Már senki nem bízott benne, hogy Avilon arszinjának, Indarónak gyermeke születik. Maga az arszinna, Margaritte sem. Csendes belenyugvással latolgatta, hogy bölcs férje vajon melyik unokaöccsét fogadja fiává. Mert utódra szükség van, Avilon nem maradhat uralkodó nélkül, ez ősi törvény.
Indaró szakálla és sűrű szemöldöke lassan őszbe borult, és Margaritte aranybarna fürtjei között is ezüst hajszálak bújkáltak. Az arszin és az arszinna távol maradt már a zajos táncmulatságoktól, ha a szigorú udvari etikett rendje megengedte.
Margarittet egy ideje egyre gyakrabban fogták el a különös rosszullétek. Úgy döntött, felkeresi Brunwaldot, a palota tapasztalt orvosát. A kecskeszakállú doktor tetőtől talpig, alaposan megvizsgálta. Miután végzett, komótosan a bronzból öntött kézmosóhoz sétált, hogy leöblítse hosszú ujjait. Egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta, míg türelmesen arra várt, hogy kezéről az utolsó vízcsepp is leguruljon.
Margaritte kék szemét számonkérően Brunwaldra szögezte. Bosszantotta az orvos némasága.
– Gyerünk, kedves Brunwald, ki vele! Évtizedek óta ismerjük egymást! Mondd ki az igazságot, ne kertelj! Milyen betegség támadott meg? Ne félj, tudod jól, hogy erős vagyok!
Brunwald a torkát köszörülte. Újra meg újra belevágott, de hangja mindahányszor elcsuklott. Alázatos tekintettel nézett az arszinnára, miközben zavarodottan igazgatta rendezetlen fürtjeit.
– Nos, fenséges arszinna. Khm… Amit mondanom kell, korántsem hétköznapi. Kérem, foglaljon helyet, és jelezze, ha felkészült!
Mintha hideg szellő osont volna be a csukott ablakon keresztül, Margaritte fázósan húzta össze maga előtt a brokát köpenyt. Lerogyott a kárpitozott karosszékbe.
– Ne kímélj! – suttogta fakó hangon. – Tudni akarom, hogy mi a bajom, akármi legyen is az. Jogom van hozzá!
Az orvos megadóan biccentett. Arcán újra megjelent az az elegáns félmosoly, amit az udvar lakói olyan jól ismertek.
– Asszonyom! Kérem, legyen erős! Nos, ön… ön áldott állapotban van!
Az arszinna megrázta sűrű hajfürtjeit, mint aki hallja, de nem érti a kimondott szavakat.
– Tessék?! Megismételnéd? Mit mondtál, Brunwald?
– Igen, jól hallotta, asszonyom! Ön gyermeket vár.
Margaritte nem válaszolt. Olyan lassan és óvatosan fektette tenyerét hasára, mintha még a kecses ujjai is kárt tehetnének odabenn. Tekintetét a rendelő fehér falán függő, óriási, hímzett falikárpitra függesztette, melyen mantikai tündérlányok kergetőztek a bíbor rózsák között.
– Az én koromban… – szólalt meg elcsukló hangon. – Biztos voltam benne, hogy már nem lehetséges. Brunwald, olyan hihetetlen, amit mondasz…
Tekintetét újra az orvosra szegezte.
– Mondd, képes vagyok kihordani és megszülni a gyermeket?
Brunwald magabiztosan biccentett. Már várta ezt a kérdést.
– Ön egészséges és erős asszony. Nem történhet semmi baj, ha betartja az előírásokat. Vigyázni fogok magára! Jobban mondva, magukra… Kérem, rendszeresen keresse fel a rendelőmet, és legyen elővigyázatos! Ó, és máris itt az első szabály! Mától fogva nem ülhet Lótusz hátára! Igen veszélyes lenne. Engedelmével… megtiltom!
Az arszinna zavartan bólintott. Felfogta Brunwald intelmét, tudta, hogy nem ülhet fel kedvenc, öreg szillfallonjára. De még mindig az volt az érzése, hogy csupán álmodik. Erősen megszorította a szék karfáját, majd a saját karját. Vagy mégis igaz lenne? Csodák csodájára végre teljesült a kívánsága, és megfogant ölében a fejedelmi utód? Pedig már lemondott róla…
Margaritte felállt, és némán a rendelő ablakához sétált. Az ablakpárkányra támaszkodott, tekintete a semmibe révedt. Herdon fája végre megszánt, gondolta.
A hagyomány szerint az aviloni udvar a holdesztendő utolsó éjszakáján kivonul a híres, csodatevő fához. Margaritte eddig minden alkalommal csatlakozott a néma menethez. A szokást követve, ahogy a többiek, ő is a muhannal benőtt fatörzshöz nyomta a homlokát. Egyetlen kívánsága volt csupán, évről évre mindig ugyanaz. Hogy végre gyermeke szülessen. Ahogy múlt az idő, egyre erősebben és egyre elkeseredettebben lüktetett benne a vágy. És íme, most végre teljesült! Pedig már azt hitte, hogy az ő kívánságának nincs ereje, talán amiatt, hogy ereiben nem aviloni vér csörgedezik. Eszébe jutott, hányszor sírt, és hányszor nyerte meg magának újra a remény, míg végül néhány esztendővel ezelőtt végleg elhagyta…
Margaritte megfordult. Szemérmesen újra végigsimított a hasán. Úgy érezte, hogy valaki ott benn finom mozdulattal viszonozza a gyengédséget. Telt ajka lassan mosolyra húzódott, haját hátravetette, és a megszokott, határozott léptekkel kifelé indult a rendelőből.
Az ajtóban visszafordult.
– Doktor! Ehhez fogható boldogságot még soha nem éreztem… – szólt, és az arca felragyogott. Mély, bársonyos hangja betöltötte a rendelő csendjét. – Vagy talán csak egyetlen egyszer. Akkor, amikor Indaro felesége lettem. Köszönöm neked! – biccentett.
A rendelőbe beragyogott a nap, és az arszinna selyem uszálya visszaverte a beszökő sugarakat. Brunwald zavartan mosolygott, úgy tett, mint akinek hirtelen rengeteg tennivalója akad a gyógyfőzetek körül. Margaritte búcsút intett, és elindult a szigorú tekintetű aviloni arszinok képeivel díszített, széles folyosón. Szinte úszott a levegőben. Végre megtört a rettenetes átok, amely megkeserítette az életét.
Az egyik ablakfülke mellett megtorpant, és megállt. Kinézett a szabályosan nyírott tujabokrokra, és újra maga előtt látta az Arany Szelence udvarát, ahol felnőtt élete valaha elkezdődött. Sok-sok holdesztendővel ezelőtt…
Az Arany Szelence
Aflibanban van egy kolmen, melyet mérete miatt rendre elfelejtenek berajzolni a térképészek. Runda. A távoli keleten fekszik, messze a legnagyobb és legbefolyásosabb kolmentől, Avilontól, Nornonnak, a varázslók és a boszorkányok földjének tőszomszédságában. Legnagyobb hegységének, a fehér sziklás Trihornnak három, legmagasabb csúcsa a felhőkbe vész, lankás, déli lejtőin gazdagon teremnek a fürtös gyógynövények. Ha az utazó a magas hegygerinceken jár, láthatja a fenséges Kalpurnea-óceán méregzöldjét is, mely már a szomszédos ország, Dolor partjait mossa.
A kolmen közepső vidékét alacsony hegyek borítják, nyugati részében zöld hegycsúcsok és virágos mezők váltakoznak. Egyetlen kocsiútja is itt fut végig, és Dolorba, a sűrű erdőségeiről híres kolmenbe vezet.
A hegyek között megbúvó sziklabarlangokban élnek a stíriák, az Afliban-szerte híres remetenők. Rundát Afliban valamennyi előkelő udvarában jól ismerik, a stíriákat pedig nagy becsben tartják. Gyógyíthat akármilyen kiválóan a helyi doktor, ha valakinek komoly betegsége támad, Rundába küldet, hogy a stíriák tanácsát követve megfelelő gyógyírt találjon a bajára.
A stíriákról senki nem tudja, mióta élnek a hegyek között, és azt sem, hogy meddig tart életük fonala. Afliban-szerte azt rebesgetik, hogy az örök élet titkát rejtő gyógynövényt is megtalálhatták a Trihorn csúcsai alatt, különben hogyan lehetne az, hogy senki nem hallott még gyászhírt Runda földjéről. De ha erről valaki megkérdezi a színes ruhás, fehér hajú remetenőket, csak sejtelmesen mosolyognak, választ egyikük sem ad.
A másik ok, ami miatt Rundát olyan jól ismerik szerte Aflibanban, a híres leánynevelő intézet, az Arany Szelence. Valaha ezt is a stíriák alapították abban a reményben, hogy Afliban leendő legbefolyásosabb asszonyainak minden tudást átadjanak, amit kivételesen hosszú életük alatt összegyűjtöttek, és ezzel együtt megfelelő modorra is tanítsanak. Eleinte maguk oktattak. Vaskos permamenkötegeket írtak teli, és személyesen magyarázták a tananyagot. De szívük visszahúzta őket a hegyek közé. Alig várták, hogy felnőjön az első nemzedék, aki átveheti tőlük az oktatás terhét. Később befogadtak más nevelőket is, ha a jelölt megfelelt a stíriák kíméletlenül alapos vizsgáján. Az alapítók közül már csak a patrónusok járnak az intézetbe, hogy ellenőrizzék a hagyományok betartását.
Az intézet épületét hófehér sziklaszirtre építették a boguták, a vándor építőmesterek. Keleti felére jól járható hegyi út vezet, másik oldalán, a kert végében épült vendégház mögött szakadék tátong. Új és új tanévek kezdődtek már e fehér falak között, új leányok érkeztek és töltöttek el itt hosszú holdéveket, volt, hogy egyszerre száz.
Az alsóbb évesek egyszerűen berendezett, fehérre meszelt szobákban laknak, együtt valamelyik nevelővel. A felsőbb éveseknek saját szoba dukál, és függönyük színét is maguk választhatják meg.
Naponta háromszor kondul meg a kisharang az épületben. Hangjára a lányok sietve az étkezőbe szaladnak a boltíves, fehér folyosókon át, hogy megkóstolják a szakácsnő, Gomó rafinált finomságait, melyeket Mirza, a kisegítő tálal fel a hosszú asztaloknál.
Szabályos rendben telnek a napok az Arany Szelencében. A lányok mindent elsajátíthatnak, amit egy valamirevaló arszinnának vagy – ha a magas patroszig nem jut el – parszannának tudnia kell. Tudást a világról, Aflibanról, a táncok és a megfelelő viselkedés titkait.
A sziklaszirtet körülöleli a hegyek karéja, védve a széltől, és a nagy viharoktól. Tanítás után a lányok általában a tarka virágágyásokkal díszített, óriási kertben sétálgatnak, beszélgetnek, vagy a kertészkedésben segítenek a nevelőknek. A patrónusok szervezik meg az intézet ellátását. A sziklaszirtről hosszú kötelek lógnak alá, melyek végére kosarakat erősítenek. A stíriák itt adják fel mindazt, amire az intézet lakóinak szüksége van az élelmiszer- és egyéb szállítmányokon túl, melyek hetente egyszer fordulnak be az intézet elé.
A lányoknak egyenruha dukál, más-más szín a hét valamennyi napjára. Egyszerű, de csinos szabású kötényruha. Minden nap ki-ki kedve szerint választhat. Otthonról csak alsóneműt hozhatnak, kivéve a végzős növendékeket, akik legszebb ruhájukat is becsomagolhatják, hogy a híres eseményen, a Választás Napján abban pompázzanak a többi növendék és a kíváncsi ifjak előtt, akik kizárólag ekkor léphetik át az intézet küszöbét.
Mióta az intézetet megalapították, a stíriák úgy látták jónak, hogy elősegítsék a házasságot a végzős növendékek, a pallérozott parszannanok és az uralkodók leszármazottai között. A leányok szigorúan megszabott ceremónia kötött rendjében találkozhatnak az aflibani ifjakkal.
Ez a Választás Napja, melyre az ifjak Afliban legtávolabbi vidékeiről is elvándorolnak, hogy lássák az Arany Szelence végzős növendékeit, a reménybeli arszinnákat, parszannákat, akik talán társakként szegődhetnek melléjük az uralkodás nehéz feladatában, és az oly kevés, meghitt, magányos órán. Ez a Választás Napja, melyre a lányok ugyanolyan izgatottan készülődnek ma is, ahogy rég.
A kis Margaritte
Nornonban, a boszorkányok és varázslók földjén valaha három leány született ugyanabban a holdesztendőben. Margaritte, Orienta és Erinna.
Egyikük a véletlennek köszönhette csupán, hogy Nornonban látott napvilágot. Flaviola, a hegyi patakok tündére, és párja, Endamon, a villámlás aranyruhás parszanja kedvük szerint járták a bolygót, nem maradtak sokáig egyik kolmenben sem. Flaviola szívesen letelepedett volna, de Endamon hallani sem akart erről. És ezen az sem változtatott, hogy a tavaszi rétek virágos bölcsőjében megszületett gyermekük, a kis Margaritte.
Bárhol, ahol kis időre megtelepedett a család, a kislány összebarátkozott a helybeliekkel. Pajtásokra lelt a nornoni erdő cserfes boszorkánylányai között, de a kis vasorrúkkal is szívesen bújócskázott. A réteket járta a folyton tüsténkedő, kipirult arcú aviloni lányokkal. Együtt nevetett Mantika aranyhajú tündéreivel, és vidáman ropta a táncot a manóföldi koboldokkal a pirosbogyós bokrok között.
Ám Endamon sosem bírta tovább egy helyen néhány holdtölténél. Hiába nyugtatgatta, marasztalta ezüsthajú felesége, a fekete parszannak mennie kellett, sietősen továbbállni az első nagy viharral. Miután útnak indultak, Margaritte néhány napig szórakozottan dúdolgatott, téblábolt a kocsi mellett, vagy a befogott, lógó orrú oktokapit simogatta. A kislány, aki máskor olyan lelkesen magyarázott, ilyenkor elnémult. Még kedvence, a marmondin is hiába illatozott az aranyhintó mellé leterített, hímzett terítőn, ha pihenni megálltak. Pedig Flaviola az utazásokra tartogatta ezt az abroszt, hogy derűs színeivel felvidítsa a kislányt, és az út mellett rakott tűz hamujában sütötte ki nagyanyja, Abiáta titkos receptje szerint a marmondint. Ahogy hiába az arany- és ezüstszálakkal hímzett ruhák, melyeket Flaviola saját kezűleg varrt, vagy hiába hívogatta lányát gombaszedésre, kétszarvú lesre. A kislány néma és szomorú maradt. A barátaira gondolt, akiket hátrahagyott, és akiket talán soha nem láthat újra.
Margaritte éppen hét holdesztendős volt, amikor a szél Rundába vetette a családot. Flaviola kedvelte ezt a kolment. Talán a legjobban valamennyi közül. Esténként, míg Margaritte a hegyek között legelésző, hegyes szarvú abakikkal kergetőzött, anyja a gyógyfüvek fehér hajú asszonyaival, a stíriákkal beszélgetett. Elsírta nekik nagy bánatát, hogy kislányának nem való a vándorélet. A tudós asszonyok a fejüket ingatták. Ezen nem segít semmilyen gyógyfű, mondogatták.
– Flaviola! – fordult hozzá elgondolkodva az egyik stíria, akit Mentának hívtak. – Nem gondoltál még arra, hogy Margaritte jó helyen lenne a leánynevelő intézetben? Az arszin és a parszan családok egymással vetélkednek, hogy melyikük íratja be hamarabb a gyermekét az Arany Szelencébe.
– Hogy megváljak a lányomtól? Soha! – vágta rá a tündér, és karcsú alakja meggörnyedt. – Nem, erre képtelen lennék!
Menta lila ruhája hangosan suhogott a hirtelen beállt csendben. Flaviola mellé lépett. Átölelte törékeny vállát, mely az érintéstől megrázkódott.
– Gondolj csak bele, Flaviola –magyarázta szelíden, és megsimogatta az ezüstösen csillogó hajkoronát -, ott Margaritte barátokra találna. Vele egykorú leányokra, akik között igazán jól érezné magát. Mesélted, milyen szomorúvá teszi, amikor elszakad a barátaitól. Az intézetben megnyugodhatna. És tanulhat is! Rozalea nem szűnik lelkesedni, milyen érdeklődő, mennyire eszes kislány. Egy nap alatt megjegyezte, hogy melyik tavaszi gyógyfű milyen kórságra való. Vétek lenne parlagon hagyni ilyen tehetséget!
– Igazat adok Mentának! – szólalt meg Jázmina, a harmadik stíria, aki – csakúgy, mint Rozalea és Menta – minden este eljött, hogy Flaviolát vigasztalja. – Az Arany Szelence Afliban leghíresebb leánynevelő intézete. Margaritte számára jobb helyet elképzelni sem tudok. Te és Endamon bármikor meglátogathatjátok, és a nevelési szünetekben magatokkal is vihetitek.
Flaviola sokat tépelődött, míg végül döntött. A lelke mélyén jól tudta, hogy a stíriáknak igazuk van, és csak segíteni akarnak. Margaritte biztosan kedves barátokra lel, és jó helye lesz az Arany Szelencében, mondogatta magának. Endamon is ezt támogatta. Tudta, hogy egyetlen gyermeke sehol nem részesülhet jobb neveltetésben, mint a híres-neves iskolában.
Amikor Margaritte átlépte az intézet faragott nagykapujának küszöbét, és kis kezét félénken Elener, az igazgatónő tenyerébe csúsztatta, Flaviola mosolya körberagyogta. Ám amikor az ajtó bezárult, az asszony könnyei olyan erővel eredtek meg, mint a gyámságára bízott hegyi patakok a felhőszakadás után.
– Te is tudod, hogy jobb lesz így neki, kedvesem! – nyugtatgatta Endamon. – Ne sírj, kérlek! Megígérem, hogy mától fogva minden ötödik utunk az Arany Szelencébe vezet! Gyakran láthatod őt!
A kis Margaritte áhitattal nézte az intézet boltíves falait, és a gyönyörű kertet. Szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy felfelé lépdelt a lépcsőn, mely az alsóbb évesek szobái felé vezetett. Elener szelíden magyarázta, hogy ő az első lány, aki az új Holdsövény Év növendékeként a falak közé lépett.
Kedves Ágnes! Igen megnehezítetted az olvasó dolgát a rengeteg idegen névvel és fogalommal. Belezavar a képbe, hogy ugyanakkor van egy majdnem evilági névre hallgató szereplőd, Margaritte. Tudom, éreztetni akartad, valahol egészen máshol járunk, nem a mi világunkban, de azért megkönnyíthetted volna a dolgunkat azzal, hogy megyékre, tartományokra és országokra osztod a területet, sőt akár királynak és királynénak is nevezhetnéd a főhősödet. Egy ilyen mese látszólag úgy kerül elénk, mintha az ottani nyelvből fordítanád. (Ez nem igaz, de mégis valami ilyesmi történik) Akkor pedig, amit lehet, le kellene fordítanod. Ez olyan, mintha egy angolból fordított regényben meghagynál néhány szót. Az eltelt napot eltelt day-nek mondanád, a Cornwall megyét Cornwall county-nak stb. A régi Egyiptomról szóló népszerű tudományos leírásokban sem átallja a fordító/cikkíró királynak vagy királynőnek nevezni a fáraót.
Van egy másik gondom. A háttér a soványan adagolt ismeretek alapján nem a jelenkori műveltség világában játszódik. Azt tudod, hogy az orvosok csak Semmelwies óta mosnak kezet? Ha régebbi kultúrában játszódik a történt, akkor ez nem jellemző? A fehér fal sem feltétlen az. Nem tudom, hogy később mi derül ki, elvégre ez lehet akár teampunk irodalom is, és pillanatokon belül megjelenik egy lábbal hajtott repülőgép a cselekményben, de valami azt sugallja, ez egyszerű fantasy, és kicsi a bizodalmam az egységes világteremtés meglétére.
Bocsánat, teampunk = steampunk
Kedves Ágnes!
Gratulálok a kikerüléshez:) !
Igazán tetszik a történeted, szívesen olvasnám tovább:)
Ami egy kicsit zavart, hogy túl sok volt nekem benne az idegen elnevezés – ami persze egy fantazynál nem csoda. Bár az utóbbi napokban rengeteg utalást kaptunk arra vonatkozólag, hogy milyen jó, ha rögtön rejtélyes, vagy cselekményes mondattal indítunk, ebben az esetben nekem talán jobban bejött volna néhány mondat az elején arról, hogy hol is járunk, hogy nevezik az egyes tisztségeket betöltő lényeket, stb., Kicsit kavarog az is most bennem, hogy hányféle lény van itt: emberek, tündérek, varázslók, boszorkányok, stb. Persze ez-az kitisztult a részlet olvasása közben, csak világosabb lett volna nekem egy tényleg rövid összefoglalószerűség. Ez persze csak az én véleményem és ízlésem, mások biztosan azt mondják majd, hogy ügyesen csepegtetted az információkat:))
Ami viszont nagyon tetszett, amikor arra utalsz, hogy Margaritte ereiben nem Aviloni vér csörgedezik. Ennek alapján azt várom, hogy valami csavar lesz a történetben. Remélem megláthatjuk:)
További sok sikert!
Kedves Ágnes!
Gratulàlok a kikerüléshez! 🙂
Amikor elkezdtem olvasni a részletet, egy pillanatra felrémlett bennem a Csipkerózsika cìmű gyerekmese, mind hangulatában, mind szereplőivel. Ez nekem pozítìvum, mert kedvelem a Disney meséket, és úgy éreztem, hogy jó ez a gyermekkori kapocs.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy az első rész után elmúlt ez az érzés. Egy kiterjedt nagy gonddal megtervezett világba kalauzoltál el, ami tetszett, de bevallom így elsőre kicsit sok volt.
Az összes név,titulus, teremtmény… nekem ez így túl tömény volt így az elején. Persze kell, hogy tudjuk kik élnek itt és hogyan épül fel a világ és a társadalmi rendszer, de szerintem nem kell mindenkit az elején bezsúfolni.
Ezen kívül nekem tetszett 🙂
Remélem tovább olvashatom majd, mert a szöveg számomra élvezhető és gördülékenyen van megírva.
További sok sikert! ^^
Kedves Ágnes!
Habár Demeter Attila barátommal sokszor hasonlóan látunk dolgokat az itt olvasható regényrészletekben, a mostani vélemény-egyezőség azért elég meghökkentő. Tulajdonképpen szó szerint egyezik a mondandóm az övével. Vedd úgy, hogy kaptál egy másik ugyanolyan hozzászólást. 🙂
Gratulálok a kikerüléshez! 😀
Érdekes, varázsos történetnek ígérkezik, érdekel a folytatás. 😀
De volt néhány dolog, ami zavart. Mindennek más nevet adtál, még a mohának is (legalábbis gondolom, hogy a muhan az a moha lenne), viszont a tuja, az tuja maradt. (Mondjuk a fa is fa.) Csak szemet szúrt. De a város v. tartomány (?) is kolmen, az ország viszont ország maradt.
Afliban nevénél engem zavart a -ban végződés.
És kicsit sok nevet ismerünk meg, akikből – gondolom – sokan később már nem is kerülnek elő.
Valóban sok az idegen szó, de végül is anno a tündék, orkok, stb. fajok nevét is meg kellett ismerni valahogy. 🙂 Így én ezt elkönyveltem egy új világ és kultúra megismerésének. Bár örültem volna, ha megtudom, hogyan is néz ki a szillfallon, az abaki és az oktokapi. Vagy hogy pontosan mi is az a marmondin. (Illetve, hogy az említett rangok (?) valójában mit is takarnak.)
Kedves Ágnes!
Gratulálok a kikerüléshez!
Érdekes világot társz elénk, de olyan érzésem van, hogy engem, mint olvasót, kihagysz a dolgokból. Az a sok idegen név nem engedi, hogy beleéljem magam. És a legnagyobb baj az idegen nevekkel – bár elég zavaró, hogy még szinte mindennek más elnevezése van, mint itt, a mi világunkban -, hogy nem kapunk támpontot melléjük. Mondjuk, hogyan néz ki az a valami, vagy mire használják, vagy mit is takar az a név. Csak leírod, és kész, mintha azt nekünk tudni kellene. Én is elkövettem hasonló hibát, fantasy írásánál nem nehéz :), és én is valami hasonló kritikát kaptam, mikor kikerült régebben ide a részletem.
Az elején meglepett, hogy egy uralkodónő – már, ha ez az arszin azt takarja – elmegy az orvoshoz, és nem az orvos megy el hozzá. Ez nem fordítva szokott lenni? Azután meg később említed, hogy milyen tehetséges, meg, hogy gyógyításra is tanították azok az apácaszerű lények. Akkor miért nem ismeri fel a jeleket, hogy terhes?
De ezektől függetlenül nem vetted el a kedvem a folytatástól. Ha kikerül folytatás, remélem, kevesebb lesz az idegen név, és jobban magával tud ragadni a világod.
Sok sikert!
ő az első lány, aki az új Holdsövény Év növendékeként a falak közé lépett.
Kedves Ágnes!
Még nem tudom, mennyire lett kerek a kitalált világod, ennek megítéléséhez még a következő részlet sem lenne elég. Éppen ezért még nem szólhatjuk le, de ahogy Attila is utalt rá, ez egy fantasy esetében fontos követelmény. Szóval ezt függőben hagyom 🙂 A történeted tetszik, a nevekkel nincs problémám, és egyetértek drykával: más fantasy lényekkel is összebarátkoztunk már 🙂 Amúgy más részletek alatt is feltűnt az idegen hangzású személy- és helynevek sűrűségére, illetve az információ tömény adagolására vonatkozó észrevételek. Már nem emlékszem pontosan, de volt olyan írás, ahol jogosnak éreztem, ám közel sem annyiszor, mint mások. Lehet ez ízlés is, de természetesen mindenkinek más a befogadóképessége, amivel nincs semmi baj, de akkor nem Tolkient kell szidni, ha nem értjük a szilmarilok történetét 🙂 Pedig ő aztán feladta a leckét! 🙂
Egyelőre érdekel a folytatás! Gratulálok!
Nagyon-nagyon örülök a kikerülésnek :), és őszintén köszönöm a hozzászólásokat, a megfontolandó kritikákat. A Candide óta tudjuk, hogy a mienk a létező világok legjobbika, de csodás eljátszani a gondolattal, hogy milyen lehet a másik. Isten hozott Benneteket Avilonban:)
Azért ne hasonlítgassuk ezt az írást Tolkien munkájához. (Ne haragudj, Ágnes, ezzel nem a te munkád akartam minősíteni!) Az ő első műve, ami Középföldéről szól, nem a Szilmarilok volt, még ha Középfölde történelmének idővonalán az elején áll is, hanem A hobbit. Abban pedig, ha rémképeim nem csalnak, fokozatosan vezet be minket a világába, és nem zúdítja a nyakunkba rögtön egész Középföldét.
Itt sem az idegen nevekkel van a gondom, hanem az adagolással, meg azzal, hogy nem kapok magyarázatot, hogy mi mit jelent. Jelen esetben nem mondhatjuk azt,hogy majd a regény folytatásában kiderül. Úgy érzem, egy része ezeknek az idegen neveknek egyébként is fölösleges.
Kedves Bogi!
Én általánosságban hoztam fel példának a szilmarilokat a nevekkel és infókkal zsúfoltságra, mivel sok részlettel kapcsolatban hibaként merült fel. A pályázat során Rowlingot is gyakran emlegették mások, mégsem vettem úgy, hogy azonnal párhuzamot kellene vonnom bármely kikerült írás és a HP között, nem beszélve a ki sem kerültekről, hiszen általában bátorító céllal példálóztak vele 🙂 Tolkienről csak röviden: bár nyomtatásban először A hobbit jelent meg 1937-ben, a mitológia és világteremtés 1917-ben kezdődött, és fél évszázadon át tartott. Ezt a gyűjteményt a szerző fia „rendezte össze” és tényleg Tolkien halála után került kiadásra. Maga Tolkien is azt állította, hogy A Hobbit egyértelműen tudatos forrásnak számítja a korábban írt „Silmarillion” legendáit. Én az olvasást is azzal kezdtem 🙂
Kedves Írisz!
Itt nem az összehasonlítgatás volt a lényeg, nem azon van a hangsúly. És nem is nagyon akarok erről vitatkozni, mert van egy olyan érzésem, hogy most elbeszélünk egymás mellett. Nem Tolkien munkásságáról kellene itt beszélgetnünk, sem kijavítgatni a másikat, hogy ki tudja jobban az életrajzát. Sokkal inkább Ágnes munkájáról. Egyébként is, azt hiszem dryka emlegette, hogy majd megszokjuk ezeket a lényeket is, mint Tolkien-nél. De dryka, nem vitatkozásként említem a neved. Ha úgy érzed, ne haragudj!
Hanem magáról a tényről, hogy egy sok kötetes írónál még megbocsátjuk, ha telepakolja idegen nevekkel a regényét, mert tudjuk, hogy jó történet fog belőle kisülni, hisz ismerjük az előző munkáit. Viszont egy első kötetes írónál ez nem működik. Azonban az is igaz, hogy sok kötetes író nem így fog bevezetni minket a világába. Hogy a példánál maradjunk, Tolkien profin vezet be minket akár első, akár sokadik megírt regénye A hobbit. Itt meg csak kapkodtam a fejem, hogy az egyes szavak mit is takarnak. Ezt is ki lehet úgy javítani, hogy működjön. Az olvasót vezetni kell, nem beledobni a mély vízbe, hogy ússzál, és azzal nyugtatgatni, hogy mire kiérsz a partra, jobb lesz.
Egyébként Ágnes története nagyon is jó lenne a sok idegen név ellenére is, de ezt írtam is, ha kapnánk melléjük mankókat.
U.i: Egyébként nekem is van több többoldalas dokumentumom is a teremtett világomról, benne sok novellával, meg lexikonszerű névmutatóval, mindennel, amit csak akarsz, de nem ezt küldtem be a pályázatra. Pedig abból táplálkozik a regényem, és most én is itt bevallom neked. Ha úgy adódik, mint Tolkien-nél, és majd kiadja valaki posthumus azt is, utána mindenkinek szíve ügye, hogy mivel kezdi az olvasást. Hidd el, ha azzal kopogtat először ő is a kiadóknál, mint ahogy azt hiszem, meg is tette, a kutya nem ismerné ma a nevét.
Bogi, nem érzem vitatkozásnak. 🙂 Én még nem olvastam Tolkient, csak tervben van, így erről nem is tudok véleményt mondani. Mindössze nyitva hagytam a lehetőséget, hogy új szavakat ismerjünk meg. Bár írtam is, hogy a magyarázatokat hiányoltam, mert így csak szavak, de belsőbb tartalom nélkül.
Dryka!
🙂 Tudom, hogy írtad 😉 Én is pont ugyanazt hiányoltam belőle. Szóval egy véleményen vagyunk. 🙂
😀