Simon Tamás: Járkálók

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-kiado-szerzoi” newwindow=”yes”] A kiadó szerzői[/button]

Járkálók

Ó, ha magácska mindent tudna, akkor elmenekülne innen, mintha a rosseb üldözné, én mondom. Pedig én aztán megéltem már pár dolgot ebben a 80 évben. Na, figyeljen rám, nincs nekem arra időm, hogy mindent kétszer mondjak el. Mit is mondott, ki maga? Regényeket ír? Furcsa egy népség az biztos. Biztos, hogy akarja? Tuggya, én még fiatal srác voltam, amikor az ilyenek, mint magácska is, szarba sem voltak véve, mert mindenki a háborúval volt elfoglalva. Úgy bizony, a háborúval. Egyesek szerint akkor indult az egész. A hülye háborúval. Visszajöttünk többen, de nem ugyanúgy, mint ahogy elmentünk. Nekem szerencsém volt. A gyerekkori barátom, Ernie, a visszatérésünk másnapján halt meg. Öngyilkos lett. Adott egy búcsúpuszit az asszonynak és kiloccsantotta a kurva agyát a fészerben. Az emberek megváltoznak, mikor szarni is csak golyózáporban lehet. Vannak, akik nem bírják, begolyóznak. Henry felakasztotta magát az erdőben. 2 hét múlva találtuk meg, kemény gyomrom van, akkor még keményebb volt, de rókáznom kellett. Hetekig a feketére rothadt arcával álmodtam. Az asszony azt mondta, hogy menjek el pszichológushoz. Férfiember pszichológushoz? Kiröhögtem, de magamban azért elgondolkodtam a lehetőségen. Aztán egyszer vége lett a rémálmoknak, úgy tűnt, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.

Remegett a kezében a szűrő nélküli Lucky Strike. Köpött egyet, a veranda rég mázolt deszkái szomjazó gyerekként itták a nyálát. Valami csattant. Kérdőn néztem rá, erre a flanelinges, őszhajú aggastyánra, de ő csak vállat vont. Még egyet köpött, felbontotta a következő sörét, belekortyolt és folytatta:

Pár évvel később – ne várja el tőlem, hogy emlékezzek pontosan hány év telt el  – mintha Henryt láttam volna az erdőben császkálni. Elég részeg voltam, de nem annyira, hogy hallucináljak. Mondtam Robertának, a feleségemnek, aznap este, hogy Henry az erdőben császkál, de csak nevetett rajtam és főzött nekem egy kávét. Roberta, nem vagyok hülye – mondtam, de csak mosolygott. Szerettem a mosolyát. 1966-ban ment el, rákban. Én itt még mindig szívom ezt a kurva cigarettát, ő pedig halott. Na, mindegy, 20 év telt el azóta, nem igaz? Aki a múlton rágódik, annak befellegzett, felénk így mondják. Maguk városiak örökké csak a múltjukat siratják, azért élnek olyan keveset. Na, de folytatom, mert maga itt elunja az életét mellettem. Az, hogy láttam Henryt lehet, hogy tényleg azzal volt összefüggésbe hozható, hogy hiányzott és szerettem volna, ha él. Ez idő alatt többen is eszüket vesztették és öngyilkosok lettek. Volt, aki a családját is vitte magával. Egyszerűen összeroppantak a teher alatt, nem tudták elfelejteni a harcteret. És azt a gázt, amit eregettek ránk, azok az állatok. Állítólag valami kísérleti ideggáz volt, de én csak a szagára emlékszem. Olyan volt, mintha a döglött kutya szagát kereszteznénk a kelkáposztáével. Borzasztó volt, ráadásul nem is használt. A szag az persze az ember orrában maradt még napokig, akár hetekig is, de ennyi, semmi több. Gondoltam akkor. 

Megkeményedett az arca és a semmibe bámult. Gépiesen emelte a sört a szájához, megitta és beledobta a csikket. Furcsán nézett rám, mintha akkor látott volna először. Aztán visszatért és az út irányába mutatott, ahol egy nő sétált:

Látja ott azt a nőt? Szegény Patricia, nem volt könnyű élete, annyi szent. Megmondom magának, az a nő egy nyugalmasat nem aludt az elmúlt 40 évben, kivéve akkor, mikor nyugtatókkal üti magát. Akkor aztán alszik, mint a tej. Ha elfogy a nyugtató, akkor sikoltozik az éjszaka és a ház körül járkál. Bolond, azt mondják. Nem csodálom. Amikor az apja velem együtt visszatért abból a kurva háborúból, a kis Patricia mindössze 10 éves volt. Tündéri arc, szőke haj, minden ami egy kislányra kell. Aztán az apja is megbolondult. Azt mesélik, hogy a kis Patricia mikor benyitott a hálóba, akkor az apja éppen az anyja beleiből falatozott. Nem tudom mi igaz belőle, annyi bizonyosan, hogy Butchot nem látta senki egy ideig és az asszonyt se. Mi is volt a neve? Nem fontos. Patricia sikítva rohant végig a városon, elvitték a kórházba és csak évekkel később tért vissza. De visszajött. Hogy miért? Nem tudja senki. Azóta csak sétálgat az utcán, egyedül. Nem szól senkihez. Hol hagytam abba? Tudom már! A szagnál. A hadsereg azt mondta nekünk, hogy a gáz nem halálos, de lehetnek mellékhatásai. Azt nem mondták meg, hogy milyen mellékhatások, de itt lakott pár csóka a háború után, figyeltek minket. Az öngyilkosságokon kívül semmi nem történt, azt pedig betudták a háború okozta stressznek, úgyhogy fogták a fényes dossziékat és elmentek. Azóta sem jöttek vissza. 

Valami megint csattant:

A kurva kutya, ki akar jönni a fészerből! Nem fogom kiengedni. Nagyon buta állat, nem is tudom miért nem lőttem még le. Sajnálnám azért egy kicsikét. Szóval, miután a hadsereg orvosai elmentek még páran meghaltak, de semmi kirívó, hisz mindenhol felkötik magukat a népek és mindenhol vannak elmebetegek. Egyik este, november lehetett, ne kérdezze milyen év volt, talán 1955, Roberta sikoltására ébredtem. Azonnal kiugrottam az ágyból, akkor még nem volt szokás, hogy az asszonyok csak úgy sikongatnak mindenért, mint manapság. Roberta hátrált a hálószoba ajtaján. Ránéztem és halkan megkérdeztem, hogy mi van. Henry – suttogta, de olyan fehér volt az arca, hogy szinte világított. Kérdőn néztem rá, maga is úgy nézett volna. Mi van vele? – kérdeztem, de Roberta nem szólt semmit. Lépteket hallottam a folyosóról. Roberta közben beljebb jött, hogy minél közelebb legyen hozzám. Magam mögé parancsoltam. A csoszogó lépteken kívül valamiféle csöpögést is hallottam. Őszinte leszek magához, rendesen be voltam szarva. Vártam egy kicsit, hallottam hogy csapódik a verandára vezető ajtó. Az ablakhoz rohantam, de hirtelen nem láttam semmit. Roberta sírt. Kinéztem még egyszer az ablakon és akkor észrevettem. Valami mozgott a sötétben, lassan bicegve, félrebillent fejjel, oda fel, az erdő felé, a hegyekbe. Hülyeség lett volna utána menni, hisz éjszaka volt. Leültem Roberta mellé az ágyra és kértem, hogy mesélje el az egészet. Először nem tudott megszólalni rendesen, csak szipogott és sírt felváltva. Végül megszólalt: Lementem vízért, és láttam, hogy valaki áll az ajtóban. Valamiféle árny, nem tudtam kivenni az alakot. Megijedtem persze, de nem mozdultam meg, nem csináltam semmit. Aztán kinyílott az ajtó és ez a Henryre emlékeztető valami belépett. Akkor sikoltottam és rohantam, hogy felébresszelek  – mondta. Az a valami, aki valaha Henry volt, a házamban járkált? Érti? Én sem értettem, belerőltettem egy altatót a feleségembe és egész éjjel a konyhában cigarettáztam, puskával az egyik kezemben. Mikor reggel felkelt, még egyszer kivallattam és akkor is biztosan állította, hogy Henry volt az, nem lehetett más, megismerte a vonásait. Nem hittem, hogy hazudik nekem a feleségem.

Felbontott még egy sört, a cigarettacsikkek már kisebb halmot alkottak mellette, de nem fogyott ki a szuszból. Sajnos a kutya sem, csodálkoztam, hogy a fészer ajtaja még nem szakadt ki:

Még aznap délelőtt elmentem az egyetlen háborús barátomhoz, akinek még megmaradt az esze. Elmeséltem neki az egész történetet, kezdve azzal, hogy én is láttam Henryt császkálni az erdőben. David először hülyének nézett, de valószínűleg látta rajtam, hogy nem hülyéskedek. Eldöntöttük, hogy elmegyünk, oda fel, az erdőbe, utánajárunk a dolognak. Összeszedtük a fegyvereinket és délben már el is indultunk. Csontig hatolt a hideg, annyi szerencsénk volt, hogy a hó még nem esett le, mert akkor biztos, hogy meghalunk. Ez jó 1 óra gyaloglást jelent, úgyhogy mire elértünk az erdő szélére, addigra teljesen elgémberedtünk. Termoszban vittem magammal teát, soha nem örültem még annyira teának, mint akkor. Most mi legyen? – kérdeztünk egymástól. Elindultunk befelé az erdőbe. Megtaláltuk azt a helyet, ahol Henry felakasztotta magát, de Henry sehol nem volt. Ahogy múlott az idő és egyre fáradtabbak lettünk, kezdtem kételkedni Roberta szavahihetőségében. Bár, a hangokat én is hallottam, de lehet, hogy csak akartam hallani, mert hinni akartam a feleségemnek. Érti? Ott álltunk az erdő közepén, és én azon kezdek el gondolkodni, hogy álmodtam az egészet. Davidnek nem mondtam, képes lett volna lelőni és ott hagyni, amit meg is értettem volna. Novemberben már délután sötét van, úgyhogy sietősre vettük a dolgot, futva jártuk körbe az erdőt. Egyszer csak észrevettem, hogy a saját lépteimen kívül nem hallok mást. Hátranéztem, David guggolt és valamit fogott a kezében. Mi az? – kérdeztem tőle. Nem szólt semmit, úgyhogy közelebb mentem. Elővett valamit abból, amit talált. Butch igazolványa volt. Itt lakik az erdőben? – kérdeztem tőle, mintha tudhatta volna a választ. Iszonyúan féltem. Arra gondoltam, hogy ezek hárman – Henry, Ernie és Butch vidám grillpartikat tartanak itt az erdő közepén, szabadidejükben pedig császkálnak a város körül, néha-néha bemennek valakihez és halálra rémítik őket. Hányan lettek öngyilkosok? – kérdezte David. Harmincketten – válaszoltam. És akkor jöttem rá. Amúgy is rettenetesen fáztam, de akkor úgy éreztem, hogy a testhőmérsékletem közelít a mínusz tartomány felé. Jézusom! – mondtam. Úgy látszott, hogy ugyanarra gondoltunk. A gáz, az öngyilkosságok, Henry a házamban. Nagyjából összeállt a kép. Nem haltak meg. – mondtam. – Valahogy felkeltek és errefelé császkálnak azóta is. A rohadt életbe! David elkezdett visszafelé rohanni. Követtem a példáját. Már sötét volt, mire visszaértünk a városba, jártányi erőm sem maradt. 

Én is rágyújtottam, észre sem vette, hogy veszek a cigarettájából:

Hazajöttem. Először semmi gyanúsat nem fedeztem fel, a konyhában világított a lámpa, arra gondoltam, hogy Roberta vacsorát főz. Mikor beléptem az ajtón már nekiálltam az egész históriának, hogy minél előbb a végére érjek aztán a hangszálaim feladták a küzdelmet. Henry állt a konyha közepén. Roberta mellette. Üresek voltak, láttam a szemükön, hogy semmi nem maradt bennük. Henryt azonnal fejbe lőttem, nem tehettem mást. De Roberta más volt. Mégis csak az az asszony, aki megosztotta velem a vacsorát, az ágyat, mindent. Vérzett a nyaka, de mintha nem vette volna észre. Félrefordította a fejét, mint a kutyák szokták, mikor ételt várnak. Roberta! – szóltam. Semmi nem történt. Állt a konyha közepén a vérző feleségem és nem szólt hozzám. Henry még mozgott a padlón, belelőttem még egyet. A természetes emberi reakció, mikor eldördül egy lövés, hogy összehúzzuk magunkat. Próbálja majd ki, ha teheti. De Roberta még csak nem is pislogott. Nem tudtam mit csináljak. Közelebb mentem hozzá, hátha csak sokkot kapott. De istenem, az a rengeteg vér, ami folyt belőle. Nem lehet ezt túlélni, főleg akkor nem, mikor az legközelebbi kórház 50 mérföldre van. Még egy lépéssel közelebb mentem, de nem reagált. Ráemeltem a puskát. A kezem remegett, izzadtam, mintha nem töltöttem volna fél napot odakint az isten tudja milyen hidegben. Képtelen voltam meghúzni a ravaszt. Kirohantam a fészerbe, kerestem valamit, hogy el tudjam kapni. Valami hálót kerestem, kötelet, zsákot, akármit. Az agyam úgy pörgött, hogy attól féltem agyvérzést kapok. Valami motoszkált a hátam mögött. Megpördültem. Roberta lépett be a fészer ajtaján.

Sírt, a cigaretta a körmére égett. A fészer falának olyan hangja volt, mint ami hamarosan megadja magát a kutya akaratának.

Végre megtaláltam, amit kerestem. Egyre közelebb jött. Felé dobtam a hálót, amit még a hadseregből loptam és ettől megadta magát. Nem tudott mozogni, csak a kezét nyújtogatta és mikor lépni próbált elesett. Nézze, én azt hittem, hogy megőrültem és mindez csak egy rossz álom. Becsuktam a fészer ajtaját, rátoltam a reteszt, bementem a házba, leültem a konyhába a székre, Henry rothadó teteme mellé. Gondolkodtam, éjszaka lett, hajnal, délután és megint éjszaka. Roberta valahogy kikekeveredhetett a hálóból, mert a fészer ajtaját kaparta és egy halott erejével ütötte. Nem tudom hány nap múlva történt. Nem jutott eszembe semmi, hogy mit csinálhatnék vele. Mégis a feleségem volt, hát nem igaz? Az ember normális esetben csak úgy nem puffantja le a saját feleségét. Henryt eltemettem a hátsó udvaron. David pár nap múlva átjött hozzám, neki azt mondtam, hogy mire hazaértem Roberta már nem volt sehol. Méregetett egy darabig, aztán elment. Azóta visszatért minden a normális kerékvágásba. De mondok én magának valamit. Ilyen esetekben a normális kerékvágás csak annyit jelent, a csapágyak zörögnek, a kuplung csúszik, az ékszíj néha elszakad. Itt ilyen a normális kerékvágás. Egy idő után megszoktam, hogy a fészer ajtaját kaparja és üti a falakat. Nappal nyugodtabb. Éjszaka pedig nem törődik vele senki. Nézze, nekem jó így.

Döbbentem ültem az öreg mellett. – Tehát a fészerben lévő dolog, az nem a kutyája?  – kérdeztem elhűlten.

– Nem kedvesem, nem – mosolygott. – Ha gondolja, megmutatom. Na, most mit szégyenlősködik? Jöjjön, nézze meg. Nincs már rajt annyi hús, mint fénykorában, de azért megteszi.