Simonyi Katalin: Nyisd meg a fejecskéd, hadd lássam, miért sírsz

Csecsemőüvöltés töltötte be a szobát. Ágnes összeszorította a fogát, és járkált tovább fel-alá a babával. Időnként akaratlanul megtapogatta tarkóján a kraniális implantátum helyét. Egy mentálposta üzenetet várt, ami bármikor megérkezhetett. Csak Zolika ne sírna egyfolytában! Ágnes léptei lassultak, erővel kellett nyitva tartania kialvatlanságtól karikás szemét. Meg sem hallotta az ajtó nyílását, akkor figyelt csak fel, mikor Tamás már a szobában állt. Az orrnyergén gyűrődő ráncok a düh és elképedés keverékét mutatták.

– Chipet akarsz ültetni a gyerekünk fejébe? – kérdezte köszönés helyett.

Ágnes a férje szájáról olvasta le a szavakat, amiket a sírástól alig hallott. Nem gondolta, hogy már tud róla. Tamás arcán jól láthatóan megfeszült egy izom. Más se hiányzik, mint egy veszekedés – gondolta Ágnes, majd kissé remegő kézzel Zolika szájába dugta a cumit. A kicsi kiköpte, és ordított tovább. Ágnes leült vele a két piros fotel egyikébe, gyors mozdulattal félresöpörte a homlokába hulló hajtincset, és kibontotta mellén a gyűrött, tejfoltos blúzt. Felszisszent, ahogy a pici fogatlan ínye ráharapott kisebesedett mellbimbójára.

– Honnan tudod? – kérdezte Tamástól.

– Az internetről! A hírekből! Mindenhonnan! Tizenkét újságírórobot küldött üzenetet, hogy nyilatkozzak. Mi ez? És miért nem tudtam róla?

Tamás szavainak végét újra elnyomta a sírás. Ágnes figyelme ismét a kicsi felé fordult. Nem éhes – futott át a fején. Valami másért sír. Csak tudnám, miért! Ágnes a kivörösödött babaarcot figyelte. Igaz, hogy fél órával ezelőtt is etettem, de mit csináljak, ha egyfolytában sír? Talán nem elég neki a tej, és kellene még egy kis tápszer? Vagy esetleg a pelenkája? Tétován a kanapé felé pillantott, amin tiszta pelenkák és egy csomag törlőkendő hevertek szétszórva a plüssjátékok közt.

– Figyelsz rám egyáltalán? – hallotta Tamás hangját. Felemelte a fejét, de Zolika ekkor még hangosabban kezdett üvölteni, így Ágnes figyelme visszatért a babához. Kinyitotta a pelenkát, nem volt benne semmi. Gombóc gyűlt a torkába. Hónapok óta járt Zolikával orvostól-orvosig, pszichológushoz, szoptatási tanácsadóhoz, fejlesztőpedagógushoz. Mindent megvett, mindent kipróbált, amit csak a modern társadalom kínálni tudott a kisbabák komfortjának érdekében. Minden hiába, csak sír és sír. Azt mondják, nem beteg, csak éretlenebb. Nem hiszem – gondolta.

– Add ide! – lépett hozzá Tamás, és bevitte Zolikát a másik szobába, a kiságyba. Pár pillanat múlva kijött, és becsukta maga mögött az ajtót. Zolika sírása tompán szűrődött ki.

– A chipbeültetést mindenképpen meg kell beszélnünk. Ági! Figyelj már rám, ne az ajtót bámuld!

Ágnes összerezzent.

– Oké. Nem kell idegeskedned, egyelőre csak egy kérvény.

– Csak? Kérvényezted, hogy telepatikus chipet ültessenek a fejébe! Miért nem mondtad?

– Teljesen felesleges, amíg nem engedélyezik. Ha lesz engedély, akkor majd eldöntjük, hogy tényleg megcsináltassuk-e.

– Én ezt kérvény nélkül is el tudtam volna dönteni.

Ágnesnek hirtelen a fejébe szökött a vére, és a fülében dobolt.

– Szóval nem akarod? – kérdezte elnyújtott, mesterkélt hangon. Tudta, hogy ezzel a hangnemmel kiborítja a bilit, de nem volt képes visszafojtani a dühét. – Nem muszáj. Cserélhetünk is. Én szívesen elücsörgök naphosszat az irodában, te meg hallgatod helyettem Zolika üvöltését.

– Nem kell túlreagálni! Majd kinövi.

– Hogyne! Úgy egy év alatt. Csak addig kell kibírni, ugye? Legfeljebb nem alszom egy évig. Te már az első héten felköltöztél aludni az emeletre.

– Akkor kapcsoljuk be azt a nyavalyás robotdajkát, amit olyan rohadt drágán vettünk! Miért nem adod oda neki?

– Mert csak ordít nála. Nem bírom hallgatni.

– Attól, hogy nálad ordít, nem lesz jobb!

Ágnes megint megtorpant. A torkában ülő gombóc sziszegve robbant ki.

– Persze, ha téged nem érdekel, mi baja van Zolikának, akkor tényleg mindegy, kinél sír. Csak ha valamelyik szülőt esetleg mégis érdekli, hogy miért sír a gyereke huszonnégy órából tizennyolcat, akkor felmerül benne, hogy egy telepátiás chip milyen hasznos lehetne.

Tamás arcán ütemesen ugrált az izom. Ágnes elszántan figyelte.

– Mi bajod van egyáltalán a chippel? Nekünk is van.

Tamás hangja élessé vált.

– Azon kívül, hogy csecsemőknek sosem ültettek még be? Azon kívül semmi.

Ágnes kapkodva szedte a levegőt, orrcimpái megremegtek. Hogy lehet, hogy Tamás nem érti, miről beszél? Kitört belőle a zokogás, és lerogyott a fotelba.

Tamás nagy sóhajjal fújta ki a levegőt.

– Ági, ez nem olyan téma, amit egy kis könnyhullatás miatt elengedhetek. Zolika egészségéről van szó. És akkor még nem is beszéltünk a pszichés hatásokról. Bele akarsz nézni a fejébe?

Ágnes szeméből patakzottak a könnyek.

– Hát éppen ez az! A gyerekünkről van szó. Csak szeretném tudni, miért sír. Gondolhatod, hogy én sem mennék bele, ha veszélyes lenne. Utánanéztem, minden tanulmány azt mondja, hogy a beültetés veszélytelen lenne. Csak még nem próbálták ki. Érts már meg, én ebbe beleőrülök! Kétnaponta viszem az orvoshoz. Szoptatom, tápszerezem, pelenkázom, ringatom, babakocsizunk, nyugtató olajokat párologtatunk, semmi nem használ. Igen, bele akarok nézni a fejébe! Az anyja vagyok, és meg akarom kérdezni, hogy miért sír!

– Egy baba még nem tudja becsukni a tudatát, hogy csak azt mondja el, amit akar.

– Ez a hülye telepszichológusok hülye elmélkedése. Mi baja lehetne attól, ha megnézem, miért sír? Segíteni akarok! Ha szóban el tudná mondani, elmondaná, csak még kicsi hozzá.

Tamás nézte a felesége arcán legördülő könnyeket.

– Oké, szerintem ne veszekedjünk tovább! Holnapra szabadnapot veszek ki, segítek Zolikára vigyázni. A kérvény meg úgyis elbírálás alatt van, ha jól értettem. Mikor adtad be?

– Tegnap este – szipogta Ágnes. – Mikor elaludt végre egy kicsit, bejelentkeztem az ügyintéző rendszerbe.

– Várjuk meg a választ, ráérünk utána gondolkodni.

Az alapfokú jogi intelligenciák másnap reggelre megküldték az elutasítást. Az indoklásban az szerepelt, hogy önrendelkezési joggal nem bíró személyek esetében nem engedélyezett a telepátia, a veszélyeztetett helyzetben levő személyek egyedi elbírálás alá tartozó eseteit leszámítva.

Ágnes chipjén érkezett az üzenet. Gyorsan Tamás kezébe nyomta az ordító Zolikát, és lezökkent a fotelba, hogy csukott szemmel letöltse a beérkezett fájlt.

Tamás a felesége arcát figyelte. Nem kellett megkérdeznie az eredményt, hogy tudja a választ. Ágnes szája sarkában elmélyült a két függőleges ránc, keserűvé formálva az amúgy kedves arcot.

– Semmi baj! – vigasztalta Tamás.

– Semmi baj? – pattant fel Ágnes. Kiviharzott a szobából, magára kapta a kabátját, cipőjét, és kilépett az önműködő ajtón, ami megérezve gazdája feszültségét, a szokásosnál hangosabb zajjal csukódott össze mögötte.

Ágnes késő este ért haza. Napközben egy hotelszobában aludt. Akármilyen feszült volt, nem kellett altató, hogy lecsukódjon a szeme. Nem is tudta, mióta nem aludt már két óránál többet egyhuzamban. Nyugodtabban ébredt, kifizette a számlát, majd hívott egy taxit. Átküldte a címet a kocsi processzorának, és az ablakon kibámulva figyelte az üvegezett épületeket. Azon járt az esze, mi lesz most. Az biztos, hogy így nem maradhat. Mi lenne, ha fellebbeznénk? Meg kell győznöm Tamást!

Mikor hazaért, feszült a melle a tejtől. Zolika sírása kihallatszott a belső szobából, Tamás a fotelban ült, arcát a tenyerébe temette. A konyhaasztalon nyitva a tápszeradagoló készülék, a cumisüvegek, a kanapén pelenkák, törlőkendők. Az asztal alatt surrogó takarítórobot a kifolyt tej maradványait igyekezett eltüntetni.

Tamás végtelenül lassan emelte fel a fejét.

– Biztos beteg – intett a kisszoba felé. – Egyfolytában sír.

Ágnes tett egy lépést a szoba felé, de Tamás kérlelő tekintetét látva mégis inkább félrekotorta a kanapén heverő pelenkákat, és lezökkent.

– Mi baja lehet? – kérdezte Tamás.

– Olyan, mintha mindig fáradt lenne.

– Akkor miért nem alszik?

– Nem tudom.

Ágnes hosszan hallgatott, mielőtt újra megszólalt.

– Fellebbezzünk! – mondta végül.

Késő éjjel volt, mire Zolika végre elaludt. Ágnes legszívesebben azonnal újra bedőlt volna az ágyba, de ha valaha véget akart vetni ennek az őrületnek, akkor muszáj volt foglalkoznia vele. Megmasszírozta a szemhéját, majd forró teát töltött két porcelánbögrébe, és leült Tamással szemben az étkezőasztalhoz.

– Szerintem ezt még nem gondoltuk át rendesen – kezdte Tamás.

– Megnézted a cikkeket, amiket átküldtem?

– Igen. Úgy tűnik, a beavatkozás maga tényleg veszélytelen. Már csak azt kell átgondolnunk, hogy van-e jogunk belenézni Zolika fejébe!

Ágnes felhorkant.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük egyszer.

– Nem beszéltük meg, csak elmondtad, hogy szerinted jogod van hozzá. Szerintem meg egyáltalán nem biztos. Én például nem szeretném, ha belekukucskálnál a fejembe.

– Az édesanya, az más.

– Miért? Te szívesen megnyitnád az elméd anyukád előtt? Hadd kotorásszon benne kedvére?

– Egy csecsemőről beszélünk. A csecsemőknek még nincsenek titkai.

– Ezt mondod majd akkor is, amikor tízéves lesz? Nekem már ötévesen is voltak titkaim.

– Ötévesen el tudja majd mondani, mi baja van, nem lesz szükségünk arra, hogy telepátiával olvassuk ki. Téged sem telepátiával faggatlak ki, hogy mi bajod van, hanem egyszerűen megkérdezem. Bár ami azt illeti, néha többre mennék vele.

Tamás grimaszolt. Ágnes tudta, miért. A kapcsolatuk elején előfordult egyszer-kétszer, hogy telepatikusan vitattak meg néhány kérdést. Sokkal hatékonyabb volt, de végül mindig sértődés és veszekedés lett belőle.

– Honnan tudod, hogy jól olvasod majd ki Zolika gondolatait? – kérdezte Tamás. – Valószínűleg nem olyan lesz, mint a felnőttek gondolataiban olvasni. Mi van, ha tévedsz, és nem is az a baja, mint amit kiolvasol?

– Akkor megpróbálok segíteni azon a problémán, amit kiolvastam, és legfeljebb nem hagyja abba a sírást. De a helyzet attól még nem lesz rosszabb.

– Nekem ez még mindig nem tetszik igazán – mormogta Tamás.

Ágnes sóhajtott.

– Milyen volt ma együtt lenni Zolikával?

Tamás nem felelt. A teáját kavargatta, és mély ráncok barázdálták a homlokát. Ágnes a vállára tette a kezét. Csendes hangon mondta:

– Számomra az lenne a legmegnyugtatóbb ebben az egészben, hogy Zolika mindig elmondhatná nekünk, mi bántja. Nem szabad szenvedni hagynunk a kisfiunkat! Szerintem az épp olyan bűn, mintha mi magunk okoznánk a szenvedését.

– Oké, fellebbezzünk!

Másnap Tamás ismét szabadnapot vett ki, elvitte Zolikát sétálni, Ágnes pedig újult energiákkal telve letelepedett a fotelba, bejelentkezett az ügyintéző rendszerbe, és beadta a fellebbezést. Fogadott egy elég drága jogi intelligenciát is az ügyük képviseletére. Elmondta neki a beültetés iránti igényük indokait.

– Mit gondol, mennyi esélyünk van a győzelemre? – kérdezte tőle.

– Ha meggyőzően tudjuk bizonyítani, hogy a gyermek talán olyan gonddal küzd, ami veszélyezteti, és egyéb módon nem deríthető fel, akkor csaknem biztos a győzelem, még a kockázatok ellenére is.

– Milyen kockázatok? – kapta fel a fejét Ágnes.

– Ötven százalék felett van annak a valószínűsége, hogy a gyermek gondolatainak értelmezése tévesen alakul.

Ágnes megkönnyebbülten sóhajtott.

– Az nem valami végzetes katasztrófa. Sokszor a felnőttek is félreértik egymást.

– A téves értelmezésnek – folytatta a jogi intelligencia – alacsony százalékban lehetnek olyan következményei, amik miatt az egyén szabad véleménynyilvánítása csorbul. De, mint mondtam, a súlyosabb problémák megelőzése felette áll ennek a kockázati lehetőségnek.

Tamás zaklatottan érkezett haza a síró Zolikával.

– Sikerült? – kérdezte.

– Igen. A jogi intelligencia szerint jó esélyünk van a győzelemre másodfokon.

– Az jó – nyújtotta át Tamás a kicsit Ágnesnek. – Mondott még valamit?

– Semmit – felelte Ágnes egy pillanatnyi szünet után.

Zolika ugyan szokás szerint végigsírta az egész napot, Ágnes most mégsem érezte olyan reménytelennek a helyzetet, mint korábban. Ha megnyerik a pert, és meggyógyítják Zolikát, nekik is olyan kedves, nyugodt kisbabájuk lesz, mint másoknak. Zolika biztosan nagyon édes lesz, ha megtanul mosolyogni.

Halkan dudorászva ringatta Zolikát. A dúdolást ugyan elnyomta a sírás, de Ágnes a mosolygó Zolikára gondolt, akit még sosem látott.

Délután Tamás megint átvette tőle a gyereket, és ő ledőlhetett aludni. Este pedig, mikor Zolika végre elaludt pár órára, összebújtak a paplan hűvös érintése alatt, és forróra melegítették egymás testét.

– Nem is emlékszem, mikor voltunk együtt utoljára – sóhajtotta Ágnes, mikor már pihegve, összeölelkezve feküdtek.

Tamás egy szusszantással jelezte, mennyire hiányzott ez neki is.

– Ha Zolika rendbe jön, nekünk is több időnk lesz egymásra – ígérte Ágnes.

Másnap lezajlott a tárgyalás. Az ügy súlyát mutatta, hogy a tárgyalás a magas szintű jogi intelligenciáknak három egész másodpercébe telt. Az érvek és ellenérvek ütköztetése, valamint a felsorakoztatott elméleti és tudományos bizonyítékok sokasága indokolta a szokatlanul hosszadalmas tárgyalást, aminek emberi sebességre konvertált, letölthető verziója később kikerült a világhálóra. Az anyag letöltéseinek száma meghaladta a legnépszerűbb showműsorok eredményeit.

Ágnes és Tamás a kanapén összebújva hallgatták a tárgyalást. Zolikát a robotdajkára bízták a másik szobában, így viszonylagos nyugalomban, lélegzetvisszafojtva várták a bíróság döntését. Ágnes szíve a torkában dobogott. Ennek most sikerülnie kell!

A bíróintelligencia ünnepélyes hangon hirdette ki az ítéletet: az implantátum beültethető.

Ágnes hatalmas sóhajjal fújta ki a levegőt, és nevetve csókolta szájon Tamást. A levegő hirtelen frissebbnek tűnt, a napfény ragyogóbbnak, az ablakon behallatszó madárcsicsergés boldogságról mesélt.

Tamás is mosolygott.

– Már azt hittem, sosem látlak többé nevetni. Gyönyörű vagy ilyenkor.

Nevetve, csókolózva ölelkeztek össze.

Ágnesék élete gyökeresen megváltozott. Az egész világ azt leste, mi fog történni a beültetés után. Tamás reggelente bíztató mosollyal búcsúzott, Ágnes azonban látta rajta a titkolt feszültséget. Ő maga is izgult. Naponta többször elfogták a kétségek, és ilyenkor homlokráncolva, sóhajtozva szoptatta, pelenkázta Zolikát. Néha a levegő is benne rekedt a rátámadó sötét gondolatoktól. Mi lesz, ha valami mégsem úgy sül el, ahogy gondoltuk? Milyenek lesznek Zolika gondolatai? Biztos, hogy megértem majd? Voltak pillanatok, amikor ebben egyáltalán nem volt biztos, de minden alkalommal újra összeszedte magát, és megerősítette az elhatározást: Sikerülni fog!

A beültetés napján riporter drónok sokasága repkedett körülöttük, mikor az implantációs állomás előtt kiszálltak a kocsiból. A drónok egészen az épület bejáratáig követték a családot, gondosan filmre véve a rekedten síró Zolikát és szüleit. A rövid műtét után Ágnes és Tamás várakozással telve vitte haza Zolikát, a sajtó lankadatlanul élénk érdeklődésétől kísérve. Csak akkor leltek nyugalomra, mikor a lakás ajtaja becsukódott a hátuk mögött. Onnantól kezdve Ágnes minden figyelmét a gyermekére fordíthatta. Zolika az első otthon töltött napon még a nyugtatószerek hatása alatt állt, másnap kora hajnalban azonban már a szokásos sírással ébresztette Ágnest.

Ágnes felkelt, leült a kiságy mellé, és egy hosszú percig nézte kisbabáját, mielőtt bekapcsolta a telepátiás funkciót, és átküldte a Zolika chipjéhez kapott egyedi kódot. Ő lesz az első ember a világon, aki belenéz egy újszülött gondolataiba.

Az első telepátiás kapcsolatban töltött óra után Ágnes a fotelban ült kisbabájával, és mindkettőjük arcán könnyek peregtek. Zolika emellett fülsiketítően ordított. Ágnes üveges, kivörösödött szemmel meredt a semmibe, alig érzékelve valamit a sírásból. Fejében ugyanazok a gondolatok ismétlődtek újra és újra. Hogy lehettem ennyire ostoba? Miből gondoltam egyáltalán, hogy egy újszülöttnek normális gondolatai vannak, amiket meg lehet érteni?

Zolika gondolatai egyáltalán nem voltak körvonalazhatóak. A felnőttekkel való telepátiás kapcsolatban viszonylag egyértelműen körülírt gondolatok kerülnek át a másik fél elméjébe, bár kétségtelen, hogy azokat is rengeteg zavaró tényező öleli körül, képekkel, hangokkal, illatokkal és tapintási vagy éppen fájdalomingerekkel színesítve az átadott gondolatfolyamot. Éppen ettől a sokszínűségtől volt olyan művészien többértelmű a telepátia, ami sokkal érzékletesebb képet adott a másik fél gondolatairól, mint ha egyszerűen szóban elmondták volna. És persze ennek eredményeként sokkal őszintébb képet is adott, ami nem feltétlenül járt pozitív következményekkel.

Zolika fejében azonban nem volt gondolatfolyam, teljes egészében a zavaró tényezők töltötték ki a teret. A telepátiás kapcsolat során Ágnes semmi mást nem észlelt, csak színeket, szokatlan képeket, furcsa zajokat, és bizarr testérzeteket. Zolikának esze ágában sem volt megmondani, mi baja. Ágnes zaklatott gondolatainak mókuskereke csak akkor szakadt meg, mikor felpillantva Tamást látta maga mellett állni.

Tamás összeharapott ajkakkal figyelte a szaggatottan, rekedten síró Zolikát, aztán Ágnesre nézett. Ágnes próbálta feljebb kunkorítani a szája sarkát, de sehogy sem sikerült.

– Add ide! – mondta Tamás, és lezuttyant a másik fotelba. Aztán csak ült ott csukott szemmel, Zolikára koncentrálva. Ágnes összeszoruló szívvel figyelte, ahogy a férje arcán vonásról vonásra mélyül a keserűség. Mikor Tamás kinyitotta a szemét, egy szót sem szólt. Visszatette Zolikát Ágnes ölébe, állt még egy pillanatig összeszorított szájjal, mintha mondani akarna valamit, de aztán elfordult, és otthagyta őket, becsukva maga után az ajtót.

Ágnes összeszoruló szívvel nézett utána. Mellére tette a kicsit, hogy gondolkodni tudjon. Zolika ráharapott a bimbóra, és szívni kezdte a tejet. Ágnes sóhajtva dőlt hátra, és öntudatlanul nyitotta meg a telepátiás kapcsolatot. Gondolatai Tamás körül forogtak, kis idő múlva azonban felfigyelt rá, hogy valami megváltozott Zolika fejében. Most is zűrzavar volt, de másmilyen. Mintha más lett volna a felvillanó képek színe. És a testérzetek is változtak. Levette a melléről Zolikát, és figyelte a változást. Sötétvörösen tekergő, formátlan ábrák váltották egymást torz arcképekkel, amikben hosszas tanulmányozás után a saját arcát vélte felfedezni. Újra a mellére tette Zolikát, akinek a gondolataiban bézs alapszínűre változtak a formátlan képek, és eltűntek az arcok. A bézs időszak képei sokkal nyugodtabbnak tűntek, mint a vörös időszaké. Ágnes szívverése kissé felgyorsult. Lehet, hogy mégis van valami mintázat? Többször megismételte az előző tesztet, hasonló eredménnyel. A bézs képek ellenére azonban továbbra is feszültséget észlelt, Zolika pedig szoptatás után sem aludt el. Ágnes ekkor kísérletet tett egy gondolathullám, egy kérdés átadására.

– Miért sírsz, kisfiam? – kérdezte, de Zolika nem válaszolt.

Ágnes két hétig ki sem mozdult otthonról, levegőzni is csak a teraszra vitte ki Zolikát. Minden idejét azzal töltötte, hogy megpróbálta kiismerni gyermekének gondolatait. Tamás sötét ábrázattal lézengett a lakásban, egyre több időt töltött a munkahelyén.

Vagy ki tudja, hol – gondolta néha Ágnes, aki kétségbeesett igyekezettel próbálta megfejteni Zolika gondolatait. Ezerszer tesztelte a különböző élethelyzeteket, újra és újra megfigyelve kisfia gondolatait. Egy idő után megtanulta megkülönböztetni az éhséget, a vizes pelenka okozta diszkomfortot, a hidegre, melegre adott jeleket. Egyre több mindent ki tudott szűrni, de mindig volt valami feszültség a háttérben, ami folyton villózóvá, ugrálóvá tette a képeket. A villódzás csökkent valamelyest, mikor Zolika mégis aludt pár órát, de sosem szűnt meg teljesen. Ágnes rájött, mi az.

Fáradtság. Ez a gyerek fáradt – gondolta egy nap. Iszonyatosan fáradt.

Este óvatos bizakodással mesélte el Tamásnak a felfedezését. Tamás faarccal hallgatta végig, majd vállat vont.

– Ezt eddig is tudtuk – mondta, azzal elvonult a másik szobába, és magára csukta az ajtót.

Zolika pedig sírt tovább. A sírás dobhártyaszaggató volt, agybénító, lélektépő, őrületbe kergető. De legfőképpen szívszorító. Arról árulkodott, hogy Zolika szenved. Ágnes hallgatta, pedig fájt hallgatni. Szorongató érzés támadt a gyomrában. Valahogy meg kell tudnom, miért nem alszik, gondolta. Valahogy meg kell tanulnom elaltatni!

Másnap a kanapén ült, Zolikával az ölében. Megpróbálta felidézni a legszebb, legbékésebb emlékeit, olyan helyzeteket, ahol igazán nyugodtnak érezte magát. Átengedte a képeket és érzeteket a kapcsolaton. Zolika egy pillanatra elhallgatott, meglepve figyelt.

Ágnes egész nap kísérletezett a legkülönfélébb képek, élmények átadásával, éjszaka pedig figyelte azt az időszakot, amikor Zolika mégis álomba merült. Megfigyelte az elalvás előtti állapotokat, hogy milyen képsorok, érzések jönnek át az elalvás előtti pillanatokban.

Másnap sokat gyakorolt, hogy hasonló üzeneteket tudjon a memóriájából előállítani, és óvatos reménységgel konstatálta, hogy egész jól sikerül. A harmadik napon úgy érezte, ideje kipróbálni.

Zolika egész délelőtt sírt, és Ágnes biztos volt benne, hogy nagyon fáradt. Megszoptatta, és az etetés utolsó percében szép lassan önteni kezdte a begyakorolt képeket. Zolika abbahagyta a mellbimbó harapdálását, és szuszogva lehunyta a szemét. Ágnes moccanni sem mert, öntötte tovább a képeket. Zolika egyre nyugodtabban lélegzett, majd lassanként álomba merült. Ágnes hatalmasat sóhajtott, majd feje lassan a fotel támlájára bukott.

Akkor ébredtek csak fel, mikor Tamás este hazaért.

– Sziasztok! – mormogta, és megtorpant a küszöbön. – Jézusom! – sóhajtotta. – Hogyan?

Ágnes álmosan hunyorgott, Zolika pedig nagyot ásítva megmutatta fogatlan ínyét. Ágnes hirtelen éber lett. Eltelt egy végtelennek tűnő másodperc, amíg várta, hogy Zolika rákezdjen a szokásos sírásra, de csend volt. Megnyitotta a kapcsolatot, és bepillantott Zolika fejébe. Megszűnt a villódzás. Ágnes Tamásra nézett, és arcán szétterült a végtelen megkönnyebbülés széles mosolya.

Néhány hét múlva Ágnes és Tamás büszkén ültek a Megahírek robriporterével szemközt, és a megpróbáltatásaikról meséltek. A riporter a kisbabával történt telepátiás kapcsolat élményéről faggatta Ágnest, aki arcához emelte az elégedetten, kipihenten mosolygó Zolikát.

– Őszintén megvallva, az első telepátiás élmény sokkoló volt. Ám ha kitartóak vagyunk, megfejthetjük a kódot, és meggyőződésem, hogy akármelyik kétségbeesetten síró babából ilyen bűbájos, mosolygós kicsit varázsolhatunk.

– Bizonyára sokan lesznek kíváncsiak a tapasztalataira, hiszen sok más szülő küzd hasonló problémákkal.

– Igen, máris rengetegen kerestek meg kérdésekkel. A tapasztalataimat összefoglaltam egy oktatóanyagban, ami a terveim szerint a jövő hónaptól megrendelhető lesz a hálózaton.

Az interjú után Ágnes és Tamás kart-karba öltve, csendesen beszélgetve és nevetgélve sétáltak ki a kocsihoz a békésen szendergő Zolikával.

– Még most sem értem, hogy csináltad, de ügyes vagy – kacsintott Tamás. – Én semmit nem értek abból, ami Zolika fejében van.

Ágnes titokzatosan mosolygott.

– Biztos vagy benne – szólalt meg egy idő után Tamás –, hogy jól érted, amit szeretne?

– Persze. Sosem erőltetnék rá semmit, amit nem akar. Nekem bármit elmondhat.

Zolika álmában bájosan fintorgott, Ágnes és Tamás pedig elbűvölve kuncogtak.

Az oktatóanyagot magas ára ellenére már a megjelenése napján több tízezren vásárolták meg, a későbbiekben pedig egész kis vagyont jövedelmezett a családnak.

***

Csecsemőüvöltés töltötte be a szobát, a saját üvöltése. Minden hiábavalónak tűnt, sehogy sem tudta enyhíteni a szenvedését. Súlyok feküdtek a szemén, tompultság ült a fejében. Nehéz és nyűgös volt minden mozdulat, minden hang, minden légvétel, mégis muszáj volt rúgni, ütni és sírni.

Volt vele valaki, egy ősidőktől fogva ismerős valaki, aki fel-alá járkált vele a szobában. Ez a valaki karjai közé vette az ő testét és ringatta, a szenvedést azonban nem tudta megszűntetni. Az ismerős valaki etette, pedig nem volt éhes. Énekelt neki, pedig ő csendre vágyott. Öltöztette, pedig csak nyugalmat akart. Később letette és otthagyta, pedig ő közelséget akart. Néha átadta egy fura idegennek, aki nem az ő fajtájukból való volt, és aki még kevésbé tudott rajta segíteni.

Fáradt volt, iszonyatosan fáradt, mégsem tudott aludni. Egy meleg, szűk helyet akart, ahol nem tud kalimpálni a keze és a lába. Ami mozog és hullámzik vele együtt. Úgy, mint azelőtt. Ott végre elaludhatna. Órákon, napokon, heteken át sírt. Végtelenül sokat sírt.

Aztán történt vele valami, és nem sokkal később az ismerős valaki új dolgokba kezdett. Meglepő dolgokba. Színes képeket és hangokat küldött, pedig nem is beszélt. Aztán csinált valamit, amitől a szeme ellenállhatatlanul leragadt, és ő álomba merült. Innentől kezdve mindig így aludt el. Lassanként kipihente magát, és nem sírt többé. Beletörődött, hogy ez az elalvás módja.

Egy napon azonban, történt valami más, ami nagyon elkeserítette őt, és ami miatt ismét sírni kezdett. Nem találta a nagy, puha macit, amivel játszani szokott. Szerette volna elmondani az ismerős valakinek, hogy hiányzik a maci. A valaki úgy tűnt, nem érti, ezért ő még hangosabban sírt.

A valaki nem hallgatta sokáig. Képeket küldött, amivel leragasztotta a szemét, és ő tehetetlenül álomba zuhant, mielőtt bármit mondhatott volna a maciról.