Az otthonomhoz meglepően közel lévő munkahelyemre egy borongós októberi reggel léptem be először. A kollégáim rögtön felhívták a figyelmem, nehogy bent maradjak túlórázni, mert ez egy kísértetjárta hely, és igazán nem akarok azokkal találkozni, akiktől esténként nyikorognak a szekrényajtók.
Hát, én azokkal nem akartam találkozni, akik nappal jártak erre, de ezt mégsem mondhattam. Kellett egy normális munkahely, és itt legalább nem mínusz fokokban csomagoltam a halat, amikor a szagától is rosszul vagyok.
Itt egy kissé egérszagú, de legalább meleg helyiségben ültem, munka közben netezhettem is, ha elég gyorsan kilőttem az oldalt, amikor nyílt az ajtó. Átkozottul macskaléptű munkatársaim voltak egyébként.
Én iktattam a bejövő aktákat és én vettem át a postát is.
És én válaszoltam az összes kérdésre, hogy mire hova kell kattintani abban az átkozott iktatórendszerben – de mit várunk egy olyan programtól, ami egy szeszélyes tengeristen nevét viseli? Komolyan, rosszabb volt, mint a Neptun.
– Próbáltad már újraindítani? – kérdeztem fél négykor, aznap már hatodik alkalommal Andreától, aki szerintem kiszagolta, hogy új vagyok, és ezért nem merem még olyan határozottan elhajtani.
A többiekhez hasonlóan mindig telefonon zavart. Ha nem vettem fel, újra és újra csörgetett, és ha arra sem reagáltam, átbattyogott, és számonkérően bámulta, hogy az íróasztal mögött dolgozom, és nem holtan fekszem a radiátor mellett. Esetleg epedve várom, hogy csöngjön az a rohadt telefon.
– Ha kimenő alszámot akarsz iktatni, akkor esetleg próbáltad már a keresés funkciót?
Andrea igen csúnyán káromkodott, és a hangja a kétségbeesés szakadéka fölött ingázott.
Mélyet sóhajtottam.
– Átmegyek – mondtam.
Eszter, a szobatársam együttérzően nézett rám.
– Nyugodtan mondhatsz neki nemet, Csilla – jegyezte meg halkan, amikor összeszedelőzködtem. – Nem lesz boldog, de egy idő után békén hagy.
Megvontam a vállam.
Segíteni akartam. Meg Andrea tényleg kedves volt, ami itt igazán ritkaságnak számított.
Eszteren és rajta kívül mindenkit beoltották kedvesség ellen. Harsányak voltak, nem tisztelték, hogy dolgozom, ha nem követelték, hogy oldjak meg valamit, akkor elmesélték az életük történetét, miközben az orrom hegyéig vontam magam körül aktákból falat.
De nem tartotta őket távol, nem úgy, mint a másokat a Trónok harcában. Mondjuk az a fal nem iratkötegekből épült, de azért sok szerencsét, Csilla!
– Kérsz pogácsát? – fogadott Andrea, és rögtön lelkesebben léptem be az irodájába. – Van brownie is, ugye így hívjátok?
Bólintottam. Előbb a brownie-ból vettem. Lágy volt, morzsálódó, és csokis-mascarponés. A pogácsa meg kellemesen sós.
Odahúztam egy széket, leültem mellé a géphez, míg Andrea felvette a szemüvegét.
– Hol van a beteg?
– Nem akar működni – hallottam a hangján, hogy a sírás szélén áll. – Holnap meg kell csinálnom a listát a pénzügynek, de nem fogadják el iktatószám nélkül. Mit csináljak?
Arrébb hessegettem, és elvettem tőle az egeret.
Andrea hátradőlt, de legalább annyi volt benne, hogy nem vette elő a telefonját, amíg egyenként számot adtam az iratainak.
– Most csinálom meg utoljára – mondtam –, remélem, figyelsz.
Andrea egy ühümmel válaszolt.
A padlónyikorgásra mindketten felnéztünk.
– Te hiszel a kísértetekben? – kérdezte Andrea.
– Hát, még egyet sem láttam, és hajlamos vagyok abban hinni, ami a szemem előtt van.
– Én sem hittem, aztán történtek itt dolgok. Eltűntek iratok, levelek, képzeld el, ezért mindig hagytam itt valami édességet, vagy süteményt.
– Hogy megegyék az egerek?
– Azóta, képzeld csak el, de soha semmim nem veszett el, és ennek már megvan az ideje. Tudod, Csillám, nem vagyok én már mai csirke.
A befejezés gombra kattintottam.
– Elvileg kész.
– Nagyon ügyes vagy! Tudod, én már öreg vagyok, nem értek ezekhez a bolond dolgokhoz. Ilyen program, olyan program, előbb Irma, aztán a Poszi, hát, hogy jegyezzem meg én ezeket?
Elköszöntem Andreától, a számba dugtam még annyi pogácsát, ami emberileg lehetséges volt, a tenyerembe rejtettem egy papírtörlőbe csavart, vastag szelet brownie-t, aztán visszaindultam az irodámba a félhomályos folyosón.
Az emberalak úgy siklott az ablakom előtt, mint egy dementor.
Sikoltottam, mire megrázkódott az épület, és léptek zengtek végig a folyosón.
Andrea csodálatos pogácsája porízű lett a számban.
Megfogtam, a másik kezemben meglengettem a brownie-t.
– Hogy szerethetitek a pogácsát, amikor abban van só, vagy ti olyan szellemek vagytok, akik nem allergiásak erre az isteni összetevőre?
A fejemben könnyed, kis kacagást hallottam, ami biztosan nem tőlem származott.
– Hé!
A sziszegés bocsánatkérésnek tűnt, és most már valahol a fülem tájékán hallottam.
– Andrea szerint szeretitek a sütit – mondtam hangosan, mert addig se voltam azzal elfoglalva, hogy idegen eredetű hangok szólnak az agyamban, ami nem volt azért teljesen megnyugtató. – Tőlem is elfogadjátok?
Valami a gondolataimhoz törleszkedett odabent.
Megborzongtam.
– Szóval akkor egy kis brownie-t? – A tányéromba raktam, és feltettem a hűtő tetejére a remélhetőleg nem mélynövésű kísérteteknek. Inkább a szellemeknek hagyom, mint az őslakos egércsaládoknak.
A bekapcsolva felejtett számítógépemen szép lassan megjelentek a szavak:
Mit kérsz cserébe?
Hú, hát erre nem számítottam, amikor bejöttem reggel!
– Lehet róla szó, hogy nem ijesztetek meg?
Igen. Jó alku. 😊
– Örülök, hogy tetszik – motyogtam magam elé, aztán összepakoltam. – Azért néha eljátszhattok a telefonvonalakkal is, hogy ne tudjanak mindig elérni a kedves kollégáim.
Hmm. Jó.
Másnap délelőtt, amikor a bunkó Ivett háromszor is hívott, de Andrea végül személyesen jött át egy doboz fánkkal panaszkodni, hogy nem működik a telefonja, rájöttem, hogy az édesszájú kísértetek eléggé szó szerint értelmeznek mindent.
– Mi lenne, ha a kollégáim nem érnének el? Nem diszkriminálunk meg ilyenek – morogtam félhangosan a szeszélyes iktatóprogramunknak.
A számítógép átváltott Wordre.
Süti?
– Hoztam a boltból kekszet meg csokit – mondtam, és kipakoltam a táskámból egy családi csomag túró rudit az asztalra, amit én most egy-két kísértettel fogok megosztani. A szokásos tányérra fektettem három szem háztartási keksz társaságában.
Jó.
A kísértet betartotta az ígéretét, és a következő három hétben egyáltalán nem csöngött a telefonom. Tudtam dolgozni, és szerettem is csinálni, nemcsak a meleg meg az ingyen internet miatt, hanem mert könnyen megtanulható volt, és az iktatás egyhangúsága mindig megnyugtatott.
Mindennap hamarabb érkeztem, hogy feltűnésmentesen tudjam elhelyezni a felajánlásomat. Szerettem, hogy a csendet csak szellemléptek törték meg, hogy az ablak előtt elsuhanó árnyban ismerőst láttam. Néha éreztem, ahogy valami az elmémhez bújik, már nem volt idegen. Megmosolyogtatott.
– Látom, te is lefizeted őket – mondta Andrea egy nap.
Pont egyedül voltam, amikor jött, Eszter kiment ebédért.
– Aha.
– Sajnos nem lesz sokáig alkalmunk élvezni a társaságukat.
– Jönnek a szellemirtók?
– Költözünk. Nem tudtad? Állítólag az új hely szép, modern, világos, és nincsenek rágcsálók.
– Ja, hallottam, hogy ősszel, de azt nem mondták, hogy melyik ősszel.
– A héten már pakolunk.
Andrea szája lefelé biggyedt, és az enyém is.
A kísértetünk aznap este a falhoz vágta Eszter tolltartóját, és kiütötte az ablakot, szóval a reggelemet azzal töltöttem, hogy a főnökömnek, majd az üvegeseknek magyaráztam a kísértetmentes teóriámat, azaz: minden a szél miatt történt.
Mivel állítólag a belépőkártyám szerint fél öt után két perccel már nem voltam az épületben, ezért legalább a vádaktól megmenekültem.
Egész éjjel nem aludtam, szelleműzésről, -idézésről olvastam, és az éjfél utáni második kávéval egy időben találtam egy cikket a szellemdobozokról, ami talán működhetett. Csak hozzá kell kötni, és ennyi. Kijegyzeteltem a cikket a noteszembe.
Az arcomon a rezgő telefonnal ébredtem.
– Helló? – szóltam bele rekedten.
– Hol vagy? A főnök keres! – hadarta Andrea.
Ó, anyám! Az óramutató részvéttelenül mutatott a tízes felé. A munkaidőm meg továbbra is nyolckor kezdődött.
Összerándult a gyomrom.
Kiugrottam az ágyból. Felrángattam magamra a tegnapi nadrágomat. Kitéptem egy pólót a fiókból, és féllábon ugrálva húztam fel a zoknimat.
Remegett a kezem, és harmadszorra találtam be a zárba a kulccsal.
Rohantam az utcára. Átugrottam a pocsolyákat. A hajamba esővíz folyt a tetőről.
Ziháltam. Csak a szívdobogásomat hallottam. A fülem fázott, mire beértem.
Andrea a kaputól öt méterre cigizett.
– Na, végre itt vagy! – fogadott. – Bár az irodád meglepően forgalmasnak tűnt ma reggel. Villany felkapcsolva, lekapcsolva. A géped is ment. Gondolom, a közös ismerősünk lehet a dologban.
– Miért keres Ilona? – kérdeztem. A nyelvem beleakadt a névbe.
– Gondolom, nem működik valami a gépén, aztán mióta kirúgták a számítógépes fiúkat, te vagy a tiszteletbeli számítógépes lány.
Elvigyorodtam.
– Azt mondtam neki, hogy ebédért voltál.
– Hihető sztori – feleltem, és felmutattam az üres tenyeremet.
– Nyugi, rendeltem neked is, csak majd gyere be érte hozzám. Na, menj be! – mondta, és meglökött.
Ilona nem szerette a későket. Személyes sértésnek tekintette a létezésüket is.
Reszkető lábbal oldalogtam az irodája elé, bekopogtam, majd bedugtam a fejem a résen.
– Andrea mondta, hogy kerestél.
Ilona intett, hogy menjek be. Letette a telefont, és sóhajtott. Én a szőnyeg előtt rostokoltam, mert a sáros bakancsommal nem akartam összejárni.
– Nem tetszik, hogy ennyi időre eltűntél, amikor Eszter nincs bent.
Nem hittem a szerencsémnek. A megkönnyebbülés látszhatott rajtam, mert Ilona összeráncolta a homlokát, mire én komolyra rendeztem az arcvonásaimat.
– Viszont mindenki azt mondja, hogy mindennap bent vagy fél nyolctól.
Bólogattam. Ez igaz volt.
– A kollégák meg időben megkapják a postájukat.
Újból bólintottam.
– Először ki akartalak rúgni, Csilla – mondta Ilona –, aki próbaidőn van, az ne váljon kámforrá, világos?
A nyakam már kezdett fájni a sok, bűntudatos helyesléstől.
– Viszont itt van a majdnem rendbe hozott irattár, a kevesebb csúszás a határidőben, mert a kollégák a nyolc napos irataikat nem két hét múlva kapják meg, és nem késtél el.
Vártam. Nem tűnt kérdésnek, amit mondott, ezért türelmesen bámultam a szerény méretű pocsolyát, amit a talpam alatt hagytam. A piszkos víz elérte a sötétbarna szőnyeget.
– Szerettem volna megbeszélni az irattár költöztetésére vonatkozó információkat. Tudom, hogy kicsit későn szólok, mert pénteken kerülnek át, de ez neked nem jelent problémát, igaz?
Lenyeltem a nyelvemet, hogy szerda van, és holnap jön a posta.
– Átküldtem emailben a tudnivalókat, kérlek, olvasd el, és aszerint intézkedj – mondta Ilona, és nagyisan elmosolyodott. – Ha túlóráznod kell, azt később lecsúsztathatod, csak előtte beszéld meg Eszterrel és velem.
– Jó – mondtam, és gondolatban búcsút intettem a délutáni szabadidőmnek.
Az irodámba lépve elvigyorodtam. A közös ismerősünk valóban nem unatkozott: a lámpa magától felkapcsolódott, amint beléptem, az iratok szétszórva, mintha csak öt perce álltam volna fel, és a gépemen engedelmesen futott a Poszi.
– Köszönöm – suttogtam a levegőbe, mert tudtam, hogy hallja.
A szerdát és a csütörtököt dobozolással töltöttem. Kávét se ittam, enni se ettem, de megérte, mert csütörtökön este nyolckor csak egy polc maradt.
Megszédültem az éhségtől, lerogytam a székemre, ami hideg és nyirkos volt. Lehunytam a szemem, aztán kinyitottam, mert rögtön megéreztem a fáradtságot. A halántékomat dörzsölgettem, de a fejem fájt, és szúrt a gyomrom.
Valami csörgött mellettem, aztán puffant az irathalmon.
Kinyitottam a szemem.
Egy üveg ásványvíz és egy tábla Milka csoki volt ott, ahol korábban még semmit sem láttam.
– Helló – nyögtem, és rávetettem magam, mintha éveket éheztem és szomjaztam volna. Három sor után sóhajtottam, amikor meghallottam az izgatott kaparászást. – Kéred a felét?
Az üres dokumentumban felvillant két szó: A tied.
A szégyen úgy telepedett rám, mint egy túl nehéz takaró. A munka miatt egyáltalán nem foglalkoztam vele, hogy megszerezzem a hozzávalókat a bonyolultnak tűnő kísértettárolóhoz. Se tiszafám, se temetői földem nem volt, és még dobozom se. A hobbiboltok meg már zárva.
Sóhajtottam.
– Mi lesz veled? – kérdeztem, és felálltam az asztaltól, hogy az utolsó polccal minél hamarabb meglegyek, aztán majd ráérek gondolkozni.
A csendtől megfájdult a fülem, folyton megálltam, megdörzsöltem a vállam, a derekam. Mindenem fájt, mire végeztem.
Összepakoltam, kikapcsoltam a gépemet.
Megfogtam a tányért, amiből már hetek óta etettem a kísértetet. Leültem a poros földre, lehunytam a szemem. Elcsendesítettem a légzésem, és próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy azt sem tudom, mit csinálok.
– Figyelj ide, kísértet – súgtam, és próbáltam felidézni, hogy milyen volt, amikor a fejemben kuncogott. – Holnap költözünk. Szeretném, ha te is velem jönnél.
Nem történt semmi.
Nem is értem, hogy gondoltam ezt komolyan. Eszembe jutott, hogy a boszorkányos könyvekben meg filmekben mindig kör van meg vér.
Felálltam, elővettem a szekrényből Eszter kenyérvágó kését, majd a porba kört rajzoltam a tányér köré az ujjammal.
– Gyere velem – mondtam, és egy apró vágást ejtettem a kezemen. Megnyomkodtam a seb körüli részt, és a vércsepp a tányérra csöppent.
Megismételtem ezt a rituálét, hiszen a filmekben a három a mágikus szám, és őszintén reméltem, hogy nem éppen most szabadítottam rá a világra valamit.
Lépteket hallottam, csörögtek Eszter evőeszközei a szekrényben. A lámpa lekapcsolódott, felkapcsolódott, aztán egyenként törtek szét az égők.
– Gyere velem – kértem, amikor a harmadik vércsepp is a tányérba esett. – A véremmel hívlak.
Elhalkult minden, és a csendben majdnem szétroppantam. Aztán a nyomás eltűnt, én meg ott ültem a tönkrement lámpák és a bedobozolt iratok között.
Kissé hülyén éreztem magam.
Felálltam, összepakoltam a cuccaimat. A véres tányért is magammal vittem, mint bizonyítékot az idiótaságomról, amit legjobb, ha más nem lát.
Pénteken, és a kötelezően előírt szombati munkanap során átvittük a cuccokat, meg kipakoltunk.
Az új helyünkön egy darab természetfeletti lény sem lakott, a hatalmas üvegfalak, a modern irodaház nem vonzotta őket különösebben.
A kis szellemünk most biztos szomorúan és magányosan kísért a kihalt épületben, és ahányszor megjelent előttem a képe sztereotip, fehér lepedőben, annyiszor ki kellett pislognom a könnyeimet a szememből.
Szegény.
A véres tányér új otthona a szobám lett, a vegetáló orchideám alá került, hogy felfogja a műanyag cserépből szivárgó vizet. A virágon hamarosan új hajtást találtam, és apró, zöld bimbókat.
Szombat délután megfőztem a régóta várt kávémat, és lerogytam az ágyra.
Végre itthon!
Bekapcsoltam a gépet, végignézegettem, hogy mi történt a világban abban a hetvenkét órában, amíg én távol maradtam. Semmi.
Véletlenül rákattintottam a Wordre, és összeszorult a gyomrom a megnyíló program láttán. Már sosem fogok beszélgetni vele egy üres dokumentumban.
Kortyoltam a kávémból, és mire visszanéztem, fekete betűk fogadtak.
Egyébként szép szertartás volt.
*