Simonyi Katalin: Az orrom után (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

Előszó

Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor az ötvenedik születésnapomon kedvem támadt kimenni a Városligetbe.

Fiatalabb éveim több érdekes kalandja kezdődött a liget valamelyik padján ücsörögve, a tavaszi fűszagban. Azok a nedves, párás illatok azóta is veszélyesek. Az ember sosem tudhatja, milyen lelkiállapotba sodorják. A kerek évfordulók amúgy is elgondolkodásra sarkallják az embert, az ötvenedik évforduló pedig különösen elgondolkodásra sarkallja a férfiembert. Egyszóval igazán számíthattam volna a nosztalgiarohamra, de reggel még egészen gyanútlan voltam.

Kényelmesen felöltöztem, megreggeliztem, cipőbe bújtam, majd csókot nyomtam a feleségem arcára, és elindultam, hogy még munka előtt sétálhassak egyet a ligetben. Letelepedtem az egyik padra a tavaszi napsütésben a tótól nem messze, behunytam a szemem, és a nap meleg sugaraiba tartottam az arcom. Beszívtam az illatokat, és az emlékek abban a pillanatban fejbe kólintottak.

 

Első fejezet

Huba volt a legjobb haverom, de akkoriban mindig ideges lett, ha beszélgettünk.

– Ne szekírozz már, Lali! – mondta. – Honnan tudjam én azt, hogy mihez kezdjél te az életeddel?

A Városligetben ültünk egy padon, pont az alatt a fa alatt, ahol két évvel korábban a tizenkilencedik születésnapomon gubbasztottam. Moha és földszag árasztott tavaszi hangulatot, szottyadt kis verebek parádéztak, és tettették magukat délceg udvarlónak. Mintha semmi sem változott volna, pedig közben az egész világ megfordult körülöttünk. Vagy inkább csak visszarendeződött a normális kerékvágásba. Én mégsem leltem a helyem.

Huba barátságos ázott kutya szaga bizalmat gerjesztett, és őszinteségre nyitotta a szívemet.

– Nem találok rendes munkát – panaszoltam. – Múlt héten kirúgtak a stílustanácsadós állásinterjúról.

Huba a tenyerébe temette az arcát.

– De te szakács vagy, Lali! Mi közöd van neked a stílustanácsadáshoz? Ahhoz iskola kell!

– Minek? Én anélkül is nagyon jól tudnék tanácsokat adni. Neked például nem kellene ilyen rikító cipőfűzőt hordanod! – mutattam a neonsárga fűzőre, ami összefogta barna bőrcipőjét.

– Annától kaptam – morogta Huba. – Azt mondta, ezt hordják mostanában bőrcipőhöz.

Anna a húga volt, állandóan ugratták egymást. Személyesen nem ismertem a lányt, de különféle jelekből arra következtettem, hogy rafinált nőszemély lehet.

– Tanulj valami mást, ha nem akarsz szakács lenni! – mondta Huba, miközben ingerült mozdulatokkal rángatta ki az egyik fűzőt.

Igazság szerint nem lettem volna ellene valami iskolának, ha tudtam volna, mit is szeretnék igazán, de egyrészt fogalmam sem volt, másrészt kellett a munka és a kereset, nem volt lehetőségem iskolára. Nem ülhettem örökké a szüleim nyakán. Az előző évben alkalmi munkákat vállaltam, azelőtt pedig Főnöknek dolgoztam.

– Miért nem akarsz szakácsként dolgozni? –  kérdezte Huba. – Abban profi vagy.

Sokáig hallgattam. Főnöknél jól éreztem magam, csak hát Főnök nem volt többé, és erre jobb volt nem is gondolni.

– Nem tudnék Főnök után másnak főzni – feleltem végül.

Főnök nevét mindenki ismerte, de Huba személyesen is sokszor találkozott vele, mert ő is dolgozott neki beszerzőként. Huba mélabúsan himbálta a fejét.

– Nem gyászolhatod örökké – mondta végül. – Az igaz, hogy nem neki fogsz főzni, de szakácsként akkor is sokra vihetnéd. Senkinek nincs olyan jó ízlése és orra, mint neked.

Tétován hümmögtem. Sokáig hallgattunk. Enyhe szellő támadt, és felénk sodorta a tó illatát, amiben keveredett az állott víz és a halszag. Mehettem volna már, de Hubának még meg kellett várnia Annát. Így hát maradtam én is és kihasználtam az alkalmat a beszélgetésre. Mélyet sóhajtottam.

– Mi az már megint? – kérdezte.

– Tudod te, milyen rég nincs barátnőm?

– Tudom. Minden héten elmondod.

Fáradtnak tűnt a hangja, de egy igaz barát arról ismerszik meg, hogy meghallgat. Nincs igazam?

– Könnyű neked – vetettem a szemére –, egyik nő a másik után ragad rád.

Huba hátradőlt a padon, és önelégülten düllesztette a hasát.

– De én? – folytattam. – Két éve nem volt senkim. Miért nincsenek manapság érzékeny, finom lelkű lányok, akibe beleszerethetne az ember? Hol találok én igaz szerelmet?

– Szerintem egyáltalán nem is létezik az az igaz-marhaság, amiről beszélsz – közölte Huba. – Azt meg végképp nem tudom, hol találsz olyan érzékeny, marhaság-gerjesztő csajt magadnak. Szerintem ne agyalj ezen a szerelmi hülyeségen, hanem szedj fel valakit, és vidd ágyba, amilyen gyorsan csak tudod! Meglátod, az elfújja a lelki bánatod.

Cseppet sem voltam biztos benne, hogy ez ilyen egyszerű lenne, de nem akartam férfiatlannak látszani, ezért inkább nem válaszoltam.

Ekkor édes sültalma illat csapta meg az orromat, és kizökkentett a nyomasztó gondolatokból.

– Sziasztok! – köszönt ránk egy női hang a pad mögül, és előlépett egy fiatal lány. Húsz év körüli lehetett, kissé sovány az ízlésemhez mérten, de kedves arcú. Huba bemutatott a húgának. Sokat hallottam már róla, bár nem találkoztunk még, mert előző évben külföldön tanult ösztöndíjjal. Anna mosolygott, és körüllengte a sültalmaillat. Először arra gondoltam, hogy almáspite van a táskájában, de felmérve az övtáskát, amit a vállán átvetve hordott, ez nem tűnt valószínűnek.

Erőteljes kézfogása ellenére Anna puha, meleg kis keze finoman olvad bele a tenyerembe. Kíváncsian fürkésztem az arcát, érdekelt volna, mit takar ez a sikertelenül keménykedő kézfogás, de arckifejezése semmit nem árult el. Letelepedett közénk a padra, előhúzott egy zacskó ropit, és megkínált.

– Miről beszélgettetek? – kérdezte. Kivettem egy szál ropit és hallgattam. Reméltem, Huba sem mondja el, hogy a szerelmi életemről társalogtunk éppen. Szerencsére Huba néma maradt. Anna is kivett egy szál ropit, a szájába tolta a végét, picit harapott belőle, majd némi rágcsálás után megtörte a csendet.

– Oké, szóval lányokról beszélgettetek. Nem ciki, higgyétek el! Másokkal is megesik.

– Ki a franc mondta, hogy ciki? – morgott Huba, és kissé elvörösödött. Nehéz lett volna megállapítani, hogy mérgében, vagy zavarában. A ropis zacskó felé nyúlt. Kimarkolta a csomag nagy részét, és a szájába tömte.

Én is beleharaptam a ropiszálamba, és közben jobban megnéztem Annát. Nem az a fajta vagyok, aki hagyja, hogy akár csak ilyen finoman is, de mulassanak rajta. Anna kissé felém fordította a fejét, és rezzenetlen arca ellenére megláttam a kíváncsi csillanást a szemében. Hátradőltem a padon és elmosolyodtam. A kíváncsi embereket szeretem a legjobban a világon. Azoknak úgy férkőzök be az életébe, mint ahogy a méz folyik be egy szelet friss, foszlós kenyérbe.

– Ami azt illeti, tényleg szerelemről beszélgettünk – szóltam. – Talán majd egyszer, ha jobban megismerjük egymást, elmondom neked is, bár nem teljesen biztos. Tudod, a férfiak nézőpontja a szerelemről egészen más, mint a nőké. És nem hiszem, hogy bármely nő hallotta már ezt a véleményt kendőzetlenül.

Anna arckifejezése átváltott valamire, ami az enyhe csalódottság, a kíváncsiság, és a tisztelet egyvelegének tűnt. Végigmért, ahogy egyik pókerjátékos méri fel a másikat, ha hirtelen ráébred, hogy méltó ellenfélre akadt. Apró szeplői mintha élénkebb színre váltottak volna, míg a válaszát fontolgatta, a sültalma illat pedig felerősödött.

– Rendben – felelte végül. – Ha majd az ismeretségünket kellően szorosnak tartod ahhoz, hogy elmondd nekem a férfiak szerelemmel kapcsolatos nézőpontját, akkor talán én is elmondom neked a nőkét. De nem biztos. Tudod, ez igazából csak a nőkre tartozik.

Nem tudom, milyen képet vághattam, mindenesetre Anna elégedettnek tűnt a beszélgetés ilyetén lezárásával, és témát váltott. Kérdezgetni kezdte, mivel töltöm a napomat, mivel foglalkozom, én pedig szerettem volna feledtetni kissé az előző furcsa beszélgetést és megnyerni a rokonszenvét, így hát meséltem. Elmondtam az álláskereséssel kapcsolatos gondjaimat, ami igazán nem esett nehezemre, mert Anna arcáról lassanként eltűnt az óvatos méregetés, és őszinte érdeklődéssel hallgatta a mondandómat.

– Huba szerint vissza kellene mennem szakácsnak – fejeztem be a történetet. Huba, aki az utolsó ropimorzsákat rázogatta ki a zacskóból a tenyerébe, erre bólogatott.

– Ami azt illeti – szólalt meg elgondolkozva Anna –, az egyik családi ismerősünknek étterme van Budán. Beajánlhatnánk hozzá. Oda lesz, ha megtudja, hogy Főnök szakácsa voltál.

Huba lenyelte az utolsó morzsákat is és még bőszebben bólogatott.

– Tegyél egy próbát! – győzködött ő is. – Ha akarod, elviszlek, és bemutatlak.

Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy képes lennék újra szakácsként dolgozni, de Hubának és Annának igaza volt. Meg kellett próbálnom, nem volt más lehetőségem. Bólintottam hát, és megkértem Hubát, hogy ajánljon be abba a vendéglőbe.

– Ez a beszéd, Lali! – csapott a combjára Huba. – Minden rendben lesz, meglátod!

Pár szót beszélgettünk még, majd elbúcsúztak tőlem.

Anna megjegyzés nélkül hagyta Huba fűzőtlen, klaffogó cipőit, csupán a szája sarka emelkedett meg egy leheletnyit, mintha valami jókedvre hangolta volna.

 

Hazafelé úton a baráti társalgás emlékét lassanként elhalványította a jövőmmel kapcsolatos aggodalom. Végig azon rágtam magam, hogy vajon képes leszek-e ismét szakácsként boldogulni? Ezt a rágódást csak időnként szakította meg annak a kérdésnek az átgondolása, hogy van-e a nőknek olyan általános nézőpontja a szerelemmel kapcsolatban, aminek ismerete elengedhetetlen egy férfi számára a velük való kapcsolathoz. Minden esetre aggodalmakkal telve értem haza.

 

Az almáspite volt a kedvenc süteményem, anyám mindig azt sütött, ha úgy látta, bánt valami. Mikor beléptem a lakásba, anyám csak rám nézett, és már vette is elő a tepsit meg egy tál almát a pitéhez. Ebből tudtam, hogy pocsékul nézek ki. Leültem a konyhaasztalhoz és kedvetlenül tologattam ide-oda a borsszórót, az aljára töppedt őrölt borssal. Alig vártam, hogy sülni kezdjen a pite, és elnyomja a konyhát megülő fáradt zsírszagot.

Hamarosan apám is hazaért a munkából. Csókot nyomott anyám arcára, ránézett a tál reszelt almára, aztán énrám, és megkérdezte, mi bajom van.

Igyekeztem vidámabbra állítani az arckifejezésemet.

– Miből gondolod, hogy bajom van? – kérdeztem vissza. – Huba épp ma mondta, hogy beajánl szakácsnak az egyik ismerősük éttermébe.

Apám egy darabig nem szólt semmit. Kinyitotta a hűtőajtót, kivett két sört, és letelepedett velem szembe a konyhaasztalhoz. Hiába próbálta palástolni, kiült a feszültség az arcára. Biztos voltam benne, hogy azért babrál annyit a sörökkel, mert erőt gyűjt hozzá, hogy megkérdezze, mit válaszoltam Hubának.

Sosem beszéltünk róla, de két évvel azelőtt majdnem kitette a szűrömet otthonról a munkakeresés miatt. A tizenkilencedik szülinapomon történt, amikor már egy éve állás nélkül voltam, és apám megelégelte. Mindketten tudtuk, mekkora szerencsém volt, hogy épp aznap futottam össze Főnökkel, aki a gondjaiba vett, és munkát adott nekem. Főnök később híres lett, akinek a nevét mindenki ismeri. Szüksége volt rám, és én boldog voltam, hogy mellette dolgozhattam. De most más a helyzet – gondoltam. Mélyet lélegeztem. Fülledtnek éreztem a levegőt.

Apám elém tolta az egyik sört. A doboz hidegsége a bőröm alá férkőzött.

– Mit mondtál Hubának? – kérdezte végül.

– Hogy rendben – feleltem, és kinyitottam a dobozt. Az orromat megcsapta az erjedt, kesernyés sörszag. Belekortyoltam, az íze is kesernyés volt. – Mi mást tehetnék? – bukott ki belőlem önkéntelenül egy hozzáfűzés. Apám leejtette a vállát, nekem meg ettől olyan érzésem támadt, mintha a gyomromat ejtették volna le a térdemig. Legszívesebben visszaszívtam volna az utolsó megjegyzésemet. – Igazából örülök neki, jó helynek ígérkezik – tettem hozzá sietve, de már késő volt.

Apám az arcomat fürkészte. Azt leste, mi jár a fejemben. Az járt a fejemben, hogy engem Főnöknél megbecsültek, és szerettek. Tudtam, hogy jól csinálom a dolgomat, és hogy a világon senki más nem tudná azt jobban csinálni. Ilyen munkám se lesz többet – gondoltam és a gyomrom a térdem magasságától a bokámig süllyedt. Apám mintha olvasott volna a gondolataimban.

– Tudom, hogy Főnöknél jól érezted magad, de az élet megy tovább, és neked meg kell találnod a helyedet máshol!

Sokáig hallgattam, végül lenyeltem a torkomban ülő gombócot és kierőltettem egy néma bólintást.

– Máshol is szeretni fogsz – folytatta apám –, meglátod.

– Aha – feleltem, majd némi habozás után őszintén kimondtam, amire gondoltam –, csak éppen sosem lesz olyan testhez álló feladatom többé sehol. Az a munka azért volt olyan különleges, mert Főnök különleges volt. Nélküle egy hozzám hasonló átlagember csak átlagos dolgokra képes. A sörösdobozzal matattam egy darabig. – De azért biztos jó lesz az az étterem – tettem hozzá kis idő múltán.

Apám bólintott, anyám viszont a konyharuhába törölte vizes kezét, és hátrafordult. Általában keveset beszélt, megválogatta, mikor szólt bele a társalgásba.

– Ne légy kishitű, Lalika! – mondta. – Sosem láttam még ilyen talpraesett, értelmes, jószívű fiút, mint te. Főnök nem véletlenül választott éppen téged. Nem csak ő volt ám különleges abban a csapatban.

Elmosolyodtam anyám bíztatásán. Az anyák már csak ilyenek – gondoltam. Egy szavukat sem lehet hinni. Egy kissé mégis enyhült a rossz érzés a gyomromban. Jobb, ha beérem azzal az élettel, amivel mindenki más is – gondoltam még hozzá, ám akárhogy igyekeztem vidáman tekinteni erre a tervre, merev lett az arcom, és nem esett jól a mosolygás.

 

Húsvét előtt Hubával elmentünk abba az étterembe a Villányi úton. Előzőleg persze már rákerestem a neten, és végigbogarásztam a honlapjukat, főként az étlapjukat, hogy megfelelően tájékozott legyek a felvételi beszélgetésen. Az épület megjelenése így a fotókról már ismerős volt, élőben mégis egészen más benyomást tett a hagyományos stílusú vendéglő. A bejárat felett cirádás tábla hirdette a nevét: HÁJPACNI.

Odabent fokhagyma, és forró olaj illata érződött. A súlyos faasztalok mellett elégedetten mosolygó arcok hajoltak a gőzölgő levesestányérok fölé, evőeszközök csörrentek, poharak csilingeltek, fiatal nők elfojtott kacaja csengett. Huba a pult mögé kalauzolt, és bemutatott a tulajnak. A tulajdonos, akit Huba csak Gézabának hívott, meleg kézfogással üdvözölt. Deres bajusza és rozmaring illata volt. Amíg Huba leült egy sörrel az ablak mellé, addig engem Gézabá behívott az irodájába beszélgetni. Kiderült a rozmaringillat oka is, mert az asztalon cserépbe ültetett fűszernövények sorakoztak, és a hozzá legközelebbi éppen rozmaring volt. Gézabá beszéd közben időnként megmorzsolgatta az ujjaival valamelyik ágát, aztán megszagolta a kezét. Gézabá behívta az irodába a konyhafőnököt is, egy fiatal embert, húsos ajkakkal, fehér köpenyben.

Gézabá anekdotázással kezdte a beszélgetést azokról az időkről, amikor még Főnök mellett dolgoztam. Főnököt mindenki ismerte a médiából, és Gézabá sokat kérdezősködött róla, meg arról, hogyan éltünk akkoriban. Elmeséltem neki, miket főztem akkoriban Főnöknek, és hogy mennyire szerette a sült oldalast, meg a palacsintát. Mikor így jól kibeszélgettük magunkat, gondoltam, hogy most biztos rátérünk majd az állásinterjúra, de Gézabá a szemét törölgetve a konyhafőnökre pillantott, aki bólintott, aztán annyit kérdezett, hogy mikor tudnék kezdeni. Gézabá mondta, hogy mennyi lenne a fizetésem, ha elfogadom, én pedig elfogadtam, és megegyeztünk, hogy a következő héten már kezdek is.

Én a napi menü elkészítéséért lettem felelős. Gézabá a kezembe adta a következő heti menülapot, és együtt átnéztük.

– Menni fog? – kérdezte.

Bólintottam. Minden étel készítésében gyakorlott voltam, de nem csodálkoztam Gézabá aggodalmasságán. A korábbi évek rendszere sajátos módon nem kedvezett a szakácsok nevelésének, aminek eredményeként a fiatalok a hagyományos ételek közül a legegyszerűbbek elkészítését sem tanulták meg az iskolában, ott csupa reformételt tanítottak nekik. Emellett jelentős munkaerőhiány alakult ki a szakmában, ami még mindig nem oldódott.

– A konyhafőnökünk igazi mester – dicsérte Gézabá –, de a fiatalok még csak most tanulják tőle a szakmát. Nem győzi a munkát. Önálló munkaerőre van szükségünk.

Megnyugtattam Gézabát, hogy nem lesz gond, és kézfogás után mosolyogva léptem ki az irodából.

Rögtön az ablak melletti asztalhoz siettem, és kivonszoltam Hubát az étteremből, annak ellenére, hogy vonakodva hagyta abba a telt keblű pincérlánnyal folytatott diskurzust. Az utcára érve szóvá is tette, hogy minek erőszakoskodtam annyira, amire azt feleltem, hogy igazán beláthatná, amikor a jövőmről és a hosszútávú terveimről van szó, amiket szeretnék vele megbeszélni, az nem tűr halasztást. Hubát azonban ez nem hatotta meg és morogva közölte, hogy neki is voltak tervei a pincérlánnyal, méghozzá rövidtávúak, egészen pontosan aznap estére vonatkozóak, és szerinte azok sokkal előrébb valók lettek volna. Ennek ellenére tovább bandukoltunk a hűvös tavaszi szélben. Szívtuk a kipufogók szagát, és a délutáni csúcsforgalom zaját átkiabálva elmeséltem neki az egész beszélgetést, azzal fejezve be, hogy húsvét után kedden kezdek az új munkahelyemen.

Mikor idáig értünk, akkor vettem csak észre, hogy egy csendes keresztutcában gyalogolunk, egy négyszintes háztömb mellett. A nagy mesélésben észre sem vettem, hogy kerültünk oda.

– Itt van az új albérletünk a hugival – mondta Huba. – Te meddig maradsz apádéknál?

Nem válaszoltam, mert nem tudtam, meddig szorulok még a szüleim támogatására. Szerencsére Huba figyelme elterelődött az ajtónyitásnál, és nem kérdezgetett tovább.

Magasföldszinti lakás volt. A konyha és a vele egybenyíló nappali kissé rendetlen volt, de a délutáni nap barátságos fénybe vonta az egyszerű bútorokat és a szanaszét heverő könyveket, bögréket. Kávé és csokoládé illata lengte be a lakást. Huba leültetett a konyhaasztalhoz. Éppen elővett két doboz sört, amikor a folyosóról nyíló egyik szobából kilépett Anna, egy könyvvel a kezében. Köszöntem, és megkérdeztem, mit olvas.

– Tolsztojt – jött a válasz.

Huba fintorgott.

– Most képzeld el! Irodalmat tanul az egyetemen. Meg franciát. Nem tudom, hogy fordulhat elő ilyen a családunkban.

Anna egy legyintéssel jelezte Hubának, hogy máris unja a témát, elővett egy csomag nápolyit a szekrényből, és elénk rakta. Anna almaillata megcsapta az arcomat, összekeveredett a csokis nápolyi illatával. Anna kivett két nápolyit, és visszament a szobájába, maga után húzva a sültalma felhőt. Mikor eltűnt, Huba negyedórás monológba kezdett arról, hogy micsoda hülyeség ilyesmit tanulni, és hogy mire lehet ezzel menni, meg hogy látnom kellene Anna évfolyamtársait, hogy azok micsoda lúzerek, és hogy Anna az egyetlen épkézláb köztük, nem is tudja, hogy keveredhetett az ő húga ilyen helyre. A monológ közben hátradőlt a széken, és úgy düllesztette a hasát, hogy abból én rögtön láttam, milyen rettentően büszke a kishúgára, aki annyira hülye, hogy irodalmat tanul az egyetemen.

Csendben hallgattam Hubát, és közben kíváncsian pillantgattam körül a konyhában. Végül Huba észrevette, és megmutatta a lakás többi részét is. A szobájában egy gigászi méretű ágy terpeszkedett, a polcokat pedig szerszámok, és bizonytalan eredetű alkatrészek borították el. Anna szobájába is bekopogtunk és bekukucskáltunk, de úgy láttam, észre sem vette, annyira belemerült a könyvbe, amit az ágy sarkában kuporogva olvasott. Az ágyán kívül minden bútort elborítottak a könyvek és papírkupacok. A harmadik szoba ajtaja nyitva volt, és én oda is belestem, de az csaknem üres volt. A sarokban ágy, falnál ruhásszekrény, az ablak alatt íróasztal. Madárcsicsergés hallatszott be a nyitva hagyott ablakon, amely a hátsó kertre nézett.

– Még nincs albérlőtársunk. Keríteni kellene valakit! – mondta Huba.

Kellemesen telt a délután. Megettük a nápolyit és megittuk a sört az új állás örömére. Az munkahely jókedvre derített. Az étterem és Gézabá barátságos természete csupa jót ígért. Talán mégis igaza van apámnak, és megtalálom a helyem máshol is – gondoltam. Csaknem indián szökdelésben mentem haza. Szökdécselve járkáltam végig az ünnepek alatt, még húsvét hétfőn is. Anyámat megöntöztem levendulaillatú kölnivel, és apámmal megettük az összes sonkát, meg egy tepsi almáspitét, és nekem még mindig nem múlt el a szökdécselhetnékem.

Kedd délutánra viszont elmúlt a szökdécselés és keserves vánszorgás vette át a helyét.

 

Az eset úgy történt, hogy kedden kora reggel érkeztem a Hájpacniba. Az étterem zárva volt még, a hátsó bejáraton kellett bemennem a csupa csempe és rozsdamentes acél konyhába. A polcokon glédában álltak a tányérok, máshol a serpenyők, lábosok. A tűzhelyek egy sorban a konyha két végéig értek. A munkapultokat és a tűzhelyek fölött terpeszkedő óriási elszívókat rozsdamentes acél borította. A személyzet már ott szorgoskodott és csörömpölt az edények közt. A konyhafőnök mindenkinek bemutatott. Egyelőre csak a konyhai személyzet volt ott, a pincérek később kezdtek. Volt egy saláta és leves szakácsnő, huszonöt körüli, Katának hívták. Volt egy húsfélék és halak készítéséért felelős szakács, az is fiatal volt még, nálam pár évvel idősebb csak, Péter nevű, rajta kívül pedig egy köreteket, szószokat készítő szakácsnő, akit Marinak hívtak. Ő is fiatal volt, nálam alig tűnt idősebbnek. Ott sürgölődött még két tanuló, akik a szakácsok keze alá dolgoztak, meg két konyhai kisegítő.

A napi menüért felelős szakácsnak lenni szerencsés dolog a munkaidő szempontjából. Nem kell késő estig dolgozni, mint egyéb esetben egy szakácsnak. A menüt általában dél, és délután három óra közt tálalja az étterem, mindaddig, amíg el nem fogy. Ez azt jelenti, hogy a szakács reggel korán bemegy, megfőzni, de délután négy körül már végez a munkával.

Az első napon gulyásleves és palacsinta volt a menü. Felöltöttem a fehér kabátot, és a fejembe csaptam a fehér sapkát. A konyhafőnök mellém rendelte segítségnek Beát, az egyik tanuló szakácsot. Bea alacsony, húsos teremtés volt, akin látszott, hogy hamarosan még ennél is kerekebb lesz. Megtudtam tőle, hogy a múlt héten Péternek segített, de már alig várja, hogy megtanítsam palacsintát sütni. Sóhajtva vallotta be, hogy otthon semmi konyhai munkára nem volt lehetősége, ezért igen tapasztalatlan. Megnyugtattam, hogy a palacsintakészítés nagyon egyszerű, nem kell aggódnia. Bea időről-időre odasomfordált a sarokban álló asztalhoz, ahol egy tányéron megkezdett zsíros kenyér hevert maradék kovászos uborkával. Mikor intettem neki, hogy kezdhetünk, először a szájába tömködte a zsíros kenyér maradványait, csak azután kezdte előszedegetni a hozzávalókat a leveshez.

A kisegítők előkészítették a zöldségeket, felkockázták a húst. A nyers hús szaga megcsapta az orromat. A konyhafőnök azt mondta, a gulyáslevest nyugodtan rábízhatom Beára, így amíg Bea feltette a levest főni, én a konyhával ismerkedtem, és igyekeztem gyorsan megtanulni, mi hol van.

Kicsit később elővettem a palacsintához a hozzávalókat. Nagy tálat készítettem elő, abba mértem ki a lisztet. A finom puha fehér liszt simogatta a tenyeremet, ahogy belenyúltam, és az érintés nyomán érzések, emlékek tömkelege tolakodott a fejembe, amitől egészen elfelejtettem, hol is vagyok. Főnök jutott eszembe, hogy mennyire szerette a palacsintát. Összefacsarodott a szívem az emléktől. Bea lökött oldalba a könyökével, hogy magamhoz térjek. Visszatért a leves mellől és elém tolta a tojásokat. Segített feltörni őket, én pedig szórtam még a tálba néhány csipet sót, és elkezdtem összeforgatni a lisztet a tojásokkal. A kezem járt automatikusan, a szemem pedig csak bámulta, ahogy a sárgáják szétfolynak a liszt közt, belehemperegnek, morzsolóssá válnak, de mire idáig jutottam, már semmit nem láttam a szememet elárasztó könnyektől. Valaki oldalról a tál fölé hajolt, én pedig dermedten fordultam oda, mert éppen olyan volt, mintha Főnök kukucskált volna a tálba, ahogy annak idején szokta. A könnyeimen keresztül homályosan pillantottam meg Bea arcát. Két könnycsepp hullott a tésztába, mire Bea kicsit odébb tolta a tálat, és tanácstalanul bámult rám. Tétován felemelte a tejes palackot, én pedig bólintottam, hogy öntheti. Megtöröltem a szemem, visszahúztam a tálat, és a robotgéppel kevertem tovább a tésztát. A könnyeim újra eleredtek, és nem is akartak elállni, hullottak, potyogtak bele a tálba, meg a pultra. Bea sóhajtott egy nagyot, kivette a tálat a kezemből, elvette a robotgépet, és simára keverte a tésztát. Zsebkendőt vettem elő, rendbe szedtem magam, töltöttem a tésztába szódavizet és egy kevés olajat, aztán elővettük a serpenyőt.

És akkor kezdődött csak az igazi rémálom. Ahogy felforrósítottam a serpenyőt és merőkanállal beleöntöttem az első tésztaadagot, sülni kezdett a napsárga palacsinta, és az egész konyhát elárasztotta az édes, olajos, forró tészta illata. Az illat felszállt az orromba, onnan a koponyámba, be az emlékeimbe, vissza a mellembe, és ellenállhatatlanul kirobbant belőlem a zokogás. Főnök arcát láttam, ahogy beleharap az összetekert palacsintába. Potyogtak a könnyeim, folytak végig az arcomon, le a ruhámra, bele a serpenyőbe, és rázkódtam a sírástól. Otthagytam a palacsintát, és egy sámlira rogyva, az arcomat a tenyerembe temetve bőgtem tovább, a konyha néma személyzetétől körülvéve. Csak akkor pillantottam fel, amikor égett illatot éreztem. A serpenyőre néztem, mire Bea lekapta a tűzről, belenézett, aztán szomorú grimasszal a kukába kotorta a megégett palacsintát.

A nagy csöndben a konyhafőnök lépett a hátam mögé, megveregette a vállam és azt mondta, pihenjek egy kicsit, mielőtt nekikezdek a következő palacsintának. Eltelt vagy fél óra, mire megnyugodtam. Akkor újra begyújtottuk a tűzhelyt, felforrósítottuk az olajat, és belemertem egy kanál tésztát a serpenyőbe. A konyha személyzete mind a hátam mögött állt és kíváncsian figyelt. Néhány másodperc telt csak el, és az illatok megint elárasztották a konyhát. A látásom kezdett elhomályosulni, és kezdtem kétségbe esni. Nem bőghetem el magam újra – gondoltam. Ismét megjelent előttem Főnök arca, amint áhítattal beleharap az összetekert palacsintába. Ellenállhatatlan erővel robbant ki belőlem a zokogás, és rogytam le a sámlira. Mire felocsúdtam, Bea már levette a serpenyőt a tűzről és mutatta a félig sült tésztát, amit megpróbált megfordítani, de nem sikerült és összegyűrődött. A konyhafőnök tanácstalanul vakargatta a füle tövét. Megsüthette volna ő is a palacsintákat, de neki a másik tűzhelyen ott volt a saját munkája, és a saját tanulószakácsa is rá várt.

Bea hozott egy hideg vizes borogatást a homlokomra, majd kis idő múlva megkérdezte, megpróbáljuk-e még egyszer. Bólintottam. Mikor az olajat forrósítottuk, megkérdezte, hogyan kell a palacsintát megfordítani, ha esetleg úgy adódna, hogy valami miatt én nem érek rá. Összeszorítottam a számat, aztán nagy levegőt vettem, és elmagyaráztam neki, mikor és hogyan kell megfordítani. Hogy legjobb, ha először nem dobálja, hanem lapáttal csinálja, és hogy meg kell várni, amíg elég merevre sül ahhoz, hogy már ne szakadjon és gyűrődjön. Belemertem a tésztát a serpenyőbe. A szemem sarkából láttam, hogy Péter egy ezrest tesz a pultra a konyhafőnök könyöke mellé, súg valamit a fülébe, majd kezet fognak. A tészta sülni kezdett és én mindenre próbáltam gondolni, hogy kiverjem Főnököt a fejemből, de amikor az illatok terjedni kezdtek, megint kirobbant belőlem a zokogás. A könnyeimen át láttam, hogy a konyhafőnök bosszús képpel kivesz egy ezrest a zsebéből, és leteszi az asztalra, Péter pedig vigyorogva mindkettőt zsebre vágja. Egy-két perc elteltével az egyik kisegítő megbökdösött, hogy figyeljek Beára, aki óvatosan megemelgette a palacsinta szélét a lapáttal, és kérdőn felém fordult. Én a tésztára pillantottam, bólintottam, majd újabb zokogásban törtem ki. Bea megfordította a palacsintát, végül a megsült darabot tányérra borította. Az első darabot megtöltötte cukorral kevert kakaóporral, és egy kistányéron átnyújtotta a konyhafőnöknek, aki óvatosan a szájához emelte, és beleharapott. A konyhafőnök arcán mosoly terült szét, én pedig bőgve temettem a tenyerembe az arcomat.

Bea akkor felém fordult és megkérdezte, hogy gyakorolhatná-e még egy kicsit a palacsintasütést a felügyeletem alatt. Én bólintottam, ő pedig néma intéseimtől vezetve, és könnyeimtől kísérve sütötte a palacsintákat. A két kisegítő megtöltött párat, és a személyzet tagjai is mind kóstoltak egyet-egyet a híres-hírhedt ikonikus ételből. Gézabának külön kistányéron vittek be néhányat az irodába. Ebédidőre nagy halom palacsinta sorakozott előkészítve, melegen tartva.

Megjelent a bögyös pincérlány kacéran kivágott blúzban, az étterem pedig megtelt vendégekkel. A menü aznap igen népszerű volt, szinte nem is rendeltek mást a vendégek, amíg az el nem fogyott. Munkaidő végén levettem az egyenruhám, és elindultam az iroda felé. A konyhafőnök jött utánam.

Az irodában le se ültem, úgy jelentettem Gézabának, hogy felmondok. Erre ő a szívére tette a kezét.

– Mi a gond, fiam? Bántott valaki?

Nemet intettem a fejemmel.

– Akkor meg mi a baj?

Sokáig hallgattam, mielőtt kinyögtem:

– Mindig bőgnöm kell.

Gézabán látszott, hogy semmit nem ért. A konyhafőnökre nézett, aki mellé lépett, és a fülébe sutyorgott valamit.

– Aha – mondta Gézabá. – A palacsinta kényes étel, attól könnyen elönti az ember szívét a szomorúság. Majd kihevered a lelki bánatot. Most menj haza, és holnap reggel gyere vissza dolgozni!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 4.2/10 (44 votes cast)
10 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Szia! Gratulálok a továbbjutáshoz!
    Sajnos nem tudtam végigolvasni, csak felületesen átfutottam a végét. Semmi nem fogott meg benne, sem a stílus, sem a téma, ami még csak nem is körvonalazódik, bár a címkék adnak némi támpontot. Sajnálom, de biztos nem olvasnám végig.

  2. Gratulálok a kikerüléshez. Aranyos, kedves sztori. Kíváncsivá tett, mi lesz szegény Lalival, hogy folytatja életét… , szurkolok neki. Olvastam volna még.

  3. Kedves Katalin!
    Szerintem kellemesen fogalmazol, velem sokáig olvastatta magát a részlet, egyedül a munkahelyi leírások untattak. Volt pár központozási hiba a kötőjelekkel, néhány fura kifejezés (nekem a fűszag valami mást jelent), és kicsit egyhangú volt az illatok érzékelésének eleme, ami amúgy jó karakterábrázoló eszköz, csak kicsit szerintem túlhasználtad. Nekem rögtön átjött, hogy realista románcot olvasok.
    Ami kellemetlen meglepetés volt: végig abban voltam, hogy egy napjainkban 50es fazon emlékeit látjuk a 70es évekből, és csak sokára jött be a korszakbeli elhelyezés az internet miatt, ez nekem csalódást okozott, bírtam volna egy retró sztorit.
    Egyelőre én sem találtam benne olyan horgot, ami miatt biztosan továbbolvasnám, de ugyanakkor érdekel is, mit tartogathat még a történet. Gratula!

  4. Azt mondjuk nem mondanám, hogy nem látszik, merre megy a történet, mert szerintem ennyiből is kristálytiszta: fiúnak fel kell dolgoznia egy fontos ember elvesztését, miközben keresi az útját és be van lengetve egy romantikus szál is. Ez mind ott van a részletben. Tény, hogy kicsit lassú meg elmélkedős a stílus, de ettől még nem rossz a részlet, ami kikerült, sőt 🙂 Ilyen történetekre is szükség van, jó, hogy meg lett írva. Gratulálok hozzá!

  5. Nekem tetszett, bár ennyi részlet után nem venném meg a könyvet. Viszont egy novellát el tudnék képzelni belőle 🙂 bár lehet, hogy később kibontódik a sztori, és érdekessé válik, de egyelőre nem ezt az ígéretet kaptam a részletből 🙂 De gratulálok, mert ide kikerülni már egy hatalmas eredmény 🙂 és úgyis a lektorok döntenek, ők látják az egészet 🙂 azt is, amit mi nem 🙂

  6. Köszönöm szépen a hozzászólásokat, és hogy időt szántatok rá. Mindegyik nagyon érdekes volt a számomra.

  7. Gratulálok a kikerüléshez!
    Nekem tetszett az írásmód, de a végén a főzési jelenetet szerintem elnyújtottad. Egyrészt mindent a segéd csinál, aki nem tud főzni, másrészt nehéz elképzelnem, hogy egy 20-as éveiben járó fiú fél órai szünet alatt sem képes annyira összeszedni magát, hogy ne essen szét. Ha sorozatban, pihenő nélkül történne, reálisabb lenne. Összességében érdekes realista kortárs regénynek indul.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük