Savannah Taylor: Hullámvasút (részlet)

A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*

Bevezetés

     A mai napig zavarba jövök, ha megkérdezik, honnan ismerjük egymást. Mostanra, persze, már tökéletesen begyakorolt válaszom van, mindig eszembe jut az igazi történet is, amiben, az én gyönyörűen felépített változatommal szemben, nincsenek vörös rózsák, szivárványszínű pónik, és semmi sem úgy történt, ahogy egy rózsaszín lányregényben történne. Minden adott volt ugyan; a hatalmas királyság, a szőke herceg, a valóságban egy kicsit másként alakulnak a dolgok, ha a királyságot Angliának hívják, a herceg pedig egy körülrajongott színész…

*

1. fejezet
Egy álom kezdete

     A rengeteg tervezés és elképzelés ellenére a legjobb barátom nélkül indultam Londonba. Mindvégig közös útról álmodtunk, a sors azonban az utolsó pillanatban közbeszólt. Lilit egy új kapcsolat meghátrálásra késztette, én viszont csak egy friss diplomás, munkanélküli szingli voltam, akit semmi nem tartott vissza. A szüleimet már nehezebb volt meggyőzni az egyedüli utazás előnyeiről, de miután megmakacsoltam magam, belátták, hogy két választásuk van. Vagy duzzogva, magukban morogva nézik végig, ahogy felszáll a gépem, vagy mosolyogva, csókot dobálva integetnek utánam, míg eltűnök egy végtelen reptéri folyosón. Jó szülőkként természetesen az utóbbi lehetőség mellett döntöttek, és kéretlen segítségük gyümölcseként ideiglenes szállást és állásinterjút intéztek nekem. Az önbecsülésem ugyan élénken tiltakozott ellene, hogy egy húsz éve nem látott rokon kezébe kapaszkodjak bele a nagybetűs életben való elinduláshoz, a szüleimre tekintettel visszanyeltem minden ellenvetésem. Persze nem először hallottam anyám külföldre települt, milliomos családba házasodott unokatestvéréről, Marcsiról, “aki megfogta az Isten lábát”, nem tekintettem rá lehetséges kiindulási pontként, amíg finoman rá nem lettem beszélve.

     Egy meglepően meleg augusztusi napon landoltam Lutonban. Kimelegedve, frusztráltan kerülgettem az előttem toporgó embereket, és folyamatosan csendben átkozódtam, ahogy egy mindössze fényképről ismert arcot kutattam a tömegben. Pár hétig akár egy régi barátom kanapéján is elaludtam volna, de nem… Az ő barátságos arca helyett majd bámulhatom egy minden bizonnyal sznob, nagyképű ismeretlen savanyú ábrázatát, amiért szülői nyomásra be kellett fogadnia egy sosem látott sokadunokatestvért. Nem is tudom, hogy képzeltem, hogy jól fogom érezni magam egy elkényeztetett milliomos csemete átmeneti lakótársaként, akivel alig néhány üzenetet váltottunk, aki több rövidítést és hangulatjelet használ írásban, mint kötőszót, és aki az első napomon a reptéren felejt! Harminckilenc perces késésben volt, amit természetesen nem percenként ellenőriztem, mert tökéletesen nyugodt voltam egyedül, egy idegen országban, ahol mindössze egyszer jártam korábban egy iskolai kirándulás keretében!

     Elkeseredetten bámultam a parkolót, amikor megcsörrent a telefonom. Anya neve villogott a kijelzőn, és bár szívesen a szemére vetettem volna, mennyire jó ötlet volt engem az ezer éve nem látott unokatestvére nyakába varrni, a nyelvemre haraptam, és nyugodt hangon vázoltam neki a helyzetet. Nem akartam idegesnek tűnni, nem akartam őt is megijeszteni, ezért mielőtt aggodalmaskodni kezdett volna, elköszöntem és megszakítottam a hívást. Még a markomban volt a telefon, amikor a jó ideje mellettem álló lány tett felém egy lépést és rám mosolygott. – Ne haragudj, nem akartam hallgatózni, de talán tudom, miért késik a fuvarod.

     Két dolog lepett meg az első nem formális, Londonban hozzám intézett mondatban. Elsőként a tartalma, másodsorban a nyelve. Mert annak elég nagy az esélye, hogy a budapesti járat leszállása után honfitársakba ütközzek a reptéren, annak már kevésbé, hogy használható információval szolgálhassanak a „fuvarom” hollétéről. – Igen?

     – Baleset volt a reptérre vezető úton, ezért lépésben halad a forgalom. Az én barátom is félórás késésben van – pillantott a mobiljára.

     – Óh – nyögtem értelmesen.

     – Először vagy itt?

     Furcsamód megnyugtatott az idegen lány jelenléte; talán a magyar szavak, talán a mosoly. Bármi is volt az, működött. – Nem. De most hosszú távra tervezek. Legalábbis… azt hiszem.

     – Szerintem szeretni fogod. Én három éve vagyok itt és eszemben sincs hazaköltözni. Hol fogsz lakni?

     – Egyelőre egy… öhm… rokonomnál a Sohóban.

     – A Sohóban? – kerekedett el a szeme.

     – Miért? – kérdeztem elbizonytalanodva. A Soho a klubjairól volt híres, ami jelenthetett jót és rosszat egyaránt. – Nem jó környék?

     – Az egyik legjobb környék! Ha szórakozásról van szó, mindent megtalálsz a színházaktól a legvadabb bulikig.

     – Sokszor jártok oda?

     – Csak jeles alkalmakkor. A Sohót meg kell fizetni. – Rám kacsintott, majd a vállára vette a táskáját és elindult a parkoló autók irányába. – Azt hiszem, az én fuvarom megérkezett. Sok szerencsét Londonban!

     – Köszönöm – kiabáltam utána, mire megérintette valaki a vállam.

     – Ezt a szót ismerem! – nevetett rám az ismerős ismeretlen. – Mia Banks vagyok, te pedig Szs… – a nevem helyett sziszegő hangot hallatott, majd egy bocsanátkérő mosollyal elnémult.

     Szóval ő lenne Mia. Eddig fel sem tűnt, mennyire hasonlítunk egymásra – már a képekről egyértelműen szembetűnő szőkeségünket leszámítva. Ő is olyan százhatvanöt magas lehetett, vékony, bár mellben erősebb nálam, telt ajkakkal és pisze orral, és mintha még a ruháinkat is egy szekrényből vettük volna ki; könnyű anyagú fehér blúz és magasított derekú farmer volt mindkettőnkön. Egy valamiben mutatkozott meg jelentős különbség. Neki keskeny, mandulavágású, élénk zöld szemei voltak, nekem pedig nagy, nyílt barna tekintetem.

     – Sára Kenderesi. Kendi – segítettem ki, ahogy megragadtam az üdvözlésre nyújtott kezét.

     – Örülök, hogy megismerhetlek. – Megfogta az egyik táskámat, aztán magyarázni kezdett.

     Alig értettem, mit mond, ezért csak megilletődve vonszoltam utána a gurulós bőröndömet. Millió gondolat cikázott a fejemben, ahogy elbambulva követtem, míg egy sötétített üvegű, pezsgőszínű Mercedes mellett lefékezett, és megpördülve ismét rám vigyorgott. – Rendben?

     – Öhm, ne haragudj, nem értettem – piszmogtam az orrom alatt.

     – Rossz szokásom, hogy hadarok, de ne aggódj, útközben mindent elmondok.

     Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy lassan belesüppedtem az autó bőrülésébe, pedig Mia a korábbi elképzeléseimmel szemben végtelenül közvetlen volt. Kíváncsian nézelődtem, miközben őt hallgattam, ahogy családról, éttermekről és klubokról beszélt, és a szemeim csak úgy itták az ismerős-ismeretlen látványt. Néhány dologra tisztán emlékeztem, a legtöbb kép, ami elém tárult, mégis az újdonság varázsával hatott rám.

     – És ez itt az Baker Street, ott van a panoptikum. Egyébként van testvéred?

     A csapongó gondolatmenetet nehezen követtem, de igyekeztem kiélvezni, hogy végre a gyakorlatban is használhattam az angoltudásom. – Nincs, pedig sokszor kértem a szüleimet.

     Mia egyetértően bólogatott. – Én is mindig akartam egy testvért. Sosem szerettem egyedül lenni. Ráadásul néhány hónapja a lakótársam is elköltözött.

     – Miért nem kerestél újat?

     – Kerestem, de nem jött össze.

     – Miért?

     – Mert egy hónap alatt annyi idiótával találkoztam, inkább feladtam.

     – Akkor tényleg nem gond, ha nálad maradok pár hétig? – Bár úgy tűnt, Mia szöges ellentéte az elképzeléseimnek, nem szívesen lettem volna terhére.

     – Ha az lenne, nem ajánlottam volna fel. Anyáék szívesen láttak volna Brentwoodban, de… most komolyan. Brentwood? – Elnevette magát, és ugyan fogalmam sem volt, mi lehet olyan vicces Brentwoodban, vele nevettem.

     Már egészen keskeny, egyirányú utakon jártunk, amikor bekanyarodott egy parkolóházba és leállította a motort.

     – Megérkeztünk. – A szívem gyorsabban kezdett verni, ahogy a példáját követve kiszálltam az autóból. – Innen már csak egy perc. Az út túloldalán van, az étterem és a szex shop között – mutatott előre, ahogy a parkolóház árnyékából kiléptünk a napfényre.

     Hunyorogva néztem az általa mutatott irányba, és néhány másodperc után megláttam a magas ajtót. Amint beléptünk, elámultam; mintha egy hotel előterében találtam volna magam. Egy hatalmas, krémszínű bőrülőgarnitúra volt a terem közepén, ami egy üveg asztalt fogott körbe, és ahogy elnéztem, még az egyenruhás portás is tartozéka volt az épületnek; a ruhája színe pontosan beleillett a pasztell háttérbe.

     – A lakás a legfelső szinten van – mondta Mia, megnyomva a négyes gombot a liftben. – Három szomszéd van, de én sem láttam őket hetek óta, úgyhogy a zajjal nincs probléma. – A negyediken kiszállva a legközelebbi, negyvenhármas számú ajtóhoz lépett, majd lenyomta a kilincset. – Tádám! – tárta ki mosolyogva a karjait. A lakás gyönyörű volt. Az apró előszoba után egy hatalmas nappaliban, majd a konyhában találtam magam, de olyan gyors volt a tempó, körbe sem tudtam rendesen nézni. Mia végül a teraszon kínált hellyel. – Egy cigi után természetesen az egész lakást meg fogom mutatni. Dohányzol? – Már nyújtotta is a dobozt, és minden korábbi fogadalmam ellenére kihúztam egy szálat.

     – Köszönöm.

     – Szóval? Mit csinálunk ma? – Olyan lelkesnek tűnt, nevetnem kellett.

     – Mivel ez az első napom, rád hagyom a tervezést – hárítottam kedvesen.

     – Akkor mit szólnál ahhoz, ha ennénk valamit? Éhes vagy, ugye? – Úgy nézett rám, ha most fejeztem volna be egy öt fogásos karácsonyi vacsorát sem mondtam volna nemet. – Már majdnem három – nézett az órájára -, és még nem ebédeltem.

     – Felőlem mehetünk.

     – Remek! Akkor irány Chelsea!

     – Chelsea? – A hangom ugrott egy oktávot a kétségbeeséstől. Annyit még én is tudtam, hogy Chelsea nem az én pénztárcámhoz van szabva.

     – Igen, ott van az egyik éttermünk, a Silver Sun – magyarázta -, oda járok legszívesebben. Kocsival egész hamar ott vagyunk. És péntekenként apa is ott van.

     – Öh… – Nem repestem az ötlettől, hogy ilyen hamar újabb “családtagokkal” ismerkedjek meg, de az illem ezt diktálta, ezért csak remélni mertem, hogy Miának volt kitől örökölnie a barátságos természetét.

     – Ne aggódj, tetszeni fog! – bizonygatta magabiztosan.

     Az út tényleg nem volt hosszú, és némi szerencsével parkolóhelyet is találtunk a bejárattól nem messze. A környék egyszerűen gyönyörű volt. Az elegáns, drága étterem pedig pontosan beleillett a környezetbe a hatalmas, rézszínű motívumokkal díszített ajtóval, aminek a másik oldaláról egy egyenruhás fiú mosolygott ránk. – Szép napot a hölgyeknek!

     – Hagy mutassam be neked az új lakótársam, aki egyben a… másodunokatestvérem is? – Kérdőn pillantott rám, mire rövid gondolkodás után bólintottam.

     – Sára.

     – Julian. – A kézfogása határozott volt, de finom. – Örülök, hogy megismerhetlek. A… huszonhármas jó lesz? – kérdezte Miát.

     – Tökéletes. Apa itt van?

     – Igen. Szóljak neki? – ajánlkozott, miközben céltudatosan végigvezetett az éttermen.

     – Nem, köszönöm, majd én beszaladok érte.

     – Ez lenne az. – Rámutatott egy kisebb asztalra, majd udvariasan leültetett bennünket. – Étlapot kértek?

     – Ma igen. Kendi még nem volt itt.

     – Rendben, szólok Adamnek. Kellemes délutánt!

     Rövid várakozás után egy másik fiú – gondolom Adam – kezünkbe adta az étlapokat, majd felvéve az italrendelést tovább sietett. Az étlap ugyanazt az eleganciát tükrözte vissza, mint az étterem. Akármerre néztem, ugyanaz a motívum és ezüst fényű bordó szín köszönt vissza. Ahogy kinyitottam a menüt, rögtön megakadt a szemem a nevetségesen magas árakon, mégis alig láttam üres asztalt.

     – Nyugodtan válassz, a ház vendége vagy! – szólt Mia bátorító hangon.

     – Én igazán nem aka…

     – Ha együtt fogunk lakni – vágott közbe komolyan -, jobb lesz, ha hozzászoksz, hogy ide szinte mindennap be fogunk ugrani, úgyhogy érezd magad itt is otthon.

     – De akkor sem… – próbálkoztam tovább gyengülő ellenállással.

     – Nincs de akkor sem. Hidd el, gyorsan meg fogod szeretni ezt a helyet.

     – Köszönöm – kezdtem elpirulva, mire ismét megszakított a mondandómban.

     – Nem tesz semmit. Óh, itt van apa!

     Abban a pillanatban egy erős kéz szorította meg a vállam, és összerezzenve kaptam hátra a fejem. Egy ötvenes, őszülő, de jó kiállású férfi nézett vissza rám. Pont olyan szemei voltak, mint Miának.

     – Apa, majdnem szívrohamot hoztál az új lakótársamra.

     – Nem állt szándékomban.

     Amint elengedte a vállam, felpattantam a székről és elővettem a legbájosabb mosolyom. – Sára Kenderesi. – Lassan, tagoltan ejtettem ki a nevemet, miközben megfogtam a kézfogásra nyújtott kezet.

     – Gerry Banks – érkezett a válasz határozott, megnyerő hangon. – Üdvözöllek a családban, és remélem nagyon jól fogod érezni magad Londonban. Most nem is zavarok tovább, úgyis sokszor fogunk még találkozni. További kellemes napot! – Amint kiejtette az utolsó betűt is, sarkon fordult és eltűnt.

     – Ne vedd magadra – legyintett Mia. – Állandóan siet.

     Nagyot sóhajtottam a megkönnyebbüléstől. A reggeli pesszimizmusom már a múlté volt – mintha napokkal, sőt hetekkel ezelőtt történt volna, hogy kétségbeesve ácsorogtam a reptéren.

     – Mi ez a földöntúli mosoly? – kérdezte Mia.

     – Csak jól érzem magam – feleltem őszintén, mire Mia is még szélesebbre húzta az ajkait.

     – Akkor jó, mert én is. – A mondata befejeztével átnyúlt az asztal felett és megszorította a kezem. – Érzem, hogy nagyon jóban leszünk!

     Csendben élveztem, ahogy az autó leengedett ablakán keresztül beáramló langyos szél az arcomat nyaldossa, miközben egyre mélyebbre süllyedtem a gondolataimban. Rengeteg érzés kavargott bennem. Másodpercenként villantak be random ötletek és emlékek, miközben egy sejtés újra és újra utat tört magának a többi között; minden meg fog változni. Boldog voltam, hogy végre a saját, független, önálló életem élhetem majd, ugyanakkor valahol ott motoszkált bennem egy kis félelem is, hogy hogyan fogok megbirkózni az előttem álló, igazi, nagybetűs élettel. Az egyre bizonytalanabbá váló érzések közé aztán hirtelen egy távolinak tűnő hang furakodott be. Mintha mély álomból ébredtem volna, egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. – Tessék? – fordultam Miához.

     – Csak annyit kérdeztem, min gondolkozol. Látszott rajtad, hogy máshol jársz.

     – Öhm… igen. Mármint nem. Nem gondolkoztam semmin, csak elbambultam egy kicsit. Szép ez a város.

     A negyvenhármas ajtó előtt újabb meglepetés ért, amikor az új lakótársam átadta a lakás kulcsait. Elhomályosult tekintettel próbáltam a legkisebb kulcsot a zárba illeszteni, miközben ő úgy ujjongott mellettem, mint egy gyerek. A zár halk kattanással adta meg magát a remegő kezemnek, és szótlanul megálltam a korábban otthagyott táskák közt.

     – Hahó! – bökött meg nevetve. – Nem megyünk be?

     Felvettem egy bőröndöt, ő pedig előrement, hogy mutassa az utat. Akkor jutott eszembe, hogy még nem láttam a szobát. Mia egy finom mozdulattal belökte a jobb oldalon nyíló ajtót.

     A fal kellemes bézs színű volt. A világos parkettán bordó szőnyeg volt leterítve. A szoba közepét franciaágy foglalta el, mindkét oldalán éjjeli szekrénnyel és lámpával. Ahogy tovább siklott a tekintetem, felfedeztem egy tévét, egy házimozi rendszert, egy fésülködő asztalt, és egy legalább öt méter hosszú, mennyezetig érő tükröt. A baloldali fal szinte egy az egyben üveg volt, amit egy a szőnyeg színével harmonizáló bordó függöny fedett el, sejtelmessé téve a beáramló napfényt. Az ablakhoz lépve valósággal elbűvölt a szemem elé táruló panoráma. Akármerre néztem gyönyörű épületek, kávézók, éttermek, boltok, klubok, emberek.

     – Szép a kilátás, ugye? – szólalt meg mögöttem Mia.

     – Gyönyörű – sóhajtottam elvarázsoltan, majd a csomagokra pillantva eszembe jutott még valami. – A ruháimat hova tudom elpakolni?

     – A tükör mögött van néhány polc. Gyere, megmutatom. – Mia egy laza mozdulattal eltolta a hatalmas tükröt, ezzel felfedve egy méretes gardróbszobát.

     – Néhány polc? – nevettem fel.

     – Meg pár fiók – kacsintott rám. – Segítsek bepakolni?

     – Nem kell, köszönöm, nem hoztam sok mindent.

     – Akkor egy tea még belefér előtte?

     – Miért is ne? – rántottam meg a vállam.

     Lassan követtem Miát, hogy alaposan körülnézhessek a nappaliban is. Ugyanolyan lágy pasztellek uralták, mint a szobámat; bézs, arany és barna mindenhol. Domináns helyet foglalt el középen egy fehér bőrülőgarnitúra és egy modern kandalló a fal mellett. A nappaliból nyíló konyha tágas volt és világos, a legkülönfélébb konyhai eszközökkel felszerelve, és négy kényelmes szék fogta közre az asztalt, aminek egy csokor rózsaszín virág volt a közepén.

     A teát kortyolgatva élénk csevegésbe merültünk. Mia elmondta, hogy ő is huszonegy éves, idén fejezte be az egyetemet vendéglátás szakon, amire a családja vállalkozásai miatt jelentkezett, és hogy szeptembertől rendezvényszervezőként fog dolgozni az egyik éttermükben. Megtudtam, hogy egy komoly kapcsolata volt eddig, hogy két éve szingli, és nem is akar ezen változtatni, mert szereti a függetlenséget. És ezzel csak egyetérteni tudtam.

*