Sas Ágnes: A tökéletes ember, pont, amikor szükséged lenne rá

Az tizenegyedikes évzáró után – egy langyos, szürke késődélutánon – az egész osztályommal lementünk a Duna-partra, és késő estig sört ittunk és beszélgettünk. Anya ezen az estén kapott szélütést. Én találtam meg, és én hívtam fel a mentőket, és minden ólomsúlyú percére tisztán emlékszem, de megfogadtam, hogy még neked sem fogok beszélni róla.

Te pontosan tudod, hogy milyen volt, amikor fenekestül felfordult az életem. Azonnal lemondtam az összes nyári programomat. Hetekig csak vegetáltam, és a lakásunk és a stroke osztály között ingáztam. Nem volt kedvem se enni, se megfürödni. A rokonság rántott össze. Apa volt felesége pár naponta átjött, és hozott nekem főtt kaját becsomagolva. Nagypapa néha maradt estére, az életről dumáltunk, és a kanapén aludt. Minden nap többen felhívtak, hogy megkérdezzék, hogy jól vagyok-e, és hogy kell-e segítség. Hálás voltam nekik, de igazán segíteni senki sem tudott. Anya, a támaszom úgy, ahogyan ismertem, nem volt többé, és ezt a világ összes kedvessége sem oldotta volna meg.

Azt hittem, idővel könnyebb lesz bejárni hozzá, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. Ahogyan kezdtem ráébredni, hogy anya állapota valóság, és hogy sose fog megváltozni, egyre nehezebb volt bemenni és szembesülni vele. Ennek ellenére mindig végigültem a látogatási időt; általában a folyosón, szótlanul és mozdulatlanul. Ha bárhol máshol voltam, furdalt a lelkiismeretem. Teljesen üres volt a fejem; az orvosokat és az ápolókat figyeltem, ahogyan rohangálnak a kórtermek között gézzel, tűkkel, piszkos lepedővel, ágytálakkal és pelenkával. Még az első napomon az egyik nővér felajánlotta, hogy ha gondolom, megtanítja, hogy hogyan tegyem tisztába az anyukámat, ha hazamegyünk, de a frász jött rám, és elbőgtem magamat. Azután nem nagyon beszéltek hozzám, csak távolról bámultak az együttérző tekintetükkel, és tudtam, hogy etetésidő után mindig meg van bízva valaki, hogy nézze meg, hogy jól vagyok-e.

Hihetetlen, hogy egy ilyen helyzetben találkoztam veled.

Július másodika volt. A főorvos szobája melletti padon ültem, anya kórtermével szemben. Te egy ajtóval arrébb. Furcsa voltál, mert kevés korombeli ücsörög ezen a folyosón. A legtöbb beteg gyerekei felnőttek voltak, olyasmi korúak, mint anya. És te is egyedül voltál, mint én.

Én neked még furább lehettem; akkor még nem tudtad, hogy nincs rosszabb dolog a stroke-osztály hangjánál. Nem lehetett eldönteni, hogy akkor rosszabb, amikor síri csönd van, vagy akkor, amikor az egyik beteg olyan hangosan kiabál, hogy mindenhol hallani. Az első hetekben még én is ellenálltam, de egy idő után feladtam, és úgy döntöttem, hogy megengedem magamnak, hogy bedugjam a fülemet, és zenét hallgassak. Neked úgy tűnhetett, hogy úgy ülök ott, mint mások a metrón; bambán, a fülemben zúgó zenével, és teljesen természetes, hogy ez megijesztett.

Nem csak a koromban hasonlítottál rám; te is mindig végigülted a látogatási időt (amikor az egész osztály három ventilátoron osztozik, ez nem kis szó), de napokon át csak néztük egymást, és eszembe se jutott, hogy megszólítsalak. Július másodikán is csak azért kezdtünk el beszélni, mert leesett a pénztárcám, és nem vettem észre. Nagyon tisztán látom magam előtt a mozdulataidat. Egy darabig vacilláltál, aztán felkaptad a földről, és némán felém nyújtottad. Meglepett a kedvességed, úgyhogy alig tudtam mormogni valamit válasznak, miközben kiszedtem a kezedből, és visszatettem a táskámba. Akkor néztem először a szemedbe, és akkor vettem észre, hogy barna színe van. Volt valami a tekintetedben, amitől olyan érzésem lett, mintha már ezer éve ismertelek volna, úgyhogy megállítottam a zenét, és egy darabig bámultalak. Te voltál az első ember már hetek óta, aki új volt nekem, és akivel beszélni szerettem volna, úgyhogy elhatároztam, hogy megszólítalak.

Zavartnak tűntél, és mivel akkor már nagyon régen nem beszéltem senkivel, hülyén éreztem magamat, hogy csak úgy elkezdek beszélni hozzád. Az emberek nem csinálnak ilyesmit. Ráadásul én akkor már nagyon régóta nem csevegtem senkivel. Abban se vagyok biztos, hogy a megfelelő hangszínben szólaltam-e meg.

– Valakid bent fekszik egyébként? – bukott ki belőlem. Orbitálisan hülye kérdés volt. Enyhe gyanakvással néztél rám.

– Nagymamám – válaszoltad. Karcos, mély hangod volt. Egyből megértettem, hogy nem érdekellek, és nem akarsz beszélni, de tudtam, hogy illemből vissza fogsz kérdezni. – És neked?

– Az anyukám.

– Ó.

– Hát igen – bólintottam. Elszégyellted magadat, mert egy „ó” túl kevésnek tűnt, úgyhogy sietve hozzátetted, hogy;

– Sajnálom.

– Én is a nagymamádat.

Csöndben ültünk egy darabig. Égett a képem a kínosságtól. Minden szavamat visszajátszottam magamban, és jó alaposan megbántam. Pont, amikor a fülhallgatómért nyúltam, szólaltál meg újra.

– Ha a kórterem messze van a nővérpulttól, az jót jelent… egyébként. Azokat rakják a folyosó elejére, akiknél a legnagyobb a vészhelyzet valószínűsége.

– Akkor ez a nagymamádnak is jót jelent.

– Igen.

Anya kórtermében mindenki más rendesen tudott járni és beszélni. Volt egy középkorú nő, akinek ugyanúgy stroke-ja volt, és minden délelőtt jött a logopédus fejleszteni az artikulációját, de ő gyorsan fejlődött. Anya nem ilyen volt. Tudtam, hogy észrevesz, ha felette állok, de alig mozgott, és béna lett a jobb karja. Néha olyan volt, mintha beszélni próbálna hozzám. Rám nézett – olyankor ugyanolyannak láttam a tekintetét, mint azelőtt – és mozgatni kezdte a száját, de alig jött ki hang a torkán, és végül mindig feladta.

– Utálom a kórházakat – mondtad. Kezdtem nem érteni, hogy miért szólítasz meg újra és újra, aztán rájöttem valami fontosra; lehet, hogy rosszul hangsúlyoztam és butaságot kérdeztem, de te is csak egy elveszett gyerek voltál egy rideg kórházi folyosón. Igenis szükséged volt a beszélgetésre.

– Én is. Még a kórházas sorozatokat is utálom.

– Azok a legrosszabbak. Semmi közük nincs a valódi orvostudományhoz!

Két dolgot állapítottam meg rólad; az első az volt, hogy tényleg szeretnél beszélni. Félreérthetetlen volt, ahogyan a tekintetemet kerested, és ahogyan kétségbeesetten gondolkozni kezdtél, ha egy percre kifogytunk a beszédtémából. A másik az volt, hogy imádsz okoskodni. Engem egyik sem zavart, sőt, a maga módján vicces volt, hogy miközben ezen a csöndes és szomorú helyen ültünk, megállás nélkül ontottad magadból a fizika órai élményeidet (te voltál a legjobb fizikás az osztályból), az aktuális olvasmányaid és filmélményeid elemzését, és közben csak néha néztél rám, hogy megerősítést találj. Jó volt, mert végre újra voltak gondolataim, és a magad furcsa módján egész szórakoztató voltál. Előtted azt hittem, hogy soha nem fogok tudni újra szórakozni.

Aznap késő délután együtt mentünk a buszmegállóhoz.

– Hogyhogy csak te jársz be a nagymamádhoz? – bukott ki belőlem a kérdés. Azt hittem, zavarba hozlak vele, de megvontad a válladat, aztán azt válaszoltad, hogy;

– Per pillanat egyik szülőm sincs az országban, szóval… az a legkevesebb, hogy én itt vagyok. Itt mindenki azt mondja, hogy jobban lesz, de szeretnék itt lenni… tudod… hogy biztosra menjünk. És a te anyukáddal mi a helyzet?

– Az ő állapotáról nem mondtak semmit – fintorogtam. – Csak annyit tudok, hogy valószínűleg egy jókora rész sérült. Nem is tudom, hogy ebből fel lehet-e gyógyulni. Lehetséges egyáltalán, hogy az az agyszövet, ami egyszer tönkrement, újra funkcionálni kezdjen?

– Az a szövet biztosan nem, de…

– Olvastam már olyan esetekről, ahol valakinek az agya egy jelentős része használhatatlanná vált, de mégis, idővel és tanulással… a megmaradó részekből újra fel tudta építeni a saját agyát, pont, ahogyan régen használta. Iszonyatosan izgalmas volt – jutott eszembe.

– Én is olvastam erről – mosolyodtál el. – Az emberi agy fura. És tele van meglepetésekkel. Mármint… látom rajtad, hogy nevetsz, de tényleg így van. Hihetetlen, hogy mennyi minden megtörténhet.

Lesütöttem a tekintetemet. Mindig, ha kiléptem a kórházból, furcsa volt, hogy odakint tűz a nap, és mindenki a saját lábán sétál. Pont begördült a buszod a megállóba, de eszed ágában se volt sietni, hanem tovább magyaráztad a plasztikus idegrendszert, és próbáltál úgy csinálni, mintha komoly esélye lenne annak, hogy pont a mi kórházunknak pont azon a folyosóján, pont az én anyámmal történjen meg valami kórházdrámába illő orvosi csoda. Elterelted a figyelmemet, és közben végig óvatosan az arcomat figyelted, hogy észrevedd, ha megbántasz vagy elszomorítasz valamivel. Jól tippelek, hogy előfordult már ez veled egy párszor?

Az elkövetkező pár napban kialakult a szövetségünk. Minden látogatási idő előtt negyed órával a kórház előterében találkoztunk. Volt, hogy mindketten előbb értünk be, és olyankor megtettük a magunk felfedező körútjait az épületben. Volt valami nagyon jó az osztályok közötti bolyongásban, mert mindkettőnknek megtanította, hogy a kórházaknak, amiket annyira utáltunk, nemcsak egy, hanem ezer arca van. Beleszakadt a szívem, ha a műtők előtt várakozó családtagokra néztem, és boldog voltam, amikor izgatott kismamákat láttam a szülészet előtt. Tapintani lehetett a feszültséget a sürgősségin, és iszonyatosan örültem, amikor a sebészeti elfekvőből karcolások nélkül kilépdelt egy harmincas pasas a családjával, és azon nevetgéltek, hogy mennyire nagy szerencse, hogy a teherautó csak féloldalasan kapta el.

A nővérek is máshogyan néztek rám onnantól kezdve, hogy te és én barátok lettünk. Szerintem megnyugodtak, hogy van valaki, aki vigyáz rám, és azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy drukkoltak nekünk.

Nemsokára nemcsak a kórházban beszéltünk, hanem bejelöltél facebookon, és minden este írtál nekem, hogy ne érezzem magányosnak magamat, mert tudtad, hogy sokszor egyedül vagyok otthon, és mindig félek, hogy valami baj fog történni. Fogalmad sincs, hogy ezzel mennyit segítettél.

Nem tudom, hogy mikor kezdtem el úgy érezni, hogy nem csak egy szimpla barát vagy; gondolom, ez minden mással együtt alakult így. Azon kaptam magamat, hogy szeretek bemenni a kórházba, mert olyankor mindig ott voltál velem te, és beszélhetünk és együtt lehetünk, de arról ötletem sem volt, hogy te hogy érzel egészen addig, amíg egyszer tovább bent nem maradtunk a kórházban beszélgetni. Ültünk az aulában, a büfé előtti zöld műanyag székeken, és az egyik pillanatban közel hajoltál hozzám, és megcsókoltál. Mentolos rágó íze volt a szádnak. Persze, mert te előre készültél rá. Én majdnem megtántorodtam a meglepetéstől.

Utána úgy néztél rám, mintha valami szörnyszülött lennék, és idegesen elmondtad, hogy nem hitted volna, hogy sikerülni fog, mire kinevettelek, és valahogy természetes volt, hogy onnantól kezdve együtt vagyunk.

Végre volt egy stabil pont az életemben, és akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Kezdtem elhinni, hogy a sors nem csak az az egyarcú rosszfiú, aki folyton akadályokat szór elém. Végül is, mindennek az ellensúlyozására ott voltál te.

Egy csomó dolgot csináltunk együtt. Kimentünk a Dunához, és mondtam egy nagyon jó viccet, amin jó sokáig nevettél. És elvittél moziba meg sétáltunk a sulim előtt lévő parkban is. Az egyik randinkon elvittél egy étterembe – ezen előtte sokat poénkodtunk, mert egyikünknek sem volt pénze rá, de mindenképpen kellett valami hivatalos és elegáns ahhoz, hogy igazi párnak érezzük magunkat. Mindketten salátát rendeltünk, és nem ittunk semmit sem, de órákig ott maradtunk, ücsörögtünk az asztal mellett, és úgy vigyorogtunk cinkosan egymásra, mintha valami elképzelhetetlenül fontos közös titkunk lett volna.

Augusztus lett. Próbálkoztak anyánál logopédiai meg mozgásfejlesztéssel, de semmit nem javult az állapota, és azt mondták az orvosok, hogy tovább már nincs értelme bent tartani. A te nagymamádat akkor már hazaengedték, de miattam és az anyukám miatt ugyanúgy minden nap bejártál, és fogtad a kezemet. Néha még az övét is.

Arra a napra, amikor hazavittük anyát, az egyik nagybátyám ajánlkozott, hogy segít a kocsival. Egy csomó rokonom átjött, és segítettek úgy berendezni a lakást, hogy tudjam majd mozgatni. Igyekeztek minden terhet levenni a vállamról. Anya húga megígérte, hogy az első pár hónapban velem lakik majd, és aztán, ha végzek a sulival, átköltöztetjük az ő meg a férje lakásába.

Én persze egy szót se fogtam fel abból, amit megbeszéltünk. Te tudtad rólam, amit ők nem. Igazából még akkor sem hittem el, hogy az anyám soha többet nem fog beszélni, és hogy tizennyolc éves koromban fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz az életemmel.

Így jött el a mai nap. Reggel indultunk, és te átjöttél a lakásunkba megnézni engem a szobámban, mert kíváncsi voltál rá, hogy hogy vagyok. Persze, látszott rajtam, hogy ki vagyok készülve.

„Mert mi a baj?” – kérdezted, mire elfordítottam a fejemet, és egy csomó ideig nem mondtam semmit. Te is tudtad, hogy mi a baj. Az volt a baj, hogy én tehettem róla, hogy anya stroke-ja olyan súlyos lett, amilyen.

Nagy szemekkel bámultál rám, aztán megfogtad a kezemet, és szinte nevetve mondtad, hogy;

– Ugyan már, ez baromság.

– Nem baromság – ráztam meg magamat. – Te nem tudod pontosan, hogy mi volt. Anya direkt kérte, hogy ne maradjak sokáig a többiekkel az évzáró után, érted? De engem nem érdekelt… majdnem éjfél volt, mire hazaértem, és már félhulla volt, amikor feltolták a mentőbe. Félhulla!

– Ez baromság – ismételted meg még egyszer, és mélyen a szemembe néztél. – Ugyanazt csináltad, mint akármelyik kamasz. Ilyen erővel senkinek se kellene elmennie sehova, hátha a szüleikkel történik valami, nem?

Ez volt az a mondatod, ami elindított bennem valamit.

Elkezdtek csorogni a könnyek az arcomon. Nem azért, amit mondtál, hanem azért, mert abban a pillanatban jöttem rá, hogy miért találtalak ki, és úgy éreztem magamat, mint egy utolsó bűnöző. Idáig hihettem azt, hogy egy játék vagy, de rájöttem, hogy arra használlak, hogy meggyőzzem magamat valamiről, amit nem tudtam elfogadni. Úgy tűnik, hogy a te képedben szerettem volna kimondani magamnak, hogy nem is vagyok igazából hibás.

Úgy szerettem elképzelni, ahogyan te – a tökéletes ember, aki pont akkor talál meg engem, amikor szükségem van rá – megvigasztalnál. És abban a pillanatban, hogy ezt beismertem magamnak, felemésztett a saját magányom.

– Hahó, minden rendben? – kopogott a szobám ajtaján a nagybátyám.

– Mindjárt jövök! – válaszoltam.

Teljesen elmebeteg vagyok – borzadtam el. – Hónapok óta egy olyan emberről képzelgek, akivel még csak nem is beszéltem.

Mindent kitaláltam. A regényes találkozásunkat, hogy hogyan hallgatnál meg, hogyan támogatnál, hogyan lelkesítenél. A regényekben mindig akkor találkoznak az emberek a szerelmükkel, amikor minden rosszra fordul. De te még mindig nem voltál sehol.

Ez nem a te hibád. Hálás vagyok neked, mert elterelted a figyelmemet, de szembe kellett néznem azzal, hogy az életem nem regény, és hogy nem fog idedobni nekem valakit, aki annyira tökéletes lenne, mint te, csak azért, mert nem tudok egyedül szembenézni azzal, hogy valami borzalmas dolog történt valakivel, akit nagyon szeretek.

Egy másik verziómban a boltban találkoztunk, és vagány lázadó voltál. Én voltam az, aki jobb útra terelt. Tavaly az önkéntes táborban vártam, hogy találkozzak veled, de kezd elegem lenni. Igazságtalan, hogy másoknak csettinteniük se kell, és ott terem a valaki fontos az életükbe, miközben az enyém darabokra hullott, és egy kis kapaszkodót se kaptam.

– Gondolod, hogy rossz ember vagyok? Amiért egész nyáron inkább arról álmodoztam, hogy megmentesz ettől? – kérdeztem, de tudtam, hogy úgysem fogsz válaszolni. Nem tudtalak elképzelni téged és engem úgy, hogy a képzeletemben tudtam, hogy képzelgek, úgyhogy a kérdés ott maradt a fejemben, és senki nem válaszolta meg.

Tehát most, augusztusban, elhatároztam, hogy szakítok veled. És mindenki mással, akivel elképzeltem a kapcsolataimat, legyen létező vagy valós vagy félig valós személy. Nem szabad, hogy továbbra is erről szóljon az életem. A nyaram elment, és csak az igazán rossz emlékek maradtak meg, pedig a neheze még bőven hátra volt, nekem meg még ahhoz is kétszer-háromszor erőt kellett vennem magamon, hogy egyáltalán felkeljek az ágyamból, és kimenjek a nagybátyámhoz.

Erősnek kell lennem – sóhajtottam. Persze azonnal vissza akartam menekülni a régi képzelgéseimbe, de megráztam magamat.

Nem.

 Fel kellett nőnöm.

Összeszedtem a cuccaimat, és fejben még egyszer elismételtem magamban, hogy hogyan fogjuk befektetni anyát az ágyába. Te a szobámban maradtál (örökre), és odakint valami nagyon komoly dolog várt rám. Valami, amihez felelősség kellett és az, hogy végre két lábbal álljak a földön.

Szerintem jól fogom csinálni. De bárcsak itt lennél.

*

A novella először a Merengőn jelent meg

*