A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
Figyelmeztetés: erőszakos tartalom
*
Előszó
Damaszkusz szellemváros
Nagy reccsenéssel beszakadt az ajtó.
Sanchez a következő pillanatban bevetette magát a szobába. Több, nikábot viselő nő felsikoltott, gyerekek lapultak a falakhoz. Az egyik asszony iszonyatos sikollyal, ököllel ugrott Sancheznek, aki gondolkodás nélkül leütötte a puskatussal, majd lőtt. A nő feje szétrobbant, csont- és agyvelődarabkák repültek szerteszét.
Összerezzentem, pedig számítottam erre.
Egy pillanattal később a szemben levő ajtónyílást takaró függöny megbillent, és egy véres mellkasú, szakállas fickó zuhant ki mögüle. Még én is felkaptam a fejem, pedig ismertem az Ifjakat. Háborús veteránként sem lettem volna képes arra, hogy egy pillanat alatt kiszúrjam a függöny mögött lapuló harcost, és még golyót is eresszek bele.
Sanchez beterelte a többieket, akik ellepték a szobát. Davids a függönyhöz ugrott, egy pillantást vetett a földön rángatózó alakra, és tarkón lőtte.
A Davids szemvédőjében is elhelyezett kamera – aminek az volt a szerepe, hogy a távoli bázison mi is azt lássuk, amit ők – a következő szobát és a menekülő férfit mutatta a hátsó ajtónyílásban. Katonám lőtt, a fickót mintha meglökték volna, vér fröccsent szét a hátából. Davids behúzódott a szobába, utána a többiek. Elölről ordításokat, hátulról görcsös, hangos sírást közvetített a sisakokba szerelt mikrofon.
Az Ifjak olyan magabiztosan mozogtak, mintha ebben a házban nőttek volna fel. Egy szót nem hangzott el közöttük, kézjeleket sem használtak. Hátborzongató volt látni, milyen lehengerlően működik csatában a közös tudat.
A második szoba mögött szűk, keresztirányú, félhomályos folyosó következett, amiből szemben tágas, belső udvar nyílt. Sanchez az egyik zsebéből elővette a Kémet. Az érintésre a körömnyi méretű drón hangtalanul felszállt. Sanchez képernyőjének egy része levált, így azt is láttuk, amit a gép. A „légy”, ahogyan magunk között neveztük, körülkémlelt a folyosón, amiről több szoba nyílt jobbra is, balra is, sehol semmi mozgás.
Sanchez eltette a szerkezetet, és hátranyújtotta a karját. Jonas két gránátot nyomott a kesztyűs kézbe, ami azzal a lendülettel már gurította is, egyiket jobbra, másikat balra. Két másodperccel később, amikor a gránátok füstöt kezdtek okádni, Sanchez átugrott a belső udvarra. Azonnal átható kiáltás harsant, aztán kinyíltak az ajtók és felugattak a géppisztolyok.
Sanchez valami elképesztő gyorsasággal mozgott, már nem is volt a korábbi helyén, amikor a golyók megpörkölték mögötte a falat. A többiek szétszóródtak: hárman őt követték, négyen-négyen pedig a folyosóra tolultak ki. A képernyőkön csak a füstön át halványan kibontakozó alakokat láttunk, fülünkben lövések és ordítások dörömböltek.
Most látszott csak igazán, hogy az Ifjak milyen játszi könnyedséggel viselik a könnyített testpáncélt. Testük ruganyossága és izmaik ereje valóban emberfeletti volt, alig célzott lövéseik pedig halálosan pontosak. Néhány szívdobbanás alatt megtisztították az udvart az ellenségtől, amely inkább fanatikus hittől felbuzdulva, mintsem szakmai kompetenciája tudatában állt ki a csatára.
Mire az udvaron végeztek a többiek megtisztították a szobákat. Érezni véltem a vér émelyítően édeskés illatát, pedig mérföldek választottak el az ütközet helyszínétől.
A csapat összeverődött az udvaron, és pillanatnyi tétovázás nélkül bevetette magát egy lépcsőházba.
Az eredeti tervek szerint az Egyesült Államok és a Közös Európai Hadsereg erőinek a Kalifátus Damaszkusz szellemvárosban elrejtőzött közel-keleti vezetőjét, Rafikot kellett volna elfognia. (Őt a katonáink csak Aljalaadnak, „a Hóhérnak” nevezték.) A titokban előkészített, rendkívül fontos akció a nyugati hatalmak utolsó kísérlete volt arra, hogy levágják a hidra egyik fejét. Az évek óta tartó forrongás, ami az utóbbi hónapokban kilátástalan háborúvá terebélyesedett, lángba borította a Közel-Keletet, és nagyon úgy nézett ki, hogy vereséget szenvedünk. Vezetőink egy szimbolikus győzelemmel akartak asztalhoz ülni. Véres fejjel, de önérzetesen kívántak tárgyalni, nem pedig megalázva, világ szégyenére.
Az évek óta romokban heverő városról azonban kiderült, hogy nem csak szellemek lakják. A titkos akciónak lőttek, a speciális alakulatok csődöt mondtak, a támadás elakadt. Mindenhonnan előbújtak a halott város kísértetei, gyerekek, asszonyok és öregek, akik a romok között elrejtőzött harcosokkal együtt golyót és tüzet szórtak a mocskos hitetlenekre, testükkel és életükkel védve eszmei vezetőjüket.
Bár az akció kudarcot vallott, tudtuk, hogy a fickó még mindig a városban van. A világhálón terjedtek a véres utcai harcokról és a megcsonkított katonákról készített felvételek, amiket ellátott a névjegyével. Minden egyes felvétellel nevetségessé tette katonáink erőfeszítéseit.
Egyre nagyobb erőt vetettünk be, de a lerombolt városban meddő erőfeszítés volt az egész. A világ egyik fele rajtunk röhögött, a másik pedig elborzadt a mészárlás láttán. Katonáink harci kedve alaposan megcsappant. Félő volt, hogy a háború végén végleg felborul a mérleg nyelve, és káoszba borítja a szakadék felé tántorgó Európát.
Ekkor a Közös Európai Hadsereg vezetése egy bizonyos katonai és politikai kör nyomására (aminek én is dolgoztam korábban) úgy döntött, hogy mindent feltesz egy lapra. Ennek első jeleként felfüggesztették az ellenem folytatott pert, kiengedtek a letartóztatásból, és visszaadták a rendfokozatomat. Ezt követően felfegyverezték az Ifjakat, és elszállítottak minket a régi Szíriába, hogy mentsük a menthetetlent.
A Közös Európai Hadsereg 1. számú Különleges Alakulata (ezt a semmitmondó nevet adták a leggyilkosabb fenevadaknak, akiket valaha a hátán hordott a föld) a legnagyobb titoktartás leple alatt csatlakozott a küzdelemhez, és a bevetése első napján, körülbelül egy órával ezelőtt áttörte a lerombolt városon belül húzódó, megmerevedett frontot. Nem a legmodernebb, Asimov-féle géppisztoly, nem is a könnyített páncélruha, a különleges kiképzés vagy az egyedi taktika volt a sikerük titka, hanem ők maguk.
Hiába voltak rendkívül gyorsak, négyüket szedték le az iszlám fanatikusai, mire átjutottak az arcvonalon. Ezek után azonban a kiégett autókból, buszokból és utcai tankokból rakott védművek már nem jelentettek akadályt a számukra. Iszonyatos vérfürdőt rendeztek, miközben a házak oldalán vak szemekként tátongó ablakokból záporoztak rájuk a golyók, a harckocsik és a géppisztolyok pedig közvetlen közelről kaszálták őket.
Egy emberekből álló csapat régen feladta volna ezt az esztelen küzdelmet. Nem így az Ifjak. Ha egy orvlövész eltalálta egyiküket egyből akadt valaki, aki válaszolt rá, és abból az ablakból nem lőttek még egyszer. Egészen elképesztő volt a precizitásuk, az érzékszerveik, az idegrendszerük és a cselekedeteik közötti összhangot pedig már csak a kíméletlenségük múlta felül. Nem gyűrte le őket a félelem, nem foglalkoztak a veszteségeikkel. Egyre újabb és újabb katonám sebesült meg vagy esett el, az életben maradtak azonban céloztak és lőttek, céloztak és lőttek egészen addig, amíg az osztag egyik része védőállást nem vett fel a roncsok között, a másik pedig halált megvető módon betört a házakba. Könyörtelenül, lépésről lépésre törtek előre, amíg meg nem tisztították az utcát az ellenségtől, a tankokat pedig aknavetőkkel le nem szedték.
Iszonyatos veszteségeket szenvedtek, miközben áttörtek, de még nagyobbat okoztak. Csak könyvekben olvastam vagy az ellenfél fanatikusai részéről láttam korábban ezt a fajta önfeláldozást, ami belőlünk, posztmodern európaiakból már régen kiveszett.
Bent jártak a házakban, mire a megrekedt szövetséges erők parancsnokai rájöttek, hogy az öngyilkos akció sikerrel járt. Megkaptuk az üzenetet, hogy a katonák, ha nem is túl lelkesen, de mozgásba lendültek, és második hullámként támogatták harcosaimat, akik folytatták a támadást.
Sanchez és csapata először a közvetlen környéket tisztította meg. Ezek után azonban bevette magát a házak útvesztőjébe.
Hamarosan hívott Martinez tábornok, a Fejvadász-hadművelet parancsnoka. Tajtékzott a dühtől.
– Mi a fészkes fenét csinálnak az emberei, őrnagy? Szóljon nekik, hogy tartsák a vonalat, amíg oda nem érünk.
Természetesen nem köszönte meg a segítséget, amit nyújtottak, az nem az ő stílusa lett volna. A haragját megértettem, hiszen elég frusztrációt gyűjtött össze az utóbbi másfél hétben. Valamilyen szempontból jogos is volt, amit érzett, hiszen annyit tudott csupán, hogy segítséget kap az áttöréshez.
Arról azonban nem volt tudomása, ami korábban történt. Az Ifjak alvezérei még a repülőgépen felvetették, hogy elvégzik azt a feladatot, amire a többi erő képtelennek bizonyult, és én engedélyeztem, hogy kidolgozzák az akciót. Kíváncsi voltam arra, hogy mire képesek ezek a fenevadak, így a tervet előterjesztettem.
– A parancsnokság jóváhagyta az akciót – mondtam. – Náluk dörömböljön, ha kifogásai vannak.
– Igen? Na, akkor idefigyeljen, maga…
Ilyenkor kell bontani a vonalat. Szóltam a rádiósoknak, hogy Martinezzel még egyszer nem akarok beszélni, és visszatértem a képernyőkhöz.
Katonáim az egyik szomszédos utcában megálltak, és lemásztak a csatornába. A memorizált térkép alapján haladtak is néhány saroknyit, miközben mi a digitális táblán követtük a mozgásukat. Hamarosan szembesülniük kellett azzal, hogy egy korábbi robbanás hatására a csatorna beszakadt és eltömítette a törmelék. Találtak egy másik lejáratot, azonban hamarosan arról is kiderült, hogy járhatatlan. Ekkor felvetették, hogy mivel láthatóan a front mögé kerültek, megkockáztatják a felszínt. Engedélyeztem, de csak azzal a feltétellel, hogy minél tovább maradjanak rejtve.
Az Ifjak mintegy negyed órán keresztül háborítatlanul haladtak házról házra, árnyékból árnyékba, mire észrevették őket az utcán. Ekkor került sor arra a tűzharcra, amely végén Sanchez betörte az ajtót, és amely során – biztos vagyok benne, hogy véletlenül – fejbe lőtték Archibaldot. Sanchez egy pillanatra megállt, és kimondott egy szót, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Aztán berúgta az ajtót, az utcáról pedig óriási robbanás hallatszott. Archibald teste és felszerelése elenyészett, a képernyője már csak az ismerős hangyabolyt mutatta.
A belső udvar megtisztítását követően katonáim bevetették magukat a jobb oldali lépcsőházba, és megindultak felfelé. Egyszer-kétszer lassítottak, amikor valami ostoba megpróbált eljutni Allahhoz egy vakmerő rohammal. Ketten-hárman is lőttek egyszerre, majd futottak tovább.
Hamarosan felértek a lapos tetőre. Látható volt, hogy légvonalban akarták megközelíteni a célpontot. Az egyik szomszédos épületről néhányan azonnal tüzelni kezdtek rájuk. Biztonságban hihették magukat, hiszen emberi erővel lehetetlen volt áthidalni azt a távolságot, hát még fegyverekkel, páncélban, sisakban!
Szerencsére láttam az arcukat, amikor az Ifjak szép sorban átugráltak hozzájuk. Elvigyorodtam, amikor megláttam a döbbenetet a szemekben. Eszembe jutott a sajátom, amikor először szembesültem az Ifjak testi adottságaival.
A muszlim fanatikusok részéről a csodálkozást annak a megkésett felismerése követte, hogy az egy pillanattal korábban még tisztes távolban tudott ellenség a nyakukon van. Néhány gyors sorozatot követően már egyikőjük sem volt életben.
Az Ifjakkal együtt körülnéztem az elfoglalt tetőn. Több szomszédos bérházon is alakok mozgolódtak. Nagyon sokan voltak. Én azonban láttam valamit, ami miatt lázas izgatottság lett úrrá rajtam.
Tárcsáztattam Stephensont.
– Mondja, Markowicz!
– A feladat teljesítve, uram.
– Már el is kapták? Nem is reméltem. Szép munka, őrnagy.
– Nem, uram. Az elsődleges feladatot teljesítettük.
Stephenson egy pillanatot várt, amíg rendezte a hallottakat.
– Biztos benne, Markowicz?
Esküszöm, remegett a hangja!
– Az ellenség összeroppant. Menekülnek előlük. Elkaptuk a töküket, uram.
Évek óta nem mondhattam ilyen jó hírt. Énn is örültem, pedig nem olyan régen még az volt a tervem, hogy megsemmisítem az Ifjakat. Még akkor is, ha Európa bukása lesz az ára.
1.
Harag
Tizenöt éves fejjel ki tudná megmondani, hová viszi az élet? Pláne akkor, ha éppen egy park eldugottabb részén üldögél, és egy hatalmas spangli lóg ki a szájából.
– Szívd már, baszd meg! Mindjárt indul az a szar.
Nem hagytam, hogy Ralphy rám ijesszen. Élvezettel tüdőztem le a maró, szemet csípő füstöt.
– Mi a faszom vagy te, Joe? Akkora tüdőd van, mint egy kibaszott lónak.
Maciból a röhögéssel együtt robbant ki a füst. Tesónk leugrott a padról, köhögött és vonyított egyszerre. Elkaptam a cigit a számtól, mielőtt megadtam volna magam a röhögésnek. Próbáltam összpontosítani, nehogy az értékes anyag egyetlen kis atomja is kárba vesszen, Maci vinnyogása azonban legyőzött. Lávaként égette végig a torkomat a füst, ahogy kiköhögtem magamból.
– Ne pazarold, nem ingyen volt.
Ralphy kivette a kezemből a majdnem tövig szívott csikket. A könnyeimet törölgetve visítottam, ahogyan elképzeltem a felnyergelt lovat az óriási spanglival a szájában.
Maci már a padon ült, nem bírta tovább a lába. Durván beütött a cucc.
Ralphy savanyú arcot vágva kiszívta az utolsó slukkot is, majd a bakancsa talpán elnyomta a csikket.
– Katonák – sorakozó!
Ösztönösen ugrottunk a vezényszóra. Megigazítottuk a fejünkön a barettet és összecsaptuk a bokánkat. Ralphy összehúzott szemöldökkel állt előttünk, szúrós szeme és összeszorított szája Didier hadnagyot idézték.
– Markowicz kadét!
– Uram! – kiáltottam.
– Mit képzel, maga majom? Nem teljesen nyilvánvaló maga előtt, hogy az étkezdében tilos a dohányzás?
– Uram, ez nem cigaretta volt.
– Maga teljesen hülyének néz engem, Markowicz. Mi az istent nyomott el az előbb a talpával?
– Spanglit, uram.
– Még hogy spanglit! Füves cigarettára gondol netán?
Maci vinnyogott mellettem. Ralphy nagyon jól parodizálta a gyűlölt tanárt.
– Maga meg mit röhög?
Maci haptákba vágta magát. Ralphy valósággal belemászott a nála jóval magasabb és testesebb srác képébe.
– Semmit, uram.
– Maga hülye, Einden, ha a semmin röhög.
Maci segélykérőn nézett rám.
– Nem nézhet máshová! Megnémult talán, maga idióta?
– Engedelmével, uram…
– Mit akar, Markowicz?
– Einden kadét nem hülye, csak be van állítva, mint az atomóra.
– Valóban? Ebben az esetben megbocsátok. Feltéve, ha engem is megkínálnak.
– Az nem fog menni, uram. Elfogyott.
– Micsoda? Mit képzelnek, maguk nyomorultak? Azt hiszik, hogy csak úgy játszogathatnak az ember érzelmeivel?
Ralphy teljesen beleélte magát a szerepébe. Vörös szeme kidülledt, a nyakán kidagadtak az erek, a feje elvörösödött, úgy ordított. Szakadtunk a röhögéstől. Maci ismét lerogyott a padra, én pedig hétrét görnyedve csapkodtam a térdemet. Végül Ralphy sem bírta tovább a saját hülyeségét, és csatlakozott hozzánk.
Egy perccel – vagy egy órával – később megnyugodtam annyira, hogy gondolkozni tudjak. Elővettem a mobilom.
– Bassza meg! Mindjárt indul a vonat.
– Meneeet – indulj!
Ralphy szólamára felkaptuk a málhazsákot, és nagy lendülettel megindultunk. Bokáig gázoltunk a sárgálló őszi falevelekben, bámultam a lombkoronán átszűrődő fénysugarakban fürdő parkot. Ebben a pillanatban megértettem a 19. század nagy költőjét és az általuk használt képeket: az összes drogos volt.
Mintha egy vattacukor felhőben törtem volna magam előre, küzdöttem az elemekkel a sűrű, puha masszában. Minden erőmet megfeszítve harcoltam, de alig haladtam. Pánikba esve néztem meg az időt a mobilomon. Sűrűn pislogva kellett tudomásul vennem, hogy alig egy perc telt el, amióta szóltam a többieknek. Kezdtem szétcsúszni.
Összeszedtem a gondolataimat, és kényszerítettem magam, hogy a vonat indulására összpontosítsak.
– A kurva anyjukat.
Ralphy hangjában ezúttal nyoma sem volt megjátszásnak. Körülnéztem, és egy csapásra elszállt a jó kedvem. A park egy részét egy hordányi majom tartotta megszállva. Kiabáltak, cigiztek, és láthatóan kurvára jól érezték magukat.
Bajt szimatoltam. Ralphy képes volt bepörögni, ha valami nagyon nem tetszett neki. A parkokat és az utcákat gyakran belepő csőcselék még jobban a begyében volt, amióta a húgát is molesztálták.
– Nyugi, Ralphy. Csak menjünk tovább. Vár a vonat.
Nem akartam balhét. Sokkal többen voltak, mint mi, ostobaság lett volna kihívni a sorsot magunk ellen. Messze voltunk a csapattól, de Ralphy olyan vad gyűlölettel nézte őket, ami felhívás volt keringőre. Kizártnak tűnt, hogy ha valamelyik észreveszi, ne vegye magára. Csak abban reménykedtem, hogy az egyenruhánk miatt katonának hihetnek minket, és ezért meghúzzák magukat.
– Mit nézel, te rohadék? Igen, te, ingyenélő majom. Nem tetszik a fehér képem?
Elnyomtam magamban egy káromkodást. Hiába voltak hangosak, végül csak felkeltette a figyelmüket a kihívóan bámuló és kiabáló alak. Valamit beszélni kezdtek egymás között, én pedig oldalba vágtam Ralphy-t a könyökömmel.
– Mi a faszért kellett kötözködnöd éppen péntek délután? Haza akarok menni. Ha kilépünk, még elérjük a vonatot, és nem lesz baj.
– Menj csak, Joe, ha akarsz. Vár otthon apuci és anyuci. Majd én elintézem ezt a dolgot.
– Milyen dolgot, baszd meg? Egyedül akarod lenyomni őket? Ha így gondolod, akkor hülye vagy, és megérdemled a sorsod. Gyere, Maci, menjünk.
De Maci ugyanúgy, mint én, már a lábához tette a zsákját. Nem mentünk sehová Ralphy nélkül.
– Jönnek – mondta Maci.
Kezdtem felpörögni. Az adrenalin érdekes elegyet alkotott a THC-val. Féltem és verekedni akartam egyszerre, noha egy hang egyre csak azt ordította az agyam hátsó részén, hogy meneküljek, amíg nem késő. Szembefordultam a csőcselékkel, amely komótosan, magabiztosan közeledett felénk. Tizenhárman voltak három ellen, egyértelmű volt az erőfölény.
– Kinyírjuk őket – mondta Ralphy.
– Hülye vagy. Ők nyírnak ki minket.
Meglepett Maci tisztánlátása. Ralphyra néztem, és láttam, ahogy kifut az arcából a vér.
– Basszus, tesók, bocsi az egészért. Ezt bebuktuk.
– Ezt bebuktuk, tesó.
– Nézd a dolog jó oldalát, Ralphy – mondtam. – Legalább ugyanabban a kórházban fognak összerakni minket, miután ezek itt szétszedtek.
– Aha… A rohadt életbe, futás!
Olyan gyorsan kaptuk fel a zsákokat és kapcsoltunk sebességbe, hogy a csürhe már csak a hátunk közepét bámulhatta. Teljes erőnkből futottunk, de hallottuk mögöttünk az érthetetlen kiabálást. Úgy éreztem, hogy szétszakadnak az izmaim a megerőltetéstől, és hiába tudtam, hogy ez csak a spangli hatása, nem éreztem jobban magam. Rohantam a parkban kanyargó ösvényeken, míg az egyik kanyarban szó szerint bele nem futottunk egy járőrbe.
– Hová-hová ilyen sietősen, uraim?
A több hónapos rutin és az ijedtség megtette a hatását, azonnal haptákba vágtuk magunkat. A barettet, géppisztolyt és páncélmellényt viselő hadnagy kérdő tekintete valósággal égette bűnös lelkemet. Attól tartva, hogy a THC kikönyököl a szememen, biztos voltam abban, hogy tisztában van azzal, mit követtünk el. Egy hajszálnyi esélyt hagyva arra, hogy ez esetleg nem történt meg, gyorsan válaszoltam.
– Indul a vonatunk, uram.
– Valóban? Azért nem kellene ennyire rohanni. Még a végén kárt okoztok valakiben.
Magamban imádkozva azért, nehogy Ralphy vagy Maci csináljon valami hülyeséget, igyekeztem ártatlan arcot vágni. A hadnagy vizslató tekintete ólmos lassúsággal fürkészett végig minket, és én minden pillanatban attól féltem, hogy kocsonyás térdeim nem bírnak tovább tartani.
– Igen, uram. Bocsánatot kérünk. Oda fogunk figyelni.
Az egyik katona elveszítette az irántunk tanúsított amúgy is lanyha érdeklődését. A hátunk mögé meredve oldalba bökte a társát. Minden idegszálam megfeszült, látva, hogy kesztyűs kezük erősen rámarkol a mellkasukra simuló géppisztolyra. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett, de ekkor adtam fel minden reményt.
– Hát ez meg mi a faszom?
A hadnagy kérdése nem nekem szólt. Majd megőrültem, amikor ő is átnézett a vállam fölött.
– Ezért olyan sietős, urak?
Most már meg mertem fordulni. Elfojtottam egy káromkodást, amikor az eszembe jutott, hogy egyébként egy horda üldöz minket. A túlélési ösztönöm minden mást háttérbe szorított az agyamban. Ismét megesküdtem mindenre, ami szent, hogy abbahagyom a füvezést.
A tömeg egyébként már nem loholt a nyomunkban. Négy géppisztolyos katona még rájuk is nagy hatással volt. Láthatóan tétován álltak egy helyben, nem is tudva hirtelen, mihez kezdjenek a váratlan fordulattal.
– Történt valami baj, fiúk?
Úgy éreztem, hogy a hadnagy nagyon szeretné, ha igent mondanék. Igencsak azok közé tartozott, akiket rettenetesen frusztrált a töménytelen idegen, akikkel szemben nem léphettek fel olyan keményen, ahogyan szerettek volna. Terrorveszély miatt állig felfegyverezve járőröztek a népesebb helyeken, mégsem takaríthatták el a csőcseléket a város parkjaiból. Együtt éreztem vele. Gusztustalan volt ez az egész, ami történik, és biztos voltam abban, hogy csak még rosszabb lesz, ha nem teszünk valamit.
Olyan jó lett volna rájuk uszítani a katonákat, hogy egy kicsit megszorongassák őket! Nem tehettek velük semmit, de egy kis kényelmetlenséget okozhattak volna, meg aztán hátha sikerült volna valamelyiket provokálni. Egy kéjes pillanatot követően azonban győzött a józan eszem. Nem kellett tovább feszíteni a húrt, csak el akartam tűnni innen, jó messzire katonáktól és bevándorlóktól.
– Semmi, uram – mondtam kiszáradt torokkal. – Nem velünk vannak.
– Azt mindjárt gondoltam.
Hülye! Hogy lehet ilyet mondani? Magamban átkozódtam, a hadnagyot azonban szerencsére jobban lekötötte a mögöttünk álldogáló csapat, mint három kadét, akik a vonatot akarták elcsípni péntek délután.
– Akkor jó utat. Aztán csak óvatosan! Érjetek haza épségben. Gyertek, fiúk! Nézzük meg, vajon mire kíváncsiak azok az urak.
Már el is léptek mellettünk, és közeledtek az új préda felé. Behúzott nyakkal megvártuk, míg lelépnek.
– Viszontlátásra. Köszönjük.
Nem mertem a többiekre nézni. Remegő lábakkal indultam el, és csak reméltem, hogy a tesók jönnek velem.
*
A kurvától, a „baszd meg”-től (még bazmeg is jobb lett volna) és a már első sorokban fröcskölő női agyvelőtől még nem leszel Tarantino. De igazából a posztmodern európaiaknál engedtem el a szöveget. Ne haragudj, de ahogy te nyersen tolod az erőszakot, úgy leszek nyers én is: Ez az a kategória, amit olvasni is kínos…
De biztos lesz, akinek bejön, én szurkolok.
Kedves Magazin és kedves Mindenki!
Bár megfogadtam, hogy nem írok senkinek az írásához véleményt, és leszögezem, hogy most sem az aktuális írás a célpont, valahol mégis meg kell fogalmaznom, amit erről az egész pályázatról gondolok az eddig megjelent részletek kapcsán:
Szerintem egy írónak felelőssége van, mégpedig a legfontosabb felelőssége az, hogy hogyan formálja a társadalmat az embereknek átadott gondolataival. Azok a művek, amik kiszolgálják egy társadalom alantas ösztöneit, vagy pusztán üzleti érdekek mentén beállnak abba a sorba, ahol az írások szórakoztatás címén nem javítanak a társadalom morális vagy bármilyen egyéb más szemléletén, azok elmélyítik a problémákat, mert azt az érzetet keltik, hogy ez így van rendjén. Lehet, hogy véleményemmel – mint mindig – itt is kilógok a sorból, de elszomorít, ha azt látom, hogy egy írás nem felemelni, tanítani vagy javítani szándékozik, akár csak egy mondatával is, hanem jóváhagy olyan normákat, amik a mai világban sajnos nem csak elfogadottak, hanem úgy látom, követendők is. Legyintsetek nyugodtan, ha nem értetek egyet velem, de azt gondolom, hogy a világirodalom legnagyobbjai pont az ilyen, általam nagyra becsült nemes tevékenységért váltak örökzölddé. Egy író nem fordíthat hátat a társadalomnak, amiben él, még akkor sem, ha pusztán három mondatot ír egymás mögé. Látni köteles a jó és rossz különbségét, és ezt éreztetnie is kell, amikor leírja azt a három mondatot. Aki olvas, az pedig átveszi tőle valamilyen szinten ezt az értékrendet. Talán nem teszi magáévá, de már azzal is változik valami, ha látja, hogy más is létezik.
Úgy gondolom tehát, az írás soha nem lehet öncélú vagy üzleti fegyver, mert szerintem fegyver, és nem mindegy hogyan használjuk. Az átadott gondolatok formálnak, ha akarjuk, ha nem, s bár követni a hatását nem tudjuk, legalább abban próbáljunk biztosak lenni, hogy kifelé húzzuk azt a bizonyos szöget, nem befelé ütjük.
Gratulálok a kikerüléshez. Némileg meglepődtem az előszó tartalmán. Hagyományos értelemben véve az előszó az író személyes gondolatait, esetleg köszönetnyilvánítást tartalmaz. Akadnak persze kivételek, jó példa erre Gaston Leroux: Az operaház fantomja című írása, ahol ugyan kapunk némi cselekményt is, de az igen speciális helyzet. Az író történetesen oknyomozó újságíró volt, az előszó funkcionalitását tekintve pedig megpróbálta azt az érzetet kelteni, hogy a regényben feltárt rémmese valós nyomozás eredménye. Itt azonnal az események kellős közepébe csöppenünk, és be is indul egy jól követhető cselekménysor. Valószínűsíthetően ez a jövő egy mozzanata, ami a történet részének tekinthető, így az előszó megnevezést átgondolnám.
Az ifjak bemutatása engem különösen emlékeztetett a tökéletes katonákra, egy ponton azt hittem, az első fejezet majd arra fut ki, hogy a csoport rendesen ellátja a bajukat, majd amikor a kórházban / titkos katonai bázison magukhoz térnek, már ennek a speciális egységnek a tagjai, csak ily módon tudták megmenteni az életüket.
Jelen esetben nem tudnék további véleményt megfogalmazni a történet egészének ismerete nélkül. Bízom benne, hogy nem funfactről van szó.
Nem akartam semmit véleményezni, de ezt nem bírtam kihagyni.
Szerintem ugyanis ez tökéletes. Tökéletes a primitív, vérben tocsogó amerikai katona filmeket kedvelőknek. Ahol az amerikai katonák a „jófehéremberek” és kellőképp „odabasznak” a gonosz, „fanatikus hittől felbuzdult” araboknak. Meg még azoknak is jó ez, akik azokat a gyilkolászós fogalmam sincs mi a neve számítógépes játékokat játsszák. Úgyhogy hajrá, jó ez!
Nelly – természetesen igazad van abban, hogy az íróknak tanítaniuk kell, fel kell (illik, vagy legalábbis illenék) felmutatniuk valamiféle értelmét, rendezőelvét a világnak. Ezt én is sok írásból hiányolom manapság – még az ún. szépirodalom terén is. Ám minden érmének legalább három oldala van, és ebben az első fejezetben bemutatott élethelyzet az egyik oldal, tehát semmivel se rosszabb a másik kettőnél. Jó vagy rossz – de egy létező helyzet. A világ egy szelete. Azt pedig, hogy a mű rendelkezik-e tanulsággal, az első fejezetből (sztem) egyikőnk sem tudja még megmondani – lévén, nem olvastuk végig a regényt. Tisztelt Író: gratula a kikerüléshez! Egyébiránt magam is úgy vélem, a hozzászólóknak az írás stilisztikai-logikai grimbuszaival kapcsolatban sok mindenben igazuk van. Ám előnye, hogy témájából adódóan pörgős szöveg és a hibái ellenére/hibáival együtt olvastatja magát. SzM
Kedves Szerző!
Ha jól értelmeztem, egy tipikus férfiregényt alkottál, abból is valamilyen sci-fiszerűséget, amolyan hollywoodi tálalásban. Majdnem biztos vagyok benne, hogy fehér holló leszek a véleményemmel, de örülök, hogy nem egy újabb tanírás néhol kínosan hatásvadász sorain vergődtem át magam, és hogy őszinte legyek, remekül szórakoztam olvasás közben.
A stílus nyers és szókimondó, nem mismásolsz, nem irodalmárkodsz, ami a szíveden a szádon, írod ahogy jól esik, és ez nekem szimpatikus.
A cselekmény érdekes, mozgalmas, néhol kicsit eltévedtem, de a nyilvánvaló bakik ellenére a szöveg gördülékeny, jól olvasható.
A trágárság teljesen illik az általad felvázolt karakterekhez. Egy katona nem mondja a „baszd meg” (igen, a magyar helyesírás szabályai szerint tényleg így kell írni) helyett, hogy „a teremburáját”, és a faszom helyett sem használja „a fütyim” szót, szóval ez számomra teljesen hiteles volt.
A helyszínválasztást szerintem benézted, túl aktuális, túl felháborító, bármelyik oldalról is közelíted meg az eseményeket, mindenkinek van véleménye a dologról, ilyen vagy olyan, de van. Talán ha átteszed Kínába a sztorit, az nem annyira szúrja a szemet, és a kínaiak úgyis sokan vannak, nem fog feltűnni senkinek, ha párat széttrancsírozol.
Abból, amit eddig láttam úgy tűnik, ez az az írás, ami nem akar többnek látszani annál, mint ami. Csak egy jó sztori, a zsánerre fogékonyak élvezni fogják minden sorát.
Ment a tíz pont, mert szerintem megérdemled.
Gratulálok a kikerüléshez, szívesen elolvasnám az egész történetet!
Kedves Szerző!
Megint egy írás, ami idegbe talált. Megmondom őszintén itt ülök, és a kezdeti sokk után próbálom kitalálni, hogy miért. Az eddigi hozzászólások néhánya nem túl konstruktív, úgyhogy megpróbálok az lenni, ahelyett, hogy úgy tennék, mintha sértené az érzékeny kis fülemet a kurvaanyázás.
Először is, nem vagyok biztos benne, hogy ez az „in medias res” kezdés jót tett a történetnek. Úgy érzem, hogy a cselekmény rohan, és az olvasót még nem ragadtad meg eléggé érzelmileg ahhoz, hogy eljátszhasd vele ezt a brutalitást, és ne meneküljön azonnal hanyatt-homlok.
Én végig azt éreztem, hogy kevés a háttér információm, hogy kíváncsi vagyok, Európa mennyire Európa, mennyire alternatív, és mennyire disztópia, hogy miben áll az Ifjak különlegessége, és a főszereplő miért akarta megsemmisíteni őket. Ez a másik. Egy ilyen döntést, aminek „Európa bukása” lehet az ára, nem jó csak így egy bekezdés végén megemlíteni. Ezt a folyamatot az olvasó látni akarja, átérezni a döntést meghozó szereplő dilemmáját.
Szóval lehet, hogy nem ezzel az előszóval kellett volna kezdeni. Az első fejezet viszont nekem túl zavaros volt ahhoz, hogy megfogjon.
Igazából kíváncsi vagyok, hova indultál ezzel a történettel. Mert szerintem a megfelelő kontextusban erős lehet az írás, csak a cselekmény nem bontakozott ki eddig még számomra.
Gratulálok a kikerüléshez!
Nekem tetszett. Végre egy bátor írás ami szembe megy a fősodor gondolkodásával. Én is eltűnődtem már rajta, hogy fiatalként a jövőben milyen életem lesz majd, mi lesz ennek az egésznek a vége. A dühöt pedig megírtem az írásban.
Ja, ez egy tök jó lázadó hangvétlű regény.
Határozottan nem vagyok a célközönség és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én ezt levenném a könyvespolcról, de biztos vagyok benne, hogy megtalálná az olvasó közönségét.
Az előszó elején azonnal egy nagyon erős képpel kezdtél, de pár bekezdés után sajnos elvesztettem az érdeklődésemet, az előszó nagyja inkább egy haditudósításra emlékeztetett.
Az első fejezet már sokkal ígéretesebbre, olvasmányosabbra sikerült. Egyedül az zavart, hogy nem tudtam eldönteni térben és időben merre járhatunk (oké, USA de azon belül?)
Gratulálok a kikerüléshez!
Nagyon nehezen olvastam a tömény vérengzésről írott sorokat. A hálivúdi szupersikerek lejátszásakor is legalább dupla, de inkább négyszeres sebességre kapcsolom a lejátszót, itt nehezemre esett kihagyni a gyorsolvasás kínálkozó lehetőségét. A következő sorok fiktív történelmének leckéit hasonló unalommal vettem át. Nincs semmi kapcsolatom a szereplőkkel, a történetnek nincs kapcsolata a valósággal, a levegőben lóg az egész. Kicsit zavart is a fordított felállás, az írói szándék szerint úgy látszik, már-már sajnálnom kell sajnálnom kell szegény, bátor és önfeláldozó mudzsahedeket a leigázásban járatos, de rettentően béna és kegyetlen nyugati hatalmakkal szemben vívott védekező háborújukban. Nem az enyém a sztori, ez ennyiből kiderült. Az is kiderült a számomra, hogy szakmailag sem gondolkodunk együtt a szerzővel.
Aztán a fejezetcím jelezte, ez még nem is a történet. A következő rész bővelkedik egy képzelt világ szlengjében, hangulatot fest, megalapozza a prológban festett brutális képet – ha jól sejtem. Lényegében semmi sem változott. A nem túl kifinomult lelkű szereplők főképp a trágárságok ismételgetésében múlják felül a harci jelenet szereplőit. Találtam egy mondatot! „– Aha… A rohadt életbe, futás!” Itt hanyagságot látok, mert a szerző elfelejtkezett arról, hogy ide is írhatna trágárságot.
A végére még maradt pár remekbe szabott sor, amely a gyarmatosítás huszadik századi módszereit ülteti át a ki tudja, hányadik századba. Nem éppen logikus, viszont stílszerű. Klisé klisé hátán, üres történetsor garantáltan mondanivaló nélkül, illetve jól felszerelve ál-mondanivalóval.
Fáj a lehetőség, hogy ebből az írásból nyomtatott regény lesz, hiszen tapasztaltam már ilyet.
Hát…belecsaptál a lecsóba az biztos…
Egy kicsit talán túlságosan is.
Az előszó elnevezés tényleg nem szerencsés.
Az viszont tetszik, hogy nem kell találgatnom, az elejétől fogva tudom, mire számítsak.
Tudom, hogy nehéz, de változtatnák a sokszor visszatérő szavakon: pillanat, mire, aztán, hamarosan.
Gratulálok a kikerüléshez!
Egy apró megjegyzés a szerkesztőnek: a pályázok közé nem került ki a Vakrandi linkje.
Kedves Nelly!
Nagyon szépen megfogalmaztad és egyetértek. Valóban a morális romlás nem pedig a fejlődés jellemzi a társadalmat. 50 évvel ezelőtt nagyobb tisztelettel és együttérzéssel tekintetünk embertársaink iránt. Ez egy nagyon érzékeny téma és valóban egy vékony vonalon táncolunk az ilyen kérdésekben. Csakhogy az erőszak sosem öncéllú, mint mindig itt két oldalú kardról van szó. Arról beszélek, hogy a béke érdekében sokszor szembe kell szállni vele. Egy egyszerű példában nem hiszem, hogy Hitlert meglehetet volna állítani diplomáciai fordulatokkal és meggyőzéssel. Valamint ez egy érdekes kérdés bemutatni valamit, ahogy van az előre hozza a társadalmat – elszörnyíti őket – vagy megmutatni milyen lehetne – az meg sok esetben nem sarkall tettre késztetésre. Ha sok olyan témát olvasunk, amiben mindig létezik megoldás, akkor nem fogják az embereket arra ösztönözni, hogy változtasanak rajta. Például a Berlini fal leomlása előtt, azt hitték, hogy a nyugati média felvirágzása és jóléte lázadást fog szítani kelet Németországban, pedig az ellenkezője történt. Az életük ott az embereknek elviselhetőbb volt. Mint sok kérdésben ezeknek is sok pontja mellete és ellene pontja van, és elköteleződni az egyik pont mellet vezet az igazi hanyatláshoz. Mert semmi eszme, gondolat, morális érték se tökéletes, és az olyasmi ami mindig változik, miszerint ha morális értékek mindig változnak és ez elkerülhetetlen, akkor ha valami nem halad előre csak a másik irány marad. Én egy ilyen okból nem adnék neki negatív lektorit. Sok sikert!
Kedves László!
Gratulálok a kikerüléshez! Nem én vagyok a célcsoportja egy háborús történeteknek, de azt látom, hogy ez egy jól megfogalmazott, gördülékeny írás. Az előszóban kicsit sok a véres, borzasztóan hatásvadásznak érződő jelenet (agyvelő és tarásai), és ennél a résznél: „Az eredeti tervek szerint az Egyesült Államok és a Közös Európai Hadsereg erőinek a Kalifátus Damaszkusz szellemvárosban…” szerintem nagyon megtörik az akció, és mondasz, nem mutatsz, ráadásul elég hosszan, ami miatt leül a történet. Ezeket az információkat talán érdemesebb lenne máshogy beleilleszteni a történetbe. Az is kérdéses számomra, hogy ez szükséges-e az előszóba vagy ráér később is. Esetleg ide elég lenne csupán az akció, figyelemfelkeltésnek, és a háttér felvázolása maradhatna a későbbiekre.
A második résznél számomra is az volt a probléma, hogy nem tudtam se időben, se térben elhelyezni a történteket, és a három srác hangja sem különült el. Ide viszont már jöhetett volna kissé több háttérinformáció, hogy elkezdjünk képbe kerülni.
És ezt csak így zárójelesen, általánosságban: Bár ez a történet nem az én zsánerem, de nagyon nem értek egyet azzal, hogy minden regénynek valami tanulságot kéne lenyomni a torkunkon, sőt igazából ettől a falnak megyek. Ne nézzük már le ennyire azokat a regényeket, amik „csak” szórakoztatni akarnak!
Kedves Miett és Alice!
Még egyszer hangsúlyozom, hogy nem a fenti részletre vonatkozott, amit írtam, hanem úgy nagy általában az eddigiekre. A létező világgal én is szembesülök nap mint nap, de nem biztos, hogy kikapcsolódásként is ezt szeretném olvasni. Nem sérti semmi az érzékeny kis fülemet, elviselem az összes csúnyázást, amit beleírtak, hiszen most erről szól a világ. A felelősségről beszéltem, de lehet, hogy az a rész elsikkadt, mert nem fogalmaztam elég erősen, ami beleég az agyakba, mint a kurvaanyázás, a faszom, a dugni akarsz, a buzi, a leszbi, a baszd meg és a többiek. Azért remélem, hogy átmegy simán is a szó, hogy felelősség.
Egyetértek Alice-szal
Hozzátenném, hogy szerintem egy akció jelenet úgy müködik jól, ha van benne feszültség. Úgy értem aggódnunk kell a szereplőkért és az úgy nem megy ha nem ismerjük őket. Képzeld el ha ez a eseménydús akció jelenet a végén történt volna, és egyszerűen tapintható lenne, húsba vágó az aggódás a szereplőkért. Persze jó nem azt mondom, de ez nekem csak egy akció film statisztákkal (persze nem azok később jobban megismerjük őket) csak mindennek megvan a maga helye. Bár müködhet is hiszen bemutatja a fenyegetést, hogy mivel kell megküzdenük, hogy a veszély valós. Ez csak nekem olyan személyes vélemény.
Kedves Seres László Klark!
Látszik, hogy gyakorlott író vagy, rendben van a szöveg ritmusa, könnyedén tudtam olvasni. Persze csak addig, amíg el nem untam magam, mert az első részben sikerült pontosan olyan távoltartanodi a történésektről, mintha egy kisméretű képernyőn figyeltem volna. Rendszeresen olvasok olyan újságcikkeket, amik jobban bevonnak. Megszámoltam, kétszer kaptam arról némi benyomást, hogy hogy érzi magát a narrátor (E/1-ben!) – így egyáltalán nem tudtam azonosulni a nézőpontjával. Még egy szenvedő kiskutyát sem mutattál, így nem pontosan értettem, miért is kéne érdekeljen ahogy a tökéletes katonák technológiai fölényüket kihasználva keresztülvágják magukat néhány „primitív” helyin, akik utolsó csepp vérükkel is az otthonukat próbálják védeni. Gondolom nem ez volt a célod, de hát így sikerült. (Az aktuálpolitikai áthallásokat csak annyiban említeném meg, hogy ezektől a történet rendkívül gyorsan öregszik, az iszlám állam lassan már nem divatos ellenség) Csak tanácsként: egy csata akkor érdekli az olvasót, ha tud azonosulni a szereplőkkel, céljaikkal, tudja, hogy mi a tét és legalább egy kicsit kétesélyes a dolog.
A második részben már többet mutattál, nem csak mondtál, végre volt valami haszna az E/1-nek. Nem túl sok azért, csak annyit, hogy lássam, van némi fogalmad arról, hogy ez az írói eszköz is létezik. pl. ha egy hordányi majom (???) támad rám, legalább egy kicsit dobol a fülemben a vér, vagy amikor teljes erőböl menekülök, és hirtelen meg kell állnom, legalább egy kicsit kapkodom a levegőt. Ők nem a tökéletes katonák, ugye? Azt megint elhibáztad, hogy nem pontosan értettem, miért kellene utálnom a csürhét. A narrátorod nem érzi, nem fél, nincs múltja, a haverja húgának félmondatos molesztálása nem elég indok. Ismét belekvertél egy olyan gyűlöletet, amit lehet, hogy te, mint szerző nyilvánvalónak érzel, de az olvasók nem fogják. Ha a jelenet célja az volt, hogy a fiatalok kötődését mutassa, azt, hogy miért ragaszkodnak egymáshoz később, akkor jobb eszközök is álltak volna a rendelkezésedre, mondjuk egy közös balhé utáni közös büntetés elviselése. Vagy ha mutatnak némi empátiát bármi iránt. Valaki csinál valami hülyeséget, és egy másik kiáll érte. Ilyenek. Van erre segítség, sok írástechnikai tanácsot lehet találni a neten arra vonatkozóan, hogy hogyan alakítsunk ki kötődést a szereplők és az olvasó között. Némi gyakorlással már automatikusan fog menni.
Gratulálok a kikerüléshez.
Sziasztok,
szeretnénk megkérni titeket, hogy a kommentek során a kikerülő részletre fókuszáljatok, ne csússzatok át személyeskedésbe akkor sem amikor megfogalmazzátok, hogy mi zavart a szövegben, vagy milyen írói eszközökre érdemes figyelni a szerzőnek.
Kedves Magazin!
Igazad van, az érzelmeim átvették az irányítást, nem tudtam objektíven olvasni a részletet. Megkövetem a szerzőt a személyeskedésért.
Kedves Szerző,
Gratulálok a kikerüléshez. Szerintem szerencsésebb lett volna az előszót úgy ahogy van, elfelejteni – nagyon szárazra és távolságtartóra sikeredett, valamint, ahogy többen megfogalmazták, a helyszín/témaválasztás is problematikus lehet. Túl sok volt a mesélés, nagyon kevés a mutatás, inkább ellenérzést keltett, mint érdeklődést. A második részével viszont nem volt bajom, abszolút kezdődhetett volna ott, a háttérvilágot itt-ott elcsöpögtetve. Így is akadtak olyan mondatok, félmondatok, amik felkeltették a kíváncsiságot, vagy utaltak a világra. A betépett kölykök hülyéskedése is hitelesebb volt a korábbiaknál, szóval csak ezt a részt tekintve tovább olvasnám. Persze én többé-kevésbé célcsoport vagyok.
Szia!
Meglep, hogy a csillagok – egyelőre – ilyen alacsonyan állnak, mert szerintem ez egy nagyon korrekt részlet volt. A tartalma alapján nem én vagyok a célközönsége, mert nem szeretem az ilyen macsós háborúskodást könyvben, még akkor se, h a kortárs dilemma jelenik meg benne, de félretéve ezt a szubjektív szempontot, jónak tartom a kezdést. Mindjárt az elején van egy ügyes csavar, amikor kiderül, hogy a narrátor nincs is ott az akció helyszínén, nem kellett sokáig várni az első megilletődésre, ez tetszett. Kíváncsi lettem, mit mondott Sanchez, amitől végigfutott a hátán a hideg, és mit látott a háztetőn, ezek jól elhelyezett horgok voltak. A második részben jól érződott a puskaporos hangulat, hogy még nincs háború, de a társadalmi feszültségek már sejtetik, hogy számíthatunk a „vulkánkitörésre”. Összességében véve tetszett, ahogy megírtad, még ha maga a téma nem is vonz annyira, de ez nem von le az értékéből.
Gratulálok a kikerüléshez, és drukkolok a pozitív lektorinak!
Üdv,
Judit
Bevallom, nem olvastam végig, mert az érzékeny kis lelkem nem bírja a nyers erőszakot, de… az a meglátásom, hogy kellenek az ilyen könyvek is. A háború nem vidám, a háborúban az emberek elállatiasodnak – minek ezen szépíteni? Ha egyszer ilyen a háború, akkor így írjunk róla, máskülönben nem lesz hiteles. A szerző pedig fog a történetéhez értő közönséget találni.
Szerintem nagyon érdekesen indul az egész, kifejezetten jó ötletnek tartom, hogy ennyire izzó, és jelenlévő témába nyúltál bele, úgy gondolom, többek között erről kell szólnia az irodalomnak, hogy reagáljon a saját korára. Másokkal ellentétben én nem látok a jövőbe, így nem tudom, hogy végül mennyire fog tetszeni a regény üzenete, milyen érzésekkel csuknám be az utolsó oldal végén a könyvet, de egész biztos, hogy elolvasnám, szóval már ezért is remélem, hogy pozitív lektorival zárod a hét végét.
Én sok sikert kívánok! 🙂
Hát igen, mondanám hogy a KMK és a KMZ rajongói között nincs átfedés, de azért a Sötét Örvény is ott figyel (bocs ha benéztem a sorozatcímet)…
Nem igazán értem a szenteskedést a kommentsorban. Az író azt ír, amit akar. A világ pedig mindig is rettenetes volt, a régenmindenjobbvoltozás aranyos, csak semmi értelme, mert nem igaz.
Nekem tetszett a szöveg, egyedi, örülök, hogy nem finomkodik, kíváncsi lennék, hogyan folytatódik.
Kedves Klark!
Izgalmas kis részletet olvashattam, ami akár meg is foghatott volna. Mondjuk nem vagyok kimondottan az akciókönyvek híve, de a sci-fit és fantasyt szeretem, és mindkettőben bőven találhatóak ilyen jelentek. Sokan, és sokfélét mondtak előttem, tanulságos volt a nézőpontok említése, meg az olvasók bevonzására tett megjegyzések is. Így inkább arról mondanék néhány szót, ami egyébként számomra is gyakran kihívás, az pedig az, hogy pontosan melyik jelenetet ragadjam ki, mit mutassak meg. Többen is említették az előszó elhagyását, nekem csalódást okozott, mert ugye az Ifjak egy elit alakulat, de amit megmutattál az egy Call of Duty-s jelenet, amit szerintem már manapság is inkább drónokkal rendeznek le. Aztán, ha jól értettem, az alakulat kinyírta a célszemélyt, ami valószínűleg nagyobb hőstett volt, mint szedett-vedett, kiéhezett embereket halomra lőni, és szívesebben olvastam volna arról, hogyan vitelezték ki azt. A szellemváros olvastán felcsillant a szemem, hogy itt lesz valami természetfeletti, tévedtem. Aztán ugyanígy jártam a majmokkal is, mert én egy röpke időre egy Majmok bolygója jelenetet láttam magam előtt. Elvesztem térben és időben. Jó volt a kamaszfiúk füvező jelenete, azt hitelesnek éreztem. A gyűlölködésről alkotott véleményemet megtartom magamnak, gratulálok a kikerüléshez!
Ngyon 10!
Háborús téma, nem szépítve. Szeretem.
Kedves Klark!
A műfajt ebből a részletből nem tudtam teljesen eldönteni, de az eddigiek alapján akció és sci-fi keveredését vélem.
Az előszóban bemutatott háborús jelenet, amit a narrátor (E/1) egy külső helyszínről követ nyomon, érdekes ötlet volt a részedről.
A harci jelenettel nem volt különösebb problémám, az „Ifjak (fenevadak)” tették a dolgukat, amiért odaküldték őket harcolni. A későbbiekben gondolom úgyis bemutatod, hogy kik az Ifjak, én itt még nem is vártam el, hogy kiderüljön, mert akkor miről fog szólni majd a regény többi része, ha már mindent az első pár ezer karakterben megemlítesz?
Az „Előszó” szerintem sem volt szerencsés választás, inkább lehetne maga az 1. fejezet, és ha jól sejtem, akkor a fejezetek választják el egymástól a múltat és a jelent.
A második blokk visszarepít a múltba.
A párbeszédek a fiatalok „bő szókincsét” mutatja be.
A káromkodás a mindennapok részévé vált, ettől a katonák sem kivételek, szerintem hitelesen mutattad be ezt a részt.
A kialakulóban lévő konfliktust jól ábrázolod, tetszett, ahogy magyarázkodik a főhős a hadnagynak, de kerüli a még nagyobb bajt.
Az E/1 nézőpont ellenére egyelőre nem alakult ki kötődés a főszereplővel.
A környezetből adódó káromkodás indokolt, de én nem szeretek ilyen tartalmú könyveket olvasni. Abban azonban biztos vagyok, hogy van, akinek ez a stílus bejön majd.
Gördülékeny volt a szöveg olvasása, csak 1-2 elütést vettem észre első olvasásra.
Gratulálok a kikerüléshez és sok sikert a továbbiakban! 🙂
Nekem nem működik a csillagozás!
9-est adtam volna a kitett részletre!
Boldog ország ez a Magyarország. Némely értékelőnek ugyanis láthatólag fogalma sincs, hogy a „Harag” c. fejezet mennyire hiperrealista és hiteles. Olyan szinten hiteles, hogy nem csodálkoznék ha a szerző maga is élt volna pld Brüsszelben ahol a leírt jelenet totális hitelességgel illik az ottani hétköznapokba. Dramaturgiailag és pszichológiailag egyaránt. Aki nem hiszi, járjon utána.
Ami a prológust illeti: jó kis tech noir vagy military fiction lesz belőle. Viszont a műfaj igényessége Tom Clancy óta a hitelességben rejlik. Az akciójelenet pedig nem hiteles. Kizárt – mert súlyos fegyelemsértés – például a rangidős tisztre rácsapni a kagylót, ahogy itt történik. Kizárt, hogy az Ifjak folyamatban levő művelet közben „összeverődjenek” az udvaron, hiszen tudniuk kell hogy fentről halomra lőhetik őket. Kizárt, hogy egy baráti tűzben lelőtt társuktól a leírt módon megszabaduljanak, mert ez minden különleges alakulat elemi éthoszának ellentmond és ilyen, a függönyön is átlátó szuperkatonák lécci különben se kövessenek el ilyen hibákat (hagyjuk ezt a Rangerekre meg a SEAL-re ;). Végül, kicsit sok a fejlövésből, főleg közelharcban. Az àllandó fejbelövögetés a Call of Duty, a double tap a mellkasba pedig a reális taktika.
A hitelesség a technikára is vonatkozik. Úgy tűnik a közeljövőben játszódik a történet, ezért nem tudom muszáj-e futurisztikus fegyvereket azaz inkább kalibereket szerepeltetni, amelyek géppisztolyból kilőve is szétrobbantanak egy fejet. Ez inkább legyen egy jó öreg .45ös 1911 dolga, 5.56 vagy 6.5 nem csinál ilyet, az szépen bemegy egy lyukon és csak hátul csinál rendetlenséget távozáskor. 7.62es gépkarabély meg túl retró lenne az Ifjak kezében. Ja igen, a géppisztoly amúgy is a 9mm és kisebb társai, szóval figyeljünk a terminológiára, mert ebben a műfajban a gépkarabély legéppisztolyozása olyan mint erotikában keverni a buttplugot a vibrátorral. Az olvasók számon fogják kérni.
Másik problémám a prológussal az, hogy túl sok információt próbálsz beletolni. Nem kell. Az Ifjak likvidálására való utalás nagyot üt, szerintem elég lenne egyedül ez a mondat egy pörgös akció végére, melynek során az olvasóban már rögzült hogy az Ifjak elvileg jó fiúk. Hagyj magadnak időt kibontani a konfliktust. Nem véletlen hogy Tom Clancy könyvei akkorák mint egy tégla.
Végül kalaple a kiadó előtt amiért ezt lehozták. Várható volt hogy sokan a műfajjal szembeni ellenérzéseikwt fogják kifejezni normális észrevételek helyett és remélem hogy ez nem fogja befolyásolni a kézirat elbírálását.
Ja még egy utolsó dolog. A trágárság és az amerikai szleng magyarra ültetése: az előbbi belefér, de az Ifjakból inkább jéghideg, tárgyilagos kommunikációt néznék ki. A sok tesózás helyett használhatnád a magyar különlegesek körében bevett koma szót. Azt hiszem amúgy os jót tenne a kéziratnak ha egy katonai szakértő lektorral is átnézetnéd.
Good luck on your mission, soldier.
Post scriptum – az Ifjak kommunikációjáról írtakat lécci ignoráld, benéztem, akció közben meg sem szólalnak, ezt benéztem. A címmel kapcsolatban még annyit hogy az impius érzésem szerint nem korrekt szóhasználat, pld itt sokkal badassabb szavak vannak a célzott jelentéssel: https://www.wordhippo.com/what-is/the/latin-word-for-eccec79ca9961fb746226c832e1ae62d68cf6141.html
Kedves Seres László Klark!
Gratulálok a kikerülèshez!
Nekem mindig nehéz akciójelenetet írni, pedig szeretem olvasni.
Tavaly is volt olyan részlet, amit vagy nagyon szerettek vagy nagyon nem, egyelőre úgy tűnik, most a tiéd is ilyen. 🙂
A lektoriig kitartást!
Kedves Szerző!
Habár nem vagyok a célközönség, tetszett a kikerülő részlet. Voltak jelenetek, amelyeknél azért elvesztem (a majmok, illetve a felettes parodizálásánál), de a tovább olvasásnál helyreállt minden. Az erőszakos tartalommal, káromkodással nekem nem volt bajom, szerintem a regény hangulata megkívánja. Ebből a kis részletből még nem látszik kristálytisztán, hogy mire akarod kifuttatni a cselekményt, de van benne lehetőség, és remélhetőleg idővel jobban összekapcsolódik a két fejezet története.
Mivel nem vagyok járatos a témában, a helyzettel és a fegyverekkel kapcsolatos részhez nincs hozzáfűznivalóm, ezt inkább egy témában járatos emberre bíznám.
Gratulálok a kikerüléshez, és további sok sikert!
Kedves Hozzászólók!
Nagyon örülök, hogy eljutottam idáig. Büszke vagyok arra, hogy felkerült egy részlet a művemből.
Bár kaptam hideget és meleget egyaránt, köszönöm mindenkinek az észrevételeket és a megtisztelő figyelmet. Mindenből és mindenkitől tanul az ember. Bízom abban, hogy többet is olvashattok majd a könyvből (már akit érdekel), és így megbizonyosodtok arról, hogy egy részlet nem egyenlő a mű egészével, és a gondolatoknak, az erőszakkal együtt, megvan a helye és a szerepe a műben.
Szia! Gratulálok a kikerüléshez. Nyelvileg nagyon tetszett a szöveg, tartalmilag kicsit döcögött. A két rész eléggé elkülönült egymástól, és az igazi kezdet a második rész. Az előszó túl hosszú, csapongó és logikátlan volt számomra, de van benne egy jól elhelyezett horog (az Ifjak elpusztítására tett kísérlet… pontosabban engem jobban érdekelne, miért nem pusztította el őket, de ez szubjektív). Viszont a horoghoz képest nagyon távol indítottál a második részben, ami tulajdonképpen a világteremtés eleje (társadalmi konfliktusok és hierarchia felvázolása). Így az olvasó gondolatban és érzelmi síkon is vált, ami a horog pozitív hatását elveszi. Mire kiderül, miért volt ezt az infót elhelyezni az előszóban, addigra jelentőségét veszti.
Tetszett, hogy bátran felvállalva nem nőknek szóló, vagy androgün az írás, hanem az összes erőszakosságával és trágárságával maszkulin. Bravó! A karakterek és a helyzetek az előszóban kissé klisések, mint az amerikai háborúsfilmek újragyártott képkockái, amikor nem mernek újat alkotni, hanem a bevált trendeket követik. Szóval összességében elhagynám, vagy rövidebb formában átdolgoznám az előszót, de egyebekben tetszett, olvasnám még 🙂
Nem követem kétnaponta a részleteket, hanem általában hétvégén nézem meg őket, és a kikerült lektorikat is. Úgy alakult, hogy most előbb olvastam el a lektori véleményeket, és aztán az eddig nem ismert részleteket.
Nem akartam különösebb elemzésbe fogni sehol, de itt nem bírtam ki. Mert NEM az a bajom ezzel az írással, hogy erőszakos, hát egye fene, olvastam én már olyan világháborús regényt is, aminek a negyedik mondata már egy bazmegelés és seggfejezés volt (Gallagher: A halálra ítélt szakasz). Mondjuk hogy miképp építette volna be a kiadó ezt a profiljába, ez milyen pöttyös (fekete? Van ilyen?) lenne, arról fogalmam sincs, de nyilvánvaló, hogy a törzsvásárlóik erre nem kíváncsiak, így már az is meglepett,, hogy kikerült mag a részlet. Nem. Itt ami számomra a visszataszító dolgot hordozza, az a nem is olyan burkolt muszlimellenesség, ami „remekül” megmutatja, hogy az elmúlt pár év propagandagépezetének agymosása mennyire jól működik. Ez az üzenet rendkívül káros, és sehogy, semmiféle formában nem tudtam volna támogatni egy akármilyen kiválóan megírt szöveget sem, ami azt közvetíti az olvasó felé, hogy gyűlöljenek csak nyugodtan egy másik vallást (felekezettől függetlenül), mert ez ma kívánatos. Hiszen ahogy a fizetett hirdetések is bebeszélik az embereknek, a bevándorlás veszélyes (itt általában három koppintás és drámai zene), a keresztény Európa veszélyben van. És akkor eltelik pár év, és ilyen művek születnek…
Nem.
Egyszerűen nem, ha ez pozitív lektorit kapott volna, én lennék az első bojkottálója.
Közelítsük meg távolabbról és másképp a témát (tág értelemben véve azt is).
Alapvetően a háborús könyvek többségében van két (néha több),egymással szemben álló fél, akik közt a harc folyik. Ha ezek valós eseményeken alapulnak, akkor az olvasóban már létezik kialakult kép arról, hogy „kik a jók és kik a gonoszak”, ezért a szerzőnek nem kell ráerősítenie az olvasói együttérzésre vagy a gonoszok iránti megvetés érzetére. Azonban egy komoly író képes arra, hogy ő maga független maradjon, amennyire lehet, benn maradjon az objektivitás képzeletbeli halmazában, és azon túl, hogy pl. a történelmi tényekből ismert embertelenséget elítéli, meg kell mutatnia a másik (a „gonosz, avagy a vesztes”) fél részvevői között fellelhető ellenzéket is. Egy II. vh-s történetnél ez lehet az ellenállás, egy kettős ügynök, egy átálló kém, egy parancsot teljesítő kiskatona, a lakosság civil lakossága, akárki és akármi. Mert olyan nincs, hogy mindenki gonosz, hogy pl. minden náci egyformán egy szemellenzős szadista gyilkos, hogy minden japán kamikaze, hogy akármi…
És itt térnék vissza a fenti műre: ugyanis amíg a szerző nem tanul annyi objektivitást és emberséget, hogy az elmúlt évek történéseiben elmerülve ne csak a direkt az emberi indulatokra kihegyezett propagandahíreket olvassa el, mint forrásmunkát, amíg nem tanulja meg egy másik vallás ágazatait, amíg nem hajlandó elismerni, hogy egy probléma gyökere nem faék egyszerűségű, és amíg az erőszakos tartalom mellett a háttérvilág is egy gyűlöletkampányban fogant jövővízióra épít, addig a könyve bizony ne jelenhessen meg normális kiadónál, ne kapjon se hírnevet, se értékeléseket, ne rombolja tovább a társadalomban amúgy is kialakult torz viszonyulást a Közel-Kelet iránt. Ez veszélyes! És káros. És most nagyon csúnya lesz, amit írok, de egyetlen egyszer kifejezetten örülök valaki negatív lektorijának, mert igen nagy baj lenne, ha már ez az elvakult ostobaság az irodalomba is átszivárogna, és egy piacvezető kiadó által országos terjesztésbe kerülne.
Gondolom most lesznek páran, akik jönnek savazni, még olyan is, akitől kifejezetten számítok rá, látva a közösségi médiás adatlapján a fenti propagandát támogató politikai fél elvakult imádatát. Nem érdekel. Most mondom, nem fogok válaszolni senkinek, mert nem vagyok hajlandó kommentvitát és ezzel együtt magasabb látogatottságot generálni ennek a részletnek.
‘a hátország civil lakossága (jav.)
U.i.: tehát szerző, nem a személyeddel van gondom, hanem a lektori véleményben is említett zsigeri iszlámellenességgel, ami egy erőszakos tartalmú jövővízióba épül be. A jelenlegi geopolitikai (és hazai) légkörben ez romboló hatású, mert mindig vannak, akik komolyan veszik, és rámutatva bizonygatják majd, hogy ez lesz ha nem így vagy úgy cselekszünk/szavazunk. Ezt én nem akarom. Nem ért még meg az idő arra, hogy az elmúlt 2-3 év eseményeit elég távolról nézhessük, és akár alternatív történelmi jeleneteket gondoljunk bele. Ez még 20-30 év pihenést igényel, amikor már nem gerjeszt indulatokat a „mi lett volna, ha…”-gondolat.
@Áfonya – mondtam már más kommentjére hogy mennyire boldog és gondatlan ország ez a Magyarország mert halvány lila segédgőzünk nincs arról a világról ami a szerzőéhez hasonló gondolatokat indít, és neked is csak ezt tudom mondani 🙂
Tudod sokat gondolkodtam, miért van az, hogy az amatőr írók 95%-a amerikai tinisorozatokkal meg távol-keleti és fantasy-klisékkel helyettesíti a saját élményanyagot. Szerintem azért van így, mert a hazai X-Y-Z generációnak semmilyen félelemmel, konfliktussal, szenvedéssel nem kellett szembesülnie, amit ki kellene írjon magából. Ha úgy vesszük, hogy emiatt alig írnak mást mint álombeteljesítő romantikát meg HP/Tolkien/anime fanficet, ez nem feltétlenül jó. Ha viszont arra is gondolunk hogy ez egy alapjában véve jódolgában unatkozó generáció lenyomata, akkor jó, mert hidd el, egyáltalán nem baj, hogy a fejükben nem jelenik meg az a félelem, amiből máshol élő kortársaiknak bőven kijut, és amelyben Klark története is gyökerezik.
Kár, hogy az irodalmi forma és tartalom helyett az agymosott módon őrült polkorrektség lett a vita témája. Talán máshol van a helye az eltérő véleményen lévők lenácizásának, és az abszolút „demokratikus” vélemény megformálásának: „ez a mondanivaló” – mármint, amit mások képviselnek – „meg se jelenhessen!” Köszönöm! Ez tényleg PC gondolat. Be is fogom gyorsan a számat, mielőtt hirtelen nácinak nevez valaki.
Kérlek titeket, hogy a kommentek ne a többi kommentelő véleményének megítéléséről szóljanak
Kedves író!
Lenne egy ötletem, ha nem problema es nem -ként mondom. Akciójelenethez ajánlanám ezt:
1. Az idő és a hely érzékeltetése.
2. Tényleges cselekvés.
3. A cselekvés és a párbeszéd sebessége.
4. A hős és a gonosz cselekvése és motivációi.
5. Vég, mintől az olvasó is elámul.
Csak ennyit tudok segíteni, különben érdekes volt.
„Sok ifjú van itt ma, akik a háborúban dicsőséget keresnek, de fiúk, ez itt maga a pokol. Elvihetitek ezt a figyelmeztetést a következő generációnak. Én rémülettel tekintek a háborúra.” (William T. Sherman amerikai tabornok). 🙁
Gratula a kikerüleshez különben. 🙂
Lily
Kitesztek egy írást amiről borítékolható volt, hogy erősen megosztja az olvasókat. Meg is indul róla a vita. Erre kimoderáljátok a nektek nem tetsző kommenteket. Lo-gi-kus 😀 Inkább maradjatok az ártatlan Hamupipőkés-milliomosos történeteknél, azoknál nincs miről vitatkozni meg gondolkodni sem…
Még valami lemaradt.
Hamupipőke eredetijében megerőszakoljak a főhősnőt, csak Grimm tompította a történetet. 😉
További jókat és áldásos szent Patrik napot mindenkinek! 🙂
Lily ☘
(Új-Zéland, pár napja. Ezzel mindent elmondtam arról, szükség van-e további agyrohasztó muszlimellenes könyvekre, különösen olyanra, amiben az otthonába betörő amerikai katonák ellen a gyerekeit puszta kézzel védő anyát egyszerűen fejbe lövik, de úgy, hogy fröcsög az agyvelő.
És teljesen nem érdekel, hogy ez jól van-e megírva vagy sem, mert ha csak vegytisztán írástechnikai vitát akarnának itt folytatni a kommentelők, akkor nem lenne szükség történetekre, csak példafeladatokra. De ez nem így van. Fontos a történet, a mögöttes mondanivaló, és már elnézést, de egy erősen aktuálpolitikai tartalommal (is) bíró részletnél megakadályozni azt, hogy a kommentek túl „belemenősek” legyenek egyszerűen nem megengedhető. Mert elválaszthatatlan az írástól. Csak ennyit akartam még.)
A gyerekeit puszta kézzel védő anyát egyszerű fejbe lövése a képzelet szüleménye. Lehet róla vitatkozni. 22 kisgyerek és szüleik felrobbantása egy Ariana Grande koncerten viszont a valóság, pontosabban csak egyetlen esemény a sok megtörtént közül, amire mindenkinek ugyanolyan joga van a maga módján reflektálni, mint neked erre a szövegrészletre. Ha nem tetszik, ne olvasd.
Áfonya, köszönöm. Erről írtam az elején, a felelősségről.
Ezt itt hagyom:
„Az írás morális felelősség.” (Bihari Viktória) ☄
Most megyek, talán visszanézek…talán.☒
Végére egy vicc. Csók a csapatnak.
Mi a fájdalmas favicc?
???
Nevetőgörcs