Ádám idegesen dobolt ujjaival az asztalon. Nem szerette, ha megvárakoztatják. Elfoglalt ember volt, senkitől nem tűrte, hogy az idejével játsszon. Előkapta a telefonját, hogy addig is elüsse az időt. Ellenőrizte az üzeneteit a közösségi hálón, válaszolt néhány e-mailjére, elmerengett a szemközt ülő szerelmes páron, akik tudomást sem vettek a külvilágról.
„Talán mi is lehetnénk ilyenek.” De aztán megrázta a fejét. „Nem, nem, semmiképp. Mi csak…”
De hogy mik is ők egymásnak, nem sikerült megfogalmaznia, mert Marietta berobbant a kávézóba. Megállt az idő, és minden szem rászegeződött.
Egy darabig Ádám is csak a szemét legeltette rajta. Hosszú, mogyoróbarna haja selymesen lebbent utána a belépése nyomán támadt huzatban. Formás combját és vádliját kiemelte merész miniszoknyája és vörös magassarkú cipője.
És azok a vad, zöld szemek! Igazán szívdöglesztő látvány volt. Ádám már el is felejtette, hogy a lány megvárakoztatta. Csak az számított, hogy egy kellemes délutánt töltsenek együtt. És talán az estét is. „Igen, ő az enyém” – nyugtázta magában elégedetten, ahogy észrevette a körülötte ülők irigy, mohó pillantásait.
Készségesen felpattant, hogy a lány mielőbb észrevegye őt. Eldugott sarkot választott találkozójuk helyszínéül, hogy senki ne zavarja meg őket.
Tekintetük találkozott, és Marietta megindult felé.
– Szia! – köszöntötte Ádámot, de csak az arcára adott két meghitt puszit, hiába izzott közöttük a levegő, ahogy egymás közelébe értek.
„Igen, igen” – emlékeztette magát Ádám. – „Még nem tartunk ott. Várnom kell egy kicsit. Türelem. De a horgot már bekapta. Különben nem ülnénk itt két nap után megint.”
Elővette legmegnyerőbb mosolyát.
– Hogy telt a napod?
– Semmi különös – legyintett Marietta. – Mindig ugyanaz. Jó volt már otthagyni az irodát. Néha fuldoklom abban az állóvízben.
– De azért jól megélsz belőle, nem?
– Hozzád képest sehol nem tartok.
– Csak pár év tapasztalat, és tarthatsz ott. A tehetséged megvan hozzá.
– Köszi, igazán aranyos vagy.
Ádám átnyúlt az asztal fölött, és finoman megsimogatta a kezét.
– Ne emészd magad. Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, nem?
– Igazad van.
És Marietta már mosolygott is, mint a tavaszi napsugár. Igazán nem kellett sok, hogy elbűvölje a lányt. Vagy a lány bűvölte el őt? Ez Ádámot mindig meglepte. Vagy ahhoz volt szokva, hogy a nők pillanatok alatt a karjaiba omlanak, vagy ahhoz, hogy sok-sok türelemmel édesgetheti magához őket. De Marietta hol ilyen volt, hol olyan. Mindig kiszámíthatatlanul váltott egyik pillanatról a másikra. Ez izgalmas újdonság volt számára. Hol csupa semmiségről fecsegtek, hol pedig mély beszélgetéseket folytattak.
– Mit csinálnál legszívesebben, ha nem az irodában töltenéd a napjaid?
A szokásos sablon kérdés volt. A válaszokból azt tesztelte, milyen személyiségű a lány, aki épp vele szemben ül.
Marietta egy darabig nem válaszolt. Elfoglalta, hogy kávét és süteményt rendeljen a kiérkező pincértől, aztán elgondolkodva bámulta a kávézó fiatalos, élénksárgára és vörösre festett falát.
– Úgy gondolod, ha elég pénzem és időm lenne? És nem kellene a mindennapi megélhetésemért güriznem?
– Valahogy úgy. Mivel foglalkoznál, miről álmodsz?
– Azt hiszem, utaznék. Az biztos, hogy nem ülnék otthon a fenekemen. Nem vágyom arra, mint a csajok nagy többsége. Tudod, férj, gyerekek, kertes ház, kutya, nagy autó, meg ilyesmik. Ezek olyan divatjamúltak. Komolyan, nem is értem egy-két barátnőmet. Sokkal izgalmasabb bejárni a világot, mindenütt élni egy kicsit, beilleszkedni a kiválasztott helyeken, megkóstolni helyi ízeket, átvenni ismeretlen szokásokat, de sehol nem maradni sokáig. Hosszú ideig egy helyben maradni: attól borsódzik a hátam. Olyan, mintha lebénulnál.
– Abszolút értem, mire gondolsz – bólogatott Ádám.
„Ha tudnád, mennyire értem, meglepődnél. Vagy talán nem is annyira. Jobban hasonlítunk, mint hittem” – a gondolat fájdalmasan nyilallt belé. Nem kerítheti ez a lány teljesen a hatalmába! Sokkal rutinosabb ő annál, mint hogy elveszítse a fejét.
Nem hagyhatta, hogy az arcán átsuhanó kétséget Marietta is észrevegye.
– És hova mennél először? Mi a szíved vágya?
– Ó – Marietta szemében fény csillant, és Ádám érezte, most már sínen lesz.
Ilyenkor profi betörőként gondolt magára. Úgy tartotta, mindegyik nőhöz létezik egy egyedi, más zárba nem illő kulcs. És neki csak az a dolga, hogy kitartóan keresse ezt a kulcsot. Ha megtalálja, jutalmul szabad bejárást kap a nő lelkéhez, vagy (és a legtöbb esetben ez történt) önszántukból helyezik a lába elé az életüket. Azokért a pillanatokért élt-halt, amikor beengedték ezekre a titkos, tiltott területekre.
És talán most Mariettánál is elnyerheti ezt a kulcsot.
– Hallottál már Kambodzsáról?
Ádám nem engedhette meg magának, hogy teljesen hülyének látsszon, ezért úgy bólintott, mint aki mindent tud.
– Egy dél-kelet ázsiai ország. Miért pont oda?
– Nem is tudom. Egyszer láttam egy fotókiállítást, ami a régi templomvárosokat mutatta be. Hatalmas épületek a dzsungel közepén óriási fák rejtekében. A törzsek és gyökerek körbenőtték az évezredes köveket. Csodálatos szimbiózisban élnek egymással. Azok a fotók évekkel ezelőtt megbabonáztak. Azóta látni akarom élőben is Angkorvatot.
– Azt hittem, valami európai körútra gondolsz vagy Amerikára, Kanadára, esetleg Ausztráliára.
Marietta felnevetett.
– Igen, ezek a célpontjai azoknak, akik a hagyományos férj-ház-gyerek-kutya életet választják. De én mindig valami különlegesre vágytam. Valamire, amire mások nem. Mi értelme van ugyanarra vágyni, mint amire mindenki más?
Ebben Ádám igazat adott a lánynak.
– De neked ezt meg kell értened, elvégre te sem vagy egy mindennapi figura. Most te jössz! Mi az, amire igazán vágysz?
Ádám nagyot nyelt. Ezek veszélyes vizek. Inkább elővette a szokásos dumát.
– Én? Nem vágyom igazán semmi többre, mint amim már most is van. Népszerű ügyvéd vagyok, jól keresek, a randizás is megy. Mi kell még? – itt hatásszünetet tartott, és mélyen Marietta szemébe nézett.
Ettől a lányok nagy többsége elpirult, és a tányérja mintáját kezdte tanulmányozni. De ő nem kapta el a tekintetét. Mintha még kihívást is látott volna benne, és ez tetszett neki.
– Beszéljünk inkább erről a te híres Angkorvatodról. Miért vonz annyira?
Marietta belekortyolt az épp kiérkező melange-ba, és vágott egy szeletet az almás rétesből. A kávézóban jöttek-mentek az emberek, baráti társaságok tologatták össze az apró asztalokat, hogy jobban elférjenek, barátnők sutyorogtak, szerelmes párok próbáltak egy-egy sarokban észrevétlenül megbújni.
– Talán mert ez Ázsia legnagyobb vallási központja. Nagyobb, mint bármelyik európai katedrális, még a műholdfelvételeken is jól kivehető. Ma is aktív buddhista és hindu templom. Azért építették, hogy a mennyországot lehozzák a földre. És ha megnézed a képeket, pont ez az érzésed: földre szállt mennyország az egész.
Ádám zsebében megrezdült a mobilja. „Pont most!” – dühöngött magában. – „Nem lehetett volna egy kicsit várni?”
Pár másodpercig úgy tett, mintha nem venné észre, de Marietta rögtön rákérdezett.
– Ez nem a tiéd? Nem veszed föl?
– Nem akarom – húzta a száját Ádám. – Biztos valami munka megint.
– Akkor pláne vedd föl – utasította a lány.
– Inkább küldök egy SMS-t, hogy nem érek rá.
Előkapta a telefonját, kinyomta a hívást, és pötyögni kezdett:
ÁDÁM: Most nem érek rá. Tárgyaláson vagyok, majd utána kereslek.
A válasz azonnal megérkezett.
BRIGI: Értem. Türelmesen várok. Hiányzol J
ÁDÁM: Te is nekem. Ha végeztem, beszélünk. Csók.
Gyorsan elküldte az üzenetet, a zsebébe süllyesztette a telefont, és újból teljes erőbedobással Mariettára koncentrált.
– Elintéztem. Remélem, most már nem zaklatnak. Rémes, hogy egy percre sem hagyják nyugton az embert – egy arcizma sem rezzent. Rutinos ügyvéd volt. – Ott tartottunk, hogy Angkorvat a földi mennyország. Folytasd, mert nagyon érdekel!
– Ez a világ egyik legcsodálatosabb és leghatalmasabb építészeti remekműve. Több focipályányi területre építették, és gyakorlatilag a víz tetején úszik. Gondolj bele, több tonnányi kő! Már majdnem ezer éve.
– Micsoda? Ezer éve?
– Ühüm – tömött egy falat süteményt a szájába. – Hihetetlenül régi. Valamit nagyon tudtak azok az építészek.
– De miért volt szükség ekkorára?
– Egy zsarnok uralkodó emeltette, aki „győzelem által védett”-nek hívatta magát. Nyilván félt, hogy a halála után majd nem emlékeznek rá. Lehet, hogy azért készült, mint az egyiptomi piramisok. Egy kis vallás, egy kis misztikum, meg jó adag félelem az elmúlástól.
Ádám zsebében megint rezegni kezdett a telefon, de most csak SMS érkezett. Aztán rövid idő múlva még egy követte. Egy darabig még elmerült a lány bársonyos hangjának zsongásában.
– Mutass képeket róla! – kérte.
És amíg Marietta a telefonján képeket keresett, ő is előkapta a saját mobilját.
– Ne haragudj! – szabadkozott. – Közben újabb üzeneteim érkeztek.
– Állati elfoglalt ember vagy – mosolygott Marietta, de természetesnek vette, hogy a férfi még ilyenkor is dolgozik. Valószínű máskor is találkozott már fontos menedzserekkel, munkamániás üzletemberekkel.
Ádám feloldotta a képernyővédőt, és a következő üzeneteket olvasta.
BRIGI: Ne haragudj, de mégsem bírok várni, amíg befejezed a tárgyalásod. Mikor találkozunk?
Ádám gyorsan átpörgette a naptárját, ami tele volt csak számára érthető, kódolva rövidített bejegyzésekkel.
ÁDÁM: Jövő hét szerdán négykor nálad?
Ismét azonnal érkezett a válasz.
BRIGI: Korábban nem lehet?
ÁDÁM: Nem érek rá hamarabb, édes. De akkor jó lesz.
BRIGI: Akkor szerdán négykor. Egészen felcsigáz, hogy ilyen ritkán találkozhatunk.
ÁDÁM: Hidd el, engem is J
Közben megnézte, kitől érkezett még üzenet. Kételkedett benne, hogy a másik SMS a munkahelyéről jöhet. Mostanában kisebb pangás volt az ügyvédi irodában. De erről persze senkinek nem kell tudnia.
Nem csalódott. A másik üzenetet egy Kriszta nevű lánytól kapta, akire pár órája írt rá először a társkeresőn, mert tetszett neki a fotója, és talán egy kicsivel többre is kapható lett volna. De ezt előbb ki kellett puhatolnia.
KRISZTA: Örülök, hogy tetszik a fotóm.
ÁDÁM: Szereted az állatokat?
KRISZTA: Itt igazából a barátnőm kutyájával szelfiztem, mert olyan ennivaló kis cuki. Szeretem simogatni.
ÁDÁM: És mit szeretsz még?
KRISZTA: Úgy érted, simogatni?
ÁDÁM: Hát, érthetem úgy is J De arra gondoltam, mit szeretsz csinálni?
KRISZTA: Sok mindent. Például vásárolni. Te mivel foglalkozol?
Oké, elsőre úgy tűnt Krisztával minden rendben lesz. A lány elég egyértelműen a pénzes pasikra hajt, ha már az elején megkérdezi a foglalkozását. Ilyenkor szokta bevetni a nagymenőt, amitől ezek a fajta csajok rögtön elolvadnak, és szinte mindenre kaphatóvá válnak.
ÁDÁM: Ügyvéd vagyok, de most a szabadságomat töltöm egy-két hétig. Még nem tudom, meddig maradok.
KRISZTA: Juj, de izgi. Merre jársz?
ÁDÁM: Á, szerintem úgysem hallottál még erről az országról. Ázsiában van.
KRISZTA: Na, ne csigázz. Merre vagy?
ÁDÁM: Kambodzsában.
Ádám meg sem várta a választ, megeresztett egy olyan „bocs, hogy mindig ez van” grimaszt Marietta felé, és visszatette a mobilt a zsebébe.
A lány együtt érzően megsimogatta a kezét, aztán a karját, és csacsogva felelevenítette, hol hagyták abba a beszélgetést.
– Amíg te dolgozol, találtam egy rakás képet. Nézd!
– Mutasd, hogy néz ki ez a titokzatos hely!
Marietta telefonján egymás után sorjázni kezdtek a képek. Egy nagy négyzet alakú tér közepén helyezkedett el az építmény, amelyet a dzsungeltől nyertek vissza. Hatalmas sziklákból építették a templomokat, faragványokkal és domborművekkel, amiken nem fogott ki az elmúlt ezer év, sem az esőerdő terjeszkedése. Az öt központi torony magasba törő, jellegzetes lótuszvirág alakja messziről felismerhető volt, erről találták a legtöbb fotót az interneten.
Marietta egész kiselőadást tartott a hely kialakulásáról, történetéről és építtetéséről. Azt állította, hogy a templom a teljesség szimbóluma, az univerzum szíve és az istenség székhelye. Ha a teraszain végighalad az ember, eljuthat a tudáshoz, a lélek újjászületéséhez, majd az istenek házához és végül a lingához, a világnak az istenkirály fallikus szimbólumával jelölt középpontjához.
Ebből Ádám értette a fallikus szimbólumot, mint az egész épület központi elemét (tetszett is neki). A többi nem volt fontos. Egyszerűen csak elmerült a lány lelkesedésében. A nők mindig megváltoztak, ha arról beszélhettek, ami legmélyebben érdekelte őket. A szeme előtt alakultak át. Csak annyit kellett tennie, hogy figyelmesen hallgat, és néha a megfelelő kérdéseket teszi fel.
– Ez az építtető király hiába volt zsarnok, fantasztikus, maradandó csodát alkotott. Egyértelműen az Élet Császárainak Klubjába tartozott. Kevesen mondhatják ezt el magukról – folytatta felhevülten Marietta.
„Valóban csak a kiválasztott keveseké lehet a klubtagság. Milyen találó kifejezés!” – dőlt hátra elégedetten Ádám, amíg a lány meséjét hallgatta.
Marietta annyit beszélt erről a titokzatos helyről, hogy szinte érezte, ahogy együtt róják a majdnem ezeréves épületek között az utat, és magával ragadja őket a hely szelleme: a tökéletesség, az univerzum teljessége és a tudás elérése utáni vágy. A beszélgetés közben együtt szárnyaltak valami ismeretlen felé.
A pillanat könnyelmű hevében meg is ígérte neki, hogy egyszer elviszi oda. Még gondolkodnia kell rajta, hogyan váltja valóra. Talán üzleti útnak álcázva? Igen, így lesz a legegyszerűbb.
A zsebében újból rezgett a telefon. Megint több üzenet érkezett.
Marietta sajnálkozva jegyezte meg, hogy úgy látja, Ádám inkább a Munka Rabszolgáinak sorába tartozik, pedig igazán megengedhetne magának egy kis lazítást.
– Mondjuk, néha te is lehetnél tag az Élet Császárainak Klubjában – kacsintott rá pajkosan.
Ádám erre nagyot sóhajtott, és újabb bocsánatkérő pillantás kíséretében előhalászta a mobilját. Krisztától érkezett kérdés.
KRISZTA: Miért épp Kambodzsa? Mikor annyi hely van ott Ázsiában is, Thaiföld meg Kína meg ilyenek.
ÁDÁM: Mert lenyűgöző a régi khmer kultúrájuk. Egyedülálló az egész világon. És mert… már nagyon régóta érdekelt.
KRISZTA: Ez fantasztikus. Küldesz képeket?
ÁDÁM: Figyu, itt hat óra az időeltolódás, már este 11 van. Ma egy kicsit húzós napom volt, lejártam a lábam. De holnap küldök képeket, rendben?
KRISZTA: Oké, akkor szép álmokat. Holnap jelentkezem.
Vanda is válaszolt a tegnapi randijuk után.
VANDA: Szia! Remélem, nem zavarlak.
ÁDÁM: Szia Vanda! Hát persze, hogy nem. Valami gond van?
VANDA: Gondoltam, jobb minél korábban tisztázni a dolgokat.
ÁDÁM: Jó volt a tegnap esti beszélgetés. Mikor folytatjuk?
VANDA: Épp ez az. Éjszaka gondolkodtam a dolgon. Nem szeretnélek megbántani és tényleg jó volt veled beszélgetni. De jobb, ha már az elején tisztázzuk. Én nem szeretnék több ilyet, ne haragudj. Jobb, ha mind ketten továbblépünk.
„Fucking bitch” – káromkodott magában. Ha angolul szitkozódott, könnyebben eltávolodott a bosszúságától, amiért kikosarazták. Ritkán fordult elő vele, így nehezen kezelte. Be kellett látnia, hogy nem mindenkinek jön be a lovagias, megértő modor, a határozott kiállás, a vastag pénztárca és a jó humor.
Vandával tegnap este találkozott fél órára egy másik kávézóban. Természetes, hogy az embernek megvannak a jól bevált törzshelyei. Amolyan tizenkettő egy tucat csaj volt, aki azt hiszi magáról, hogy neki a legjobb jár. És persze soha senki nem elég jó neki.
Ádám nem tudta, mi történt, de fél óra után úgy menekült a lány, mintha a világ legrosszabb partija lenne. Pedig az összes sármját bevetette, hogy meggyőzze az ellenkezőjéről. Az ilyeneket el kell engedni. Majd fél év múlva, ha még mindig nem talált senkit, kedvesen újra lehet érdeklődni. Addig had pácolódjon a levében. Vandát elhelyezte az „archívumában”, ahogy ő nevezte, és beállított egy emlékeztetőt a mobilon, hogy fél év múlva ne felejtse el újra megkeresni. Aztán nagy levegőt vett, és ezt írta:
ÁDÁM: Rendben, megértelek, minden jót a továbbiakban. Kár, hogy nem jöttem be neked. Mert nekem te igen J De azt kívánom, hogy találd meg, aki a legjobban illik hozzád.
Ezzel Vandát ki is pipálta. Visszatért Mariettához, aki türelmesen várta, hogy befejezze az üzeneteit, közben elmerült a saját telefonjában. Talán ő is üzeneteket írt. Ádám ezúttal meg sem próbálta elrejteni a bosszúságát. A lány úgyis azt hitte, valami kellemetlenség történt. Elvégre ő úgyis a „Munka Rabszolgája”, nem?
A gondolatra elmosolyodott.
– És mondd csak – igyekezett visszaterelni a figyelmüket az eredeti témára –, mi az a sok alak a templomok falain?
– Különböző legendákat és mondákat ábrázolnak a hindu és buddhista hagyományokból. Főleg istenek, démonok, királyok, hadseregek és táncosnők vannak a domborműveken.
– Táncosnők? Azok olyan különlegesek, hogy ki kell őket emelni?
– Ó, igen! – nevetett Marietta. – Ők az apszarák, az égi táncosnők. Tudod, mi a feladatuk?
Ádám csak a vállát vonogatta.
– Hogy gyönyörrel árasszák el a paradicsombeli kiválasztottakat. A faragott táncosnők és katonák alkotják a király kíséretét a túlvilágon.
– Ó, már értem – csapott a homlokára Ádám, mintha ez csak most esne le neki. – Igazad van. Tényleg nem lehetett túl rossz dolga annak a királynak. Hogy mondtad, az Élet Császárainak Klubjába tartozott? Kár, hogy ma már a királyok sem engedhetik ezt meg maguknak.
– Talán mégiscsak jobb így – vetette közbe Marietta. – Így több joga és szabadsága marad a nőknek is.
Ádám egyetértően bólogatott.
– Igen, igen. Ma már sokkal több szabadsága van a nőknek, és ez jó. Akkor mégis mondjunk le erről a klubtagságról?
– Csak vicceltem. Persze az olyanok, mint te, igazából úgyis csak a munkájuknak élnek, nem?
– Ha így lenne, most nem ülnék itt veled, nem gondolod?
– Talán.
Az est hátralevő részében hosszan beszélgettek, Ádám gyalog kísérte haza a lányt. A kapualjban egy hosszú, forró csókig mégiscsak eljutott vele, de tovább nem. Mindent a maga idejében. Ádám nem sürgette. Tudta, hogy Brigivel úgyis minden simán megy, és talán Kriszta is becserkészhető lesz. Így még van türelme várni, amíg Marietta kötélnek áll, és átnyújtja a kulcsot a lelkének azokhoz a bizonyos tiltott területeihez, ahova csak az Élet Császárai juthatnak be.
Miután elváltak, elővette a telefonját, hogy hívjon egy taxit, és amíg várt, ellenőrizte az üzeneteit. Hátha érkezett valami új. Este fél kilenc volt, de már csak egy üzenet várta. A nap végi szokásos.
– Mikor érkezel?
– ÁDÁM: Hamarosan otthon leszek, drágám. Már hívtam taxit.
– Milyen napod volt?
– ÁDÁM: Fárasztó. Jobb szerettem volna hamarabb jönni.
– Túl sokat dolgozol.
– ÁDÁM: Igen, de ebből élünk.
– A munka nem minden. És a pénz sem. Néha velünk is több időt tölthetnél. A lányod lassan úgy nő fel, hogy meg sem ismeri az apját.
– ÁDÁM: Ne kezdjük már megint, légy szíves! Igyekszem annyi időt tölteni veletek, amennyit bírok. De valakinek dolgoznia is kell. Az élet nem áll meg. És én szeretem a munkám. Ez akkora bűn?
– Nem. Ne haragudj.
– ÁDÁM: Készítesz nekem vacsorát? Éhen halok.
– Épp most fektetem a gyereket, de utána igen. Várlak.
Ádám bevágta magát az épp megérkező taxiba, hátradőlt, és behunyta a szemét. Mi tagadás, mozgalmas napja volt. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott felesége szétterülő szőke hajkoronája a párnán, és halk pihegése, ahogy alszik. Gyakran ért haza úgy, hogy ez fogadta. Sosem fog betelni a látványával.
De a görbe esték is a vérében voltak. A világon semmiért le nem mondott volna róluk. A vadászösztön éltet és ébren tart. Nem tagadhatta meg ezt az énjét sem.
Halkan felnevetett, ahogy eszébe jutott, Marietta azzal vádolta, hogy a Munka Rabszolgája, és sosem fog az Élet Császárainak Klubjába tartozni. Talán jobb is, hogy így gondolja.