Székelyhidi Zsolt Tamás: Az elkerülhetetlen kert – 2.

1. részlet

Különös küldemény

A Nap lassan emelkedve szórta ezer sugarát, és az ékszerész Bellára gondolt. Hol lehet? Rendes lány, eddig mindig megmondta, hova megy. De talán a lányból felnőtt lett, mégpedig a szemük láttára, csak nem vették észre.

Nagyot sóhajtva igazította meg tökéletesen álló nyakkendőjét. Mindig kínosan ügyelt az eleganciájára, s miközben lenyomta a házuk alagsorában levő régiségbolt ajtajának kilincsét, még hátrafésülte őszülő haját, végigsimított zakóján.

– Amarilla! – szólította feleségét, aki szelíd mozdulatokkal simogatott egy ezüst gyertyatartót a portól szürke helységben.

– 1745, barokk… oroszlánfejes. Tehát 177 évvel ezelőtt készítették – dünnyögte, tudomást sem véve belépő férjéről.

Az ékszerész udvariasan köhintett.

– Á… Félix! – vetette rá Amarilla békés tekintetét. Simogató ujjai felemelkedtek egy pillanatra, de aztán visszafordultak egy faberakásos komód felé. – Nézd ezt a csodálatos intarziát, a lágy formai kialakítást, a gazdag részletképzést! Milyen utánozhatatlan!

– Igen, valóban az – helyeselt udvariasan a magas férfi, majd felesége vállára helyezte csontos kezét. – Mondd, nem szólt neked a lányunk, hogy mikor várható haza?

– Dehogynem! Egy jazz-bárba mentek Andromédával…

– Bátorkodlak figyelmeztetni, hogy az tegnapelőtt volt. A jazz-bárból már visszajött, és tegnap a tóhoz ment a barátaival.

Amarilla végre felnézett a férjére, de a gyertyatartót tovább simogatta. Újfent megállapította, milyen jólelkű tekintete van Félixnek. Meleg, barna szemei puhán villantak, el lehetett bennük olvadni.

– Igazad lehet – mosolyodott el. – Tényleg, még mesélt is arról a kerge táncőrületről… charleston, vagy mi a csuda. Látod ennek az oroszlánfejnek a kidolgozását? A nyakamat teszem rá, hogy valamelyik német nagyvárosból származhat… talán Nürnbergből – terelődött ismét a tekintete kedvenc régiségei egyikére, mikor az ékszerész kissé ingerült lett:

– Lassan olyan leszel, mint egy vakond! Nem jönnél fel velem, egy kicsit beszélgetni? Nagyon rosszat tesz a tüdőnek ez a dohos levegő.

– Még leltárt kell készítenem a rokokó székekről… – nézett merengve az asszony a félhomályos helység másik végébe, majd elragadtatott pillantással húzta végig ujjait a komód csavart párkányán.

– Amarilla! A lányunk nem jött haza az éjjel! – hasított Félix hangja a némán figyelő tárgyak sorai között, mire egy kagylós szélcsengő csilingelve megrezzent.

– Ne nyaggass már! Tudod, hogy megfájdul a fejem az erős fénytől – fordult az asszony a komód egyik fiókjához, majd egy kis lovat ábrázoló terrakotta szobrot vett a kezébe. – Képzeld, a pónim ma reggel valami furcsát sugallt nekem. Azt mondta: mától örökre barátok leszünk a félelemmel!

Az ékszerészre elhaló árnyék szökkent.

– Meg kell keresnünk Bellát!

Amarilla különös tekintettel nézett rá, aztán a szívéhez nyúlt, mint akit hirtelen fájdalom ért, és a következő pillanatban megszólalt a bolt ajtajának nyitását jelző csengettyű.

– Küldemény érkezett! Van itt valaki? – hallatszott egy harsány hang, és már látták is a piszkosszürke postásegyenruhát.

Kisméretű csomag volt, ami puhán belapult, ahogy az ékszerész a kezébe vette, de még akkor is félve forgatta, mikor a bolt ajtaja bezáródott a postásfiú után.

– Az Aranyfüggöny szálloda címe áll rajta. Tudod, a tónál… – vizsgálgatta rajta a dülöngélő betűkkel írt címzést Amarilla, majd váratlanul elkerekedtek a szemei. – Nézd, a feladó Bella!

A férfi szinte feltépte a barna csomagolópapírt, ami kettészakadt a hirtelen mozdulattól. Vékony barna szálak tömkelege hullt a padlóra, és némi időbe telt, amíg rádöbbentek, hogy a puha kis köteg lányuk levágott haját tartalmazza.

Lassan szálltak a hosszú hajszálak a portól homályos levegőben, szerteszét szóródtak a vén bútorok között, és a két ember lelkébe mélyen berágta magát a balsejtelem, hogy ezután semmi sem lesz már a régi.

 

3. Az ujj

Albin szíve hatalmasat dobbant, mikor meglátta a táblát: Gyöngykatlan. Milyen sokáig tartott megtalálni ezt az eldugott francia kisvárost, amiről Eliz leveleiben olvasott!

Izgalmában levette a lábát a gázról, de a nehéz luxusautó cseppet sem lassulva gurult az enyhén lejtős úton, míg kibontakozott a magas bazaltszikláktól körbevett település. A völgy valóban katlannak tűnt. Nem is látszott kiút a meredek hegyoldalak között, majd mikor megcsillant a reggeli Nap fénye egy azúrkék tükörben, Albin lélegzete akkor állt el igazán, mert megértette, honnan a Gyöngykatlan elnevezés.

A meredélyek között ékszerként terült el egy tó. Tiszta vize bűbájos ragyogásnak tetszett a körülötte sorakozó sötét sziklák között, és a varázslat tovább fokozódott, ahogy az elegáns autó a régi kőházak között lepöfögött a tópartra. Innen a hetyke bazaltfalak még félelmetesebbnek tűntek. Eltakarták az ég nagy részét, de a tó kárpótolt minden elveszett kékségért. Aki belenézett, az egy másik világ valószerűtlen ragyogását pillanthatta meg.

A robosztus férfi amerikai volt. Szikár arcán mély árokba szaladtak a ráncok a meglepődéstől. Nem volt megnyerő ábrázata, a száját kissé görbülten tartotta, az orra olyan gyűrött volt, mint egy bokszolóé, mégis erőt sugárzott, és most egy kis meghatottság is látszott rajta. Izgatottan állt félre az út mellé, meg kellett megnéznie a csodát. Kiszállt az autóból, majd a tó felé lépdelt. Kelet felé középkori házak rejtőztek a meredek sziklafal fenyegető árnyékában, ezzel szemben a tó nyugati oldalán leheletfinom pára játszott bújócskát a napsugarakkal. Mögötte zuhatag ezüst fala szikrázott, fehér tajtékot kavarva, a közeli vízben azonban kristálytiszta tükör feszült, és a felhők talán még élesebben úsztak benne, mint az égbolton.

Albinnak az jutott eszébe, hogy egy kaput lát, amely a végtelenbe vezet, és le kellett sütnie a szemét, mert a tóból sugárzó világosság annyira elvakította. Hunyorogva nézett lefelé, amikor valami szokatlant pillantott meg a lába előtt a homokban.

Először nem is fogta fel, mit talált. Ha felfogja, bizonyára nem hajol le érte, így azonban már majdnem megérintette a kis hosszúkás dolgot, amikor rádöbbent, mi is az valójában.

– Egy emberi ujj! – ugrott hátra.

Pár hosszú másodpercig borzadva nézte a csonka testrész levágott végén a vöröslő vérfoltot, és megérintette a halál szele. Kétségbeesett tekintettel nézett körül. Szédülés fogta el, még meg is tántorodott, és furcsán homályba borult előtte minden. A tiszta tó vörössé vált, egy közeli fa árnyékát hatalmasra tátott szájnak vélte egy pillanatig, de utána szédült utcakép vette át a vízben úszó felhők helyét.

A képzelete játszott vele…

Sebes autó tülkölt régi házak között, homályos alakok integettek kétségbeejtően, és ő is ott állt közöttük. Kiáltani, szaladni akart, mikor meglátta az elkerülhetetlent, a villámgyorsan robogó járművet azonban már képtelenség lett volna megállítani. Lemondó kezek nyúltak a búsuló ég felé, élénksárga ruha lebbent, ám az ezüst csillanás könyörtelenül száguldott, valaki a levegőbe repült, aztán szomjazó vértócsa takart el mindent…

 

4. Mintha minden elromlott volna

A pavilon tetejét rozsdabarnára festették, mégsem rikított a kert zöldjében, mivel rengeteg vörös leander, meg lila és kék hortenzia virágzott mellette. Androméda azonban elhagyatottan ült a napsugármintásra faragott korlát mögött, mint egy árva énekesmadár a díszes kalitkájában.

– Bocsáss meg, drága anyám! Nem becsültem kedves ajándékodat… pedig megfogadtam, hogy mindig viselni fogom. Drága, drága Trudi! – rebegte a díszes ólomkeretbe foglalt kis arcképnek, amit a kezében tartott, majd elnémulva szemlélte anyja finom vonásait.

Mutatóujjával végigsimított a profilból fényképezett arcon; a tökéletes szemöldök ívén, az egyenes orr vonalán, a kissé elnyíló ajkakon, és a határozott állon. Milyen tökéletes… és olyan fiatal. Még a hosszú haj is modernnek hat, feltűzve és kendővel átkötve, mintha csak most, 1922-ben fényképezték volna. Pedig kis híján négy éve elment, és a fotó is régi, 1904 körüli.

– A születésem után készült, úgy mondta Jáde, és az egyetlen fotográfia róla – merengett Androméda, majd újra megérintette a fekete-fehér portré barnuló papírját.

Kis csillogást fedezett fel az álmodozó szem sarkában. Nem, könny nem lehet! Az anyja rajongásig szerette őt, bár a képen oldalra fordul, mintha nem akarná, hogy fotózzák. A rajta látható színes köntös, a kacskaringós kígyómintákkal még megvan, persze itt nem látszik, milyen színű a valóságban.

– Annyira előttem van a ruha mély bíbora, azokkal a tekervényes arany szalagokkal… – sóhajtott a lány. Beleképzelte a köntös színeit a képbe, ami sikerült is, de a szeretett arc fakó maradt. Keserűbarna árnyalatban rekedt, homályosan, távolian.

Androméda arcán könnycsepp csorgott végig. Ő már nem méltó nagyszerű anyjához, még a smaragdgyűrűjét sem volt képes megőrizni! Pedig mintha ma lett volna, úgy emlékszik a percre, mikor megkapta az ékszert.

– Ha az ujjadon van, nem érhet baj. Eléri, hogy a bánat összeessen, mert ez egy szerencsehozó gyűrű! – mosolygott rá az anyja… de a mosoly képét hamar elhomályosította spanyolnáthától kékesfekete bőrű halott látványa…

A zokogás megállíthatatlan erővel tört rá, nem is hallotta, hogy a csendesen közeledő Noel a pavilonba lép, és amikor a férfi a vállára tette a kezét, ijedtében felsikoltott.

– Nem akartalak megijeszteni! Ne félj! – vigyorgott a férfi szabálytalan fogsorával, de a lány furcsa tüzet vett észre a szemében.

– Tetszik a hajam? Látod milyen hullámos? – kérdezte fátyolos szemekkel, mire Noel elragadtatott hangon válaszolt:

– Tökéletes, kis fruskám! Szebb nem is lehetne!

A szőkeség hátradőlt, és megnyalta az ajkát.

– A szálloda fodrászatában bodorították… de az ajkaimat én rúzsozom, és a szememet is kihúztam feketével. Milyen lett?

Noel nyelt egyet, szótlanul nézte a lányt. Szép volt. Vagy talán nem is szép. Ezt sose tudta eldönteni. Inkább különlegesnek, érdekesnek találta, és ez minden szépségnél többet ért számára. Mágneses vonzerő sugárzott róla, pedig az arcán minden eltúlzottnak tűnt – a fejedelmien hosszú orr, az ívelt szemöldök, a mindig csillogó szemek és a telt ajkak, amilyeneket csak rajzolni lehet -, ám ezek a részletek mégis tökéletes egységbe olvadtak össze.

– Igazi nővé értél, Androméda. És gyönyörű vagy, az összes filmsztár elbújhat melletted – mondta halkan, mire a lány felnevetett.

– Ugyan, nincsenek olyan extravagáns cuccaim, mint nekik! De azért ez sem rossz, nem? – rázta meg a kebleit úgy, hogy a ruhájára varrt flitterek vad csilingelésbe kezdtek.

A férfi kissé elsápadt a hullámzó idomok játékától. Újra elkábította a lányból sugárzó nőiesség. Androméda legapróbb mozdulata is erről árulkodott. Karjai lejtése, csípője rezdülései, szeme kacér villanása, szempillája íve, nyaka vonala, ajkai nyílása mind szenvedélyt ígért, amivel lázba hozta Noelt.

Indulatosan ragadta meg a karját.

– Hagyd már abba!

Androméda meglepődött.

– Fáj! Már bolondozni sem szabad? – kérdezte, nyugtalan tekintetet vetve a férfira. – Mikor játszol a szaxofonodon nekem? Akkor imádlak a legjobban, ha zenélsz!

– Majd máskor, most nincs időm erre – hárította el Noel egyetlen legyintéssel a kérést, és Andromédában felmerült, hogy milyen határozott mindig a férfi. Az apjáról nem sok emléket őrzött, édesanyja azt mondta, hogy a háború első évében esett el a belga határon, ám mostanában egyre gyakrabban képzelte Noelt a helyébe.

Kislányos bájjal, durcásan cirógatta a férfi karját, mire az elmosolyodott.

– Angyal vagy, jól mondja Jáde! Ó, majd elfelejtettem, miért törtem meg búsuló magányodat! – szólt titokzatos arccal, és a zsebéből előhúzta a smaragdgyűrűt.

Androméda felugrott a váratlan boldogságtól.

– Megtaláltad a szerencsegyűrűmet?

A férfi mereven bólintott, és krákogva válaszolt, mintha valami a torkára akadt volna:

– Igen, az egyik bokor alatt volt.

A lány kikapta a szerencsés megtaláló kezéből a gyűrűt, hosszú csókot nyomott a szájára, és kiabálva elszaladt.

– Hála az égnek! Köszönöm! Köszönöm! Azonnal el kell mondanom valakinek!

Noel sokáig ült mereven a pavilonban, ujjával tétován végigsimítva bizsergő ajkán, majd elindult lemosni a rákenődött rúzst.

Jáde már felöltözött. Fémes csillogással átszőtt fehér ruhájában lassan illegette magát a tükör előtt, miközben a karjára húzott kerámia karkötők meg-megcsörrentek. A rádióból halkan szólt valami megnyugtató zene, az énekesnő körül púder finom párája és kölni illata szállt, ahogy megfontoltan befésülte bubifrizuráját, majd búcsúzóul mosolyt küldött pirosra festett ajkú tükörképének, és kilépett a nappaliba.

– Nővérkém, megkerült a gyűrű! Noel megtalálta! – viharzott be a házba Androméda, mire a bárénekesnő megremegett. Először nem tudta, hogy örüljön vagy bánkódjon a híren, de aztán húga ragyogó arca eloszlatott minden szomorú felhőt.

– Gyere! Ülj ide mellém! – mondta búgó hangján, és letelepedett virágmintás kanapéjukra.

– Annyira boldog vagyok! – vetette le magát Androméda is mellé, és összecsókolta testvére arcát.

– Éda! Éda, angyalkám! Ne gondold, hogy ilyen könnyedén kiengesztelhetsz! Tudod mennyit aggódtam miattad? – kérdezte megkönnyebbülten a bárénekesnő, de közben reszketeg borzongás kúszott tagjaiba.

– Bocsáss meg Jáde! Nem is tudom, mi ütött belém tegnap – komorodott el hirtelen a szőke lány, és furcsa tekintettel meredt maga elé.

– Az lesz a legjobb, ha elmondasz mindent őszintén – búgta nővére, és lágyan megsimogatta Androméda arcát.

– Olyan forró szellő simogatott tegnap este. Csak feküdni akartunk a nyári melegben az éjkék tóparton, nézni a csillagfényben fürdő vizet, és az élet nagy pillanatairól beszélgetni. De valamiért mindenkinek rossz kedve volt. A Hold fásultan bujkált a felhők mögött, a vízesés komoran zúgott, különösen vészjósló némaság lepte be Gyöngykatlan máskor olyan kedvesen susogó fáit, ám aztán az Aranyfüggöny szállóból jazz-fúvósok hangja üvöltött az égre, elfújta a bánatot, és úgy döntöttünk, megnézzük közelebbről, mit ünnepelnek arrafelé.

– Rosszul kezdődik – sóhajtott Jáde, de Androméda fellelkesedett:

– A színes lampionoktól úgy nézett ki a szálló terasza, mint egy karácsonyfa. Olyan rettenetesen hívogató volt minden, és amikor René – tudod, az a különc festőnövendék – kitalálta, hogy lógjunk be a koktélpartira, Leander és Bella nem akadékoskodott. Én is belementem a dologba, mert a csillogás elvakított.

Brokát, selyem, bársony ruhaköltemények, virágos fejpántok, végtelen gyöngysorok kígyóztak a szemünk előtt, bendzsó pengetésének ritmusára táncolt a fény, zongora hangjára hullámzott a tó, a trombita érces szólamai pedig ezüst csíkokra szabdalták a holdfényt. Minden olyan könnyednek tetszett, senki sem kérte a belépőnket, gond nélkül kiszolgáltak minket. Könnyed nevetés szárnyán vonultak a koktélokkal megrakott tálcák, térd fölötti szoknyák villantak, vállkendők és szőrmegallérok libbentek a csevegéssel megtöltött éjszakában, mi pedig elvegyültünk a tömegben. Sokkal több nő volt a partin, mint férfi, és egyesek botrányosan káromkodtak.

– Ki a házigazda? – kérdezte René egy lenyalt hajú fickótól, de az csak titokzatosan vigyorgott, mint egy bohóc. Aztán csillogó ruhákba öltözött zsonglőrök bukkantak elő mindenhonnan, néhány tollseprű-frizurájú matróna rémüldözött egy sánta vénember miatt, aki mindenáron táncolni akart velük, mi meg nevetve bevettük magunkat a bárba. Olyan muris volt!

– Éda! Fogadok, hogy rendesen beittatok! Azért fájt a fejed ma reggel – dorgálta Jáde a húgát, miközben harapózó félelem kúszott a tagjaiba.

Androméda hosszú szőke haja bársonyosan röppent, ahogy félresöpörte a szemébe omló tincseket.

– Én nem sokat ittam, de a többiek egyáltalán nem fogták vissza magukat! A fiúk jól bírták, Bellának azonban hamar megártott, és mikor mégis megtudtuk, hogy a házigazda Ruby… ismered te is látásból, azt a könyörtelen üzletembert, nem? Persze, ki ne ismerné. Na, és akkor behúzódtunk egy félreeső szalonba, hogy ne legyünk szem előtt. Balszerencsénkre azonban belebotlottunk a fodrász Fifibe, aki nagy patáliát akart csapni az ottlétünk miatt. Rubynak dolgozhatott, vagy csak az irigység jött ki belőle? Nem tudom, de aztán René megmentette a helyzetet. Volt nála egy üveg whisky – még a bárból csórta, abból erőltetett pár decit Fifibe, miközben csapta neki a szelet. Erre megenyhült a leányzó, keresztbe állt a szeme, széttett lábakkal leült közénk és vagy fél óráig vihogott. Aztán ő találta ki, hogy levágja a hajunkat, amit én nem engedtem, Bella azonban támolyogva kiáltozni kezdett:

– Szabadíts meg ettől a sörénytől, nem akarok állat lenni tovább! – hahotázott és én egyre kényelmetlenebbül éreztem magamat. René a vállát vonogatta, hogy neki tetszik a rövid haj, csak Leander háborodott fel rettenetesen:

– A nőiességedtől akarod megfosztani magad, Bella! Hosszú hajjal is lehetsz önálló, de a fákat nem kell már nyírni, amikor kifejlődnek.

Ezt már nem értette senki. Tudod, nagyon kedves az a srác, de egy idő után valahogy mindig a növényekről kezd beszélni.

Bella eszét azonban megzavarhatta az ital, meg a partin látott rengeteg bubifrizura, és rám sem hallgatott, hiába kérleltem, hogy ne vágassa le a haját.

– Unom már, hogy mindenki megmondja, mit tegyek! Nem leszek elmaradott őskövület – vágott a földhöz egy teli pezsgőspoharat, Fifi pedig hozott egy ollót, és ezzel a vita eldőlt.

A fiúk kimentek a teraszra. Nekem meg végig vigyáznom kellett, amíg a fodrászlány dolgozott, nehogy megvágja Bellát, aki még ülve is dülöngélt. Aztán visszajött René, komoly szemekkel méregette a márványpadlón összegyűlt rengeteg hajat, majd Fifinek súgott valamit, amitől az újabb félórát vihogott. Összeszedték a hajat, elvitték valahová, és én csak később tudtam meg, hogy egy csomagban feladták Bella szüleinek címére, mert René úgy gondolta, hogy emlékbe meg kell őrizni.

Közben Leander ilyeneket motyogott nekem:

– A rózsák nem tudják, milyen jó a simogatás. Meg kell őket szabadítani a tüskéiktől, hogy ráébredjenek az élet ízére. Kecses lesz, ha megcsonkítom a hajtásait. Az ötből egyet le kell nyisszantani, hogy nőiesebb legyen, meg kell menteni!

Összevissza beszélt, én meg Bellát támogattam, aki a levegőn kissé kijózanodott. El akartunk menni a partiról, de akkor René meglátott egy piros ruhás nőt, és kötéllel sem tudtuk volna elhúzni mellőle. Mi hárman mégis eljöttünk a koktélpartiról, de mikor Bellát haza akartam kísérni, azt mondta, olyan vagyok a hosszú hajammal, mint az anyja. Sose láttam még ilyen gorombának. Sértődötten felhúzta az állát, és odébbállt, hogy Leanderrel még isznak valamit.

– És te velük mentél? – kérdezte vesébe látó tekintettel Jáde, ám közben ujjaival az egyik vánkost szorította.

– Nem. Elegem volt már belőlük, hazajöttem, de fönt a szobámban nem jött álom a szememre, ezért aludtam kint a pavilonban.

– Éda, nekem is el kell mondanom valamit – remegett meg az énekesnő hangja. – De nem tudok mindent kimondani, a félelem erősebb. Mostanában iszonyúan megrémít a csend.

– Mint az Elkerülhetetlen Kertben, az álmomban… – kapta ajkai elé a kezét Androméda. Nem is csend volt, hanem üresség, a visszafordíthatatlan semmi! – visszhangzott borzongatóan a lány hangja a nagy nappaliban.

Jáde becsukta hosszú szempillájú szemeit.

– Este nem félek. Az énekléstől minden csillogóbb lesz, de a nappalok kegyetlenek. Mikor a Nap lánggal kiált, árnyékok táncolnak előttem, homályos foltok kúsznak felém, nyomasztanak, kergetnek, ám ha megszólal a zene, a keserű sóhajok elszállnak. Szerencsére a rádió segít, mert az sosem hallgat el – pillantott az énekesnő a húgára, aki lágyan megölelte.

– Nem értem. Mintha minden elromlott volna – suttogott Androméda. – Úgy sejtem, valami nem egészséges ébredt fel a városban, ami mindenkibe mérget fecskendez. Emlékszem, a háború alatt gyötörtek hasonlóan nyomasztó érzések.

A telefon éles csörrenésére mindketten megrezzentek, aztán Jáde megigazított egy homlokába csúszott rövid hajtincset, és felvette a kagylót.

– Halló… üdvözlöm. Hogyan? De, ő már itt van. Azt mondta, Leanderrel volt… igen, természetesen szólok, ha megtudok valamit.

A testvérek tekintete szinte fájdalmasan találkozott össze.

– Félix volt, az ékszerész. Azt mondja, Bella még nem került elő – mondta az énekesnő csendesen, aztán az ijedtség elharapózott tekintetében, mert a rádió – ami Jáde szerint sosem hallgat el – váratlanul elnémult, és néma is maradt.

 

5. Ezüstszürkével kevert citromsárga

Sápatag, kellemetlen homály lengte körbe az őrszobát. Egyedül a dohányfüst szellemkígyói vittek halvány életet a zárt zsalugáterek fénycsíkos sötétjébe, de az ólomszürke levegőnél és a fal mellett álldogáló rendőröknél is baljósabbnak hatott a civil ruhás felügyelő tömbje.

Teónak hívták, és egyáltalán nem tetszett neki az amerikai. Szúrós szemmel fürkészte az ülő férfit, amolyan gengszterképűnek találta, miközben ragadozóként görnyedt fölé, mintha ugrani akarna. Pocakos fenyegetésében mégis bujkált valami nevettető. Régimódi kalapot viselt, és ahogy a füst arrébb kúszott, egyre inkább eltörpülni látszott a széken feszítő alak mellett. Ajkai között forgatott egy fogpiszkálót, tekintetében némi bizonytalansággal, míg hatalmas krumpliorra árnyéka az állára borult.

– Barátocskám, hogy került magához a levágott ujj?

Albin felsóhajtott, és úgy szemlélte a felügyelőt, mintha sajnálná.

– Már említettem, hogy a parton találtam…

– Ne nézzen… izé… madárnak, uram! – hördült fel Teó. Nem volt egy szónok típus, sokszor keresgélte a szavakat, mintha sűrűsödő gondolatai akadályozták volna a beszédben. Ilyenkor szigorú arckifejezést öltött, és krumpliorrát dörzsölve úgy tett, mintha a viszketés akadályozná a következő szó kimondásában. – Gyöngykatlanban eddig még baleset is ritkán történt, nemhogy ilyen… rémes dolog! Békés üdülőhely, ahova kizárólag jól szituált úriemberek járnak szalonképes hölgyek társaságában. Maga meg olyannak néz ki… hogy is mondják… aki nem egyenes úton jár.

– Erről nem tehetek, de akkor is a parton találtam azt az ujjat – jelentette ki fagyosan Albin. Mindig megfontoltan beszélt, mondatai között pár pillanat szünetet tartva. – Talán azt hiszi, hogy szuvenírként hordoztam a levágott ujjat? Akkor miért hívtam volna fel a figyelmet rá? – kérdezte, szemöldökét felvonva, de a felügyelőt már nem is érdekelte a válasza. Újonnan érkezett beosztottjával kezdett sugdolózni a dohányfüsttel teli helység sarkában.

– Micsoda képtelenség! – legyintett, és a fogpiszkálót kis híján kiköpte a szájából. – Biztosan elcsászkált valahova egy fiúval. A mai lányoktól minden… izé… kitelik. Vagy talán hívjam be az apját, hogy nézze meg, nem ismerős-e neki az a levágott ujj? Egyáltalán nőé volt?

– Igen felügyelő úr.

– Ah… valóban? Feleslegesen ne keltsünk pánikot. Nyugtassa meg az ékszerészt, és hívjon be minden… tudja… tartalékos rendőrt. Módszeresen fésüljék át a tópartot a környékével együtt! – intett dühösen. Zsebkendőjével törölgette izzadt homlokát, majd újra Albinhoz fordult. Egy ideig bizalmatlanul méregette a férfi gyűrött orrát, ami úgy nézett ki, mintha többször is eltörték volna már, aztán kelletlenül ezt mondta – Egyenlőre elmehet. Ja… itt szándékozik maradni Gyöngykatlanban?

– Hogyne! Mondja csak, nem tud kiadó házat errefelé?

– Éppenséggel van néhány, csak győzze kifizetni a… tudja mit… bérleti díjat – vette ki a szájából kaján vigyorral a fogpiszkálót Teó.

Albin ráérősen felemelkedett a székből, és elindult kifelé az őrszobából, a felügyelő azonban utána szólt:

– Elárulná, mivel foglalkozik, barátocskám?

– Nyersolajjal meg kötvényekkel.

– Szóval üzletember! És miért jött a városunkba?

– Pihenni.

– Hát csak pihenjen, majd magán tartom a szemem.

– Ez igazán megnyugtató – vigyorgott vissza a robosztus férfi.

Megszokta már a bizalmatlan tekinteteket. Nem túl rokonszenves arca és félelmetes testi ereje sokakat elijesztett, azt képzelték róla, hogy olyasféle alvilági figura lehet, aki mások nyomorúságán gazdagodott meg.

Mikor kilépett az őrszoba ajtaján, Albin nagyot szippantott a friss levegőből. Érthető módon nem szándékozott a tópartra menni, ezért a magasabban fekvő autóúton indult el, amelyet csinos villák és üzletek szegélyeztek. Fehérre festett kőkorlát, kovácsoltvas kapu, selyemharisnyás poszterlány, sarki dohánybolt, drogéria, falra kúszó repkény kísérte útját, s a rengeteg hirdetmény harsány színekkel nevetett felé.

– Bérelhető ház – bukkant fel egy szerény tábla a tarkaságban.

Szárnyas fejdíszű női fej a kapuoszlopon, kék mintákkal csempézett medence a zöldellő gyep ölelésében, és meglepően óriási, vaskos kémény téglái a magas tetőn. Albinnak azonnal megtetszett a fényűző, ám mégis ízléses épület, de nem sokáig nézte a házat, mert figyelmét szőkén libbenő alak vonta magára. Szaladt. Méghozzá ezüstszürkével kevert citromsárga ruhában. Tekintete zaklatottnak tűnt, de szépsége átsugárzott nyugtalanságán, és az amerikai elképedve torpant meg. A lány hosszú haja lágyan repült, derékvonal nélküli egyenesre szabott öltözete nem volt képes elfedni buja idomait. Arca kipirultan, ajka érzékien kinyílva sugárzott olyan életerőt, hogy Albin megborzongott egy pillanatra. Nem is tudta levenni a szemét az ezüstszürkével kevert citromsárga ruháról, amíg az el nem tűnt a tópart fái között.

Androméda szapora léptekkel haladt. Sohasem látta még ezt a férfit, és csodálkozott is, hogy az miért nézi annyira, de nyugtalan gondolatai legyőzték kíváncsiságát. Lihegve futott a parkon keresztül, majd hamarosan a kis ház előtt állt, amelyet René és Leander béreltek. Az apró udvarról egy vasból és üvegből épített télikertbe lépett, ahol álmodozó tekintet nézett szembe vele.

– Nem vagyok büszke a tegnapra – mondta csendesen a szőke Leander, de aztán komor arca felderült. – Milyen szikrázó vagy ma délelőtt… mint egy kinyílt virág…

A lány kedvesen elmosolyodott, majd a váratlanul belépő René láttán álmodozó tekintete megrebbent.

– Mész valahová? – kérdezte, és belenézett a fiú szemében állandóan parázsló lázas tűzbe.

– Nem. Most jöttem haza – sóhajtott fel René. Szórakozottan végigsimított borostás állán, majd zavartan megdörzsölte kis bajuszát.

Hárman álltak egymással szemben, és furcsa üresség költözött közéjük. Bella hiánya volt az. Eddig sok időt töltöttek négyesben, szinte elválaszthatatlanok voltak. Mindannyian a város művészeti akadémiáján tanultak, René festészetet, Leander szobrászatot, Androméda és Bella színjátszást, de szabadidejükben hosszan beszélgettek, irodalomról, költészetről, titkos vágyaikról, akár a pillangók szerelmi életéről is, bármiről. Valamiképpen összetartoztak, Androméda azonban megérezte ezen a délelőttön, hogy előző este végleg elveszett valami a barátságukból.

Lényegében ez korábban kezdődött. Először René kicsapongásai törték meg négyük idilljét, mind gyakrabban hiányzott összejöveteleikről, térden felül érő szoknyákat kergetve, nyitott erkélyek alatt verseket szavalva, árnyas fák között szerelmet lopva; aztán meg Leander zárkózott be egy külön univerzumba, ahol a virágoké lett a főszerep. És Bella. A szende lány tegnap teljesen kivetkőzött magából.

– Leander mondta, hogy Bella eltűnt – nézett Andromédára a bajuszos festőnövendék.

– Az apja ide is telefonált? – kérdezte az aranyszőke lány, mire Leander bólogatni kezdett. – Na, és? – folytatta a kérdezősködést. – Tudtok valamit róla, merre lehet?

René álmos szemekkel a közeli kanapéra dőlt, Leander mélázva nézett a semmibe.

– Nem kellett volna azt tennie – mondta komolyan, s az arca különös elszántságról árulkodott. – Az a romlott Fifi megbolondította.

– Ugyan! – legyintett René. – Semmi borzasztó nem történt… csak Bella is követte az új idők szelét.

Leander szeme szikrázva villant.

– Miért mondanak le a legfőbb ékükről? Ez olyan, mint a fák télen, kopaszon és hidegen.

– Ne dramatizálj már, Leander! Bella egyszerűen olyan szeretett volna lenni, mint a tegnap esti dámák a partin. Fifivel még a körmét is kifestette. Nincs itt semmi borzasztó! A nők nem kopaszak mostanság, csak rövidebbre vágatják a hajukat. Szerintem rettentő erotikus egy karcsú nyak, vagy egy gömbölyded váll, amit nem takar haj, és különben is, gondolj arra, hogy így könnyebb lesz szoborba mintáznod őket.

– Hogyne! – komorult el a szőke fiú újra, majd a mellette álló lányra pillantott. – Nézd meg ezt a kedves angyalt. Ezüstszürkével kevert citromsárga ragyogás, de mi lenne a szőke hajkoronája nélkül? Úgy nézne ki, mint egy szirmaitól megfosztott virág.

Androméda mosolyogva körbefordult a sarkán, hagyta, hogy kibontott haja ernyőként meglebbenjen, és Leander megfogta derékig érő tincsei végét, majd tánclépéseket lejtve, magasra emelte a szőke zuhatagot.

Erre René letérdelt a lány elé.

– Istennő! Kérlek, boríts be csodálatosan aranyszőke fátyladdal! Védelmezz a romlottság ellen! – kiáltott fel, és Androméda Leander kezét finoman fogva előrehajolt. René viccesen mozgatta karjait, mintha mennyei esőt kapott volna haj helyett, mire a lány nevetve felhúzta magához, és megölelte.

Ismét érezte barátságuk erejét, és Leander melegen szorította a vállát. Egy ideig álltak így, de a végén már könny csillogott a szemében.

– Hol lehet az a bolondos lány? Csak nem esett valami baja? – tette fel a többieket is foglalkoztató kérdést. – Te meddig voltál vele? – fordult hátra.

– Hát… nem tudnám pontosan megmondani – tapogatta a feje búbját Leander. – Itt is meg az udvaron is beszélgettünk, addigra már én is összeittam mindenfélét. Egyszerűen nem emlékszem, mikor ment el, és még a fejemet is beverhettem valahová, mert még most is sajog.

– Nem lehet, hogy itt van a kertben, és részeg álmát alussza? –reménykedett Androméda, de Leander megrázta a fejét, és egy rózsát kezdett közelről nézegetni.

A szőkeség azonban nem tágított.

– Ki kellene mennünk megkeresni! Hátha a közelben van, csak még nem tért magához.

– Androméda! – tiltakozott René. – Mindjárt dél. Bella nem aludhat ilyen sokat, bármennyit is ivott tegnap. Különben… szerintem már keresik is. Rengeteg rendőrt láttam a tóparton, úgy nyüzsögnek, mint a hangyák. A közelben biztosan nincs.

A lány elfehéredett.

 – Akkor valami baj érte. Én megyek! – nyitotta résre a télikert ajtaját, de mikor látta, hogy Leander le sem veszi a szemét egyik rózsájáról, René meg lusta pillantással ásít, sértődötten kilibbent az épületből, és becsapta maga mögött az ajtót.

– Micsoda tűz van benne! És állandóan izzik – állapította meg mintegy magának René, és újra végigfeküdt a kanapén.

– Tényleg, mi lett azzal a tűzvörös ruhájú nővel, akitől nem tudtunk elszakítani a tegnapi koktélpartin? – kérdezte fel sem nézve Leander.

René becsukta a szemét, mintha álmot kergetne.

– „Egy borzalmasan mosolygó lányhoz hajolok, s megalázom ajkaimat” – idézett Apollinaire-től, majd folytatta: – Széles szájával állandóan beszél, a nevetése előbb idegesítő rikácsolásnak tetszik. Néha változó hangmagassággal kacag, mintha egyenesen egy ló nyerítene. Talán túl akarja harsogni a fúvósokat, de a hangjában egyre több szenvedély fedezhető fel, és már sejtem, micsoda vulkán lakozik benne. Az eddigi életem vánszorgás hozzá képest! Csipkelődő megjegyzéseimre hullámzik vörös ruhája, és én is hullámzani akarok vele. Befogom a fülemet, hogy ne halljam mámorító hangját, de nem bírom, meg kell érintenem, hogy a tüze elérjen végre. Felautózunk Gyöngykatlan szegélyére. Ő vezet. Kényelmes a hátsó ülés, lágyak a rugók, vörös tunikájából keményre fújt gumiként buggyannak buja formái… sosem láttam még hozzá foghatót. Leander… te el sem tudod képzelni… maga a tenger jött el hozzánk. Sirály volt a rikoltása, a Napnál is vérforralóbb ölének ringása, és a parti sziklákhoz csapódó hullámok őrlését szégyenítette vadsága, amikor ott fenn, a katlan magasságában, végül gyönyörbe halt szenvedélyes hangja.

– Tudod te, ki volt az? – kérdezte Leander feldúltan.

– Aphrodité! Dús gyümölcs! Mennyei manna!

– Rubynak, a dúsgazdag üzletembernek a felesége. Nellinek hívják. Még bajod lehet belőle.

René kinyitotta a szemét. Most látszott benne igazán az a lázas tűz, ami egész lényét jellemezte.

– Drága Nelli! Hamis szerelem ég veled! Kiszálltunk a sárga masinából, néztük a vérestorkú eget, aztán otthagyott. Érted? Röfögő füstfelhőben elhajtott… Leander, nincs jelentősége, hogy ki volt. Gyalog kellett lemásznom a szikláról, azért értem csak nemrég vissza. Már vége – csukta le megint a szemét.

Ezalatt szőke lakótársa a kezébe vette metszőollóját, és az egyik cserepes babérrózsa földjébe kezdett szurkálni. Lélegzete egyre szaporább lett, mozdulatai dühösebbek, de egy darabig zihálva türtőztette magát, végül egy könyörtelen mozdulattal belevágott a növény szárába, és remegő kézzel beviharzott a ház homályos belsejébe.