Nulladik fejezet
R.
Meredten bámultam a velem szemben ülő Tristant, a tipikus önelégült vigyorral a képén, ami hosszú percek óta terpeszkedett rajta. Szerettem volna letörölni, de úgy istenigazából, mert zsigerből éreztem, hogy készül valamire. Az ember ösztöne megsúgja, ha fúrják a férgek. Megfeszültek az izmaim, ha arra gondoltam, mit tett ez a szemétláda eddig, de most is, mint mindig, ezt sikerült elrejtenem előle. Ő csak a természetes nyugodtságomat érzékelte, semmi többet. Nem engedtem neki, hogy gyengének lásson, azt kimutatni az ő reszortja. A vigyorgása lassan, de biztosan vicsorgássá torzult.
– Mikor értitek már meg végre, hogy mi nem háborúzunk? Főleg egymással nem? – kiáltott ránk Malcolm, a pillantását jártatva köztünk. Körülbelül tizenhárom másodperce rontott be a terembe, majd rögtön üvölteni kezdett.
Nekem, mondjuk, nem esett nehezemre teljesíteni, amit kért, vagy olykor inkább parancsolt, Tristannek viszont annál inkább. Gyilkolni vágyott. Ártatlanokat. Néha még most is rám tört, hogy utáljam érte, de inkább sajnáltam őt, sőt szántam, amiért ilyen elkorcsosult világképet neveltek titkon belé.
– Ha még egyszer egymásnak feszültök, kénytelen leszek drasztikus módszerekhez folyamodni – jelentette ki tárgyilagosan Malcolm. Nem érdekelt, hogy megbüntet, amíg meg tudtam akadályozni Tristant. Az embernek mindig van lehetősége választani a kisebbik meg a nagyobbik rossz közt, ezt apámtól tanultam.
Malcolm csak mondta és mondta tovább a litániát, miközben mi egymást fixíroztuk: Tristan arca elborult, majd felhorkantott, és idegesen felugrott a helyéről – nem kellett sok, hogy kibillentsem az egyensúlyából. Láttam a mélyviharos szemén, hogy legszívesebben szarrá verné a fejem, éppen ezért maradtam a jól bevált taktikámnál, miközben belülről engem is a düh lángnyelvei mardostak.
Malcolm befejezte a prédikációt, a válla fölött vetett még ránk egy utolsó pillantást, majd keskeny ajkát szívogatva elviharzott. Egyre nehezebben bírta kezelni a köztünk mind jobban feszülő ellentéteket. Tartottam tőle, hogy mindannyian rosszul fogunk járni.
– Jobb, ha meghúzod magad – köpte oda a szavakat Tristan. Lustán, tenyérbe mászóan elvigyorodtam.
– Majd észben tartom.
Farkasszemet néztünk egymással a sírbolti csendben. Egy pillanatra sem estem ki a szerepemből, ezzel még tovább tüzeltem az indulatait. Helyes! Veszítse csak el a fejét, akkor nehezebben tud gondolkodni, bár neki ez anélkül is egy megterhelő feladat.
Annak ellenére, hogy nem mutattam ki, rettentő szívesen szétszedtem volna, ott, helyben. De még nem jött el az ideje. Akármit is forgatott abban a zavaros, elvetemült elméjében, ki fogom deríteni, és megállítom. Ha kell, megölöm. Ilyen egyszerű.
Ebben a drámában én vagyok a jófiú, pajtás – gondoltam epésen. – Szóval, te fogsz rosszul járni.
Első fejezet
R.
– Heuréka! – ez volt az első gondolatom és szavam, amikor megpillantottam az Akadémiát. Nem. Határozottan nem így nézett ki a képeken, és határozottan nem erre számítottam.
Egy múlt évezredbéli, robosztus, két toronnyal rendelkező, többemeletes, borostyánnal körbeölelt kastély tűnt ki az öreg, óriási bükkfák takarásából, ami olyan monumentálisan és büszkén terpeszkedett a kikövezett, fákkal sorjázott ösvény végénél, mintha a Buckingham-palota lenne. Biztosra vettem, hogy hajdanán hercegnők gubbasztottak a tornyokban, várva a herceget, míg a kapuhoz vezető úton konflisok szaladtak. A későbbiek során talán Mr. Rochester is valami hasonlóban lakhatott, egy kicsinyített másában, Pemberley szomszédságában.
A szám úgy kiszáradt a váratlanul ért szembesüléstől, mintha megtelt volna puffasztott rizzsel, így vadul kutatni kezdtem az oldaltáskámban egy üveg víz után, amikor valaki hátulról nekem ütközött. Még oda sem néztem, de az illető máris morgott, hogy „különösen jó lenne, ha nem a leszállók útjában horgonyoznék le nézelődni”. Egyébként igaza volt, ami azt illeti, hiszen mióta leléptem a busz utolsó lépcsőfokáról, egy helyben toporogtam, a döbbenet odaszegezett.
Na, igen, a busz! Nem voltak nagy igényeim, egyáltalán nem vágytam luxusra, de azért ennyire rosszra sem számítottam. Történt ugyanis, hogy lerobbantunk egy olyan úton, ahol egy hónapon belül szerintem mi adtuk a forgalom száz százalékát, öt és fél órát zötykölődtünk, három óra után pedig elhagytuk az utolsó lakott települést is. Sosem gondoltam volna, hogy a világvége a mi országunkban található. Ha ez még nem volna elég a jóból, hasogató, migrénes fejfájás tört rám a „hátsó osztag” hangos nevetésétől, locsogásától. A lányok szinte azonnal találtak maguknak témát, amint elindultunk, és az út kilencven százalékában másról sem tárgyaltak. Aki ennyire felkeltette a figyelmüket, nem más volt, mint a velünk utazott vezető, Tim, aki, miután csinált néhány guggolást és négyütemű fekvőtámaszt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett végtagjait, szót kért. A többiek úgy hallgattak el, mintha némasági fuvallat söpört volna végig rajtuk. Kortyoltam még egy utolsót a hányingert keltő, langyos vizemből, majd visszasüllyesztettem a táskámba a flakont.
– Most jön az a rész, amikor fogjátok a bőröndjeiteket, követitek azt az ösvényt, amíg el nem értek a nagy ajtóig. Ott további instrukciókra számíthattok tőlem. Ugye, menni fog úgy is, hogy nem állítalak libasorba titeket? – vigyorodott el Tim a mondandója végén, majd intett, hogy kövessük.
A hátsó osztag, miután Tim egyenesen elhaladt mellettük, barátian csipkelődve azon kezdtek vitatkozni, hogy melyikük fogja behálózni. Tetszett nekik benne: (sorolom)
1.) az érettsége (igen, tényleg idősebb volt nálunk, kábé a húszas évei második felét taposhatta)
2.) a határozottsága (túlságosan is)
3.) a fekete haja, vajon festett? (…)
4.) a vezetői szerepe
Különlegesebbek voltunk, mint az átlag tizennyolc-tizenkilenc évesek. Különleges képességekkel rendelkeztünk, egy különleges és zárt világhoz tartoztunk, de akadt néhány, kicsit sem különleges dolog, amiben pontosan olyanok voltunk, mint a többi fiatal felnőtt.
Meg kellett állnom egy pillanatra, hogy kifújhassam az orromat, így a sor legvégére kerültem. Egyáltalán nem bántam, mert legalább akadt egy újabb lehetőségem, hogy felmérjem a terepet. Az impozáns, ódon kastélyt óriásira nőtt bükk- és tölgyfák ölelték körbe, és most, a búskomor, szürkefelhős ég alatt rémisztően hatott az együttes látványuk. A zsebembe gyűrtem a zsebkendőt, és magam után húzva a bőröndöt, futólépésre váltottam. Hülye nátha! Már jócskán lemaradtam a többiektől, hiába igyekeztem, és ennek meg is lett a következménye.
Tim szigorú arckifejezéssel nézett rám, amikor odaértem hozzá, de a szemén láttam, hogy játékosan csillant, így megnyugodtam, hogy zord, határozott külseje ellenére nem fogja leharapni a fejemet. (Egyelőre.) A többiek már mind bementek, ketten maradtunk kint, amitől szégyenlősen fontam össze a karomat magam előtt, hátha eltűnhetek, mint Houdini. Zavarba jöttem, hogy már az első adandó alkalommal kitűnök a sorból.
– Most lemaradtál az eligazításomról – szólalt meg aztán kellemes hangon, miközben egy erős rántással kitárta előttem a széles, súlyos faajtót.
– Ki fogom bírni nélküle? – csúszott ki a számon a kérdés. Annyira elképedtem, amikor beléptem az ajtón, hogy nem tudtam még a szavaimra is odafigyelni. Semmi pókháló? Sem páncélos lovag? A lambériával borított, barnás drapp színű falak egy pillanat alatt elnyerték a tetszésemet, a bőröndöm csendben surrant a hajópadlón. De történt még valami: Tim hirtelen megtorpant. Halálra váltan néztem fel rá, a szám szélét harapdálva, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Döbbent másodpercek következtek, miközben kissé felém hajolt. Csend. Semmi. Levegőt sem mertem venni. Majd elnevette magát – zengett tőle az egész folyosó, ami ráadásul visszhangzott is, így végtelenítve hallgattam a jókedvét.
– Na, gyere. Megkeressük a többieket – mondta végül egy engedékeny mosollyal. Hosszan fújtam ki a levegőt, a megkönnyebbülés elöntött, mint a Chuck Norris-mémek a netet.
Tim néhány széles, ugyanolyan hangulatos, kivilágított folyosón át a nagyterembe vezetett (csak onnan tudtam, hogy az, mert útközben elmesélte), ahol már minden társam ott várakozott, plusz több tucat ismeretlen. Csak a csendet lehetett hallani, amikor beléptünk. Az újoncok – azaz az én csapatom – az ajtóval szemközti falnál álltak, az ablak előtt, és erősen csodálkozva ránk meredtek. Biztos, hogy nem tűnt fel nekik az eltűnésem, csak a feltűnésem, mivel az egyik vezetővel érkeztem. Na, szuper. Mivel lehetne még kínosabbá, emlékezetesebbé tenni a belépőmet? Csak meg szerettem volna húzni magam, erre… Úristen, úristen, úristen! – ez zakatolt a fejemben folyamatosan, miközben háromszor leizzadtam.
Tim az elsősök felé biccentett, mire remegő lábbal megindultam, magam után húzva a gurulós bőröndömet, ami szörnyen hangosnak tűnt abban a pillanatban. Átvágtattam a termen, miközben hallottam, hogy itt-ott felkuncognak, de nem néztem oda, mivel éppen azon voltam, hogy ne süllyedjek el szégyenemben. A tömeg szétvált előttem, amint odaértem, én pedig készségesen bújtam meg az utolsó sorban, a „nagyok” mögött.
– Tehát – folytatta egy mély hang. Amint sikerült összeszedni a lelkierőmet, kilestem a vállak takarásából, és egy idős, ősz hajú férfit láttam papírokkal a kezében, elhivatott, komoly arccal olvasgatva. Az igazgató. Hirtelen felnézett. – Nemsokára megkapjátok a szobabeosztásotokat, a szabályzatot, a térképeket, a listákat, és ami a legfontosabb: a mellétek kijelölt negyedik évfolyamossal is megismerkedhettek. Erre nem pazarolnék több szót, ő majd mindent elmond nektek, beavat a titkokba, körbevezet, és a többi. Ezt bizonyára már tudjátok, de azért elmondom még egyszer, hogy cserére nincsen lehetőség, a párok véglegesek. Barátkozzatok meg az Akadémiával, mert mostantól ez az otthonotok. – Körbefuttatta a pillantását a kis társaságunkon, aztán sietősen távozott. Hangzavar, zúgolódás támadt utána, egyszerre éledt fel az addig csendes tömeg, én pedig azon morfondíroztam, vajon miről maradtam le?
Idősebb kékszeműek rohangásztak körülöttünk és közöttünk csíptetős mappákkal, papírkötegekkel, én meg szobroztam egyedül, állva a tekinteteket. A belépőmmel sikeresen megpecsételnem az első itt eltöltött pillanataimat, amelyek, ugye, elég fontosak. Kínos hetek vártak rám, legszívesebben elrohantam volna egy csöndes sarokba, hogy összeszedjem magam, de nem tehettem, szembe kellett néznem a rám váró dolgokkal, többé nem játszhattam a gyenge kislányt. Már életek múltak rajtam, komoly feladatot kaptam, és vállalnom kellett az ezzel járó kötelességeket. Nagy levegő, menni fog.
– Rea Stevenson? – Állt meg ekkor előttem egy még nálam is alacsonyabb, lila hajú lány, vidám mosollyal az arcán. Óvatosan viszonoztam a gesztust, majd bólintottam, mire átnyújtott egy fehér, gumis mappát. A blúzára csatolt névtáblájára siklott a tekintetem: Orsi, ez állt rajta. Nem mindennapi név egy nem mindennapi lányhoz, jutott eszembe.
– Ebben megtalálsz mindent, amire szükséged van.
– Köszönöm.
Biccentett, amolyan „ez-a-dolgom” stílusban, aztán magamra hagyott. Néztem, ahogy odament egy másik fiúhoz, majd elveszett a szemem elől. Alig maradtak néhányan a nagyteremben, mindenki a szobájába sietett, én az utolsók között távoztam. Úgy tűnt, mára ez jutott nekem. Nem mintha bántam volna, így kevesebben meresztették rám a kék szemüket.
A szobámat könnyen megtaláltam a második emeleten, sokat segített a mellékelt térkép. Az ajtóra már ki volt függesztve a névtábla: Miller, Izadora és Stevenson, Rea. Vettem egy mély levegőt, beléptem. Fogalmam sem volt arról, ki lehet ez a lány, egyedül azért imádkoztam, hogy ne az egyik Team Tim legyen. Felnéztem a kíváncsi szempárba, mivel eddig csak a tornacipőjét figyeltem meg.
És szerencsém volt.
– Szia – üdvözölt a kedves arcú, nyílt tekintetű szobatársam. Magasabb volt nálam jó egy fejjel, hosszú, szőkésbarna tincsei meg-meglebbentek az arca körül, amikor megmozdult. Rögtön kiszúrtam a melírozott tincsét, egy vékony szőke csíkot, amelybe középen málnaszínű piros vegyült. – Iza vagyok.
Miközben én is bemutatkoztam, kezet ráztunk. Egy hosszú, kínos percig némán álltunk egymással szemben, kényszeredetten mosolyogva. Nem tartottam magamat nehezen barátkozó típusnak, de úgy éreztem, egy értelmes mondatot nem tudok összekaparni. Szerencsére, Iza gyorsabban kapcsolt, mint én, és megkérdezte, nem baj-e, hogy a baloldali ágyat választotta. Dehogy volt! Levettem a kabátom, a sálam, majd leültem a jobboldali ágyra, immár az enyémre, és jobban szemügyre vettem a lakóhelyiségünket. A két ágy az ajtóval szemközti falnál állt, éjjeliszekrényekkel elválasztva. Iza oldalánál sorakoztak a szekrények, szám szerint három, mellőlem pedig a fürdőszoba ajtaja nyílt. A helyiség apró, ám tiszta volt, zuhanykabinnal, vécével és mosdóval, de nem is volt szükségünk többre.
Amíg felhúztuk az egységes, az Akadémia emblémájával ellátott (ami stílusosan egy szem volt), függönyhöz passzoló, kék színű ágyneműnket, arról beszélgettünk, hogy honnan jöttünk: Iza New Yorkból érkezett, amiért egy kicsit irigyeltem. Örültem, hogy ő lett a szobatársam, mert szimpatikusnak találtam és tetszett a humora. Sok más dolog mellett, ettől is rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha nem találom meg a szobatársammal a közös hangot. Világéletemben utáltam a konfliktusokat, a megoldatlan helyzeteket, a parázs vitákat, ezt mondjuk nem is csodáltam, hisz kékszemű voltam. Próbáltam kerülni a konfrontálódásokat, és megnyugodott a lelkem, hogy egy olyan lányt osztottak be mellém, akivel az első pillanattól kezdve nyugodt köztünk a légkör.
Megosztoztunk egy tábla csokin, miközben kipakoltunk a bőröndjeinkből, és azt próbáltuk eldönteni, hogy milyen rendszert dolgozzunk ki a takarításra. Végül abban állapodtunk meg, hogy mindent közösen csinálunk, mert így fair a másikkal szemben. Először találkoztunk, először beszélgettünk, és máris kialakult a jó viszony köztünk. Volt azért abban valami szerencsés, ha az ember másnak született, mert olykor adódott ebből előnye is. Nekünk például az, hogy könnyen kötöttünk barátságokat, alakítottunk ki közeli kapcsolatokat, mert nem fertőzött a bizalmatlanság és az ártani akarás.
Kékszeműek voltunk.
Olyan emberek, akik azért születtek, hogy másokon segítsenek. Hogy életeket mentsenek; vigyázzanak azokra, akiknek fogalmuk sincs a létezésükről és titkos világukról. Hogy álmokat lássanak, és fejtsenek meg. Tőlünk távol állt a rossz, a gonoszság, a hátsó szándék. De veszélyben forogtunk. Erről ritkán beszéltünk nyíltan, mert a megállapodás szerint semmi félnivalónk nem volt, de a valóság ennél bonyolultabb. És rémisztőbb.
Izával, miután kipakoltunk mindent, leültünk a földre, és kezünkbe vettük a félévre vonatkozó tervezetet, aztán közösen elszörnyedtünk. Tudtuk, hogy az első év lesz a legkegyetlenebb: a fizikális és mentális erőnlétünkre kerül a hangsúly. Megtanuljuk, hogyan kell verekedni, megvédeni magunkat, kiszabadulni, menekülni, túlélni, de ami a legfontosabb, küzdeni. Régebben semmi ilyesmire nem volt szükség, de amióta a levegőt a félelem bűze fertőzte, muszáj volt nekünk is felkészültnek lennünk. Pont, mint egy katonai iskolában.
– Futóedzés, terepgyakorlat, harcművészetek elsajátítása – soroltam, fel sem pillantva a papírlapból. – Most kezdem csak érezni ennek az egésznek a súlyát – merengtem el.
Együttérzést láttam csillanni Iza kék szemében; tudta, hogy mi ment végbe bennem. Érettségi után elszakítottak az otthonomtól, a barátaimtól, bekerültem a nagyhalak közé, a kőkemény valóságba, és éppen ezekben a percekben szembesültem azzal, hogy szanaszét lesz verve a fejem fél éven keresztül, amíg meg nem tanulok védekezni. És Iza tökéletesen tudta ezt, hiszen ugyanígy érzett.
Gondoltam rá az évek alatt, méghozzá számtalanszor, hogy elmenekülök. Azt mondom, oldjátok meg nélkülem, nekem nincs közöm a háborúskodásotokhoz. Hisz csak két héttel ezelőtt töltöttem be a tizenkilencet! De valójában képtelen lettem volna megtenni. Mert pontosan annyira, amennyire irtóztam az erőszaktól, a durva dolgoktól, féltem az elszeparáltságtól, szerettem volna segíteni másokon. Ez volt a lelkem legmélyén. Ez volt a létezésem értelme. A sorsom. Nem születtem volna kékszeműnek, ha nem ezt a feladatot kellene ellátnom. Ez az én utam, és elég göröngyös, hát még szembenézni vele milyen nehéz! De ki mondta, hogy sima lesz?! Úthenger lettem volna, ha nem lenne értelme minden megváltoztatott dolognak, arrébbrúgott kőnek.
Nem sokkal azután, hogy Izával néhány kedves szó segítségével lelket öntöttünk egymásba (milyen jó dolog az empátia), kopogtattak. A negyedikese szobrozott az ajtóban, méghozzá egy világosbarna, kócos hajú fiú. Láttam, hogy lakótársam elpirult a mosolyától. Amikor visszafordult, hogy magára kapja a pulcsiját, ezt suttogta: „olyan, mint Pán Péter!” Tényleg hasonlított rá, egy elképzelt, felnőtt változatára.
Miután magamra maradtam a csendes szobában, és sokadszorra átgondoltam mindent az idekerülésem óta, aggódni kezdtem, hogy az én negyedik évfolyamosom még mindig nem érkezett meg. Elméletileg neki kellene körbevezetnie és elmagyaráznia a dolgokat, de eddig színét sem láttam. Kilestem a folyosóra, hátha észlelek legalább valami mozgást, de ott is néma csend fogadott. Hát persze, hisz mindenki a maga dolgán volt, éppen „körbenézett”, csak én kuksoltam egyedül. Az ilyen napokra mondtuk azt a gimiben, hogy bárcsak ne keltem volna fel reggel! Mi jöhet még? Totálisan leégtem, ráadásul nem egyszer, erre még a negyedikesem is elfelejtett. Mindettől függetlenül, nem tétlenkedtem sokáig. Te nem jössz? Indulok én!
A nyakam köré tekertem egy vastag sálat, felvettem a kabátomat, teletömtem zsebkendővel a zsebeimet, és „lesz, ami lesz” alapon elindultam. A nagyterembe könnyen visszataláltam, néhányan teázgattak az asztaloknál, vagy olvastak a fotelekben, mások a jelenleg nem üzemelő kandalló előtt ülve beszélgettek. Pár pillanatig belefeledkezetten néztem őket, megindító volt arra gondolni, hogy évek múltán én is ilyen leszek, tökéletesen ide fogok tartozni. Közéjük. Végre valahová.
Mivel nem terveztem komolyabb eltévedést mára, és az összes folyosót egyformának értékeltem, az udvar felé vettem az irányt. Szembenézett velem néhány mosolygó arc – viszonoztam a kedves gesztusokat, és magamban imádkoztam, hogy ne azért mosolyogjanak rám, mert hallották vagy látták a leszerepelésemet.
Odakint, a hűvös levegő ellenére, még többen lézengtek. Negyedikesek sétálgattak elsősökkel (legalábbis gondolom, hogy azok voltak), barátok és barátnők nevetgéltek, fiúk fociztak. Akárhová néztem, ismeretleneket láttam, és már komolyan azon morfondíroztam, hogy odamegyek az egyik ilyen csapathoz, és megkérdezem őket, hátha ismerik a negyedikesemet. Vagy az is lehet, hogy már elsétáltunk egymás mellett, csak egyikünk sem tudta, ki a másik. Ekkor megláttam Timet egy padon ücsörögni, könyvet tartva a kezében, de nem olvasott, a távolba bámult. Mivel Izán kívül, aki jelen pillanatban nem volt elérhető, ő volt az egyetlen ismerősöm, megkörnyékeztem. Kellemetlen érzéssel ugyan, de megtettem. Ácsoroghattam volna a hűvös szélben továbbra is, de inkább a másik megoldás mellett voksoltam.
– Fogadjunk, hogy Poe-t olvasol ezen a kísérteties helyen – szóltam oda neki, miközben közeledtem. Egyből felkapta a fejét, és amint meglátott, egyáltalán nem meglepve elmosolyodott. Vajon a homlokomra volt írva, hogy szerencsétlen vagyok?
– Már megint te vagy? – ingatta a fejét. – Egyébként nem Poe, hanem e. e. cummings.
– Áh! – Meglepődtem, természetesen. De még mielőtt bármi egyebet szólhattam volna, Tim folytatta:
– Neked nem kéne itt mászkálnod egyedül. Kit osztottak melléd?
– Nos, ő… – makogtam. Próbáltam megjegyezni a nevét, esküszöm, de annyi mindent kellett befogadnom, hogy ez valahol távozott. – Ha jól emlékszem, Adriannak hívják.
Nagyot nézett, majd így folytatta.
– Kötve hiszem. Nincs ilyen nevű negyedikes.
– Akkor, izé…
– Még nem is találkoztál vele, igaz? – vonta fel lassan a szemöldökét. Tiszta Joker-érzésem támadt a Batman-filmekből. Az a figura szokott ilyen rettentő lenni, mindazok ellenére, hogy mégis van benne valami megmagyarázhatatlanul… bolondos.
– Nem találtam meg.
– Mi van? – nevetett fel újra, miközben összecsapta a könyvet, és felállt. Nem nagyon tudom, mivel lehetne leírni a Tim nevű jelenséget. Magas volt, erős testalkatú, rövid, fekete hajú, valamilyen szinten elég félelmetes alak. Olyan keményen tudott nézni az emberre, hogy az szinte már fájt. Nem szívesen szívóztam volna vele, de ő volt az egyetlen, akivel Izán kívül váltottam néhány szót, így csak hozzá fordulhattam.
– Szerencséd van velem – nézett le rám. – Mert véletlenül éppen tudom, hogy ki az, akit keresel. Aidannek hívják, nem Adriannak.
– Hupsz – motyogtam zavartan, és mindenhová néztem, csak a szemébe nem. Szerintem még hipnotizálni is tudott vele. Ennél mélyebbre már nem nagyon süllyedhettem volna Tim előtt. Nem elég, hogy azt gondolta, lassú vagyok, lemaradok a többiektől, ráadásul nem is figyeltem oda kellőképpen. Ezt soha nem fogom nála kimagyarázni, az biztos. Milyen kitűnő, hogy az előbb arra gondoltam, nem kellene vele szívózni!
Visszasétáltunk a kastélyba, átvágtunk egy-két folyosón, majd lementünk az alagsorba, ahol Tim elmondása szerint a tornaterem van, meg a kínzókamra. Szerencsére, nem felejtettem el nevetni, bár elég röhejesnek tűnhettem, mert ettől függetlenül a kislábujjamig zavarban voltam.
Beléptünk a tornaterem nyitott ajtaján, majd a pálya szélére sétáltunk. A srácok abbahagyták a lacrosse-ozást, és érdeklődő tekintettel fordultak felénk. Igyekeztem mindent szemügyre venni, bár a fiúkra csak futólag pillantottam, inkább a kispadon ülő lányokat fixíroztam, akik, tippeltem, a srácokat várták, nem pedig a cserét.
– Basszus! – kiáltott fel valaki a pályáról, mire hirtelen odakaptam a tekintetem. Egy magas, szőke fiú lépett ki közülük, a pólóját igazgatva. Tehát először megpillanthattam a negyedikesemet, aki a késésén kívül felülmúlta minden várakozásomat. Szálkás, de izmos testalkatú volt, amolyan „királyfi” típus. Sütött a mozdulataiból valami komolyság, amit még a vidám mosolya sem tudott teljes mértékben semlegesíteni. Egy pillanattal később az illata is utolérte, amit jólesően szívtam be, a mentafagyira emlékeztetett.
– Éppen ideje volt – jegyezte meg Tim.
– Ne haragudj, menni akartam, csak egy kicsit később. A lányoknak kell időt hagyni, míg összekészülődnek, nem?
Hah! Röhögés szakadt fel a torkokból, én pedig arra gondoltam, szívesen felvilágosítanám, mire is kell időt hagyni a lányoknak.
– Ne tőlem kérj bocsánatot.
– Szia – köszöntött ekkor Aidan, teljesen felém fordulva. Élettel teli, szikrázó szempár meredt rám, és ha ez nem lett volna elég, párosult hozzá egy meleg mosoly és egy kifejezetten kedves arc. Hasonlított az egyik ismerősömre, akivel egy gimnáziumba jártunk. A fél suli odáig volt érte.
– Ne haragudj a késésért. Aidan Riordan vagyok.
– Rea a nevem – nyújtottam kezet. A fiúk visszatértek a játékhoz, így már nem néztek minket, és végre fellélegezhettem. Már csak ő figyelt. – És semmi baj, megtaláltalak én.
– Örülök neked. Ha van egy perced, akkor körbevezetlek. – Hátranézett a válla felett, majd miközben ujjaival végigszántott a haján, odakiabált a többieknek: – Később jövök!
Úgy slisszoltunk ki a teremből, hogy nem szóltunk egymáshoz. Sőt, még az egyméteres távolságot is megtartottuk, ettől az egész nagyon idegennek hatott. Elvégre, ő lesz a tanítóm! Tőle kell megtanulnom az adottságom minden csínját-bínját, mostantól kezdve a szava szent. Betartom, amit mond, amit kér, ha nem akarok bajba keveredni.
Az udvaron kezdtünk, és miközben sétáltunk a padsorok mellett, az ölelkező fák alatt, lábunkkal rugdosva az elsárgult faleveleket, Aidan így szólt:
– Látom, sikerült összebarátkoznod Timmel.
– Jaj! – szisszentem fel. Csak ezt ne! – Nagyon leírtam magam előtte. Ne, ne is kérdezd! Úgyis meghallod majd a többiektől.
Aidan nevetett, majd miután odaintegetett jó néhány embernek, visszavezetett az épületbe. A földszinten volt a könyvtár, a nagyterem, a filmszoba és a tantermek, legalábbis ő csak ezeket említette. A második és harmadik emeleten álltak a hálószobák, egy lezárt folyosót pedig külön a vezetőség birtokolt.
– Tényleg örülök, hogy megismertelek, Rea – mondta, mikor már az ajtónk előtt álltunk, a másodikon. – Holnap lesz egy buli, a ti köszöntésetekre. Elméletileg velem kellene menned, de ha már megbeszélted másokkal, nem gond.
– Ó, nem, még csak nem is hallottam róla. Szóval, ha szeretnéd, ha nem, engem kell elkísérned.
Halványan, futólag elmosolyodott, majd mielőtt elbúcsúzott volna, ezt mondta:
– Gyógyulj meg addig.
Még aznap este, egy kiadós gyümölcsvacsora után, Izával újra átbeszéltük az egész napunkat. Ő az ágyán könyökölt, én a földön ültem, és sokadjára meséltem el a friss élményeimet, majd sokadjára, de élvezettel hallgattam meg az övéit. Ez már nem is átlagos társalgás volt, hanem lányos csicsergés: „és láttad azt a fiút…? és hallottad azt, hogy…?”, kérdeztünk számtalanszor hasonlóakat egymástól. Próbáltuk befogadni a temérdek információt, és a másik tudtára adni a benyomásainkat, még az sem volt baj, hogy többször átbeszéltünk egy témát. Önfeledten csevegtünk, örülve valaminek ebben a kaotikus, új környezetben – talán a másiknak. Egy kicsit tompította a szüleim és az otthonom bennem lüktető hiányát, mégsem állhattam meg, hogy később, az éj leple alatt, takarómba burkolózva, ne morzsoljak el néhány könnycseppet. Mint Scarlett O’Hara, majd holnap gondolok erre, amikor egy másik ember leszek, egy új életben, keményebb akadályokkal megküzdve, mint amit bármikor sejtettem volna.
Kedves Erika! Az alapötlet tetszik, de a kivitelezéssel sajnos nem igazán nyertél meg magadnak. Rögtön az elején az erdőben gubbasztó vén kastély, a beosztás, ahonnan hősünk végzetesen elkésik (egyetlen orrfúvás miatt?), azonnal a Harry Potter világára emlékeztetett; nem azt akarom mondani, hogy onnan koppintottál, de ettől még talán szerencsésebb lett volna megváltoztatni.
A későbbiekben érthető Rea zavarodottsága, és tulajdonképpen jól is érzékelteted, végül is az első órákban egy teljesen idegen helyen még minden apróság újnak számít, viszont nekem olyan érzésem támadt olvasás közben, hogy nagyon elvesztél a részletekben. Az egyik új helyzetből szinte átmenet nélkül léptél a másikba, időnk se volt feldolgozni, mi történt, és a számomra a sok kis kép nem állt össze egy naggyá.
Ugyanakkor utalsz néhány érdekes dologra, például a titokzatos megállapodásra, ami miatt a kékszeműeknek nem kell félniük, bár veszélyben vannak, és ez felkeltette a kíváncsiságomat annyira, hogy ha kikerülnek további részletek, elolvassam őket. Sok szerencsét 🙂
Üdv! Először is gratula! 🙂
Hm. Szépen írsz, hamar elolvastam az egészet. A főszereplőd elég szimpatikus ahhoz, hogy a hasonló írások főhősnői ne jussanak eszembe… Ez már egy elég jó pont, bár nem mondanám, hogy elragadó a személyisége. Egyelőre nagyon kevés derült ki róla. Mellesleg, ha nem derült volna ki róla, hogy 19 éves, 15-16-nak gondoltam volna.
A különleges képességeikről nem sokat tudtunk meg, én szívesebben olvastam volna bővebben magukról a kékszeműekről.
Őszintén szólva eddig nem kiemelkedő a történet, semmi extrát nem találtam benne, egy elég hagyományos nyitással találkozhattunk. Új iskola, új diáktársak és fiúk.
Nekem is a Harry Potter jutott eszembe elsőként, aztán ahogy formálódott a történet és „tinilányosabb” lett, a Vampire knight jutott eszembe (amit tényleg csak a fiatalabb tinilányok tudnak elviselni). Ezzel arra célzok, hogy a kamaszlányok marhára élveznék.
Előre sejtem a szálakat, habár Rea elég semlegesen viselkedik mindenkivel.
Hat-hét éve faltam volna, de már kinőttem belőle.
Őszintén kívánok sok sikert 🙂
Ami jó, hogy úgy tűnik, a szerző gördülékenyen, folyamatosan tud írni. Ez jó, az olvasást is gördülékenyebbé teszi.
A 0. fejezetet nem érzem jó választásnak, egyrészt, mert semmilyen információt nem közül, és utána teljesen más hangulatban folytatódik.
Az iskolás indítás nekem kicsit sablonos – annyi angliai oktatási intézményről készült már könyv, film, hogy jobban örülnék, ha bárhol máshol játszódna. Ennek ellenére a bemutatása rendben van.
A szereplőket kicsit fiatalabbnak éreztem a 19-20 évnél, de lehet, hogy a mostani fiatalok tényleg ennyire éretlenek.
A főszereplővel már több bajom volt. Egyrészt fárasztónak találom azt, hogy ilyen „rakás szerencsétlenség lány” egy csomó ifjúsági regény főszereplője, másrészt ez az egoista, beképzelt, megbízhatatlan lány abszolút nem volt szimpatikus, különösen, hogy volt kivel összehasonlítani, a többi, szimpatikusabb karakterrel szemben.
Úgy gondolom, hogy ezt azért kezdted így, hogy legyen karakterfejlődés, de szerintem egy kevésbé defektes karakterből is ki lehetne hozni azt, hogy jobb ember legyen.
A történettel magával amúgy nem volt bajom, de több előrevetítés kellene, sejtetni azt, hogy mi vár rá. Azt, hogy oktatásban lesz része, amúgy is tudjuk. Hogy komoly dolgok várnak rá, azt is, mert különben nem írtál volna regényt. Jó lenne látni, hogy humoros, komor, misztikus, sci-fis, bármit.
A hasonlatok és szófordulatok nekem nem különösebben jöttek be, de egyedivé tették az írást. Ezek alapján úgy gondolnám, hogy valami derűs, iskolás-misztikus lesz.
A kékszeműség is egy kicsit az egoizmust erősíti, nekem úgy tűnik, hogy a küldetéstudat és felsőbbrendűség erősen keveredik benne. Ami még zavart, hogy benyomásom szerint ez eléggé árja szervezet, nem lehet túl sok mediterrán, arab, ázsiai, indiai, netán néger tanulója az iskolának.
Úgy gondolom, ha sikerülne érdekesebbé tenni az indítást, akkor egy jól működő írás lenne, mert az olvasmányossága már most is megvan.
Drága Erikám,
Az a helyzet, hogy én eléggé elfogult vagyok veled és a műveiddel kapcsolatban…
Azért várom leginkább ezt a történetedet – talán kicsit jobban is, mint az eddigieket – mert én mindig is jobban vonzódtam a nem-emberi (mesés, varázslós, különleges képességes, stb.) történetekhez… Tudod, Harry Potteren nőttem fel… 😀
Mivel én már kicsit többet is láttam eme írásodból (legnagyobb örömömre), nagy lelkesedéssel várom, mi fog még történni a szereplőkkel 🙂
A véleményemet neked már hosszabban is leírtam egyszer, így nem fárasztanálak vele újra 🙂
Szimplán csak sok sikert kívánok neked, akárcsak az előző könyvedhez!
Én is gratulálok, szépen fogalmazol és kellemes az írás. Elsőre tényleg kicsit HP-feelingje van, de számomra ez a legkevesebb.
Legelső problémám az volt, hogy először azt hittem, fiú a főhős, a nulladik fejezet utolsó sora kicsit megtévesztett. Csak akkor esett le, hogy lány, amikor végre megtudtam a nevét.
Gondolom, a nulladik fejezet célja a figyelemfelkeltés, előrevetítés lett volna, nekem bőven megfelelne, ha ezt a jelenetet később olvashatnám, és ténylegesen az első fejezettől indulna a sztori.
Nem érzem kiemelkedőnek a történetet, tudom, hogy be kellett mutatni a kastélyt, de kicsit nekem is az jött le, hogy jobban elvesztél a részletekben, mint kellett volna. Megismerjük a szereplőket, a sulit, szó se róla, tényleg szépen bemutatod őket, de nekem valami hiányzott ahhoz, hogy megragadjon a történet. A kékszeműekről kicsit több információt szívesebben olvastam volna, mert ez lenne az, ami nekem eddig érdekesnek tűnik, ami kiemelhetné a történeted az átlagosak közül.
A főhős számomra semleges. Nem igazán tudom magam elé képzelni, mert nem tudok meg róla semmit. Végül is nincs vele különösebb bajom, érthető, hogy egy olyan környezetben, ahol senkit sem ismer, zavarban van és szerencsétlenkedik, de ez az orrfújás miatti késés már furcsa volt. És elnézést, ha most szőrszálhasogató leszek, elhiszem, ha az ember nagyon náthás, akkor kicsit körülményesebb az orrfújás, na de ennyire elkalandozni? Valahogy nem érzem elég hitelesnek a jelenetet. És Timnek vezetőként nem az lenne a feladata, hogy ügyeljen arra, hogy az összes újonc együtt legyen, amikor eligazítást tart és hogy az újak együtt menjenek be? Ha én vezető lennék és a rám bízottak közül akár egy ember is elkésne, az rám is rossz fényt vetne. Persze ez csak az én véleményem, Tim biztos másként gondolkodik, mint én. Egyébként a többi szereplő sem fogott meg eddig igazán, de remélhetőleg majd kibontakoznak.
Ha felkerül a 2. rész, elolvasom, kíváncsi vagyok erre a kékszeműségre, ettől függetlenül eddig nem nyert meg magának igazán a történet.
Sziasztok!
Jövök már az elején – először is nagyon örülök, hogy idáig eljutottam! Én már erre sem számítottam, tehát már csak nyerhetek.
Ezek a tanácsok, vélemények nagyon hasznosak nekem, sőt! Már most, három hónappal a leadás után is rengeteg dolgot másként látok. És ez jó, különösen a későbbiekre nézve.
Egy apró pici megjegyzésem azért volna: a prológusban és az első fejezetben lévő két „R” nem egy és ugyanaz a személy. Direkt játszottam kicsit a nevekkel – ez később sokkal jobban kiemelkedik, értelmet kap.
Köszönöm mindenkinek, aki szán rá néhány percet!
Erika
Ez a „később fog majd értelmet kapni”, ha átnézed a többi pályázó hozzászólásait, szinte mindegyiküknél megjelenik. Ez úgy gondolom, hogy jól rávilágít a típushibára.
A pályázat kiírásában elég egyértelmű volt, hogy a döntésben milyen fontos lesz az elejének az érthetősége, de ez azért egyéb körülmények között is döntő szokott lenni.
Ha nézőpontkaraktert váltasz, akkor viszont erősebb különbséget kell bemutatni. Az első R. egy átlagosan jellegtelen karakter. A második R. egy kicsit csajosabb, de én úgy éreztem, hogy egy későbbi jelenetben vagyunk, amikor Rea már kicsit felnőttebb, és onnan térünk vissza az iskolába.
Kezdő írók számára viszont célszerűbb, ha egyáltalán nem váltanak nézőpont karaktert, hanem kiválasztanak egyet, a másikat pedig külső nézetből mutatják be.
Kedves Erika! Először is nagyon gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Úgy gondolom, hogy én a célközönség tagja lehetek.
És úgy összességében szeretném ezt mindenkinek mondani, hogy magam nem vagyok messze Rea korától és időm nagy részét korombeli lányokkal töltöm és azt kell mondanom, hogy a tizennyolc-tizenkilenc éves lányok is vihorásznak, lázba jönnek fiúktól és csak úgy általánosságban rájuk jön az öt perc (legalábbis a tapasztalataim ezt mondják nekem). 😀 Szóval szerintem ez a része pont hihető volt.
Tehát az R a nulladik és az első részben nem ugyanaz? Én is azt hittem, hogy csak megérett Rea kissé, ez meglepett.
Amikor olvasni kezdtem nekem is először a Harry Potter ugrott be nekem – mondjuk leginkább azért, mert nagyon könnyen asszociálok az egyik kedvenc sorozatomra – de aztán például az Éjszaka háza című könyvsorozatra hasonlított nekem kissé a természetfölötti vonatkozása, míg az iskola maga pedig a Gallagher Girls (magyarul Cammie, a kaméleon) könyvekre, ahol hasonló kiképzést kapnak a diákok. De mindaddig, amíg képes vagy valami egyedit alkotni, addig nem lesz probléma…
Én, hogy őszinte legyek mindig szeretem a jól megírt sulis – főleg ha van benne némi plusz, természetfölötti – történeteket így a részletek is tetszettek nekem.
Az orrfújás nekem is furcsa, de mondjuk könnyen elkalandozik a figyelmem, valószínűleg Reával is ez történhetett.
Én is szívesebben hallottam volna még a kékszeműekről. Érdekes ötletnek tartom, de úgy éreztem, hogy pont a légérdekfeszítőbb aspektusából a történetnek nem kaptunk sokat. Persze, ez még csak az első fejezet, de sohase rossz, ha valami izgalmasat beleszősz a nyitásba, vannak olyanok, akik nem bírják ha már az első fejezetben nem történik valami nagy, vagy legalább nem kapnak kis ízelítőt abból a ‘nagyból’.
Rea egy kicsit tényleg szerencsétlenkedőnek tűnik, amelyet valamilyen szinten megértek, de nekem talán néha kicsit túl… zavarodott volt. Eddig számomra eléggé semleges karakter.
Gördülékenyen írsz, könnyű és élvezhető az írásmódod. 🙂
Szerintem kevés ez a 3500 szó ahhoz, hogy pontosan lássuk hogy hova is fog kilyukadni a dolog. Szerintem van benne lehetőség, és amennyit láttunk belőle az elég volt ahhoz, hogy tudjam, hogy lenne rá kereslet (ezt is tapasztalatból mondom 😀 ).
Tehát összességében az információ adagoláson szerintem lenne még mit dolgozni, a helyszín pedig egy picit talán elcsépelt, de jó történetvezetéssel eladható. Harry Potter óta a legtöbb ember szemében (főleg azé a generációé, aki a könyveken nőtt fel) az iskola + természetfölötti különleges képességek az lehetetlen, hogy működjön, azt Rowling már elsütötte. Én azt mondom, hogy rajtad áll!
Jól írsz és kíváncsi lennék a folytatásra, így nagyon sok sikert kívánok a pályázat folytatásához!
Először is az elbeszélőkről. Valahogy én érzékeltem, hogy különbözőek. Őszintén szólva eszembe se jutott, hogy azonosak is lehetnének, de ha már felhoztátok, megpróbálom megindokolni. Az első elbeszélő szövege tele van keménységgel, akár durvasággal, és nemcsak a durva szavak miatt. Ismeri a világot, az embereket, tudja fegyelmezni magát, de az is érezhető, hogy ha elérkezettnek látja az időt, ütni fog. Ártatlanok védelmében, természetesen, de akkor is ütni. A második elbeszélő irtózik a durvaságtól, emberszerető, megbocsátó. Sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy mások elvárásainak megfeleljen, nem pedig azzal, hogy büntessen. Ekkorát nem változik az ember még akkor se, ha „megérik”. 🙂 – Vagyis ha ezekre a különbségekre kicsit ráerősítesz, szerintem másoknak is azonnal leesik majd, hogy ez két különböző ember. 🙂
Amúgy jó ötlet a kétféle elbeszélő! Semmi gondom a nulladik fejezettel, feldob egy témát, aztán éppen időben elvágja, és ott hagyja az embert kíváncsian. 🙂 Tetszik, ügyes vagy.
Másodszor a Harry Potterről. 🙂 Nekem NAGYON erős volt a hasonlóság, kezdettől fogva. Különleges fiatalok megérkeznek egy titokzatos iskolába, ahol a különleges képességeiket fejleszteni fogják… Stimmel. Megjelenik egy ősz hajú, elhivatott arcú igazgató… Stimmel. Hogy a későbbiekben ez az iskola lesz az otthonuk, és az elhelyezésük végleges, azon ezek után már meg se lepődtem. 🙂 Nem bűn, ha valaki a Harry Potterre épít, csak nem szerencsés ENNYIRE, és rögtön az elején. 🙂 A helyedben itt inkább csak felvillantanám a lehetőséget, hogy ez akár a Harry Potter is lehetne, és a következő pillanatban azonnal elkezdeném az ellenkezőjét csinálni. 🙂 Sőt, még ki is mondanám, hogy a főszereplő olvasta a könyvet, és rögtön az jut eszébe… és aztán rögtön jöjjön a nagy puffanás. Pl. az igazgató minden legyen, csak ne Dumbledore. Legyen rémes, zsarnoki alak, hatvanféle komplexussal, nulla pedagógiai érzékkel. 😉 Vagy kitalálnék bármi mást, lehetőleg minél több apróságot, ami eltér a HP-től. Ha ezek után a későbbiekben mégis visszakanyarodsz a HP-szálhoz, az így már sokkal kevésbé lesz feltűnő és visszatetsző, sőt még jól is fog esni az olvasónak.
Az elbeszélő nekem elég ellenszenves (igazából nem nagyon szeretem az ilyen kóros megfelelési kényszerrel küzdő embereket, akik rosszul lesznek attól, hogy jaj, Istenem, rosszkor fújtam ki az orrom, most örökre elástam magam a többiek előtt), de ez legyen az én bajom. 😉 Ízlés dolga. Azon viszont már elgondolkodhatnál, hogy Timmel mit akarsz. Ha látja, hogy valaki lemaradt a csapatából, ráadásul nem a saját hibájából, hiszen a náthájáról nem tehet, akkor igenis kutya kötelessége megvárni, vagy érte küldeni valakit. Persze Timnek se kötelező hibátlannak lenni, ő is elszúrhat dolgokat. 🙂 De akkor ezt semmiképp se árt jelezni valahogy. Pl. valaki más szóljon közbe az elbeszélő érdekében, védje meg stb.
…és igen, nekem se tűnt 19 évesnek ez a leány. Sokkal inkább 15-16-nak, ahogy a többiek írták.
Remélem, érzékelhető, hogy a „hogyan csináljunk jóból jobbat” című műsort adtam elő. 😉 Gratulálok a művedhez, a kikerüléshez, és bőven megérdemled ezt az esélyt. 🙂 A fentieknek meg, remélem, hasznát veszed. 🙂
Kedves Erika!
Tudod, hogy mennyire szurkoltam/szurkolok neked, és ismételten gratulálok a kikerülésedhez, viszont nyilvánvaló elfogultságom miatt, igyekeztem még kritikusabb szemmel olvasni a történeted!
Egyértelműen a célközönséged tagja vagyok. Mindig is imádtam ebben a témában mind írni, mind olvasni. Sokan említették a Harry Pottert a megjegyzésekben, viszont nekem a történet hangulata nem különösebben adta vissza J.K.Rowling világát. Sokkal inkább jutotta eszembe Lauren Kate Fallen című regényét és a Sword&Cross bentlakásos iskolát, némi Percy Jacksonos kiképzéssel vegyítve. Úgy gondolom, ha valaki ezt a kastély-iskola motívumot eleveníti fel a történetében, akármennyire eltérő karaktereket, vagy cselekményt vonultat fel, az emberek mindig, legalábbis még hosszú évekig, a jól ismert boszorkányképzőre fognak asszociálni. Viszont a lehetőség adott; lépj ki a sztereotípiákból!
Rea zavarodottsága érthető, hiszen egy idegen közegbe bekerülni mindig nehéz, mégis én egy picit eltúlzottnak éreztem a kétségbeesését, de főként azt, hogy újra és újra felelevenítette a leégést. Megtörtént, egy darabig még kínosan érezte magát, ennek hangot is adott, de felejtsük el!
Az orrfújás helyett odaillőbbnek találnék egy esetleges elesést, meghúzódott a lába, lemaradt a többiektől, de ez csak az én véleményem.
A másik személy, aki felkeltette az érdeklődésem az Aidan volt. Nagyon tetszik a neve. Alapvetően figyelemfelkeltő, ha egy karaktert különlegesen nevezel el. Tetszik a karaktere, hogy elfelejtett a lányért menni stb., viszont olvastam volna még több párbeszédest részt! Nyilván később sokkal jobban meg fogják egymást ismerni, talán még szeretni is, de egy-két morzsát még elszórhattál volna, hogy felcsipegethessük azokat.
Tim karaktere nekem nem szimpi. Sosem szerettem a fontoskodó alakokat. Persze rögtön elkezdtem elméleteket gyártani, hogy milyen szerepe lesz az elkövetkezendőkben. Vajon ő lesz az a bizonyos harmadik?
Iza az örökké csacsogó barátnő. Szintén olvastam volna még több párbeszédet. Ugyanakkor én leszek az utolsó, aki emiatt követ vet rád, mert a saját írásaim is tele vannak leírásokkal! Kimondottan szeretem őket, amennyiben igényesen van becsomagolva. Ebből a szempontból nem találtam kivetnivalót.
Egy aprócska dolog volt, ami talán szőrszálhasogatásnak tűnhet, mégis úgy érzem, hogy meg kell említenem. Nekem túl sok volt a hivatkozás más művekre, helyszínekre, személyekre. Rögtön az elején jött a Buckingham-palota, amivel érzékeltetni kívántad(gondolom én), hogy a történet összekapcsolódik valamilyen szinten a jelennel, amit később kihangsúlyoztál Chuck Norris, és Batman felvillantásával. Nekem ez egy picit sok volt, tekintve, hogy megjelent benne még Mr. Rochester és Scarlet O’Hara, utóbbiért tudod jól, hogy egyenesen rajongok! 🙂
Ahogyan a többiek is írták, én is szívesen olvastam volna még a kékszeműekről. Nyilván ez később fog kibontakozni, de megint hiányoztak azok az apró morzsák, amik kiváltják az olvasóból azt a bizonyos „még-még-még” érzést!
Összességében úgy gondolom, hogy a történetedben van fantázia, amennyiben ki tudsz lépni a Harry Potter árnyékából, és a történet folytatásában valami teljesen újat tudsz felvillantani. A nyelvezete gördülékeny. Olvastatja magát a szöveg, és igen, olvasnám is tovább!
Sok sikert kívánok a továbbiakhoz!
Üdvözlettel: F.P.Diana
Drága N.!
Először is gratulálok, és sok sikert kívánok a továbbiakhoz! 🙂
Kicsit elfogult vagyok Veled és az írásaiddal szemben, de ez nem csoda 🙂
Még mindig nagyon jó a stílusod, jó hasonlatokat használsz, eléggé bő a szókincsed. Néha viszont úgy érzem, nem forrottál ki teljesen. Néhol tőmondatokat használsz, néhol túl hosszú, túl kacifántos összetett mondatokat. Ez nem olyan nagy baj szerintem, csak időnként az olvasó képes elkalandozni.
Most újra elolvasva, azt éreztem, hogy egy kicsit a Beavatottra hajaz a történet, ahol a lány harcolni tanul, nagyobbak tanítják, szüleitől elválasztva él, egy új világban. Viszont kellemesen fent tudtad tartani az érdeklődést azzal, amennyi információt átadtál a Kékszeműekről. Hagytad, hogy beleízleljenek ebbe a világba, mégse volt túl sok az infó, így a későbbiekben is kaphatunk magyarázatokat.
A szereplőidről: valaki még csak most éledezik (Rea), valaki már egész karakán (Tim), a többiekről pedig még nem tudunk túl sokat.
A nulladik fejezeted felcsigázott, az első fejezet meg szerintem pont annyi volt, olyan mértékben haladt, ahogy kellett. Nem volt se túl gyors vagy sok egyszerre, sem pedig túlontúl részletes.
Csak így tovább! :))
Kedves Erika (Nilla)!
Nekem is felkeltette az érdeklődésemet a kékszemű téma. Főleg azért, mert bennem is felötlött a művem írásakor, hogy mi lenne, ha az indigóknak lenne egy saját, „titkos” sulijuk, ahol foglalkoznának a képességeik kibontakoztatásával. Azután azt gondoltam, hogy ez túlságosan hasonlítana a Harry Potterre, X-Menre stb, ezért egy átlagos egyetem színfalai közé helyeztem őket. Te vállaltad a kockázatot, és tényleg többeknek feltűnt a hasonlóság (nekem is). Egyébként érdekesnek ígérkezik a kékszemű téma, főleg, hogy a 0. fejezet nem egy szokványos, szirupos lányromantikát ígér. A többi észrevételemet elmondták az előttem írók, nem ismételném őket, inkább én is sok sikert kívánok 🙂
Szia! Szerintem tudod ki vagyok és mennyit olvasok..Úgyhogy csak annyit mondanék,igen ezt a könyvet szeretném elolvasni….
Kedves Szerző!
Mások is elmondták, hogy nagyon Harry Potteres a helyszín és a helyzet. Ennek ellenére valószínűleg mindig lesznek olvasók, akiknek bejön ez, mint alap. Nekem ez az iskola, legalábbis célját tekintve, még rokonszenvesebb is, mert itt a tanulók a világba vissza fognak kerülni azért, hogy segítsenek az embereken. Ennyit a történetről.
A feltett részletet kb. a feléig olvastam el. A viszonylag gördülékeny, választékos fogalmazást helyenként modorosba hajló, kissé erőltetett szóválasztások és hasonlatok törik meg. Hasonlóképpen zavart néhány nagyon drámainak szánt elem (csak egyet emelnék ki: „A lambériával borított, barnás drapp színű falak egy pillanat alatt elnyerték a tetszésemet, a bőröndöm csendben surrant a hajópadlón. De történt még valami: Tim hirtelen megtorpant. Halálra váltan néztem fel rá, a szám szélét harapdálva, de nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Döbbent másodpercek következtek,” – ennek a pár sornak például nem láttam indokát. Kizökkentett, mert nem következett semmilyen eddig elhangzott infóból. Szerintem ezek nélkül is működne az írás. Talán jobb is lenne 🙂
Ha a két R nem azonos, akkor nem szerencsés így kezdeni. Az olvasót nem ér becsapni, vagy lehetetlen rejtvények megoldására kényszeríteni 🙂
Szia! 🙂
A szakmai rész elemzését meghagynám másoknak, én inkább egyszerű – leendő – olvasóként mondanám el a véleményemet, elvégre is egy olyan írásról van szó, melynél még nem segédkezett profi, szakképzett szerkesztő.
Összességében nekem nagyon tetszett mind a két fejezet és sikerült felkeltened az érdeklődésemet. Szívesen olvasnám tovább is. Egyrészt azért, mert érdekel, hogy mi sül ki ebből a kékszemű dologból, másrészt azért, mert imádom a bentlakásos sulikban, akadémiákon játszódó misztikus regényeket.
Egyetlen dolgot találtam csak furcsának, mégpedig azt, hogy Rea egy orrfújás miatt ennyire leszakadt a többiektől, de nyilván ezen a későbbiekben még tudsz változtatni.
Ahogy olvasgattam a hozzászólásokat, azt láttam, sokan a Harry Potterhez hasonlítják, viszont nekem abszolút nem tűnt olyannak. Maximum a két intézmény kinézete között lehet egy cseppnyi hasonlóságot felfedezni, de akkor már sokkal inkább mondanám a Vámpírakadémiához hasonlónak (amit tudom, hogy nem is olvastál). Arról nem is beszélve, hogy szerintem nem szabad a műveket azért beskatulyázni, mert néhány pontban egyeznek egy másikkal. Ha ez így lenne, akkor a forgalomban lévő könyvek háromnegyedére ráaggathatnánk az Alkonyat, HP., Éhezők viadala, stb. címkét.
Na, de visszatérve a Kékszeműekhez: úgy gondolom, ez a történet megállná a helyét a fiatal olvasóközönség előtt. Szerethető, gördülékeny, fiatalos, misztikus és végre egy olyan új, egyedi „faj” szerepel benne, akikről eddig még nem hallottunk.
Nagyon szurkolok neked! Sok sikert! 🙂
Kedves Nilla!
Először is gratulálok, hogy eljutottál a kikerülésig, már ez is nagy szó!
Bevallom, kétszer álltam neki az olvasásnak, elsőre Izánál abbahagytam. Aztán elolvastam a hozzászólásokat, és láttam: sokan ugyanúgy látják, mint én. De kezdem az elején.
Aminél rögtön megakadtam, az a „Heuréka” volt. Nem igazán értem, hogy jön ez ide, hiszen a jelentése: megtaláltam. Ő pedig nem keresés után akadt rá az akadémiára. Ergo ide jobban illene egy „Hűha!” vagy „Azta!”.
Az, hogy a kér R nem ugyanaz a személy, sokakat becsaphat, ez pedig nem szerencsés. Az író legyen őszinte az olvasóival, ne vezesse félre őket. A „későbbiekben majd értelmet nyer”-dologgal is ugyanez a helyzet. Egy nézőpont-karakterrel is nehéz dolga van az írónak, nem hogy kettővel. Nem mondom, működhet a dolog, de nagyon el kell őket különíteni, vagyis látszódjon, hogy nem ugyanaz a két személy.
A kastély, az igazgató bemutatása bennem is a HP-t juttatta eszembe, bár nem hétköznapi emberként láttam magam előtt a pasast.
Orrfújás és leégés: túl sokszor említed, Rea szinte minden második bekezdésben ezen lovagol, szinte nincs jelenet, ahol ezt ne hozná fel. Ennyiszer nem kell említeni, szerintem. Egyszer, max kétszer elmondod, már minden olvasód tudni fogja, hogy ő hogyan érez. Maga Rea számomra túl gyerekesen viselkedik. Az rendben, hogy új környezet, elszakad az otthonától, stb., de a legtöbb frissen érettségizett alig várja, hogy elmenekülhessen otthonról. Persze, vannak ettől eltérőek is, de én is végig egy 15-16 éves lányt láttam magam előtt.
Nagyon sokat részletezel, nem engeded, hogy az olvasó képzelje el a helyet minimális információ alapján.
Azt a részt, ahol leírod, milyenek a kékszeműek, én korábbra tenném. Az előtte lévő bekezdésben írod, hogy „utáltam a konfliktusokat, a megoldatlan helyzeteket, a parázs vitákat, ezt mondjuk nem is csodáltam, hisz kékszemű voltam.” Itt azt éreztem, hogy már tudnom kellene róla. Tényként közlöd, de infót csak utólagosan adsz. Zavarónak érzem, de lehet, hogy bennem van a hiba.
Ha mindenkinek kék szeme van, ebbe a mondatba felesleges a szín: „Együttérzést láttam csillanni Iza kék szemében.”
Ha nem szereti a konfliktust, nem tudom, hogyan fog majd verekedni a későbbiekben. :/
Tim egyáltalán nem tűnik félelmetesnek, még Rea szavai sem tudják velem elhitetni. Ha a férfi ilyen, akkor más szavakkal, tettekkel kell elérned, hogy elhiggyük. Jobban át kellene gyúrnod a figurát, mert így nem hiteles. Minden a leírástól függ, és ez a másik: hiába az alkat, a hajszín, nem látom magam előtt. Sőt, a többieket sem, csak a kastélyt. Talán néhány újraolvasás után ez változni fog.
Az alapötlet jó, kíváncsi vagyok a folytatásra, a hibák ellenére is. A következő fejezet adhat hozzá némi pluszt még. 😀
Üdv, MEL
Drága Nilla!
Nagyon szeretem az írásaid! Engem a Kékszeműek egy más világba reít el, amit nagyon szeretek! Szerintem szükség van ilyenre, ami kirángat a mindennapokból!!! 🙂
Persze, lehetne, és lesz is jobb is, de most így hirtelen nem jut eszembe kötözködés, de biztos vagyok benne (sőt, tudom), hogy mindent elkövetsz azért, hogy egy jó alkotás kerüljön ki a kezed alól! Gratulálok addig is, és csak előre, hajrá!! Én bízom a Kékszeműekben 🙂
Köszönöm szépen mindenkinek!
Minden egyes sort elolvasok, elgondolkozom rajta, és a többségüket megfogadom – jó nagy segítség ez nekem.
Csak magamat tudom ismételni, de fontosnak tartottam leírni újra, hogy mindenkinek hálás vagyok. 🙂
Már most összeírtam a jó tanácsaitok zömét, és elkezdtem gondolkodni azon, hogyan, miként lehetne kiküszöbölni ezeket a hibákat.
Nem is tudom, mit mondhatnék még, hiszen mások már mindent leírtak előttem. A HP és az orrfújósdi témát nem boncolgatnám tovább. Nekem is hiányzott némi infó a kékszeműekről, illetve valóban zavaró, ha két különböző nézőpontkaraktert ugyanúgy jelölsz. Értem, hogy ez szándékos volt, de kicsit becsapva érzem magam tőle. (Mindannak ellenére, hogy nekem egyébként gyanús volt, hogy nem ugyanarról a személyről van szó.)
A fogalmazás egyébként gördülékeny, néhány apróbb hibától eltekintve olvasmányos és élvezhető. Az alapötlet jó, bár az eddigiek alapján még tucatsztori is kisülhet belőle. Bízom benne, hogy nem így lesz, mert lenne benne fantázia.
A karaktereket mindazonáltal kiforratlannak érzem. Ahogyan a többiek is mondták, Rea kissé eltúlzottan szerencsétlen, és ezt túl sokszor teszi szóvá, Tim pedig feladatához képest nem figyel oda eléggé. Személy szerint nekem kicsit antipatikus lett a karakter, de ez csak saját vélemény. Aidanről nem nyilatkozom, még túl keveset tudunk róla, bár nekem kicsit furcsán jött le, hogy megfeledkezett Reáról. Úgy értelmeztem, hogy ez egy elég fontos feladat számukra, márpedig egy ilyen dologról nem szokott csak úgy megfeledkezni az ember.
Összességében egész jónak tartom az írást, sok sikert kívánok a továbbiakban!
Kedves Erika!
Az írásodat kellemes volt olvasni, gördülékeny és jól tartod a hangnemet, bár a női belső szempont, ami kislányosan aggályos elég távol áll tőlem.
Bizonyos tényeket szükségtelenül ismételsz a leírásban, míg a lényegről, hogy mi is az a „kékszemű” és hol is vagyunk, nem adsz elég támpontot. Az iskolát, annak valódi funkcióját és a többieket is felületesen mutatod be, éppen csak megemlítve, míg hősnőnk belső monológja és lelkének rezdülései uralják a szöveget (ez mondjuk szimpátiakeltésre alkalmas, de azt kevesebbel is meglehetne valósítani) – és ugye mit is várhatunk egy első naptól?
A dupla R sztem sem szerencsés választás – bár a karakterek agresszív/segítő megközelítése határozottan eltérő.
A többiek felvetése alapján az alaphelyzet (iskola és különleges képesség) valóban egyezik a HP-vel, nekem mégsem volt azonosság érzésem – valahogy nem gondolnám, hogy itt is ugyanolyan mágikus megközelítés fog kisülni belőle, ahogy talán a továbbiakban az X-mennel sem lesz összetéveszthető :).
Kíváncsi lennék az alapötletedre, úgyhogy sok sikert a továbbiakban 🙂
Döntésre jutotta ma két R kapcsán, mivel nagyon sokan kiemeltétek, hogy zavaró, megtévesztő, stb, ami igaz is.
Bár a nevekhez nagy mániám ragaszkodni, most mégis változtatni fogok – már elkezdtem dolgozni egy vázlaton a tanácsaitok, meglátásaitok alapján. 🙂 Látom a hibákat, de ehhez az kellett, hogy felhívják rá a figyelmemet, úgyhogy újfent csak köszönni tudom. 🙂
Mikor lesz fent új fejezet? Nagyon tetszik! Csak így tovább! 🙂