megfordultak. Csend volt, csak a gyenge szél sustorgott. Tibikém nyelt egyet. Mindenki őt nézte.

– Kibéreltem egy házat – mondta Tibikém, és kissé behúzta a nyakát.

– Melyik házat? – törte meg a csendet Bedő hosszú idő múlva. A tekintetéből eltűnt az álmatagság.

– Fő utca tizenhét.

– Maris néni háza – hallotta a háta mögött Tibikém a sustorgást.

Bedő alaposan végigmérte Tibikémet, aztán bólintott.

–  Akkor be kell mennünk a boltba! – mondta. –  Ott van Maris néni végrendelete.

Tibikém ebből egy szót sem értett. Egyrészt nem tudta, mi köze neki Maris néni végrendeletéhez, másrészt nem tudta, mit keres bármiféle végrendelet a falusi kisboltban. A hasa azonban hangosan megkordult, szokatlan feszültség árasztotta el a testét, és tudta, hogy hamarosan rátör az a furcsa lelkiállatpot, amit jobb lenne elkerülni. Ezért nem kérdezett semmit, csupán bólintott, hogy mehetnek.

Bedő elmosolyodott.

–  Először azonban megmutatom Maris néni sírját.

Tibikém felnyögött, de a körülötte lévők megmozdultak, és terelni kezdték a temető sarkában álló márványfedeles sír felé. A sírkő új volt még, tiszta, fényes. Rávésve a név:

Szende Mária. Alatta: Maris néni, majd az évszámok. Maris néni szép kort ért meg, kilencvenhárom éves korában hunyt el, az év az elején. A sírfeliratból Tibikém megtudta még, hogy Maris néni cukrász volt, valamint jósnő és zongorista.

– Hah! – bólogatott szomorúan Hahó. – Milyen finom sütiket sütött.

Szivimivi egy szál virágot nyomott Tibikém kezébe, Hahó pedig egy mécsest. A körülötte állók mind őt nézték. Tibikém fejében egyre nőtt a feszültség, ennek ellenére igyekezett ünnepélyes mozdulattal elhelyezni a síron a virágot és a mécsest. Közben a mellette álló nő elmondta, hogy Maris néni készítette a falubálokra a süteményeket. Egy öreg bácsi elmesélte, milyen ragyogó szépség volt Maris néni fiatal korában, és hányan pályáztak a kezére. Egy fiatal lány elmondta, mit jósolt neki három éve, és hogy az mind valóra vált, és így tovább, mindenki mondott egy-két mondatot Maris néniről. Tibikémnek úgy tűnt, Maris néni egész életében ki sem mozdult a faluból.

– Maris néni mindenkit ismert a faluban – mondta végül Bedő. – Azokat is, akik előtte több generációval éltek itt, és azokat is, akik ezután fognak itt lakni. Bedő ezzel elindult a temető bejárata felé. Tibikém sietve követte. Velük tartott Hahó, Szivimivi, és sokan a falusiak közül. Szivimivitől út közben megtudta, hogy a lány szintén zongoratanárnő, valamint, hogy ha gond van a gázfűtéssel, akkor Figyupityut kell keresni. Hahó menet közben fel is hívta a Figyupityu nevű illetőt.

– Figyupityu, gyere gyorsan a bolthoz! Új lakónk van – mondta neki, és letette a telefont. A gázfűtésről egy szót sem szólt.

Tibikémnek vészjóslóan korgott a gyomra. Zaklatott volt, és kezdett úrrá lenni rajta az a furcsa állapot, ami mindig szokatlan marhaságokra sarkallta. Gyorsan szedte a lábát a bolt felé, hamarosan már ő vezette a sort. Bedő, Hahó és Szivimivi a sarkában loholtak, a többiek kissé lemaradtak.

A bolt ajtajában egy sovány, nyakigláb ember állt, fülére húzott sapkában.

– Figyu! – szólította meg Tibikémet, mikor az odaért. – Te vagy az új lakó?

Tibikém szuszogva bólintott, és megpróbálta benyomni a bolt ajtaját, holott tudta, hogy zárva van.

– Ő az – lihegte Hahó, amint odaért.

Tibikém a bolt ajtaját rázta, és próbálta nem észrevenni, hogy Hahó és Figyupityu kíváncsian figyelik.

Hamarosan befutott Bedő, előhúzta a kulcsát és kinyitotta az ajtót. Tibikém félrelökte, és benyomult előtte a boltba. A csokoládés állvány felé vette az irányt.

–  Várjatok! – kiáltotta Hahó. –  Nem adhatok neki semmit, amíg alá nem írta a végrendelet átvételét!

Tibikém már a markában szorongatott egy balatonszeletet, de Hahó kicsavarta a kezéből.

–  Hahh, Tibikém, még nem lehet! Bocsánatkérő mosoly ült az arcán.

Tibikém próbált uralkodni magán, de a kétségbeesés lassanként elöntötte az agyát. A csokikupac felé kapott, de Hahó és Figyupityu lefogta. Bedő a pult alatt keresgélt.

–  Megvan! – kiáltotta felegyenesedve. Egy nagy alakú borítékot tartott a kezében. –  Maris néni a lelkemre kötötte, amikor átadta a végrendeletét, hogy semmit ne adjak az utódjának, amíg alá nem írta a végrendelet elfogadását. Bedő feltépte a lezárt borítékot és széthajtotta a papírlapot, amit előhúzott belőle. – Tessék – mondta.

– Mi a franc ez? – kérdezte Tibikém, feledve szokott jómodorát. – Boltos vagy, vagy ügyvéd?

– A mi falunkban az ilyesmihez nem kell ügyvéd. Itt, a boltban intézünk mindent. A házat azt megörökölte valami távoli rokon, és a papírokat elintézték egy távoli ügyvédi irodában. De én nem erről beszélek. Maris néni igazi örököse az lesz, aki a házában lakik, és a végrendeletét átveszi. Írd alá!

Tibikém a fejét rázta. Korgott a gyomra és tehetetlenül kapkodott a csokisállvány felé, míg Hahó és Figyupityu két oldalról szorította a könyökét.

– Írd alá, és megkapod a csokit! – mondta Bedő.

Tibikém kétségbeesetten próbált ellenállni a kísértésnek.

– Nem írok alá semmiféle végrendelet átvételt!

– Ne félj! – állt elé Szivimivi, és kivette a papírt Bedő kezéből.

– Ide figyelj, Szivimivi! – terítette le Tibikém a nő nevét, indulatában teketóriázás nélkül. – Hogy írhatnám alá, ha azt sem tudom, mi van benne!

–  Maris néni végrendeletében csak annyi áll, hogy ezután te is közénk tartozol. Jobb, ha aláírod. Maris néni tudta, hogy te is Furakis lakója leszel.

Tibikém érezte, hogy úrrá lesz rajta az őrület. A papírt nézte, és a tollat, amit Szivimivi nyújtott felé. Cseppet sem volt biztos benne, hogy ezek közé a fura figurák közé akar tartozni. És azt sem tudta, mit is jelent ez tulajdonképpen.

Bedő lassan kibontotta a balaton szelet csomagolását. A fényes belsejű csomagolóanyag lecsúszott, és előbújt a csokival bevont ropogós ostya. Tibikém felnyögött.

– Szeretni fogsz itt, meglátod – mosolygott Szivimivi.

– Megjavítom a fűtésedet – mondta Figyupityu.

– Hozok neked tűzifát és befűtök a cserépkályhába – bíztatta Hahó.

– Ingyen van a mai reggelid, válassz, amit akarsz – mondta Bedő. – És főzök neked egy tejeskávét is.

Tibikém elernyedt. Hahó és Figyupityu elengedték a könyökét. Tibikém két hosszú másodpercig csak bámulta a többieket. Szivimivi előrehúzta hosszú copfját, és egyik kezével azt babrálta. Hahó a hasát düllesztette, Figyupityu egyik lábáról a másikra állt. Bedő álmatagon elmosolyodott. Fura társaság – gondolta Tibikém. Tulajdonképpen mi történhet? – kérdezte magától. Alapvetően semmit nem jelent az, hogy közéjük fogok tartozni. Ha nem tetszik a hely, visszaköltözök Pestre, és kész. Mit tudnak ezek csinálni?  Tibikém kinyúlt és elvette a papírt meg a tollat. El sem tudta olvasni, mit ír alá, összefolytak a betűk a szeme előtt. A pultra tette a lapot, és odakanyarította az aláírását az aljára.

 

Tíz perccel később Tibikém a bolt sarkában álló kávézóasztalnál ült az egyik széken. Előtte az asztalon számos összegyűrt csokipapír, egy kistányér, amin az elfogyasztott sajtos rudak és a túrós batyu morzsái hevertek, valamint egy kibontott, félig üres tejesflakon állt. A flakon mellett egy félbe hajtott papírlap. A többi széken ott ült Hahó, Szivimivi és Figyupityu. Hahó arcán csodálat ült.

– Hah! Senkit nem láttam még ilyen gyönyörű mohósággal enni – mondta.

Tibikém tisztuló tudattal állapította meg, hogy a többiek rettentő elégedettnek tűnnek, de egyáltalán nem tudta, hogy ez minek köszönhető. Bedő a pult mögött állt a halkan sistergő kávéfőző mellett. Tibikém orrát megcsapta a kávé illata. Immár komótosabban fogyasztotta el az utolsó sajtos rudat, és közben körülnézett a boltban. A hosszúkás helyiség egyik végében állt a pult a pénztárgéppel, és a hűtőpulttal. A bolt két fala mellett polcokra tornyozva az áru. A pulttal szemközti fal mellett ültek ők egy szögletes asztal mellett, karfás székekben. Mire Tibikém végzett a sajtos rúddal, Bedő is megérkezett az asztalukhoz, egy tálcát egyensúlyozva. A tálcán kávéscsészék sorakoztak. Bedő letette a tálcát az asztalra és letelepedett az utolsó, üresen álló székbe. Bedő Tibikém elé tette az egyik csészét, és Tibikém belekortyolt a forró italba. Kellemes meglepetéssel vette tudomásul, hogy a kávé tökéletes. Olyan tökéletes, hogy nem is emlékezett rá, ivott-e valahol jobbat.

– Honnan tudtad, hogy mennyi tejjel és cukorral iszom? – kérdezte Bedőt.

– Maris néni mondta.

Tibikém erre nem válaszolt, tekintete azonban a félbe hajtott papírra tévedt.

– Olvassam fel inkább én? – kérdezte Bedő.

Tibikém ernyedten bólintott. Bedő felvette a papírlapot, kihajtogatta, és olvasni kezdte.

– Drága Tibikém! El sem hiszed, kisfiam, milyen öröm az nekem, hogy egy ilyen világhírű író telepedik le a mi kis falunkban, mint te.

Tibikém érezte, hogy forró lesz az arca. Eddig összesen egyetlen könyve jelent meg egy kiadónál, és mindössze pár száz példányban fogyott. Nagyon úgy tűnt, hogy a maradék párszáz példány a kiadó raktárában marad, és a következő regényét egyáltalán nem lesznek hajlandók megjelentetni.

Hahó, Figyupityu és Szivimivi csodálkozva néztek rá.

– Egyáltalán nem vagyok világhírű író – motyogta Tibikém.

– De író vagy, nem? – kérdezte Figyupityu.

– Hát, végül is – mondta Tibikém a kávéscsészét piszkálva.

– Na, látod! Maris néni sosem tévedett – felelt Figyupityu.

Tibikém magyarázta volna, hogy mennyire nincs esélye világhírű íróvá válni, de Bedő megemelte kissé a lapot, jelezve, hogy folytatná az olvasást.

– Különösen nagy örömmel tölt el a tudat – folytatta Maris néni levelét –, hogy a személyes örökségemet is neked adhatom át. Mire ezt a levelet olvasod, már úgyis mindent tudsz rólam. Ezért magamról nem írok semmit, hanem rá is térek a lényegre, az örökségre. Bedő itt felnézett, egy pillanatnyi hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Tibikém, édes kisfiam, egyetlen örökösöm! Rád hagyom a legnagyobb kincsemet, Furakis népét és emlékezetét. A kezdetektől fogva a jövő évszázadokig. Most még nem érted ezt, de hamarosan megérted, meglásd! Nagy teher, nagy felelősség. De jutalom is jár hozzá. Aki a tisztséget viseli, annak teljesül élete leghőbb vágya. Kívánok neked sok boldogságot, kisfiam!

Bedő szünetet tartott. Mindannyian hallgattak. Tibikém is, mivel semmit nem értett.

– Van két utóirat is – szólalt meg Bedő kis idő múlva. Tibikém kinyúlt a papírért és maga olvasta el a lap alján szereplő kézzel írt sorokat.

Ui 1: Szivimivi zongoraleckéire gyakorolj tisztességesen!

Ui 2: A konvektorok örökké vacakolnak. Figyupityu kipucolja, megpöcögtet benne valamit, attól helyrejön. Halottak napján erős hideg szokott lenni, fázós az a ház fűtés híjján. Ha megittad a kávét, mondd meg Figyupityunak, hogy ne halassza másnapra a javítást.

 

Tibikém felnézett. Szivimivi és Figyupityu hozzá hajolva olvasták a lap alján a sorokat.

– Szerda esténként tudom vállalni a tini-tanításodat – nézett fel Szivimivi mosolyogva. Tibikém meg akarta kérdezni, miből gondolja, hogy zongorázni akar tanulni, holott semmi hallása nincs, de végül nem szólt semmit. Nem udvariasságból hallgatott, hanem azért, mert hirtelen rájött, hogy zongorázni fog tanulni. Hiszen ebben a faluban mindenki zongorázni tanul, mióta az első zongoratanárnő, Ilonka, férjhez ment a falu pékjéhez, akinek olyan vastag karja volt, mint egy fa törzse, és olyan szerszáma, mint a legnagyobb bikáé. Szóval ellenállhatatlan férfi volt, így aztán Ilonka ide költözött, a falu pedig mégsem hagyhatta, hogy Ilonka munka nélkül szomorkodjon. Ezért aztán megegyeztek, hogy mindenki zongoraórákat vesz Ilonkától. Ilonkának és a péknek sok gyermeke született, akik közül néhányan jó zenei tehetséggel bírtak, ezért azóta a falunak mindig volt zongoratanára, a falusiak pedig nem hagyták, hogy bárki közülük munka nélkül maradjon. De persze Ilonka története két generációval ezelőtti ügy volt. Tibikém hosszan elgondolkozott azon, hogy honnan is tudja ő mindezt Ilonkáról és a pékről. Nem emlékezett, hogy a temetőben bárki mesélt volna róluk.

– Estefelé beugrok megjavítani a konvektort – mondta Figyupityu. – Addig Hahó visz át tűzifát, be lehet gyújtani a cserépkályhába. Hahó bólogatott. Tibikém tétován olvasgatta a kézzel írt papírlapot. „Rád hagyom a legnagyobb kincsemet, Furakis népét és emlékezetét.” – olvasta újra, aztán felnézett, mert zajt hallott az ajtó felől. Az üvegajtón át a kis Norbi kíváncsi arcát látta, ahogy az orrát az üveghez nyomja. Tibikém ebből tudta, hogy nyilván a csinos Klárika is odakint ácsorog, a kis Norbi anyukája, aki Szivimivinek unokanővére, és a falu legszebb asszonya. Tibikém elmosolyodott, aztán megrémült. Először azért mosolyodott el, mert Norbi orra szélesre nyomódott az üvegen. Aztán azért rémült meg, mert fogalma sem volt, honnan ismeri ő Klárikát, akivel még sosem találkozott. Tibikém zsebkendőt húzott elő, és megtörölte a homlokát.

– Azt hiszem, hazamegyek és pihenek kicsit – állt fel az asztaltól. A hangja rekedt volt.

Bedő és a többiek bólogattak. Tibikém zsebre dugta az összehajtott papírlapot, és kisétált a bolt ajtaján. Odakint egész kis tumultus volt. Mikor meglátták Tibikémet, mind elhallgattak. Egy emberként bámultak rá.

Tibikém úgy látta, az egész falu összegyűlt a kisbolt előtt a főtéren. Klárika a boltajtóban állt, és kézen fogva tartotta vissza a kis Norbit, aki meg akarta tapogatni Tibikém kabátját. Klárika mellett ott állt Kisherceg, a férje, aki egyébként Nagycsurrantó unokaöccse. Tibikém rájött, hogy a görnyedt kis öregember, akivel a temetőben is találkozott, és akit mindenki csak Sercli bácsinak hív, fiatal korában erősen udvarolt Maris néninek, csak az nem ment hozzá. Azt mondta, várja a Józsukát, aki majd két év múlva érkezik, ahhoz megy feleségül. Hozzá is ment, de gyerekük nem született. Maris néni ezen persze nem lepődött meg, és nem is bánkódott nagyon, mert ott volt neki az egész falu, az mind az ő családja volt.

Tibikém ismét megtörölte a homlokát. Akármerre nézett, ismeretlen arcokat látott, akikről mégis mindent tudott.

– Ő az? – kérdezte Sercli bácsi hangosan, Tibikém felé bökve a botjával. – Ő a falu örököse?

– Ő az – jelentette ki Bedő Tibikém háta mögül.

– Honnan tudjuk? – kérdezte Sercli bácsi. – Miért választott volna Mariska pont egy ilyen fiatal nyegle legényt?

Tibikém felhorkant.

– Bezzeg, amikor Sercli bácsi volt ilyen nyegle fiatal legény – vágott vissza –, akkor azért csak kiédesgetett Maris néniből egy éjszakát a folyóparton, a csillagok alatt, még mielőtt a Józsuka megérkezett volna. Én se kérdezem, miért engedett a Mariska pont annak a fiatal, nyegle Serclinek.

Sercli bácsi hallgatott egy pillanatig, aztán széles mosolyra húzta protézissel teli száját.

– Ő az! – kiáltotta.

A falu népe felbolydult, tapsolni, és éljenezni kezdett. Sorban odanyomakodtak Tibikémhez, kezet ráztak vele, a vállát veregették, a gyerekek a lábába kapaszkodtak, és úgy egyáltalán, mindenki nagyon örült az érkezésének.

Tibikém összezavarodva és erőltetett mosollyal köszöngette a gratulációkat. Végtelenül megkönnyebbült, amikor Bedő kiszabadította a tömegből.

Tibikém Bedő oldalán némán sétált haza Maris néni házáig. Bedő bekísérte, és a magával hozott szatyorból tejet, kenyeret, szalámit, egyéb ételeket pakolt a hűtőszekrénybe. Megérkezett Hahó és néhány öl tűzifát hordott be a cserépkályha mellé. Be is gyújtott. Tibikém ezalatt a fotelban ült némán, és bámult maga elé. Egy idő múlva Bedő és Hahó végeztek, elköszöntek.

– Azt hiszem, tényleg jobb, ha most pihensz – mondta Bedő. – Estefelé én is beugrom Figyupityuval együtt, hogy minden rendben van-e.

Tibikém némán bólintott, és nézte, hogy új barátai kisétálnak az ajtón. A cserépkályha máris bemelegedett. Tibikém elernyedt a fotelban. Nem volt ereje gondolkozni. Főként azon nem, hogy mi történhetett vele. Elbóbiskolt.

 

Késő délután ébredt. Odakint világos volt még, de az a fajta világosság, ami a szobában bent már inkább szürkület. Tibikém kibotorkált a mosdóba, aztán ivott egy pohár tejet. Készített egy szendvicset. Ült az asztalnál, rágta a szalámis szendvicset, aminek különösen jó íze volt, és azon gondolkozott, hogy mit csináljon. Legjobb, ha rögtön visszaköltözöm Pestre – gondolta. Aztán kinézett a konyhaablakon az udvarra. Nyilvánvaló volt, hogy aznap már nem mehet sehová. Innen ilyenkor nem megy már busz. Majd holnap – gondolta. És talán elmegyek a háziorvosomhoz is. Furcsán érzem magam. Készített még egy szendvicset. Az igaz, hogy szép a hely, és ilyen puha zsömle a világon nincs máshol, de akkor is fura hely. Nagyon fura. Fura lesz tőle az ember, ha itt marad.

Amikor jóllakott, eszébe jutott, hogy írjon egy kicsit. Végül is ezért jött ide. Az új regényét akarta megírni. Egy nagyon jó regényt. Sokkal jobbat, mint az első. Olyat, amit szívesen olvasnak az emberek. Olyat, amin nevetnek, sírnak, és sóhajtoznak. Olyat.

Életem leghőbb vágya – mosolyodott el kesernyésen Tibikém. Hogy is volt abban a végrendeletben? Előhúzta a papírt és kihajtogatta. Aki a tisztséget viseli, annak teljesül élete leghőbb vágya – olvasta. Na, erre kíváncsi lennék.

Minden esetre kinyitotta és bekapcsolta a laptopját. Felgyújtotta a kislámpát az asztalon, mert már tényleg sötétedett. Megnyitotta a dokumentumot, ami a megkezdett regény első oldalait tartalmazta. Olvasgatta, de sehogy sem bírt odafigyelni rá. Őszintén szólva rettentő unalmasnak tűnt. Egyetlen sort sem tudott hozzá írni.

Elkalandoztak a gondolatai, és egyszer csak eszébe jutott egy fiatalember, aki egy kis faluban élt, szép nagy fülei voltak, és ragyogóan tudta mozgatni, lengetni őket. Mindenki kedvelte ezt a fiatalembert, mert mindenkit megnevettetett. Szeretett is ott élni, amíg egyszer csak nagy szerencsétlenségére bele nem szeretett a falu legszebb lányába.

Tibikém elmosolyodott. Kedvére való volt ez az új szereplő, aki éppen akkor jutott az eszébe, és kedve támadt játszani egy kicsit. Látta, hogy aznap már úgysem tud semmi komoly írásba belefogni, hát miért ne írhatna valamit csak úgy, a saját szórakozására. Tiszta, új dokumentumot nyitott, és írni kezdett.

És akkor történt a csoda. Az izgalmasnál izgalmasabb szereplők sorban ugráltak elő a fejéből, és Tibikém ujjai alól úgy kerekedett ki a történet, mintha valaki mesélné neki. Csak úgy csorogtak, folytak ki a szavak, a mondatok, maga sem tudta, hogyan. Amikor visszaolvasta a mondatokat, hát az igazán olyan volt, mint egy varázslat. Mintha nem is ő maga írta volna. Olyan ötletes volt, jópofa, szeretni való és meglepő. Tibikém csak írt, csak írt, órákon keresztül, míg végül úgy három óra elteltével, mikor odakint már korom sötét este volt, hátra nem dőlt a széken. Csodálkozva görgette végig az oldalakat. Soha nem írt még ilyen sokat ennyire rövid idő alatt, de legfőképpen soha nem írt még ilyet egyáltalán. De még megközelítőt sem. Érezte, hogy valami különleges dolog történt. Egészen különleges.

Még mindig álmélkodva olvasgatta saját írását, mikor kopogtak. Figyupityu nyomult be az ajtón egy szerszámosládával, aztán Hahó egy kosár fával, aztán Szivimivi egy kottafüzettel és egy tányér sütivel, aztán Bedő egy üveg borral. Tibikém rájuk nézett, és megörült. Sosem volt még olyan jó kedve, mint akkor, az után az írás után. Figyupityu babrálni kezdett a konvektorral, Szivimivi az asztalra tette a sütit és felhajtotta a zongora tetejét, hogy kipróbálja, nem hangolódott-e el, mióta nem volt használatban. Hahó pár hasáb fát dobott a cserépkályhába, majd enni kezdte a sütiket. Bedő poharakat vett elő, és bort töltött. Tibikém megnézte a bor címkéjét.

– Jó bor – mondta. – Szeretem.

– Tudom – felelte Bedő. – Maris néni meghagyta, hogy ebből hozzak át neked az érkezésed estéjén. Mit írtál ma?

– Honnan tudod, hogy írtam? – nézett rá Tibikém, de aztán csak legyintett. – Ne is válaszolj! – kortyolt bele a borba. – Egyébként egy új történetbe kezdtem. Van belőle pár oldal.

– Felolvasod? – kérdezte Szivimivi.

Így aztán, miután Figyupityu megjavította a konvektort, és megitták a bort, letelepedtek a cserépkályha mellé, Tibikém a fotelba, ölébe vette a laptopot és olvasni kezdett. És ahogy olvasott, a többiek nevettek, aztán Szivimivi felkiáltott, hogy hiszen ez a szereplő a Sercli bácsi nagyapja, az a szereplő meg Nagycsurrantó első barátnője, és így tovább, és Tibikém hirtelen ráébredt, hogy tényleg, hiszen akikről ő írt, azokat ismeri, itt laktak Furakisben, és tényleg ilyenek voltak, éppen csak hozzájuk kellett írni itt-ott, hogy jobban passzoljanak a történethez. Amikor a felolvasás véget ért, akkor Bedő egy kicsit hallgatott, majd azt mondta.

– Ragyogó írás, Tibikém.

– Olyan édi-bédi – mondta Szivimivi a könnyeit törölgetve.

– Hah, hát ez jó volt – tette hozzá Hahó.

– Figyu, Tibikém, ez igazán pompás, és ha rám hallgatsz, akkor beleírod még a történetbe a nagyapámat, aki remek figura volt – mondta Figyupityu.

Tibikémnek pedig az eszébe ötlött, hogy Figyupityu nagyapja tényleg különleges figura volt, akiről ő mindent tud, és aki valóban remekül illene ebbe a történetbe.

 

Másnap reggel még meleg volt a cserépkályha, és a konvektorok is fűtöttek, amikor Tibikém felébredt. Odakint sütött a nap. Tibikém kikászálódott az ágyból, lezuhanyzott, kávét ivott, megreggelizett, és az előző napon gondolkozott. Ha nem lett volna ott az íróasztalon Maris néni végrendelete, és a gépében a frissen írt történet, talán csak álomnak gondolta volna. Sokáig gondolkozott, végül megnézte a neten a buszmenetrendet. Összecsomagolta a bőröndjét. Nem volt sok holmija, nem tartott sokáig. Kilenc órakor bezárta maga mögött az ajtót, a lábtörlő alá rejtette a kulcsot, és kihúzta a bőröndjét a buszmegállóba. Szerencsére senkivel nem találkozott. Nem volt kedve elköszönni a többiektől, akik olyan kedvesek voltak vele előző este. Biztos szomorúak lennének, ha megtudnák, hogy mégsem marad velük Furakisben. Majd felhívom Bedőt Pestről – gondolta Tibikém. A kisbolt telefonszáma biztos megvan a tudakozóban. Megmondom neki, hogy vegye ki az ottmaradt ételt a hűtőből.

Tibikém a Stadionoknál szállt le a buszról. Beült egy közeli kávézóba, de a kávé pocséknak tűnt ahhoz képest, amit Bedőnél ivott. Rendelt egy szalámis szendvicset, mert eszébe jutott az előző napi szendvics, ami olyan jólesett. Amíg arra várt, előhúzta a laptopját. Az előző nap írt történet emléke mosolyt csalt az arcára. Az első igazi írása. Az első különleges írása. Időközben elkészült a szendvics, de össze sem lehetett hasonlítani annak az ízével, amit Bedő hozzávalóiból készített. Fintorogva tolta arrébb a kistányért. Rendelt egy teát – azt nem lehet elrontani – és maga elé húzta a laptopot. Elolvasta a történetet, amit előző nap kezdett. Zseniális volt, részletes, életszerű, tökéletes. Elhatározta, hogy beleírja Figyupityu nagyapját, ezért a billentyűzetre helyezte az ujjait.

Csakhogy egy szót sem tudott leírni. Semmire nem emlékezett Figyupityu nagyapjával kapcsolatban. Egyetlen dolgot tudott csak róla, azt, amit Figyupityu előző este elmondott, hogy érdekes figura volt. De hogy miért, arról fogalma sem volt. Akkor Tibikém arra gondolt, hogy folytatja a többi szereplővel a történetet. Csakhogy ez sem ment. A többi szereplőről csupán annyit tudott, amennyi le volt írva, de egyáltalán nem érezte azt, amit előző nap, hogy töviről hegyire ismeri őket, és ezer érdekes történetet tudna írni róluk. Nem ment. Egy sor sem. Egy szó sem. Tibikém dermedten ült a kávézó asztala mellett. Idegen emberek jöttek-mentek mellette anélkül, hogy akárcsak ránéztek volna.

– Tibornak elkészült a teája – szólalt meg a pultoslány, és unott arccal a pult szélére tolta a design-os csészét.

Tibikém – gondolta Tibikém, és elvette a teát. Amíg a forró folyadékot itta, próbálta felidézni magában a könyvének szereplőit, de mind elszivárgott a fejéből. Megnyitotta a korábban kezdett regényt, beleolvasott. Épp olyan unalmasnak tetszett, mint előző nap. Tibikém szíve helyén egy hideg mócsing rángatózott. Előhúzta a zsebéből a végrendeletet. A pillantása rögtön megtalálta a legfontosabb sort.

„Nagy teher, nagy felelősség. De jutalom is jár hozzá. Aki a tisztséget viseli, annak teljesül élete leghőbb vágya.”

Tibikém hosszú ideig bámulta a papírt, majd a laptop billentyűzetére tette, becsukta a gépet, begyömöszölte a táskájába, és visszarohant a buszpályudvarra. Zakatoló szívvel böngészte a kivetítőn a menetrendet, és aztán rohant a hetes álláshoz, ahonnan hamarosan éppen indult egy járat Furakis felé.

Az odafelé út gyomorszorító volt. Tibikémnek cserepesre száradt a szája, mire odaért. Torkában dobogó szívvel szállt le a buszról a megállóban. A busz elment, ő pedig csak állt. Figyupityu nagyapja – mondta egy idő után magában. Figyupityu nagyapja – ismételte gondolatban. Az öreg igazán érdekes figura volt. Miért is? Állt üres fejjel, süllyedő gyomorral. Aztán egyszer csak beugrott. Hát persze! Ónagyfigyu volt a helyi vándorcirkusz egyszemélyben.

Tibikém rohant haza, kaparta elő a kulcsot a lábtörlő alól, rángatta ki a laptopot a táskájából, és már írta is Ónagyfigyu történetét, hogy az hogyan keveredett bele az egész sztoriba.

 

Estefelé, amikor már sok oldal íráson túl volt, felhívta Bedőt – rájött, hogy fejből tudja a telefonszámát –, és megkérdezte, hogy van-e még olyan bora, mint amit előző nap ittak.

Bedő azt felelte, hogy aznap este a kocsmában terveztek egy kis baráti beszélgetést a többiekkel.

– Ott is jó a bor. És a szendvics is – mondta. Tibikém ezt maga is tudta, elment hát a kocsmába. Miután belépett a beszélgetéstől hangos helyiségbe, a pulthoz sétált, köszöntötte a kocsmárost, akiről mindent tudott és kért egy pohár bort, meg egy szendvicset. Minden asztaltól odaintettek neki az emberek, és ő mindenkit ismert. Mosolyogva visszaintett, majd leült Bedőék asztalához. Szivimivi koktélt ivott, Hahó sört, Figyupityu és Bedő egy-egy borospoharat szorongattak.

– Láttalak felszállni reggel a buszra – mondta csendesen Bedő, majd belekortyolt a poharába. Tibikém bólintott, és ő is belekortyolt a borába.

– Örülök, hogy visszajöttél – tette hozzá Bedő, és elmosolyodott.

Tibikém ismét bólintott, beleharapott a szendvicsbe, majd tele szájjal elmosolyodott. Hiába, Furakisben vannak a legjobb a szendvicsek az egész világon.