Jó lenne végre hazaérni.
Ezért indult el vizsgaidőszak végét ünneplő buli után még hajnalban. Mami úgyis korán kelős, örülni fog neki. Meg sem mondta, hogy mikor érkezik, de majd besurran a házba, tejeskávét főz, és kiülnek vele a teraszra a hóesésbe.
Ajna mindig elmosolyodott, ha eszébe jutott a reggeli program. Olyan rég nem látta Mamit. Telefonon beszéltek, azt is csak ritkán, utoljára ugyan pont aznap délután, de az azért nem volt az igazi.
Az orra fázott, de az öreg fűtőtesthez szoruló lába izzadt a vonaton. Vele szemben Zalán utazott. Ajna az esti partiig azt sem tudta, hogy Zalán egyáltalán létezik, nemhogy azt, hogy az évfolyamtársa – százhúsz fő között ez nem volt annyira meglepő, mégis bűntudata lett, ha a sráccal találkozott a tekintetük.
Ajna ötlete volt a késői – vagy korai – vonat. De Zalán vetette fel azt, hogy utazhatnának együtt, és az úgy mindkettejüknek jobb és biztonságosabb. Zalán azzal érvelt, hogy ha valamelyikük el is alszik, a másik ébren őrködik, és vigyáz a csomagokra, és majd váltják egymást, mint a filmekben a katonák. Ajna belement, de egy szemhunyásnyit sem aludt.
Zalán sem. Szorongtak a huzatos ablak mellett, és közös ismerősöket kerestek az érettségi előtti időszakból, témákat vetettek fel, de alig leltek valamit a kötelező: „a vizsgaidőszak megterhelő”-n túl.
Ajna mégsem bánta a társaságot. Zalán szülei ugyanabban a városban laktak, mint a nagymamája, a srác kedves volt, de nem túlzóan. Nem dobta be a szokásos nőfelszedős szövegeket, amiktől Ajna az álompasitól is elmenekült volna. Csak szimplán kedves volt, nem forgatókönyvszerűen kedves.
Volt egy kis tokája, míg álla alig, de Zalán nevetett magán, és azt mondta, hogy míg a legtöbb tokásnak két álla van, neki igazából csak másfél. Volt rajta pár pluszkiló, de Ajna ezt nem róhatta fel senkinek, mert a vizsgaidőszak stresszétől hetente egy kilót nyert meg magának. Az elején ez még rendben volt, Ajna elégedetten bámulta párnásabb, domborúbb alakját a tükörben, aztán a télikabátot alig tudta becipzározni, és inkább vastag sálakkal védte magát a hidegtől.
Zalán vicces sztorikat mesélt az évfolyamtársakról, régi gimis évekről, de szóba hozta a kedvenc sorozatait is, amiket Ajna nem látott, a könyveit, amiket Ajna sosem vett volna a kezébe. Ajna leginkább csak a Mamiról mesélt. Hogy hozzá megy, hogy mennyire várja, hogy újra lássa, azért is indult haza olyan gyorsan.
Zalán meg hallgatta.
– Nekem csak egy nagypapám van már – mondta csendesen. – De vele nem igazán beszélünk.
Ajna a jövő félévről nem mesélt.
Fárasztó volt összeszorítani a száját, amikor Zalán a felelősségről beszélt, hogy milyen egyedüli fiúnak lenni a hagyományos értékeket követő családjában. Zalánt a szülei szerették, bíztak benne. Ajna pedig csak elutasításról tudott volna mesélni. Meg nehézségekről. De ez a nap, ez az este még másról szól: a könnyű egyetemista létről.
Összeszorult a gyomra. Mindjárt hazaér. A hóesésben persze nem látott semmit, még az ismerős templomtornyokat sem, hiába meresztette a szemét, az erdőt viszont nem lehetett nem észrevenni: a vonatból kiszűrődő fények megvilágították a vastag, magasra nőtt fákat. Idevitte gombászni őt kiskorában a mamája.
Zakatolt a szíve. Persze vágyott a Mami meleg ölelésére, de az élete új fejezetére már nem. Ahhoz nem lesz elég erős. Senki sem elég erős hozzá.
A vonat nagyot döccent, megállt. A lámpák pislákoltak, majd hirtelen kialudtak.
Ajna szeme fényt keresett, de az ablakon túlról nem érkeztek fények, csak hideg szél. A fűtőtest is kikapcsolt.
Zalán telefonos zseblámpát kapcsolt.
– Maradj itt, keresek egy kalauzt. Megkérdezem, mi van.
Ajna nem tiltakozott. A szíve a torkában dobogott, és kiszáradt a szája. Felkapcsolta a telefonját – nem volt teljesen feltöltve, de egy rövid világítás belefért azért. Felöltözött. Kivette a plusz kardigánt is a táskájából meg a plusz zoknit, majd azt is felvette. Mire visszabújt a csizmájába, a légtér egészen lehűlt. Mire befejezte az öltözködést, addigra Zalán is visszatért.
Ledobta a műbőr ülésre a telefonját.
– Kapcsold ki nyugodtan a tiédet. Az enyém jól bírja – mondta, és Ajna engedelmeskedett. A táskájába csúsztatta a mobilt. Most, hogy Zalán visszaért, kicsit megkönnyebbült.
– Mi történik? – kérdezte. Annyira vert a fülében a szíve, hogy csoda, hogy hallotta a választ.
– Műszaki hiba. El kell hagynunk a vonatot.
Ajna a sötétben felvillanó hópelyhekre pillantott.
– Kizavarnak minket a vadonba? A hóviharba?
– Úgy néz ki – mormolta Zalán. Nekiállt levenni a hátizsákját, és Ajna csinos, világoskék, gurulós bőröndjét, amit járdára, nem alig kitaposott ösvényekre terveztek, majd ő is öltözködni kezdett.
Ajna megnézte a térképet a telefonján. Az alkalmazás szerint a sínek mellett eljuthatnak egyszer majd egy úthoz és onnan a településhez, de nem volt túl optimista. De még mindig jobb volt, mint egyhelyben várni arra, hogy megoldják a problémát. Inkább sétálnak. Annyira nincs messze, és Ajna nagymamája úgyis a város szélén lakik, az már közel van. Ott megmelegedhetnek majd.
Zalán vitte a bőröndjét, Ajna mutatta az utat. Félig emlékezetből, félig a telefon segítségével. Alig látott, alig kapott levegőt a hótól. Zalán lelassult mögötte, káromkodott.
Ajna megfogta a kezét. A kesztyűs ujjak egymásba simultak, és szó nélkül haladtak így tovább. Biztonságot, meleg burkot teremtett az érintés, és Ajna bátorságra lelt belőle, Zalán meg – valószínűleg – erőre, mert már tartotta Ajnával a lépést.
Akkor is követte őt, amikor letértek a sínek mellől, és Ajna belevetette magát az erdőbe, ahol megdermedt a hó, és olyan feketék voltak az ágak, mint az éjszakai ég.
Megállt. Rögtön betemette a sapkáját a hó, megült az orrán is.
Zihált ő is, Zalán is. De Zalán fogai legalább nem koccantak össze.
– Mennünk kell tovább, csak egy kicsit lihegek – mormolta Ajna, és lehunyta a szemét. Az éjszakázás és a stressz kimerítették, a hideg megbénította, és lelassította a nyelvét.
– Vezess tovább – mondta Zalán. A telefon fénykörében táskás volt a szeme, sápadt az ajka. Ő is didergett.
Ajna megölelte. A sok réteg és a kabát miatt nem volt az igazi, de ahogy Zalán visszaölelt, és orrát a hajába fúrta. Ez elég volt ahhoz, hogy Ajna erőt merítsen belőle.
– Ha ezt túléljük, mindenképp ismételjük meg ezt a sétát termosszal és nappal – jegyezte meg Ajna, és a szájába havat fújt a szél. Nem fognak sétálgatni, Ajnának nem ez lesz az élete.
Zalán horkantott egyet.
– Mielőtt vagy miután megmelegszünk?
– Melegedés után.
– Akkor jöhet.
A fákat aztán felváltották az első házak és a földút. Ha nem lett volna hideg, és Ajna nem féltette volna Zalánt, akkor biztos elküldi, de így csak kézen fogta, és vezette a sötét, tócsás falusi úton a düledező házhoz, a csikorgó, rozsdás kapuhoz.
Mit gondolhat erről Zalán? Máskor meg sem mutatná. Legfeljebb majd jövő félévben kiröhögi őt a többiekkel, de akkor ő már úgysem lesz ott. Szóval nem is érdekes annyira.
– Bocs, Maminak nincs sok pénze – mondta halkan. – Szégyelli, de ez van.
Zalán bólintott.
– Nem gáz – mondta, mert Ajna még mindig nem mozdult. Félreérthette őt.
Ajna mély lélegzetet vett:
– Jövő félévben már nem fogok az orvosira járni. Ez az álmom, de Mami nyugdíjával nem bírjuk. Itt legalább van kert, míg Mami bírja, lesz zöldség, én meg találtam munkát. Gyártósoros, de legalább fizet – hadarta el. Szájába ismét kavargó hó került, de nem az dermesztette meg a nyelvét, hanem Zalán csendje.
– Sajnálom – mondta Zalán halkan.
Mami még aludt, amikor Ajna betolta a kertkaput, beengedte Zalánt, és lepakoltak a konyhában. A kályhában még ott volt a parázs. Ajna gyorsan tett rá tűzifát. Persze, Mami számított rá, hogy ma jön haza. Ilyenkor mindig előre befűtött neki.
– Itt szoktam aludni – mutatott a heverőre, megkerülte a trendi, parasztkonyhába nem illő gurulós bőröndöt, majd a tűzhelyhez lépett. Megnyitotta a gázt, és feltett egy kancsó vizet melegedni. – Csinálok egy teát.
Gyümölcstea volt, meleg, citromos, cukros. A gyerekkorára emlékeztette. Két kézzel fogta a csorba, fehér bögrét. Zalánnal a heverőn ültek. Először csendben, aztán Zalán megköszörülte a torkát.
– Néhány évvel ezelőtt bevallottam a családomnak, hogy a férfiakhoz éppúgy vonzódom, mint a nőkhöz. Nem a nem számít, hanem az, ami bent van – vallotta be Zalán, és a szívére tette a kezét. Nekem ez számít. – A szüleim egész jól fogadták a dolgot, lehet, hogy egyetemista bolondságnak tartották, vagy mi, de vállat vontak, és eltemették mélyre.
Ajna bólintott. Zalán kortyolt a teából.
– Én voltam a hibás, hogy elmondtam a húgomnak. A kishúgom, ő különleges igényű, rajzoltam neki egy kis képregényt, mert abból jobban érti. De nem mindig tudja, hogy mikor kell csöndben maradni. Elkotyogta a nagypapámnak, amikor nála voltunk. Sőt, megmutatta neki a képregényt, ő meg irtó dühös lett. Szerinte szégyent hozok a családra, mérgezem az ártatlan, gyermeklelkű húgomat. Megszakította velünk a kapcsolatot. Azt követeli, hogy zárjanak ki a végrendeletből, és a szüleim se beszéljenek velem.
Ajna Zalán karjára tette a kezét.
– Sajnálom.
Zalán szipogott, majd vállat vont.
– Legalább tudom, hogy kire nem számíthatok – felelte.
Csendben ültek. Az ujjaik összekulcsolódtak.
Ajna nézte, hogy vet árnyékot a tűz a konyha falára. Kint még mindig esett a hó.
– Sajnálom, hogy alig ismertelek meg, és nem látjuk egymást az egyetemen.
– Én is – felelte Ajna, és kifújta a levegőt. Kicsit megkönnyebbült. A titok már nem nyomta úgy a mellkasát. Hiába nem változott semmi, könnyebb lett cipelni a terhet.
*
Nehéz, unalmas napok jöttek és mentek. Mami jól tartotta magát, sokat mosolygott. Biztos a társaság és a meleg idő miatt.
Ajna szokta a konyhában alvást, a hideg fürdőszobában fürdést. Aztán a télből elviselhetőbb tavasz lett. Ajna is hajlongott a kertben, sötét volt a körme, erős a keze a gazolástól. Zsibbadt az agya az egyhangú gyárimunkától.
Már ébren volt. Teát kortyolt, és hagyta, hogy elmerüljön az eltűnt jövő iránti vágyakozásban. A Facebook-csoportból nem lépett ki, de senkivel sem kereste a kapcsolatot: a többiek már lassan a vizsgákra készülnek. Zalánnal néha írtak egymásnak. Beszélgettek, tudta, hogy a fiú eltörte a lábát, ő meg azt, hogy Ajna unatkozik, de ha beszéltek, az fájt, és olyankor sírt is, mert Zalán a régi élete végén, hirtelen lett fontos, és elvesztette, mielőtt lett volna alkalma igazán megismerni.
Mami bekopogott a konyha ajtaján.
– Jött hozzád valaki, Ajni – kiáltott be hozzá.
Ajna felöltözött. Farmer, póló. Semmi extra, de ha Zalán az… A felsőt kicsit csinosabbra cserélte, majd úgy lépett ki az ajtón. Összetalálkozott a tekintete az előszobában toporgó Zalánéval.
– A mamád beengedett, mielőtt megesznek a kóbor kutyák – mondta a fiú. Semmit sem változott, csak amikor lépett, akkor mozgott kicsit furán. De a kezében ott volt a termosz, és a táskájából előkerült két bögre.
– Mi ez, Zalán? – kérdezte Ajna.
A fiú mosolygott. Mindkettejüknek töltött a pöttyös bögrékbe.
– A sétát kicsit el kell halasztanunk, de most én hívlak meg egy teára. Tudom, milyen igazán egyedül lenni – mondta.
Ajna mosolyogva emelte az ajkához a gyümölcsteás bögrét.
– Örülök, hogy itt vagy – mondta, és most először enyhült a fájdalom.