Sárközi Erika: Kékszeműek

Nulladik fejezet

R.

 Meredten bámultam a velem szemben ülő Tristant, a tipikus önelégült vigyorral a képén, ami hosszú percek óta terpeszkedett rajta. Szerettem volna letörölni, de úgy istenigazából, mert zsigerből éreztem, hogy készül valamire. Az ember ösztöne megsúgja, ha fúrják a férgek. Megfeszültek az izmaim, ha arra gondoltam, mit tett ez a szemétláda eddig, de most is, mint mindig, ezt sikerült elrejtenem előle. Ő csak a természetes nyugodtságomat érzékelte, semmi többet. Nem engedtem neki, hogy gyengének lásson, azt kimutatni az ő reszortja. A vigyorgása lassan, de biztosan vicsorgássá torzult.

– Mikor értitek már meg végre, hogy mi nem háborúzunk? Főleg egymással nem? – kiáltott ránk Malcolm, a pillantását jártatva köztünk. Körülbelül tizenhárom másodperce rontott be a terembe, majd rögtön üvölteni kezdett.

Nekem, mondjuk, nem esett nehezemre teljesíteni, amit kért, vagy olykor inkább parancsolt, Tristannek viszont annál inkább. Gyilkolni vágyott. Ártatlanokat. Néha még most is rám tört, hogy utáljam érte, de inkább sajnáltam őt, sőt szántam, amiért ilyen elkorcsosult világképet neveltek titkon belé.

– Ha még egyszer egymásnak feszültök, kénytelen leszek drasztikus módszerekhez folyamodni – jelentette ki tárgyilagosan Malcolm. Nem érdekelt, hogy megbüntet, amíg meg tudtam akadályozni Tristant. Az embernek mindig van lehetősége választani a kisebbik meg a nagyobbik rossz közt, ezt apámtól tanultam.

Malcolm csak mondta és mondta tovább a litániát, miközben mi egymást fixíroztuk: Tristan arca elborult, majd felhorkantott, és idegesen felugrott a helyéről – nem kellett sok, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Láttam a mélyviharos szemén, hogy legszívesebben szarrá verné a fejem, éppen ezért maradtam a jól bevált taktikámnál, miközben belülről engem is a düh lángnyelvei mardostak.

Malcolm befejezte a prédikációt, a válla fölött vetett még ránk egy utolsó pillantást, majd keskeny ajkát szívogatva elviharzott. Egyre nehezebben bírta kezelni a köztünk mind jobban feszülő ellentéteket. Tartottam tőle, hogy mindannyian rosszul fogunk járni.

– Jobb, ha meghúzod magad – köpte oda a szavakat Tristan. Lustán, tenyérbe mászóan elvigyorodtam.

– Majd észben tartom.

Farkasszemet néztünk egymással a sírbolti csendben. Egy pillanatra sem estem ki a szerepemből, ezzel még tovább tüzeltem az indulatait. Helyes! Veszítse csak el a fejét, akkor nehezebben tud gondolkodni, bár neki ez anélkül is egy megterhelő feladat.

Annak ellenére, hogy nem mutattam ki, rettentő szívesen szétszedtem volna, ott, helyben. De még nem jött el az ideje. Akármit is forgatott abban a zavaros, elvetemült elméjében, ki fogom deríteni, és megállítom. Ha kell, megölöm. Ilyen egyszerű.

Ebben a drámában én vagyok a jófiú, pajtás – gondoltam epésen. – Szóval, te fogsz rosszul járni.

Első fejezet

R.

 – Heuréka! – ez volt az első gondolatom és szavam, amikor megpillantottam az Akadémiát. Nem. Határozottan nem így nézett ki a képeken, és határozottan nem erre számítottam.

Egy múlt évezredbéli, robosztus, két toronnyal rendelkező, többemeletes, borostyánnal körbeölelt kastély tűnt ki az öreg, óriási bükkfák takarásából, ami olyan monumentálisan és büszkén terpeszkedett a kikövezett, fákkal sorjázott ösvény végénél, mintha a Buckingham-palota lenne. Biztosra vettem, hogy hajdanán hercegnők gubbasztottak a tornyokban, várva a herceget, míg a kapuhoz vezető úton konflisok szaladtak. A későbbiek során talán Mr. Rochester is valami hasonlóban lakhatott, egy kicsinyített másában, Pemberley szomszédságában.

A szám úgy kiszáradt a váratlanul ért szembesüléstől, mintha megtelt volna puffasztott rizzsel, így vadul kutatni kezdtem az oldaltáskámban egy üveg víz után, amikor valaki hátulról nekem ütközött. Még oda sem néztem, de az illető máris morgott, hogy „különösen jó lenne, ha nem a leszállók útjában horgonyoznék le nézelődni”. Egyébként igaza volt, ami azt illeti, hiszen mióta leléptem a busz utolsó lépcsőfokáról, egy helyben toporogtam, a döbbenet odaszegezett.

Na, igen, a busz! Nem voltak nagy igényeim, egyáltalán nem vágytam luxusra, de azért ennyire rosszra sem számítottam. Történt ugyanis, hogy lerobbantunk egy olyan úton, ahol egy hónapon belül szerintem mi adtuk a forgalom száz százalékát, öt és fél órát zötykölődtünk, három óra után pedig elhagytuk az utolsó lakott települést is. Sosem gondoltam volna, hogy a világvége a mi országunkban található. Ha ez még nem volna elég a jóból, hasogató, migrénes fejfájás tört rám a „hátsó osztag” hangos nevetésétől, locsogásától. A lányok szinte azonnal találtak maguknak témát, amint elindultunk, és az út kilencven százalékában másról sem tárgyaltak. Aki ennyire felkeltette a figyelmüket, nem más volt, mint a velünk utazott vezető, Tim, aki, miután csinált néhány guggolást és négyütemű fekvőtámaszt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait, szót kért. A többiek úgy hallgattak el, mintha némasági fuvallat söpört volna végig rajtuk. Kortyoltam még egy utolsót a hányingert keltő, langyos vizemből, majd visszasüllyesztettem a táskámba a flakont.

– Most jön az a rész, amikor fogjátok a bőröndjeiteket, követitek azt az ösvényt, amíg el nem értek a nagy ajtóig. Ott további instrukciókra számíthattok tőlem. Ugye, menni fog úgy is, hogy nem állítalak libasorba titeket? – vigyorodott el Tim a mondandója végén, majd intett, hogy kövessük.

A hátsó osztag, miután Tim egyenesen elhaladt mellettük, barátian csipkelődve azon kezdtek vitatkozni, hogy melyikük fogja behálózni. Tetszett nekik benne: (sorolom)

1.) az érettsége (igen, tényleg idősebb volt nálunk, kábé a húszas évei második felét taposhatta)

2.) a határozottsága (túlságosan is)

3.) a fekete haja, vajon festett? (…)

4.) a vezetői szerepe

Különlegesebbek voltunk, mint az átlag tizennyolc-tizenkilenc évesek. Különleges képességekkel rendelkeztünk, egy különleges és zárt világhoz tartoztunk, de akadt néhány, kicsit sem különleges dolog, amiben pontosan olyanok voltunk, mint a többi fiatal felnőtt.

Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy kifújhassam az orromat, így a sor legvégére kerültem. Egyáltalán nem bántam, mert legalább akadt egy újabb lehetőségem, hogy felmérjem a terepet. Az impozáns, ódon kastélyt óriásira nőtt bükk- és tölgyfák ölelték körbe, és most, a búskomor, szürkefelhős ég alatt rémisztően hatott az együttes látványuk. A zsebembe gyűrtem a zsebkendőt, és magam után húzva a bőröndöt, futólépésre váltottam. Hülye nátha! Már jócskán lemaradtam a többiektől, hiába igyekeztem, és ennek meg is lett a következménye.

Tim szigorú arckifejezéssel nézett rám, amikor odaértem hozzá, de a szemén láttam, hogy játékosan csillant, így megnyugodtam, hogy zord, határozott külseje ellenére nem fogja leharapni a fejemet. (Egyelőre.) A többiek már mind bementek, ketten maradtunk kint, amitől szégyenlősen fontam össze a karomat magam előtt, hátha eltűnhetek, mint Houdini. Zavarba jöttem, hogy már az első adandó alkalommal kitűnök a sorból.

– Most lemaradtál az eligazításomról – szólalt meg aztán kellemes hangon, miközben egy erős rántással kitárta előttem a széles, súlyos faajtót.

– Ki fogom bírni nélküle? – csúszott ki a számon a kérdés. Annyira elképedtem, amikor beléptem az ajtón, hogy nem tudtam még a szavaimra is odafigyelni. Semmi pókháló? Sem páncélos lovag? A lambériával borított, barnás drapp színű falak egy pillanat alatt elnyerték a tetszésemet, a bőröndöm csendben surrant a hajópadlón. De történt még valami: Tim hirtelen megtorpant. Halálra váltan néztem fel rá, a szám szélét harapdálva, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Döbbent másodpercek következtek, miközben kissé felém hajolt. Csend. Semmi. Levegőt sem mertem venni. Majd elnevette magát – zengett tőle az egész folyosó, ami ráadásul visszhangzott is, így végtelenítve hallgattam a jókedvét.

– Na, gyere. Megkeressük a többieket – mondta végül egy engedékeny mosollyal. Hosszan fújtam ki a levegőt, a megkönnyebbülés elöntött, mint a Chuck Norris-mémek a netet.

Tim néhány széles, ugyanolyan hangulatos, kivilágított folyosón át a nagyterembe vezetett (csak onnan tudtam, hogy az, mert útközben elmesélte), ahol már minden társam ott várakozott, plusz több tucat ismeretlen. Csak a csendet lehetett hallani, amikor beléptünk. Az újoncok – azaz az én csapatom – az ajtóval szemközti falnál álltak, az ablak előtt, és erősen csodálkozva ránk meredtek. Biztos, hogy nem tűnt fel nekik az eltűnésem, csak a feltűnésem, mivel az egyik vezetővel érkeztem. Na, szuper. Mivel lehetne még kínosabbá, emlékezetesebbé tenni a belépőmet? Csak meg szerettem volna húzni magam, erre… Úristen, úristen, úristen! – ez zakatolt a fejemben folyamatosan, miközben háromszor leizzadtam.

Tim az elsősök felé biccentett, mire remegő lábbal megindultam, magam után húzva a gurulós bőröndömet, ami szörnyen hangosnak tűnt abban a pillanatban. Átvágtattam a termen, miközben hallottam, hogy itt-ott felkuncognak, de nem néztem oda, mivel éppen azon voltam, hogy ne süllyedjek el szégyenemben. A tömeg szétvált előttem, amint odaértem, én pedig készségesen bújtam meg az utolsó sorban, a „nagyok” mögött.

– Tehát – folytatta egy mély hang. Amint sikerült összeszedni a lelkierőmet, kilestem a vállak takarásából, és egy idős, ősz hajú férfit láttam papírokkal a kezében, elhivatott, komoly arccal olvasgatva. Az igazgató. Hirtelen felnézett. – Nemsokára megkapjátok a szobabeosztásotokat, a szabályzatot, a térképeket, a listákat, és ami a legfontosabb: a mellétek kijelölt negyedik évfolyamossal is megismerkedhettek. Erre nem pazarolnék több szót, ő majd mindent elmond nektek, beavat a titkokba, körbevezet, és a többi. Ezt bizonyára már tudjátok, de azért elmondom még egyszer, hogy cserére nincsen lehetőség, a párok véglegesek. Barátkozzatok meg az Akadémiával, mert mostantól ez az otthonotok. – Körbefuttatta a pillantását a kis társaságunkon, aztán sietősen távozott. Hangzavar, zúgolódás támadt utána, egyszerre éledt fel az addig csendes tömeg, én pedig azon morfondíroztam, vajon miről maradtam le?

Idősebb kékszeműek rohangásztak körülöttünk és közöttünk csíptetős mappákkal, papírkötegekkel, én meg szobroztam egyedül, állva a tekinteteket. A belépőmmel sikeresen megpecsételnem az első itt eltöltött pillanataimat, amelyek, ugye, elég fontosak. Kínos hetek vártak rám, legszívesebben elrohantam volna egy csöndes sarokba, hogy összeszedjem magam, de nem tehettem, szembe kellett néznem a rám váró dolgokkal, többé nem játszhattam a gyenge kislányt. Már életek múltak rajtam, komoly feladatot kaptam, és vállalnom kellett az ezzel járó kötelességeket. Nagy levegő, menni fog.

– Rea Stevenson? – Állt meg ekkor előttem egy még nálam is alacsonyabb, lila hajú lány, vidám mosollyal az arcán. Óvatosan viszonoztam a gesztust, majd bólintottam, mire átnyújtott egy fehér, gumis mappát. A blúzára csatolt névtáblájára siklott a tekintetem: Orsi, ez állt rajta. Nem mindennapi név egy nem mindennapi lányhoz, jutott eszembe.

– Ebben megtalálsz mindent, amire szükséged van.

– Köszönöm.

Biccentett, amolyan „ez-a-dolgom” stílusban, aztán magamra hagyott. Néztem, ahogy odament egy másik fiúhoz, majd elveszett a szemem elől. Alig maradtak néhányan a nagyteremben, mindenki a szobájába sietett, én az utolsók között távoztam. Úgy tűnt, mára ez jutott nekem. Nem mintha bántam volna, így kevesebben meresztették rám a kék szemüket.

A szobámat könnyen megtaláltam a második emeleten, sokat segített a mellékelt térkép. Az ajtóra már ki volt függesztve a névtábla: Miller, Izadora és Stevenson, Rea. Vettem egy mély levegőt, beléptem. Fogalmam sem volt arról, ki lehet ez a lány, egyedül azért imádkoztam, hogy ne az egyik Team Tim legyen. Felnéztem a kíváncsi szempárba, mivel eddig csak a tornacipőjét figyeltem meg.

És szerencsém volt.

– Szia – üdvözölt a kedves arcú, nyílt tekintetű szobatársam. Magasabb volt nálam jó egy fejjel, hosszú, szőkésbarna tincsei meg-meglebbentek az arca körül, amikor megmozdult. Rögtön kiszúrtam a melírozott tincsét, egy vékony szőke csíkot, amelybe középen málnaszínű piros vegyült. – Iza vagyok.

Miközben én is bemutatkoztam, kezet ráztunk. Egy hosszú, kínos percig némán álltunk egymással szemben, kényszeredetten mosolyogva. Nem tartottam magamat nehezen barátkozó típusnak, de úgy éreztem, egy értelmes mondatot nem tudok összekaparni. Szerencsére, Iza gyorsabban kapcsolt, mint én, és megkérdezte, nem baj-e, hogy a baloldali ágyat választotta. Dehogy volt! Levettem a kabátom, a sálam, majd leültem a jobboldali ágyra, immár az enyémre, és jobban szemügyre vettem a lakóhelyiségünket. A két ágy az ajtóval szemközti falnál állt, éjjeliszekrényekkel elválasztva. Iza oldalánál sorakoztak a szekrények, szám szerint három, mellőlem pedig a fürdőszoba ajtaja nyílt. A helyiség apró, ám tiszta volt, zuhanykabinnal, vécével és mosdóval, de nem is volt szükségünk többre.

Amíg felhúztuk az egységes, az Akadémia emblémájával ellátott (ami stílusosan egy szem volt), függönyhöz passzoló, kék színű ágyneműnket, arról beszélgettünk, hogy honnan jöttünk: Iza New Yorkból érkezett, amiért egy kicsit irigyeltem. Örültem, hogy ő lett a szobatársam, mert szimpatikusnak találtam és tetszett a humora. Sok más dolog mellett, ettől is rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha nem találom meg a szobatársammal a közös hangot. Világéletemben utáltam a konfliktusokat, a megoldatlan helyzeteket, a parázs vitákat, ezt mondjuk nem is csodáltam, hisz kékszemű voltam. Próbáltam kerülni a konfrontálódásokat, és megnyugodott a lelkem, hogy egy olyan lányt osztottak be mellém, akivel az első pillanattól kezdve nyugodt köztünk a légkör.

Megosztoztunk egy tábla csokin, miközben kipakoltunk a bőröndjeinkből, és azt próbáltuk eldönteni, hogy milyen rendszert dolgozzunk ki a takarításra. Végül abban állapodtunk meg, hogy mindent közösen csinálunk, mert így fair a másikkal szemben. Először találkoztunk, először beszélgettünk, és máris kialakult a jó viszony köztünk. Volt azért abban valami szerencsés, ha az ember másnak született, mert olykor adódott ebből előnye is. Nekünk például az, hogy könnyen kötöttünk barátságokat, alakítottunk ki közeli kapcsolatokat, mert nem fertőzött a bizalmatlanság és az ártani akarás.

Kékszeműek voltunk.

Olyan emberek, akik azért születtek, hogy másokon segítsenek. Hogy életeket mentsenek; vigyázzanak azokra, akiknek fogalmuk sincs a létezésükről és titkos világukról. Hogy álmokat lássanak, és fejtsenek meg. Tőlünk távol állt a rossz, a gonoszság, a hátsó szándék. De veszélyben forogtunk. Erről ritkán beszéltünk nyíltan, mert a megállapodás szerint semmi félnivalónk nem volt, de a valóság ennél bonyolultabb. És rémisztőbb.

Izával, miután kipakoltunk mindent, leültünk a földre, és kezünkbe vettük a félévre vonatkozó tervezetet, aztán közösen elszörnyedtünk. Tudtuk, hogy az első év lesz a legkegyetlenebb: a fizikális és mentális erőnlétünkre kerül a hangsúly. Megtanuljuk, hogyan kell verekedni, megvédeni magunkat, kiszabadulni, menekülni, túlélni, de ami a legfontosabb, küzdeni. Régebben semmi ilyesmire nem volt szükség, de amióta a levegőt a félelem bűze fertőzte, muszáj volt nekünk is felkészültnek lennünk. Pont, mint egy katonai iskolában.

– Futóedzés, terepgyakorlat, harcművészetek elsajátítása – soroltam, fel sem pillantva a papírlapból. – Most kezdem csak érezni ennek az egésznek a súlyát – merengtem el.

Együttérzést láttam csillanni Iza kék szemében; tudta, hogy mi ment végbe bennem. Érettségi után elszakítottak az otthonomtól, a barátaimtól, bekerültem a nagyhalak közé, a kőkemény valóságba, és éppen ezekben a percekben szembesültem azzal, hogy szanaszét lesz verve a fejem fél éven keresztül, amíg meg nem tanulok védekezni. És Iza tökéletesen tudta ezt, hiszen ugyanígy érzett.

Gondoltam rá az évek alatt, méghozzá számtalanszor, hogy elmenekülök. Azt mondom, oldjátok meg nélkülem, nekem nincs közöm a háborúskodásotokhoz. Hisz csak két héttel ezelőtt töltöttem be a tizenkilencet! De valójában képtelen lettem volna megtenni. Mert pontosan annyira, amennyire irtóztam az erőszaktól, a durva dolgoktól, féltem az elszeparáltságtól, szerettem volna segíteni másokon. Ez volt a lelkem legmélyén. Ez volt a létezésem értelme. A sorsom. Nem születtem volna kékszeműnek, ha nem ezt a feladatot kellene ellátnom. Ez az én utam, és elég göröngyös, hát még szembenézni vele milyen nehéz! De ki mondta, hogy sima lesz?! Úthenger lettem volna, ha nem lenne értelme minden megváltoztatott dolognak, arrébbrúgott kőnek.

Nem sokkal azután, hogy Izával néhány kedves szó segítségével lelket öntöttünk egymásba (milyen jó dolog az empátia), kopogtattak. A negyedikese szobrozott az ajtóban, méghozzá egy világosbarna, kócos hajú fiú. Láttam, hogy lakótársam elpirult a mosolyától. Amikor visszafordult, hogy magára kapja a pulcsiját, ezt suttogta: „olyan, mint Pán Péter!” Tényleg hasonlított rá, egy elképzelt, felnőtt változatára.

Miután magamra maradtam a csendes szobában, és sokadszorra átgondoltam mindent az idekerülésem óta, aggódni kezdtem, hogy az én negyedik évfolyamosom még mindig nem érkezett meg. Elméletileg neki kellene körbevezetnie és elmagyaráznia a dolgokat, de eddig színét sem láttam. Kilestem a folyosóra, hátha észlelek legalább valami mozgást, de ott is néma csend fogadott. Hát persze, hisz mindenki a maga dolgán volt, éppen „körbenézett”, csak én kuksoltam egyedül. Az ilyen napokra mondtuk azt a gimiben, hogy bárcsak ne keltem volna fel reggel! Mi jöhet még? Totálisan leégtem, ráadásul nem egyszer, erre még a negyedikesem is elfelejtett. Mindettől függetlenül, nem tétlenkedtem sokáig. Te nem jössz? Indulok én!

A nyakam köré tekertem egy vastag sálat, felvettem a kabátomat, teletömtem zsebkendővel a zsebeimet, és „lesz, ami lesz” alapon elindultam. A nagyterembe könnyen visszataláltam, néhányan teázgattak az asztaloknál, vagy olvastak a fotelekben, mások a jelenleg nem üzemelő kandalló előtt ülve beszélgettek. Pár pillanatig belefeledkezetten néztem őket, megindító volt arra gondolni, hogy évek múltán én is ilyen leszek, tökéletesen ide fogok tartozni. Közéjük. Végre valahová.

Mivel nem terveztem komolyabb eltévedést mára, és az összes folyosót egyformának értékeltem, az udvar felé vettem az irányt. Szembenézett velem néhány mosolygó arc – viszonoztam a kedves gesztusokat, és magamban imádkoztam, hogy ne azért mosolyogjanak rám, mert hallották vagy látták a leszerepelésemet.

Odakint, a hűvös levegő ellenére, még többen lézengtek. Negyedikesek sétálgattak elsősökkel (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), barátok és barátnők nevetgéltek, fiúk fociztak. Akárhová néztem, ismeretleneket láttam, és már komolyan azon morfondíroztam, hogy odamegyek az egyik ilyen csapathoz, és megkérdezem őket, hátha ismerik a negyedikesemet. Vagy az is lehet, hogy már elsétáltunk egymás mellett, csak egyikünk sem tudta, ki a másik. Ekkor megláttam Timet egy padon ücsörögni, könyvet tartva a kezében, de nem olvasott, a távolba bámult. Mivel Izán kívül, aki jelen pillanatban nem volt elérhető, ő volt az egyetlen ismerősöm, megkörnyékeztem. Kellemetlen érzéssel ugyan, de megtettem. Ácsoroghattam volna a hűvös szélben továbbra is, de inkább a másik megoldás mellett voksoltam.

– Fogadjunk, hogy Poe-t olvasol ezen a kísérteties helyen – szóltam oda neki, miközben közeledtem. Egyből felkapta a fejét, és amint meglátott, egyáltalán nem meglepve elmosolyodott. Vajon a homlokomra volt írva, hogy szerencsétlen vagyok?

– Már megint te vagy? – ingatta a fejét. – Egyébként nem Poe, hanem e. e. cummings.

– Áh! – Meglepődtem, természetesen. De még mielőtt bármi egyebet szólhattam volna, Tim folytatta:

– Neked nem kéne itt mászkálnod egyedül. Kit osztottak melléd?

– Nos, ő… – makogtam. Próbáltam megjegyezni a nevét, esküszöm, de annyi mindent kellett befogadnom, hogy ez valahol távozott. – Ha jól emlékszem, Adriannak hívják.

Nagyot nézett, majd így folytatta.

– Kötve hiszem. Nincs ilyen nevű negyedikes.

– Akkor, izé…

– Még nem is találkoztál vele, igaz? – vonta fel lassan a szemöldökét. Tiszta Joker-érzésem támadt a Batman-filmekből. Az a figura szokott ilyen rettentő lenni, mindazok ellenére, hogy mégis van benne valami megmagyarázhatatlanul… bolondos.

– Nem találtam meg.

– Mi van? – nevetett fel újra, miközben összecsapta a könyvet, és felállt. Nem nagyon tudom, mivel lehetne leírni a Tim nevű jelenséget. Magas volt, erős testalkatú, rövid, fekete hajú, valamilyen szinten elég félelmetes alak. Olyan keményen tudott nézni az emberre, hogy az szinte már fájt. Nem szívesen szívóztam volna vele, de ő volt az egyetlen, akivel Izán kívül váltottam néhány szót, így csak hozzá fordulhattam.

– Szerencséd van velem – nézett le rám. – Mert véletlenül éppen tudom, hogy ki az, akit keresel. Aidannek hívják, nem Adriannak.

– Hupsz – motyogtam zavartan, és mindenhová néztem, csak a szemébe nem. Szerintem még hipnotizálni is tudott vele. Ennél mélyebbre már nem nagyon süllyedhettem volna Tim előtt. Nem elég, hogy azt gondolta, lassú vagyok, lemaradok a többiektől, ráadásul nem is figyeltem oda kellőképpen. Ezt soha nem fogom nála kimagyarázni, az biztos. Milyen kitűnő, hogy az előbb arra gondoltam, nem kellene vele szívózni!

Visszasétáltunk a kastélyba, átvágtunk egy-két folyosón, majd lementünk az alagsorba, ahol Tim elmondása szerint a tornaterem van, meg a kínzókamra. Szerencsére, nem felejtettem el nevetni, bár elég röhejesnek tűnhettem, mert ettől függetlenül a kislábujjamig zavarban voltam.

Beléptünk a tornaterem nyitott ajtaján, majd a pálya szélére sétáltunk. A srácok abbahagyták a lacrosse-ozást, és érdeklődő tekintettel fordultak felénk. Igyekeztem mindent szemügyre venni, bár a fiúkra csak futólag pillantottam, inkább a kispadon ülő lányokat fixíroztam, akik, tippeltem, a srácokat várták, nem pedig a cserét.

– Basszus! – kiáltott fel valaki a pályáról, mire hirtelen odakaptam a tekintetem. Egy magas, szőke fiú lépett ki közülük, a pólóját igazgatva. Tehát először megpillanthattam a negyedikesemet, aki a késésén kívül felülmúlta minden várakozásomat. Szálkás, de izmos testalkatú volt, amolyan „királyfi” típus. Sütött a mozdulataiból valami komolyság, amit még a vidám mosolya sem tudott teljes mértékben semlegesíteni. Egy pillanattal később az illata is utolérte, amit jólesően szívtam be, a mentafagyira emlékeztetett.

– Éppen ideje volt – jegyezte meg Tim.

– Ne haragudj, menni akartam, csak egy kicsit később. A lányoknak kell időt hagyni, míg összekészülődnek, nem?

Hah! Röhögés szakadt fel a torkokból, én pedig arra gondoltam, szívesen felvilágosítanám, mire is kell időt hagyni a lányoknak.

– Ne tőlem kérj bocsánatot.

– Szia – köszöntött ekkor Aidan, teljesen felém fordulva. Élettel teli, szikrázó szempár meredt rám, és ha ez nem lett volna elég, párosult hozzá egy meleg mosoly és egy kifejezetten kedves arc. Hasonlított az egyik ismerősömre, akivel egy gimnáziumba jártunk. A fél suli odáig volt érte.

– Ne haragudj a késésért. Aidan Riordan vagyok.

– Rea a nevem – nyújtottam kezet. A fiúk visszatértek a játékhoz, így már nem néztek minket, és végre fellélegezhettem. Már csak ő figyelt. – És semmi baj, megtaláltalak én.

– Örülök neked. Ha van egy perced, akkor körbevezetlek. – Hátranézett a válla felett, majd miközben ujjaival végigszántott a haján, odakiabált a többieknek: – Később jövök!

Úgy slisszoltunk ki a teremből, hogy nem szóltunk egymáshoz. Sőt, még az egyméteres távolságot is megtartottuk, ettől az egész nagyon idegennek hatott. Elvégre, ő lesz a tanítóm! Tőle kell megtanulnom az adottságom minden csínját-bínját, mostantól kezdve a szava szent. Betartom, amit mond, amit kér, ha nem akarok bajba keveredni.

Az udvaron kezdtünk, és miközben sétáltunk a padsorok mellett, az ölelkező fák alatt, lábunkkal rugdosva az elsárgult faleveleket, Aidan így szólt:

– Látom, sikerült összebarátkoznod Timmel.

– Jaj! – szisszentem fel. Csak ezt ne! – Nagyon leírtam magam előtte. Ne, ne is kérdezd! Úgyis meghallod majd a többiektől.

Aidan nevetett, majd miután odaintegetett jó néhány embernek, visszavezetett az épületbe. A földszinten volt a könyvtár, a nagyterem, a filmszoba és a tantermek, legalábbis ő csak ezeket említette. A második és harmadik emeleten álltak a hálószobák, egy lezárt folyosót pedig külön a vezetőség birtokolt.

– Tényleg örülök, hogy megismertelek, Rea – mondta, mikor már az ajtónk előtt álltunk, a másodikon. – Holnap lesz egy buli, a ti köszöntésetekre. Elméletileg velem kellene menned, de ha már megbeszélted másokkal, nem gond.

– Ó, nem, még csak nem is hallottam róla. Szóval, ha szeretnéd, ha nem, engem kell elkísérned.

Halványan, futólag elmosolyodott, majd mielőtt elbúcsúzott volna, ezt mondta:

– Gyógyulj meg addig.

Még aznap este, egy kiadós gyümölcsvacsora után, Izával újra átbeszéltük az egész napunkat. Ő az ágyán könyökölt, én a földön ültem, és sokadjára meséltem el a friss élményeimet, majd sokadjára, de élvezettel hallgattam meg az övéit. Ez már nem is átlagos társalgás volt, hanem lányos csicsergés: „és láttad azt a fiút…? és hallottad azt, hogy…?”, kérdeztünk számtalanszor hasonlóakat egymástól. Próbáltuk befogadni a temérdek információt, és a másik tudtára adni a benyomásainkat, még az sem volt baj, hogy többször átbeszéltünk egy témát. Önfeledten csevegtünk, örülve valaminek ebben a kaotikus, új környezetben – talán a másiknak. Egy kicsit tompította a szüleim és az otthonom bennem lüktető hiányát, mégsem állhattam meg, hogy később, az éj leple alatt, takarómba burkolózva, ne morzsoljak el néhány könnycseppet. Mint Scarlett O’Hara, majd holnap gondolok erre, amikor egy másik ember leszek, egy új életben, keményebb akadályokkal megküzdve, mint amit bármikor sejtettem volna.