A béka
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tócsa. A tócsában fekete gyöngysor, egy szeme sem ócska. Ha üvegből volna, tavitündér nyakába való volna. Hanem ezek nem üvegek, bennük élet lüktet, a természet csodáját mindjárt megérted!
Amint mondám, mindjárt megérted.
Mire újra a vízbe nézel, a gyöngyökből na vajon mi lett? Megmondom kereken, sok pöttykocsonya lett. A kocsonyácskák közepében pedig egy-egy picinyke pont.
– Mi az? Mi az a pirinyó pont??
E fekete pontok mindegyike micsoda hát? Mit gondoltok mi lehet az? Az bizony nem más, mint egy-egy icike-picike békacsemete. Fekete gyöngysor pete.
Akeréknyom tócsáját sütötte a nap és kikeltette a békaporontyokat. Ahogy mondám kikeltette a békaporontyokat.
Aztán pár nap múltán a természet ezeket a kis pöttyöket úgy átlvarázsolta, hogy mindenki iciri-piciri kis halacskának gondolja. Apró, pici, fekete halacskák úszkálnak a pocsolyában, és élik világukat nagy vidáman. Izegnek-mozognak, ide-oda úszkálnak, kis farkukkal csapkodnak.
Abban az évben szerencsére sok volt a jó eső. Ömlött erdőre, mezőre, csordogálva szépen, igazi langy eső kell ebben a mesében. Összegyűlt a sok víz a keréknyom árkában, otthont adott a nyüzsgő békafiaknak – nevezzük őket ebihalaknak. Bezony, bezony: ebihalaknak.
Szóval, nagy vidáman úszkáltak tócsánkban a fekete halacskák. Igen ám, de az idő telt egyre és a természet a varázspálcát újra elővette. Ahogy mondám a varázspálcát újra elővette!
– Mit csinált? Mit vajon? – Apró békává változtatta a sok incifincit.
Bezony, bezony!
Előbb a hátsó lábuk bújt ki, utána az első. Szebbet nem festhet le egyetlen festő. Csillog-villog az új bőr a parányi lábakon, s nini! – Mi történt egy hajnalon? Pattogó drágakövek ugrálnak az avaron?
– Kész a béka! Heuréka! – Kiáltja a varázspálca.
Óris, tóris, metamorfózis! Bizony bizony ez a meta-mor-fó-zis.
Sok kis parányi békula hagyta el a tócsát, – éppen idejében voltak, – mert a napsugár nemcsak ebihalat melengetett, a vízre is lehelgetett. Felszippantotta magához, nem juthattak hát a békák kajához. Barnállott, zöldellett tőlük a part s brekegve várták az újabb zivatart. Naná, hogy várták az újabb zivatart!
A békák nagyon szeretik a vizet, s ahogy tehetik, bele is ugrálnak s mohón felfalják a szúnyoglárvákat. Mert bizony a szúnyognak is kell ám a tócsa, vízben fejlődik ki a szúnyogok vérszívó hada.
Sok más rovar is szereti a vizet. Itt élik le gyermekéveiket. A molnárka, a szitakötő, a hatalmas kék acsa. S a kérész is, ki mindössze csak egy napig él, mint néhány virág, s testével fehérre varázsolja a Tiszát. Ha nem hiszitek járjatok utána s menjetek el májusban a Tisza partjára. Azt mondják akkor:
– Virágzik a Tisza! – Aki nézi csak este megy haza.
Hanem közben mi lett a tócsabéli békákkal? Kanyarodjon vissza a szó. Akad itt még mondandó. Bizony, bizony akad mondandó.
Első szabály: a békák rovarokat esznek. Ízét sose adják levesnek.
Viszont igen hasznosak és viccesek, mint mondám vérszívó szúnyogból rengeteget esznek. Lesben lapulnak, víz alatt nyújtóznak.
Királylánnyal lagzit terveznek, addig is minden arra repülőt bekebeleznek. Vékony nyelvecskéik készenlétben várnak, az arra tévedt legyek bizony rosszul járnak. Hajaj! De rosszul járnak!
No, vegyük csak sorra, 3500 fajta.
Először is a varangyos béka. A külseje zöld, fekete, vagy barna. Kész abra-ka-dabra. Ha rücskei miatt csúnyának találnád, képzelj melléje szép tavirózsát! Tavirózsalevélen húnyt szemmel posztol, nem is fogy ki soha a kosztból.
Ezzel még nincs befejezve a békáknak sora. Egyiknek élete se legyen mostoha. A barna erdei béka a patakmederben, kövek alatt lapulva tetteti, hogy nincsen ott senki. Ha piszkálod, mérgesen kvartyog:
– Mit képzeltek? NNNa! Mit akartok?!
Testvérbéka a leveli, őt bezzeg mindenki kedveli. Aranyos kis jószág a szó szoros értelmében, szeme -, mint kerek aranyrög világít a csendben.
Ruhája a mimikri, a zöldre zöld illik – vagy mi?
Picit ugrik, aztán nagyot, megcéloz egy kólás kupakot. Ott aztán fotóztatja magát, ha hanyatt feküdne süttetné a hasát. Bizony, bizony akkor süttetné a hasát.
Mikor reggel leled meg a napernyő rúdjához bújva, csodálnod kell újra, meg újra. Pózolgat erre meg arra, ilyen nyílt színen nem ugorhat a falra! Te pedig nézed-nézed mert oly kecses a tartása, az egyiknek a szobámban van a lakása. Belebúj a cserépbe télre, tavasszal a fikusznak levelére, aztán meg odaugrál az ágy lábához, közelről is roppantul bájos.
Van még egy kedvencem, őtet el ne felejtsem! Kecskebéka a neve, fűzfa lombján fekhelye. A hangját a „mekegésről” kapta:
– Mek, mek, mek, meeek. – Ezt mondja. Egyre csak ezt mondja.
Nyakán egy zsák, duzzadó, hangos hangot hallató. Kifújja vagy beszívja, találd ki, hogy hogy tudja!
Unkanép és békanép ugrálhat bármerre, csókolhatja a királylány epedve.
Este, ha a békák hada kuruttyol, nevetésre hangol. A faluszéli tóban egyenként kezdik, egyszerre végzik. Bizony, bizony egyszerre végzik. Hogyan lehet ez?! Még senki sem fejtette meg. Karmesterük nem vitás, csak egy csudabéka lehet senki más!
Hogy pedig ez mese volt vagy nem, nem is tudom, de kertünk békáit szeretem nagyon. Bezony, bezony.
***
A daru
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt, bizony hogy – nem tudta élő-e vagy holt.
– Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek.
– Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok. Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt. No, de ilyet, tátva maradt a csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre. Bizonyhogy – sehol sem volt híre!
– Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak.
– Hm, hm. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak?
Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.
– Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?
– Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvizű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava, – bizony elolvad a természet hava.
– Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz. – Ezeket mondták a madarak, s közben vakarózásra használták karmukat. Bizony, bizony: vakarózásra használták karmukat.
Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézte a téli ég az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat.
Eltelt három hónap s egyszer aztán végre, hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre. A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlások.
– Honnan jöttetek, honnan jöttetek? – Kérdezi a sok csőr.
– Messziről, messziről. – Felelik először.
– Maradhatunk? Maradhatunk? – Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:
– Nyugodtan, nyugodtan.
– Tavaly még költöttetek is. – Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, kinek szintén arrafelé volt a háza.
– Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!
Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, topogtak a szárcsák, egy helyben nem ültek.
Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt.
– Itt van, itt van, itt a tavasz! – Ttrillázták a fecskék.
– Megjött, megjött! – Kuruttyolta a békanép.
Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen. Bizony, bizony: jutott mindenkinek rendesen.
Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amint szokása szerint ábrándozgatott, az egyik szemfüles szárcsa imígyen kiáltott:
– Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják a leget. Hűűűűűűűűűű-ha! Gyakorolhatták eleget!
– Itt vagyunk, Itt vagyunk! – Hangzott az égről le.
– Gyertek pihenni, meg egy igazán jót enni!
Le is száltak nagy zajjal, szárnycsapkodással, gágogással.
– Hát te? – Kérdezték fürkészve a darut. Bámulták, mint valami marabut.
– Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.
– Láttuk, láttuk! – Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb madárcsapat. Lejtettek vízre, tópartra, bizonyhogy nem forrt a szó a torkukra. Annyi volt a hír, a pletyka, azt se tudták ki hogy mondja.
Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba. Bizony, bizony rokonait várta.
No, ha várta, nem várt hiába!
Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre-végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Integetett, szökdelt, bizony, bizony integetett és szökdelt. Észrevették persze, leszálltak ívben, köszöntötték az itt maradtat szépen.
Kikérdezték, vigasztalták, szárnyaikat ki-kitárták.
Volt köztük egy szépnyakú kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az nem lehet talány. Az egyik kérdezett, a másik meg felelt, a sok zsombék s fűszál új szerelmet neszelt. Madárláb, madárnyak, egész könnyen becsavarodtak. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés!
Itt a vége.
S, ha azt mondod:
– Még ne! – Akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint mondjuk egy sókamra.
Ha pedig még egy „Happy and”-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bizony, bizony: meg is valósulhat hamar.
Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám. Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.
hm, hm.
értékelem a természeti képeket, a játékos ismeretterjesztést-oktatást, a természet kézzelfoghatóvá és szerethetőre festését.
sajnos itt a pozitívumok nagyjából véget is érnek, legalábbis számomra.
az előző résznél azt javasolta a szerző, hogy olvassuk fel hangosan, élvezzük a ritmusát.
talán az a baj, hogy ez nálam kimaradt, mert külső hangoztatás nélkül is érzem, hogy a rímek bizony sok helyen csusszannak-döccennek, nyekeregnek.
érdemesebb lenne valóban rímelő szópárokat keresgélni, mert afelől sincs kétségem, hogy a szerzők bővében vannak a fantáziának, mondanivalónak és az óvodás gyermekek számára átadható tudományos ismeretek köre is szinte végtelen.
közébük tartozik a kérészrajzás (az ún. „Tiszavirágzás”) időpontja. kedves szerzők! nézzenek utána, mert nem május.
jól sejtem a célközönséget egyébként?
igazán megérdemlik a ritmusos, skandálható, de szabályos verselést.
másodsorban: sok az ismétlés, de még akár elfogadható. bár egy egész mesén keresztül és olykor látványosan csak a rímelés (persze…:önrím…) kedvéért nekem határozottan sok. sok. sok.
harmadsorban: ez egy óvodás korosztály. amikor olyan sok szép magyar szó van, itt rögtön belebuktam, hasra is estem a poszt, koszt, mimikri, happy ending (ez utóbbit például hogyan kell ejteni, és miért kell az óvodás fejébe tömni?)
kólás kupak a vízben, ugyanolyan természetességgel, mint bármelyik másik természetes szereplő?
a fotósnak pózoló békát inkább nem is említem.
következő bajom már személyesebb, tehát egyén-függő: nekem ez a szöveg túl édeskés. de lehet, hogy másoknak ez a kívánatos.
sajnálom, de a darus mesére ezek után már nem futotta.
Az én problémám a következő: értem a pedagógiai szándékot, hogy a pici gyermek buksijába menjen be a mondanivaló, s ehhez bizony sokat kell ismételni. Sokat, de nem túl sokat – márpedig az első opusz egyharmadában csak odáig jutunk el, hogy a fekete izébizék bizony békapeték. Addigra az ovásnál nagyobbacska már elszaladt, a mesélő anyuci-apuci meg nem csak elbóbiskolt, de bizony már vígan horkol, hogy csak úgy remeg belé a gyerekszoba.
A másik: ilyen édi-bédin szépelgő, cukrozott természetet legfeljebb Barbie és Ken építhet maga köré, de korunk gyermeke már nem nagyon. A katarzis a kicsinyeknek is jár, nekik is kell. A katarzishoz konfliktusok kellenek, s a konfliktusok megoldása. Álkérész-életű álproblémák azonban már a nagycsoportost-kisiskolást sem mozhatják meg.
És az első körös részlethez képest sajnos még light-esedett is a hangvétel… Sajnálom, mert alapjában szimpatizáltam a kettős szerzőséggel, de nem a legjobbat hoztátok most ki egymásból, hanem a gügyögő, édelgő szomszéd nénit.
Na akkor kezdjük az elején…… a kis meséket végigolvasva, nem tagadom bennem is vetültek fel olyan kérdések melyeket, az előttem szólok említettek….ámbár én azt gondolom hogy mindkét előttem szóló elkövetett egy apró hibát…..mégpedig: felnőttként próbálnak értelmezni egy kisgyermekeknek íródott mesét….Én azt gondolom természetesen szubjektívan, hogy ez a legnagyobb gond, a mai gyermekirodalom kritizálási formájában…. nem szabad felnőtt emberként keresni a szigorú párhuzamot a mese és a valóság világában. rákérdez az előttem szóló hogy hogyan is kell kiejteni a” happy endings” kifejezést, miközben a katarzist , és a konfliktust keresi egy gyermekmesében. na szóval én azt gondolom hogy ez így jó ahogyan van, nem kell korán megismerkedniük a katarzis fogalmával, avagy a a konfliktusokkal hiszen van az a korszak amikor még igenis ismételni kell a gyerekeknek, és igen is egy mesevilágba kell őket eljuttatni, hiszen hamarosan úgyis ” belenőnek” ebbe a világba ami körülveszi őket. Elég ha magától fedezi fel ezen világot addig pedig igen is hagy játszadozzon a szerző az elme világával, hagy éreztesse a kisgyermekkel hogy még tiszta az általa látott világ…..gügyögő édelgő szomszéd néni????? ezt hozták volna ki a szerzők magukból???? nem én azt gondolom Kedves Noémi hogy Önből hozta ezt ki mert valamiért Ön így olvasta el a történetet….. Én is elolvastam és belőlem nem ezt hozta ki, ezen történetek, pont azért jók, mert azt hozzák ki belőlünk amit látni akarunk, és nem erőltetve ránk a szerző akaratát elkalandozhatunk…. És amerre kalandozunk mi mint olvasó, abba az irányba vihetjük a mese csodálatos szálát a hallgatóság felé is….
Tisztelt B. Franciska : Ha Ön egy picit is eltudna rugaszkodni az Ön által felhúzott felnőtt irodalom követelményeinek vonalától, és megpróbálná gyermekét nevelő anyaként , vagy testvérként, elolvasni a történeteket, akkor lehet nem ragadna ki irodalmi tévedéseket….. hiszen ezt én úgy gondolom hogy nem akadémikus észrevételekkel kellett volna bírálnia, hiszen ez egy aranyos történet mely kisgyermekeknek szól, mindenféle mesterséges beavatkozás nélkül……
Összefoglalva tehát kérem vegyék figyelembe William Shakespeare szavait……..
” Színház az egész világ, és színész benne minden Férfi és Nö!”
És kérem a további hozzászólókat hogy csak picit maradjanak néha gyermekek, higgyék el megéri!!!!!!
Nagyi mesék! A béka! Egyszer volt hol nem volt! Volt két csodálatos vállalkozó szellemű írónő… akik csodálatos a természetről szóló mese könyvet írtak…meséket…Melyben megtanítják a gyerekeket a természet rendjére tiszteletére… A mese csodálatos érhető, lehet belőle tanulni és még is kellemes. Egy mesés biológia óra:) Színes szerethető karakterek aranyos rímek:) Megtanít a természet szeretettére a biológia csodáira:) Szerintem minden képen meg kell jelennie… Egyszer én is szívesen elolvasnám majd a gyerekemnek… És még az is meglehet hogy nem csak a gyerekek tanulnak belőle:) Csak így tovább 🙂 Gratulálok:)
Szerintem meg kifejezetten bájos és szellemes szövegek, sok óvónéni örülne neki. Sok gyerek örömmel gondolná ezeket tovább. Aki már olvasott sokat Kicsiknek, értékeli őket.
A kedves kritikus kollégáknak üzenem, hogy a mai kicsik egyik legfőbb gondja, hogy túl sok konfliktust látnak, mivel általában a tévé előtt felejtik, vagy a videó elé passzolják le őket.
Pete László Miklós
(Az oldalon lévő hozzászólások sima írós beszélgetések, az értékelést nem befolyásolják. A meséket már bekérték a lektorok, épp most olvassák, szombatra lesz eredmény.)
Azt hiszem, hogy a régi, mára már ezerszer bizonyított mesékben is bőven van konfliktus meg katarzis. Jancsit és Juliskát mégsem eszi meg a boszi, viszont őt bedugják a kemencébe. Ez talán nem az?
Szerintem meg éppen a konfliktusmentes marhaságokra nem kell ránevelni a gyerekeket. Eleget kapnak a médiából, mert a szappanoperák álkonfliktusai nem hoznak katarzist.
nekem a mese egyfajta utazás más valóságokba. Itt nincs realitás, vagyis csak az van amit nekem a mese felkínál. Ezek a mesék elcsábítanak engem az író által alkotott világába – és nagyon is jól éreztem magam benne. Szerintem ez a mese lényege. Mint a dal – vagy eléri a szívemet, a fantáziámat – vagy nem. És ezek a mesék igen is megérintettek – ez a legtöbb amit egy meséről mondhatok. Köszönöm.
Kedves Éva és Juli néni!
Köszönöm hogy megosztották velem ezeket a kedves kis meséket!
Kislányom jelenleg 7 hónapos,de remélem mire nagyobbacska lesz már a boltból vehetjük meg neki eme kedves történeteket!
További sok sikert kívánunk!Hanna,Peti,Tündi:)