Sághy Zsuzsanna – Az örökség

A város tompán lüktetett, Rosalia örült, hogy maga mögött hagyhatta. Nehezen alkalmazkodott a vibráláshoz. A kofák erőszakos kínálgatásához a halpiacon, a szekerek és taligák zörgéséhez az utcákon, a lovak patáinak kopogásához, az elnyomott segélykiáltásokhoz, a szolgák és urak felszínes életéhez.

Rosalia mindent látott, hallott és érzett, hiába rejtették előle vastag falak a titkokat. Hiába hazudtak a szemébe. Hiába némultak el mögötte. Ismerte az elhallgatott igazságokat és az elkendőzött részleteket. Veleszületett, átkozott adottsága volt, hogy hallja a gondolataikat és érezze az érzéseiket. Tudta, melyik asszonyság szerelmes minden hónapban másik ficsúrba, miközben gyűlöli pohos, de gazdag urát. Tisztában volt vele, melyik szolgálólány fojtaná meg egy kanál vízben úrnőjét, miközben negédesen mosolyog a szeszélyes parancsokhoz. Tudta, melyik uraság megy hamarosan csődbe, és ki az, aki szemérmetlen uzsorakamatokkal élősködik másokon. Ismerte a városon belüli cselszövések szálait, előre tudta, kik lesznek az áldozatok. Tudta, hogy egyszerűbb nekik éjszakánként sírni, csak a sötétnek mormolni a végtelen belső ürességről, és nappal nevetni, ragyogni, rejtegetni mindezt.

Túl sok volt ez neki. Alig múlt tizenkét éves, de máris telítődött a város el nem suttogott titkaival.

Akadtak napok, amikor menekülnie kellett a szemetes utcáktól, a sarkokban megbújó áporodott szagoktól, az idegen gondolatok és érzések orkánjából a mindent beborító, biztonságot ígérő csendbe, ahol végre egyedül lehetett.

Rosalia leült a napsütötte kőre, kisöpört az arcából egy kósza tincset, amiről tudta, hogy a következő mozdulatánál úgyis visszatér, és meztelen lábát a langyos vízbe mártotta. A piszkosszürke tenger sem tarthatta távol tőle a város mocskát, a parton mégis megnyugodott. Legalább egy kis időre.

Várta az ezüstpikkelyű, fürge halakat, azt képzelte, ők a megmentői. Nagy rajokban érkeztek, és csipegetni kezdték a lábát. Egészen addig csipkedték, kóstolgatták, amíg minden rosszat kihúztak belőle, amitől Rosalia nem tudott megszabadulni. Azt remélte, így megtisztulva térhet vissza a városba, és még néhány napig kibírja.

Úgy gondolta, Nicola, az árvaház vezetője talán sajnálná, ha megszökne, – elvégre ő volt a legjobb tolvaj –, de tudta, hogy előbb-utóbb úgyis találna fiatalabb és fürgébb lányokat. Az asszonynak sosem esett nehezére gyereksereget gyűjteni az utcákon, hamar szót értett velük és gyorsan betanította őket. A gyerekek hálásak voltak neki, amiért fedél van a fejük fölött, így nem kellett félniük attól, hogy a katonák elkapják őket.

Nemcsak azért, mert Nicola megtanította, hogyan vegyék észre, ha veszély közeledik, hogyan tűnjenek el a szűk sikátorokban és a csatornákban, hanem azért is, mert valami homályos okból az árvaházban biztonságban voltak.

A rajtaütések során a katonák számtalanszor betörtek szegényes hajlékukba, végigsiklott a tekintetük a cingár gyerekeken, megakadt a toldott-foldott függönyökön, a szakadt ágytakarókon és szalmazsákokon. Aztán biccentettek az öregasszonynak, és továbbálltak. Mintha a gyerekeket észre sem vették volna. Pedig a herceg parancsára minden utcán csellengő, árvának tűnő tíz és tizenöt év közötti fiút és lányt össze kellett szedniük. Nicola valahogy megbabonázta őket. Amúgy a betanításukon kívül nemigen törődött a gyerekekkel, magának való vénasszony volt.

Rosalia hiába érezte a város színfalak mögött zajló rezdüléseit, egyedül maradt. Sosem beszélt róluk senkinek, még Conradónak, egyetlen barátjának sem.

Rosalia öt éve élt a malagrottai árvaházban, de fogalma sem volt, hogy került oda. Egy reggel egyszerűen ott ébredt fel. Zűrzavaros, homályos emlékek kísértették, amelyek egy egészen más világhoz kötötték. Abban a másik világban hatalmas fenyőfák nőttek, szinte hallotta a talpa alatt a puha tűlevélszőnyeg roppanását, érezte a gyanta illatát. Hófödte hegycsúcsok magasodtak arra, és vadvirágos, szénaillatú domboldalakon lehetett gurulni vagy fogócskázni. Néha azt hitte, csak álmodott róla, néha azt, hogy a képzelete a bolondját járatja vele.

Emlékezett egy elbűvölő szempárra, egy boldog mosolyra, a kacagás hangjára, de a hozzátartozó arcra nem. Szerette volna hinni, hogy a szüleire emlékszik. Nicola soha nem mesélt a múltjáról, ahogy a többieknek sem. Csak a jelen létezett számukra, a túlélés volt a legfontosabb.

– Megint itt vagy? – riasztotta fel tűnődéséből egy hang a háta mögött. – Sejthettem volna. Mindig itt talállak, ha eltűnsz.

– Nem tűntem el – felelte durcásan a lány. – Nem szólsz senkinek, ugye?

– Persze, hogy nem.

Conrado volt az egyetlen, aki elől sosem bújhatott el, pedig Rosalia bárhol, bármikor láthatatlanná tudott válni. Nem igazán láthatatlanná, de ha úgy akarta, egyszerűen nem vették észre akkor sem, ha egyedül állt egy utca kellős közepén. Minden azon múlott, mennyire koncentrál rá. De Conrado mindig megtalálta. Ha a lány nem volt mellette, rövid idő után ideges lett, és keresnie kellett. Addig nem nyugodott meg, amíg rá nem talált.

Ez eleinte mindkettőjüket szörnyen zavarta. Rosalia többször megpróbált elszökni előle, de végül bele kellett törődnie, hogy valami rejtélyes ok miatt a fiú őrzi őt. Néha Conrado próbálkozott vele, hogy nem keresi többet, de előbb-utóbb olyan kínszenvedéseket élt át, hogy vissza kellett térnie ösztönös feladatához.

– Mutasd, mit hoztál? – kérdezte mohón a lány.

– Egy kenyérsarok és egy alma. Nem sok. És a piacon ez esett le egy kordéról –alig húszcentis tengeri halat húzott elő sokzsebes inge egyik bugyrából.

Rosalia elfintorodott.

Nicola nem törődött azzal, mit esznek, az utcán kellett összeszedniük maguknak. Őt csak az érdekelte, mit koldultak vagy loptak aznap. Esténként komoly motozásnak vetette alá mindegyiküket, semmit nem tarthattak meg.

Conrado elfelezte a kenyeret, az almát és a halat, majd odanyújtotta a lánynak. Akármit találtak, megfelezték. Könnyebb volt így életben maradniuk, és az éhség sem mardosta őket olyan gyakran. Látták, hogy a többiek hogyan marakodnak mindenen, amihez hozzájutnak, ők nem akartak közéjük tartozni. Rosalia gyakran gondolt arra, hogy pont olyanok, mint a gazdagok: csak saját maguk a fontosak.

Amíg szegényes ebédjüket majszolták, hallgattak. Minden falatot alaposan megrágtak, hosszan ízlelgettek, így tovább tartott, és legalább elhitték, hogy rendes étel kerül a gyomrukba. Evés közben a lábuk alatt hullámzó tengert szemlélték, a sirályok rikoltozását hallgatták, és a távoli kikötő fehér vitorláit számolgatták. Sokszor játszottak azzal a gondolattal, hogy mi történne, ha elkötnének egyet. Meddig sodorná őket a tenger? Hol kötnének ki? Jobb vagy rosszabb soruk lenne másutt?

– Eldöntötted már, mikor megyünk?

– Ma kellene – hintázott Rosalia ültében. – Azt hallottam, valami bál lesz. Sok ember, forgatag, ahol könnyű elvegyülni, szép ruhák, ékszerek, dámák, urak, hangzavar…

– Biztos vagy benne?

Rosalia megvonta a vállát.

– Minek várjunk? A ma este a legjobb.

– És mit mondunk a banyának?

– Semmit. Még megtiltaná. Nem megyünk vissza ma este. A zsákmánytól majd megnyugszik.

– A vén boszorkánynál sosem lehet tudni.

– Ha nem akarsz, nem kell jönnöd. Itt biztonságban vagy.

Conrado úgy nézett Rosaliára, mint akit arcul csaptak.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nélkülem nem mész sehová. Pláne nem abba a szörnyű, tiltott palotába. Ha ottfognak, nem élem túl.

Rosalia nem válaszolt, a lábát csipkedő halakat bámulta. Még ennyi idő után is zavarta az átokszerű kötődés. Conrado mélyet sóhajtott.

– Van valami terved?

A lány olyan hevesen bólintott, hogy rakoncátlan barna hajtincse megint az arcába bukott. Izgatott mozdulattal félresöpörte.

Malagrotta utcái éjszaka csendesek és kihaltak voltak, a megroggyant tetők és az omladozó falak rettegve lapultak egymáshoz.

Legalábbis a Vaskikötő és a Feneketlen Öböl környéki szegénynegyedekben, ahol minden éjszaka tartani kellett a katonák fosztogatásától, mert rendfenntartás címén a herceg szabadrablást engedélyezett nekik. Nicola ezért tiltotta az árváknak, hogy sötétedés után az utcákat járják. A gyerekek ritkán szegték meg ezt a tilalmat, ha mégis, büntetés várt arra, aki előkerült. Ha előkerült.

Rosalia és Conrado jól tudták ezt. Mégis, akárhányszor felpillantott Chrysippos Barrachina palotájára, Rosalia mellkasát ismeretlen érzés mardosta. Valami kísértette, gyilkos módon vonzotta oda.

Napközben a hercegi palota hatalmas arany kupolái ontották szikrázva ontották a fényt, csúcsos, hófehér márvány tornyok nyújtózkodtak az ég felé. Ezer ablakuk, mint megannyi folyton figyelő őrszem tekintett le az alattvalókra.

Ahogy a nap utolsó sugarai a tengerbe buktak, a cselszövők még utoljára megtapogatták a kést és a tőrt, amit mindig maguknál hordtak. Meztelen talpuk nesztelenül érintette a langyos köveket, ahogy egyre feljebb settenkedtek a domboldalon.

A gazdagok negyedébe nem volt nehéz bejutniuk annak ellenére sem, hogy a két városrészt vastag kőfal, és lezárt kapuk választották el egymástól. Nicola gyermekei pontosan tudták, hol nem őrzik a falakat, hol bújhatnak át az elhanyagolt, leomlott, borostyánnal és lonccal befuttatott réseken.

Hamarosan a gazdagok tiszta, rendezett utcáin lopakodtak lámpaoszloptól falig, beugrótól bokorig. Vigyázniuk kellett, mert rongyos ruhájuk hamar elárulhatta őket az alkonyatban lassan kigyúló színes lámpák fényében. Mindig elámultak a magas, gazdagon díszített kapukon, a fényűző, hivalkodó épületeken, hiába tudták, mennyi hazugság rejtőzik mögöttük. Rendezett kerteken, nyírt sövények mentén, merev kovácsoltvas kerítések fogai között surrantak kitűzött céljuk felé.

Ahogy megérkeztek a gazdag negyed legmagasabb pontjára, felpillantottak a fenyegető épületóriásra. A család ősi tagjainak háromszoros életnagyságú szobrai vigyázták a palota konok, masszív védőfalait, amelyek egy meredek, alig megközelíthető szikla tetején álltak. A biztonságot nem bízták a véletlenre.

A Barrachina család évszázadokon átívelő vérzivataros története is okot adhatott volna erre, de a mostani herceg nemcsak a város, hanem a fél ország ura volt. Azt suttogták, sötét erőkkel szövetkezett, hogy megerősítse ördögi hatalmát. Aki nem hódolt be neki önként, könnyen pórul járt. Azt rebesgették, elég a herceget egyszer feldühíteni, és az illető rögtön az életével fizet.

A szabályszegők abban állapodtak meg, hogy Conrado megmássza a meredek sziklákat és a várfalat, Rosalia pedig egy hintó mögé bújva lopakodik be. A lány elszántan indult meg a legközelebbi kapu felé, ahol már sorban álltak a fekete címerekkel díszített hintók. Mindegyiket átkutatták, a nemes kisasszonyokat és urakat megmotozták. Az előkelők úgy tettek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, mivel nem volt más választásuk. A herceg gyanakvása nem ismert határokat.

Rosalia arra számított, itt fogja a legrosszabbul érezni magát: a hazugságok fellegvárában.

De nem ez történt. Ahogy közeledett a kapuhoz, egyre halkult a mások lelkéből érkező motoszkálás, a gondolatfoszlányok elmaradtak, szokatlan csend vette körül. Elbizonytalanodott: mi van, ha láthatatlanná válási trükkje sem működik? Azonban már késő volt visszafordulni.

Mély levegőt vett, és bebújt az egyik ellenőrzésre váró hintó alá. Felkapaszkodott a hosszanti tengelyre, és hevesen dobogó szívvel várta, hogy begördüljenek az udvarra. Örökkévalóságnak tűnt, mire a lovak patáinak kopogása felhangzott a kövezeten. Ahogy lassítottak, villámgyorsan elengedte a rudat, puffant egyet a földön, és már iramodott is egy oszlop mögé.

Sok legenda keringett erről a helyről odalent a kikötőkben és kocsmákban. Azt terjesztették, hogy a herceg vérszomjas szörnyetegekkel, kutyákkal, tigrisekkel, de még sárkányokkal is őrizteti magát, és jaj annak, aki hívatlanul lépi át a küszöbét. Azt is mondták, hogy naponta legalább egyszer vért iszik, és hisztérikus nevetése órákig visszhangzik az üresen kongó folyosókon.

Ehhez képest Rosalia tágas udvaron találta magát, ahol vele egyidős fiúk fogták ki a lovakat a hintók elől, ringó csípőjű cselédlányok szaladgáltak, libériás inasok segítették le az urakat a kocsikból, hogy felkísérjék őket a széles lépcsőkön. Rózsaablakok, csipkézett tornyocskák hófehér, arany, kék és zöld árnyalatokban, mint egy mesében. A gazdagok lenti villái innen nézve szegényes viskóknak tűntek.

A lánynak félnie kellett volna, ehelyett megnyugodott. A csend, amire már oly régóta vágyott a város mocskos zaja után, itt még kézzelfoghatóbban jelen volt. Álmában sem gondolta, hogy ez a hely menedéket nyújthat neki.

Selyemruhás hölgyek, és elegánsan öltözött urak vonultak el mellette. Rosalia készenlétbe helyezte kését. Senki még csak meg sem torpant, mikor egy-egy karkötővel, aranyórával, kisebb pénzeszacskóval vagy illatos zsebkendővel könnyebb lett. Észrevétlenül tünedeztek el a tárgyak Rosalia ingének redőiben és bő nadrágjának bélésében. Figyelt rá, hogy mindenhova csak egy tárgy kerüljön, nehogy a zörgés bárkiben gyanút ébresszen. Már majdnem megteltek az erre a célra kialakított helyek a ruháján, mire Conrado lihegve befutott. Leültek a fal tövébe, hogy a fiú némi lélegzethez jusson.

– És most? Hogyan tovább? – kérdezte Conrado.

Rosalia körülnézett. Még nem döntött. A város utcáin az ő ösztönei alapján tájékozódtak, de most nehezebb helyzetben volt. Nem mondta el a fiúnak, hogy odalent az emberek érzései mutatták az utat, ahogyan azt sem, hogy a hercegi palotában csődöt mondtak a képességei.

Egy darabig némán nézelődött. Conrado türelmesen várt, megszokta, hogy ilyenkor ne zavarja a lányt. Rosalia jeleket keresett a falakon, a lábnyomokban, a harsányan felnevető hangokban, hátha valami útbaigazítja. Addig jártatta körbe a tekintetét az udvaron, a megjelenő és eltűnő embereken, a kőfalak pillérein, míg a szeme sarkából egy világító fehér fénypontra lett figyelmes. Tett felé egy lépést, mire a fénypont előrelendült.

– Te is látod? – suttogta a fiúnak.

– Mit?

– Azt, ott – mutatott a fény felé.

– Nem, de ha te mondod, elhiszem.

– Menjünk utána.

A fény egy jelentéktelen kis ajtóhoz irányította őket az udvar egyik sötét sarkában, amerre senki nem járt. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett az emberek tömegén átvágniuk. Belopakodtak. Szűk csigalépcső vezetett a magasba. Bár itt már nem hallhatták őket, igyekeztek nesztelenül lépkedni a hideg, csúszós kövezeten. A fehér fénypont lámpásként táncolt Rosalia szeme előtt, de valódi fény csak néha, csíkokban szűrődött be az udvarról a keskeny, lőrésszerű ablaknyílásokon át.

Szédült már a vég nélküli, körkörös felfelé mászástól, mikor a fénypont megtorpant. Amikor utolérték, hirtelen átcsusszant a falon, úgy tűnt, hogy a kövek közötti résekben veszett nyoma. A túloldalról fény és vidám nevetés szűrődött át.

– És most? – suttogta Conrado.

– Valahogy át kell jutnunk a falon – mormolta Rosalia.

A köveket kezdte tapogatni a falon ott, ahol a fénypont eltűnt. A fal egyszer csak elmozdult kifelé, résnyire megnyílt. A lány meglátta, mi van a túloldalon. Ijedtében úgy hátra hőkölt, hogy Conradónak kellett elkapnia, nehogy elessen. A fénypont és a hónapok óta tartó megérzései tévútra vezették. Egyenesen oda, amitől Nicola éveken át óva intette őket: a herceg karmai közé.

– Biztos vagy benne, hogy bemenjünk oda? – bizonytalanodott el Conrado.

– Nem.

– Miért vagyunk egyáltalán itt?

– Nem tudom.

– Akkor menjünk haza, amíg lehet! – könyörgött Conrado.

Rosalia szívesen engedelmeskedett volna, de a mágneses erő, ami a palotáig húzta, nem engedte.

– Már nem fordulhatok vissza, muszáj megnéznem. De te maradj itt.

– Most az egyszer nem mondhatnád el, hogy miért? – a fiú egyszerre volt bosszús, türelmetlen, és kétségbeesett.

Rosalia sóhajtott, majd elárulta, hogy egy fénypont vezette a titkos átjáróhoz.

–Valami húz oda. Úgy érzem, mintha… mintha ott választ kapnék.

– De hát ez őrültség!

Rosalia bólintott, bár ezt Conrado nem láthatta a sötétben.

– Tudom – lehelte halkan.

Mintegy végszóra, a fény megint megjelent Rosalia szeme előtt, és újra átlebegett a falon. Aztán visszajött, és megint. Nem lehetett félreérteni.

– Hagyj egy kis időt, amíg felkészülök – dünnyögte Rosalia.

Ettől a fénypont megnyugodott, nem tért vissza.

Rosalia megfogta Conrado kezét, és belesett a nyíláson.

– Nagyon félek – suttogta inkább maga elé, mint a fiúnak.

– Tudom – válaszolta a fiú. – Érzem.

Rosalia a bálterem felé fordította figyelmét. Mielőtt belép, ki kellett találnia, mit kell tennie.

A fehér márvány falakat burjánzó arany díszítések, kacskaringós indák borították. Közöttük festmények lógtak a herceg családjának híres tagjairól, kristály csillárok világították be a termet. Habfehér damaszttal terített asztalok sorakoztak a vörösmárvány padlón. A karzaton zenekar hangolt, alatta a főbejáraton sorra érkeztek az illusztris vendégek.

A fénypont a vastag oszlopok mögött bujkált, mintha ő is félne a teremben.

Ahogy rászegeződött a lány tekintete, azonnal megmozdult. Felemelkedett, magasan a boltívek tövébe, tett egy kört odafönt, majd az egyik oszlop mögött ereszkedni kezdett. Úgy szállingózott alá, mint egy lassú hópihe, hogy az utolsó két méteren gyors zuhanórepülésbe kezdjen, megérintse egy ismeretlen férfi mellkasát, és észveszejtő sebességgel eltűnjön az arany cirádákon tükröződő fények között.

A férfi azonnal észrevette, ádáz tekintettel, és hirtelen támadó haraggal utána kapott, hogy megfogja, de a fény úgy tűnt el, mint a villám. Ez elgondolkodtatta Rosaliát. A férfi gyors volt. Túl gyors. És látta a fényt.

Vele kell szóba állnia? Vagy tőle kell lopnia? Hogy jut el a bálterem másik végébe a rongyos gönceiben? Mi van, ha a férfi előtt a fényponthoz hasonlóan ő sem tud láthatatlanná válni?

Figyelni kezdte. A főhelyen ült, egy emelvényen, ahonnan, mindent jól láthatott. Az érkező vendégek egyesével járultak elé, megcsókolták hurkás kezén a lilaköves gyűrűt, aztán elfoglalták kijelölt helyüket az asztaloknál.

Rosalia rádöbbent, hogy magától Chrysippos Barrachina hercegtől kellett ellopnia valamit, miközben leghívebb szolgái, és leghírhedtebb katonái veszik körül. Vagy ha nem is kell lopni, vele kell szóba állnia, miközben szerte a birodalmában hozzá hasonló gyerekeket kerestetett. A gondolatra a tenyere izzadni kezdett, a térde remegni.

A herceg élőben nem tűnt olyan veszélyesnek és vérszomjasnak, mint a híre. Jól megtermett, őszülő halántékú férfi volt, valahol a negyvenes és ötvenes évei között. Kicsit már hízásnak indult ugyan, de még mindig jó erőben volt. Nagy étvággyal evett, még nagyobb lendülettel ivott, a szemmozgása mégis elárulta, hogy mindennek tökéletesen tudatában van, ami a teremben történik.

Rosalia többször megpróbált kinyúlni a herceg titkos gondolatai után, hátha ez a segítségére lehet abban, mit kell tennie, de továbbra is csendbe burkolózott minden.

Meg kellett várnia, míg a fénypont egyértelműbb jelzést ad, ám órákon keresztül nem került elő. Az asztaloknál lassan a több fogásos vacsora végére értek, miközben ők ketten majd éhen haltak várakozás közben az ajtó mögött. Conradonak elfogyott a türelme, egyre hevesebben próbálta rávenni Rosaliát, hogy térjenek vissza az árvaházba, amíg nem késő. Rosalia már-már hajlott rá, hogy feladja.

Ekkor azonban megismétlődött a korábbi jelenet. A fénypont megjelent, zuhanórepülésbe kezdett, megérintette a férfi mellkasát. Aztán eltűnt. A herceg utánakapott, de csak a levegőt markolta. Senki nem vette észre, mi történt.

A vacsorát követően tánc kezdődött. A herceg az összes nőt megforgatta, és természetesen senki nem mondott neki nemet. Mikor a férfi mélyen elmerült táncpartnere szemének bűvölésében, a fénypont egész váratlanul ismét megjelent, de ezúttal a mellkasa helyett a nyakát érintette hátulról.

Az elcsúszott gallér miatt Rosalia végre észrevette, hogy egy bőrszíj lóg a herceg nyakában. Rájött, hogy a bőrszíjon valamit rejteget az inge alatt. A fénypont ezúttal csak hajszál híján kerülte el a herceg öklét, hiába nem láthatta, hol érintették meg.

Rosalia végre megértette, mit kell tennie. Ahogy az elhatározás megszületett, minden félelme elszállt.

– Mennem kell – közölte Conradóval, és amilyen észrevétlenül tudott, belépett a titkos ajtón. Mire visszanézett, az ajtónyílás majdnem eltűnt az aranyozások tengerében. Conrado nem ment utána, de biztos volt benne, hogy végig szemmel tartja a nyíláson át.

Oszloptól oszlopig surrant, beolvadt a környezetbe. Senki nem vett róla tudomást, ahogy azt már megszokta. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számára. Észrevétlenül jutott el a bálterem túlsó felébe, a herceg széke mögé. Ötlete sem volt, hogyan közelítse meg egy ilyen nagydarab férfi nyakát úgy, hogy közben ne vegye észre.

Maga is meglepődött, de már nem félt a férfitől. Minél tovább figyelte, annál ismerősebbé vált, pedig sosem találkozott vele. Úgy érezte, lesz elég ereje, ha szemtől szemben kell vele állnia.

A szerencse váratlanul sietett a segítségére. A herceg udvarolni kezdett legutolsó táncpartnerének, és egy félreeső díványhoz vezette.  Rosalia úgy gondolta, az elmélyült beszélgetés óvatlanabbá teszi, számtalanszor rabolt már ki enyelgő szerelmes párokat, akik megfeledkeztek a külvilágról.

A dívány mögé lopakodott, és mikor a herceg épp kiszemelt áldozata felé hajolt, Rosalia lassan felegyenesedett, jobb kézzel erősen megmarkolta a tőrét, bal kézzel pedig gyengéden a bőrszíjat. Egy nyisszantás, és villámgyorsan bukott le a kanapé mögé, bal markában a megszerzett kincset szorongatva.

Azaz csak bukott volna, egy árnyalatnyival lassabb volt a hercegnél. A férfi a következő pillanatban már vasmarokkal szorította a jobb csuklóját. Olyan erővel, hogy a tőr önkéntelenül kihullott Rosalia kezéből, és hangos csattanással a kövezetre esett.

Találkozott a tekintetük, és megállt az idő. Érzelmek mély tengere hullámzott közöttük: gyűlölet, hidegség, csodálat, megértés, talán még szeretet is. Nehéz lett volna letagadni, hogy közük van egymáshoz.

– Megvagy végre! Tizenkét éve kerestetlek. Eltűntettek előlem, de megfogadtam, hogy mindenki meglakol, akinek köze volt hozzá! Leginkább az anyád! Csak kapjam a kezem közé!

Ahogy az őrök meglátták Rosaliát és a lába elé hullott tőrt, rögtön feléjük mozdultak. A herceg leintette őket, mire megmerevedtek. Ekkor a terem másik végében kivágódott egy ajtó, Conrado rettenetes üvöltéssel rontott be. Követelte, hogy engedjék el a lányt. A herceg következő intésére a katonák Conradóra vetették magukat.

– Szóval őt állították melléd védelmezőnek – mosolyodott el Barrachina herceg. – Okos csel azoktól, akik eddig bújtattak előlem. De az én eszemen nem lehet túljárni! – dörögte, mintha a falakat akarta volna erről meggyőzni.

Vagy a fénypontot, ami felidegesítette, futott át Rosalia agyán.

– Már nincs szükséged a fiúra, ezentúl én vigyázom minden lépésedet – mondta, de mosolyába annyi számítás és hidegség kúszott, hogy Rosaliában megfagyott a vér.

– Vigyétek a fiút! – adta ki a herceg az utasítást.

Rosalia még mindig a háta mögött rejtegette a bőrszíjon lógó valamit. Nem tudta, mi az, de azonnal hatást gyakorolt rá. Ahogy izzadó tenyerében markolta, úgy érezte, csak egy kis darab, egyszerű fakérget szorongat.

Az érintésre visszatért minden, ami eddig hallgatott körülötte: belső hangok, gondolatok, párbeszédek, sóhajok. Felzúgott körülötte a terem. Mintha eddig a herceg varázslattal tartotta volna fogva a belépők gondolatait.

De nemcsak hallotta, látta is, ami az emberekben történik. Színes fényszálak kavarogtak bennük, minden gondolathoz, vágyhoz, érzéshez másik tartozott.

Felettük a kupolában fehér fényszálak kusza egyvelege áramlott. Csak fel kellett nyúlnia egyért, lehúzni, és egy színes fényszál végéhez érinteni. Valamiért tudta, hogy a fadarab gyógyításra való. Az el nem suttogott szavak, titkok, vágyak, sóhajok gyógyítására. Ahhoz, hogy a lelkek megnyugodjanak, egymáshoz kell érnie az összetartozó szálaknak.

Rosalia rájött, hogy ezért volt Barrachina herceg tudatában mindennek, ami a teremben történt. Arra használta a kis fakérget, hogy ezek a szálak sose érjék el egymást.

A lány érezte, hogy nem maradt vesztegetni való ideje, hiszen a herceg is pontosan tudta, mit rejteget a háta mögött. Csak egy mozdulatot kellett tennie, hogy kicsavarja a lány kezéből a fadarabot, ami mindent elmondott az emberekről. Annyi volt csak az előnye, hogy a fakéreg nélkül a herceg nem láthatta, mit csinál.

Kiválasztott egy erős, a herceg szíve körül kibogozhatatlan hurkokban gomolygó vérvörös szálat. Gyorsan kinézett egy gyógyító fényszálat, ami engedelmesen fogvatartott jobb kezébe simult. Csendben megkérte, hogy kapcsolódjanak össze. Annyit látott csak, hogy a fehér fény beburkolta a vulkánszerű örvényt, és együtt gomolyogtak tovább. Egy évszázadnak tűnő pillanatig nem történt semmi.

Aztán a herceg szorítása meglazult, de nem engedte el a kezét. Lerogyott a díványra, és üres tekintettel bámult maga elé.

– Mit tettél?! Ennek sosem lett volna szabad megtörténnie. Azért volt nálam, hogy távol tartsam egymástól azokat a szálakat. Azok nem találkozhatnak! Úgy mindenki a maga életét élheti, és ezt nem engedhetem meg nekik. Ki fog így hallgatni a parancsaimra? Mi lesz így a hatalmammal?

Rosalia kihúzta magát, és csengő hangon megszólalt. Mindenki hallotta a dermedt csöndben.

– Engedd el a kezem!

– Nem.

– Engedj el! És a barátomat is.

– Kérlek, ne menj!

Ez már könyörgés volt.

– Nem tarthatsz vissza.

A herceg hosszú hallgatás után megtörten bólintott. A lány maga sem hitte, hogy csatát nyerhet vele szemben.

Rosalia Conradóval kézen fogva kisétált a főbejáraton a megdöbbent és elhűlt közönség szeme láttára.

A titokzatos fadarabot magával vitte.

Életükben először lopakodás és bujdosás nélkül sétálhattak végig az utcákon, vissza az árvaházba, de azért minduntalan hátratekintgettek, és körbejártatták a tekintetüket. Mi van, ha a következő sarkon mégis megtámadják őket?

A herceg azonban nem küldte utánuk a katonáit. Talán még tartott a bénultsága, amit a fényszálak összekapcsolódása okozott.

Conrado szokásához híven nem kérdezett semmit, Rosalia pedig félt bármit mondani. A saját érzéseivel sem volt tisztában. Tudták, hogy Nicolától büntetésre számíthatnak, de ez alkalommal boldogan álltak elébe.

Amikor megérkeztek, Nicola azonnal ajtót nyitott, és dühösen végigmérte őket. Aztán a harag lassan riadalomnak adta át a helyét, mintha tudta volna, mi történt.

Rosalia önként pakolta ki zsebeiből az összes értékes lopott holmit.

Az öregasszony szokásához híven, de egészen szórakozottan végigfuttatta kezét a ruhájukon, hogy nem rejtegetnek-e előle még valamit.

Megérintette a lány ruhájában a fakérget, mire azonnal elkapta a kezét.

Szánakozva tekintett rá. A fejére tette a kezét, és megsimogatta Rosalia haját. A motozáson kívül öt év alatt még egyszer sem érintette meg, ahogy a többieket sem.

– Találkoztál az apáddal.

Állítás volt, nem kérdés. Rosalia torka elszorult, és csak némán bólintott. Nem értette, honnan tudhat róla Nicola.

– És eljöttél tőle.

Megint bólintott.

– Ez az egyetlen dolog, amit elhoztál?

Rosalia rekedten préselte ki magából a választ.

– Ez.

– És a gazdagság? A hírnév? A hatalom? A lánya vagy. Téged keres tizenkét éve, mióta az anyád elmenekült előle.

– Nem érdekel.

– Használtad is?

Rosalia megint csak bólintott.

– Jól tetted. Az egyetlen voltál, aki elhozhatta. Igazuk volt azoknak, akik reménykedtek benned. De tudnod kell, hogy a gyógyító szálak hatása nem tart örökké. Apád hamarosan visszaváltozik azzá, aki mindig is volt. De addig még van néhány napod. Ne aggódj, most már nemsokára érted jönnek.

Rosalia megijedt.

– Kik? Nekem ez az otthonom.

– Ez csak a búvóhelyed volt. Biztonságban leszel, nem kell félned. Amit elhoztál, valójában az anyád öröksége.

– Ismerted őt? – mohón kapott a hírek morzsái után, amikre oly régóta vágyott.

– Nem.

Nicola nem volt hajlandó többet mondani.

Rosalia Conradóra mutatott, aki az egyik sarokba húzódva figyelte a jelenetet, miközben úgy tett, mintha csak a lefekvés körüli teendők érdekelnék.

– Vele mi lesz?

– Te döntöd el. Mehet veled, vagy maradhat itt.

Conrado tudta a titkát. Kitűnő nyomravezető, ha Rosaliát, vagy a fadarabot keresi Barrachina herceg.

De ezen még ráér tépelődni. Bevackolódott a szalmába, a legtávolabbi sarokba Conradótól, és már aludt is.