Sághy Zsuzsanna: Arte Mízia titokzatos eltűnése – 1. részlet

1. fejezet

A rejtélyes Táncoló Kastély

 Az Öreg Tölgyerdő csendjét hangos kiáltozás, avarzörgés verte fel. Az állatok ijedten eredtek futásnak, vagy meglapultak rejtekhelyükön. Azt hitték, egész csapat csörtet keresztül az erdőn.

Pedig csak két manó közeledett. Egyikük vékony volt, és fürge, vörös-sárga ruhában. A másik testes, hosszú szakállú, kék és zöld ruhában. Alig tudott lépést tartani az elsővel.

Versenyt futottak. A cél nemcsak a gyorsaság volt, hanem az is, hogy minél több állatot felriasszanak. Alkonyodott, és a legtöbben már nyugovóra készülődtek. Nem igazán díjazták a manók versenyét. Ellenséges tekintetekben, és rosszalló megjegyzésekben nem volt hiány.

– Láttad, hogy felriasztottam azt a rigót a fészkéről? Milyen dühös volt! – vihogott a vörös ruhás.

– Azt az én csörömpölésem zavarta fel! – morogta a kék ruhás. – És láttad azt az ijedten szaladó rókát? Az is miattam volt!

– A róka? Lárifári! Az szembe szaladt velünk. Csakis az én hangomra ijedhetett meg!

– Na és a szajkó? Meg a gyík? És a békák a tóparton? Az ő félelmük viszont mind az én érdemem!

Ez már jó ideje ment így.

Észre sem vették, hogy olyan helyekre tévedtek, amerre még sosem jártak. Egyszer csak a vékonyabb felemelte a fejét, és megtorpant.

– Oda nézz, Murmuc!

Erre már a testesebb is felnézett.

– Hát ez meg mi?

– Valami kastély.

– Az állatok még sosem meséltek róla.

Azt elfelejtették, hogy az állatok jobban szerettek menekülni előlük, mint mesélni nekik.

– Lehet, hogy titkos kastély. Csak időnként jelenik meg. Hallottam már róla, hogy vannak ilyenek.

– Nézzük meg! – javasolta a Murmucnak hívott manó. – Nem veszthetünk vele semmit. Ha időközben el akar tűnni, akkor majd megszökünk. Ebben jók vagyunk.

– Gyerünk! Úgyis három napja éhezünk. Épp itt az ideje, hogy jóllakjunk. – javasolta a vékonyabb, vörös ruhás. Nem látszott rajta, de nagyon falánk volt. Murmuc már megszokta, hogy barátja ilyen.

– Ugyan már, Turbócs! Hiszen tegnap is kaptál egy egész makkot Mókus mamától! És eszedbe sem jutott, hogy megoszd velem! – egy szem makk olyan gyerek öklömnyi lényeknek, mint ők voltak, több napi lakomát jelentett ínséges időkben. Most, június közepén azonban nem jártak ínséges idők az erdőben.

– Hát persze, hiszen te sem kínáltál meg a hársfavirágokkal, amiket közben bezabáltál.

– Miért kellett volna? Egy makk mégiscsak táplálóbb, mint a hársfavirágok! De nem akarjuk inkább megnézni, milyen terített asztallal várnak ott minket?

Turbócs számára ez végső érv volt.

– Fussunk versenyt a dombtetőig! – rikkantotta, és választ sem várva nekiiramodott.

– Nem ér, te sokkal gyorsabb vagy! – kiabált dühösen Murmuc, hiába.

Mire fújtatva, zihálva, és mérgesen felért a dombtetőre, Turbócs már a terepet is körbekémlelte. (Mégsem mindig baj, ha az embernek van egy gyorsabb barátja…)

Turbócs bejáratot keresett, ahol észrevétlenül besurranhatnak. Ki tudja, szívélyesen, vagy ellenségesen fogadnák-e itt őket? Inkább titokban osonnak be.

– A kapunál kettős akadály állja az utunkat: egy marcona őr, és egy bezárt kapu. – közölte Turbócs, mikor Murmuc végre megérkezett. – Körbejárjuk a kastélyt. Vigyázz, hogy ne zörögjön az avar, és ne reccsenjenek az ágak.

– Jól van. – morogta Murmuc. Turbócs mindig szemére vetette, amiért nem lopakodott elég óvatosan. Igyekezett nesztelenül barátja nyomába eredni.

Csendben baktattak a sűrű bozótosban egymás mögött. Turbócs éles szemmel a várfalakat fürkészte. Apró repedéseket keresett. A kastély elég réginek tűnt ezer kiszögellésével, és tornyocskájával.

Már félig megkerülték, mikor végre a falra bökött, és egy szempillantás alatt eltűntek a résben.

Turbócs, az örökmozgó felfedező ment elöl. Rövid hason kúszás után egy sötét, és hideg folyosón értek földet. Egyetlen fáklya sem világított.

Nem láttak, vagy hallottak senkit: ez jó jel volt. Viszont ételnek sem találták nyomát: ez meg rossz.

Lehet, hogy ez tényleg egy kísértetkastély? Lehet, hogy százévente egyszer bukkan fel, és ha nem oldanak időben kereket, örökre itt maradnak?

Turbócs hirtelen megállt. Murmuc, aki a gondolataiba mélyedve követte, beleütközött, és alaposan fellökte. Egymásba gabalyodva hemperedtek végig a poros kövezeten.

– Valahonnan meleg levegő, és ételek illata száll.

Turbócs orra, és ösztönei csalhatatlanok voltak, ha evésről volt szó. A levegőbe szimatolt, körülnézett, és egy jellegtelen falra mutatott:

– Ott.

És valóban. A falból hiányzott egy tégla. Mögötte titkos járat nyílt. Bemásztak. Turbócsot mágnesként vonzották előre az ínycsiklandó illatok az alagútban. Végül megpillantották a fényt a járat végén, és kikukucskáltak.

Hatalmas terem nyílt alattuk. A legcsodálatosabb, amit csak képzelhettek: a kastély ebédlőterme!

– Ez maga a mennyország! Micsoda fogadtatás! – ámuldoztak.

A mennyezetről hatalmas, többkarú csillárok lógtak. Lent hosszú, nehéz tölgyfa asztalok álltak, tele finomságok maradékával. Nem olyan régen itt vidám mulatozás folyt. Most azonban minden kihalt, és néptelen. Hirtelen ürülhetett ki az ebédlő, mert még arra sem fordítottak gondot, hogy az ételmaradékokat, és a terítéket eltüntessék.

– Hogyan jutunk le? – aggodalmaskodott Murmuc.

– Lemászunk a falon.

Ebben a pillanatban azonban kivágódott a súlyos tölgyfa ajtó, és egy gyönyörű, de nagyon feldúlt hölgy viharzott be rajta. Idegesen járkált fel-alá.

– Mi az, hogy eltűnt? Az én kastélyomban nem veszhet el semmi csak úgy! A legféltettebb kincsem! És pont most!

Kintről egy gurgulázó, alázatos hang válaszolt.

– Mégis nyoma veszett… Méghozzá a lakoma alatt.

– Az az átkozott varjú! Nem lehet, hogy túljárt az eszemen! Mit mondunk majd annak, aki érte jön?

– Bocsánatodért esedezem, hercegnő. A leghűségesebb szolgád vagyok, mégsem értem, hogy történhetett.

– Ne siránkozz már! Inkább mondd meg, mitévők legyünk! Még nem lehetnek messze!

– Küldjük szét az erdőben a szolgáid. Kerestesd égen-földön. A dolmányos varjú végig itt volt veled a teremben. Valaki másnak kellett ellopnia, akivel titokban szövetséget kötött. Az a fontos, kivel köthetett szövetséget. Az ő nyomába kell eredni.

– Rendben, hű titkárom. Add ki a parancsot! Az összes szolga szaladjon szét az erdőben, és keressék mindenütt Arte Míziát, a Fehér Fény Virágát! Mindenkit figyeljenek, és kérdezzenek ki. Még ma meg kell, hogy találják. Addig nem térhetnek vissza. Hamarosan át kell adnom valakinek.

– És azt már tudjuk, hercegnő, hogy kinek?

– Nem. De fel fogom ismerni, ha megérkezik.

– Azonnal intézkedem. – távolodó léptek zaja hallatszott.

A szép hölgy egy darabig még járkált, aztán hirtelen újból kirohant, és hatalmas döndüléssel bevágta maga mögött az ajtót.

Turbócs nem bírta sokáig a hosszú, pisszenés nélküli csendet.

– Mi lesz? Megyünk már?

Murmuc sóhajtott.

– Ez mégsem lesz olyan egyszerű. Nem kockáztathatunk, amíg ilyen feldúltan rohangálnak ki-be.

– De ha óvatosan lemászunk, bárhol elbújhatunk.

Murmuc elgondolkodva nézett körül.

– Lent csak az asztalon bújhatunk el a poharak, kancsók, és ételmaradékok között. Ott könnyen észrevesznek. Valami biztonságosabb megoldás kell.

– Ne vacakoljunk már annyit! Ha mindig csak gondolkodunk, sose lakunk jól! Inkább siessünk!

Murmuc a terem szélét megvilágító csilláron jókora, elhagyott pókháló köteget vett észre.

– Látod ott a pókhálót? Azon fogunk leereszkedni. Úgy gyorsabban eltűnhetünk. Biztosan nem arra az elhagyott csillárra néz majd először, aki belép.

– Nekem jó lesz így is, csak menjünk már!

Lassan másztak át a csillárra, nehogy a sok kis kristály csilingelni kezdjen a súlyuk alatt. Murmuc több pókháló szálból kötelet font. Az egyik végét Turbócs derekára, a másikat pedig a csillárhoz erősítette. Ő megy elsőnek. Murmuc fentről ellenőrzi az ereszkedését.

Turbócs félúton lógott a levegőben a csillár és az ebédlőasztal között, mikor a régóta használaton kívüli pókhálószálak megadták magukat, és elszakadtak. Az eddigi óvatos ereszkedés hirtelen zuhanásba csapott át, és Turbócs csak azt vette észre, hogy valami puha, süppedős anyagban köt ki.

– Na, ennyit Murmuc tervéről. – morogta, míg megpróbált kikászálódni abból a valamiből.

Körülnézett. Álmaiban a mennyországot képzelte ilyennek. Rózsaszín, édes eperhab ölelte körül, lábai puha piskótatésztát tapostak. Valahonnan a magasból Murmuc aggódó kiáltását hallotta:

– Jól vagy?

– Hát persze, hogy jól. – morogta maga elé Turbócs, de hangosan nem válaszolt. Hadd aggódjon egy kicsit a másik. Megérdemli a buta ötletei miatt. Közben rájött, hogy egy epertorta maradékában üldögél. Már nem is haragudott annyira Murmucra.

– Le tudsz jönni? – kiabált vissza kis idő elteltével tele szájjal.

– Igen.– hangzott valahonnan a magasból. – Csak erősebb kötelet fonok, nehogy úgy járjak, mint te.

– Na, szép. Magának bezzeg erős fonalat fon.

De a következő harapásnál már el is felejtette a barátját. Csak az eperhab létezett. Mire kikászálódott a süteményből, úgy degeszre tömte magát, hogy alig bírt mozogni.

Elégedetten tisztogatta a ruháját. Murmucnak híre-hamva sem volt.

„Hol marad ilyen soká? Csak nem történt valami baja?” Bűntudata támadt, amiért megfeledkezett róla. És ha ő is lezuhant, csak nem volt ekkora szerencséje?

– Murmuc, merre vagy? – kiabált ijedten.

– Murmuc? Ki az a Murmuc? – kérdezte mögötte egy hang. – Azt hittem, egyedüli betolakodó vagy az ebédlőmben.

Turbócs megpördült, mint akit darázs csípett meg. Az előbbi ideges hölgy állt előtte. Rajtakapták.

Turbócs úgy el volt foglalva az evéssel, hogy nem vette észre, mikor halkan és nesztelenül belépett. Murmuc ezt látott föntről. Esze ágában sem volt egyenesen a kezei közé ereszkedni, inkább csendben elbújt.

Ezért eddig a pillanatig a hercegnő azt hihette, Turbócs az egyedüli betolakodó.

– Van egy társad is. Ez a Murmuc. Ő hol van?

Turbócs elmélyülten figyelte két számmal nagyobb, makkhéj cipője orrát.

– Nem tudom. – suttogta.

– Hát nem együtt voltatok? – kérdezte élesen a szép hölgy. A csillár tövében lapuló Murmuc megsajnálta barátját, és leereszkedett az immár erősre sodort pókfonaton. Valahogy majd kibeszélik magukat. Abban igazán jók.

– Itt vagyok.

A hercegnő szigorú szemmel mérte őket végig. Pedig mennyire simán indult az egész! Csak Turbócs átkozott falánksága, és Murmuc túlzott óvatossága… hát nem éppen szerencsés párosítás.

– Nos, ki vele. Kik vagytok, és mit kerestek itt? Nagyszabású ünnepséget tartottam éppen. De ti nem szerepeltetek a meghívottak listáján. Az asztalom közepén álltok, talpig maszatosan. Kik vagytok? Hogy kerültök ide? És miért pont most?

– Én nem is… – tiltakozott Murmuc, de a hercegnő beléfojtotta a szót.

– Azt akarod mondani, hogy eszed ágában sem volt az asztalomra érkezni? Szóval? Kik vagytok?

A manók egy darabig haboztak, a torkukat köszörülték, a kezüket tördelték. Végül Murmuc szólalt meg:

– Erdei Termésmanók vagyunk. Különböző fák terméseiből keltünk életre. Az én nevem Murmuc, az övé Turbócs. Az Erdei Termésmanók magányosan járják a világot. Állandóan vándorlunk, és kalandokat keresünk. Nem szeretjük az unalmas, hétköznapi dolgokat. A világról, magunkról, a képességeinkről tanulunk. Ha találkozunk egy másik Termésmanóval, megtanítjuk egymást a csínytevéseinkre. Csak a legöregebb Termésmanók maradnak a Nemeserdőben.

– Szerettek rossz fát tenni a tűzre. – állapította meg a hercegnő.

– Éppenséggel nem vetjük meg a tréfákat. – húzta ki magát Turbócs.

– És nektek pont az ebédlő asztalomon kellett tapasztalatot cserélni.

Murmuc hetykén válaszolt.

– Mi különlegesek vagyunk az Erdei Termésmanók között. Nem szeretjük az egyedüllétet. Körülbelül egy időben születtünk a Nemeserdőben, nem messze egymástól. Barátok lettünk. Azóta együtt járjuk a világot. Majdnem olyan, mintha testvérek lennénk.

– És mindennél fontosabb nekünk a szabadság. – egészítette ki Turbócs.

– Akkor a kérésem gondot fog nektek jelenteni. Szeretném, ha néhány napra a kastélyomban maradnátok. Étel-ital, szállás korlátlanul a rendelkezésetekre áll. De kénytelenek lesztek néhány napig itt maradni. Nem bízhatok meg bennetek, mivel rosszkor voltatok rossz helyen.

– Ambrózia hercegnő vagyok, a Táncoló Kastély úrnője, és egyben a környező erdők, vizek, állatok és növények védelmezője. Mivel a mai nap nagy baj történt, ezért kissé bizalmatlan vagyok veletek.

– Látom, éhesek vagytok. Nyugodtan lakmározzatok a maradékokból. Cserébe arra kérlek, pár napig ne hagyjátok el a kastélyt. Nem szeretem, ha valaki hiányt szenved, még akkor sem, ha később kiderül róla, hogy az ellenségem.

– Amiatt az eltűnt izé miatt kell itt maradnunk? – kíváncsiskodott Turbócs.

A hercegnő szeme elkerekedett.

– Eltűnt izé?

– Hallottuk, mikor a titkárával beszélt róla.

Murmuc legszívesebben elsüllyedt volna. Turbócsnak nem volt erőssége, hogy előbb gondolkodjon, és csak utána beszéljen.

– A titkárommal? Mióta hallgatóztok tulajdonképpen?

Murmuc gyorsan közbevágott.

– Semmi különöset nem hallottunk. Azt is csak fél füllel. Minket csak az ételek érdekeltek.

Közben erősen rálépett Turbócs lábára, de hiába, mert csak folytatta.

– Csak annyit hallottunk, hogy eltűnt innen valami virág, ami a hercegnőnek fontos volt, és most mindenütt keresi, mert nem lett volna szabad eltűnnie.