Saáry Lilla: Családi kísértetház

David húga megölte magát. Halála után a lány egy kis házba költözött Morgstead szélén. Ez éppen olyan épület volt, mint az, ahol Sarah meghalt: még a graffiti is megvolt a falakon és az ablakok szürkéllettek a kosztól.

A férfi a ház előtt állt, várt és tétovázott. Jobbra-balra tekintgetett, de nem jött senki. Vasárnap délután senki sem járkált a városszéli utcában, se áttetsző kísértetek, se csontvázak, de azok a halottak sem, akik ránézésre eltávozásuk után sem különböztek annyira az élőktől.

David a gyomrát összeszorító idegesség ellenére is fáradt volt: az éjjel nem tudott aludni, egyre csak azon járt a feje, hogy mit mondjon majd Sarah-nak, és hogyan tegye. Ahogya lány háza előtt állt, még mindig erre a kis beszédre próbált koncentrálni, de nem sok sikerrel. Folyton ugyanaz a kép úszott be a szeme elé: a húga ott fekszik a fürdőkádban, a feje oldalra bicsaklott. A víz barnássárga és rózsaszínes árnyalatú a bomlásnak indult vértől. Sarahhaja élénkvörös, csak ott sötétebb színű, ahol sötétbarna vér tapadt bele. A padlót fekete, alvadt tócsák borítják, és az egésznek olyan rossz, édeskés illata van, mint az egérboncolásnak valamikor, egy réges-régi biológiaórán.

David megrázta a fejét, sóhajtott. Becsengetett, és várt egy kicsit.

Nem kapott választ. Még egyszer csengetett, de a húga nem nyitott ajtót. Egyáltalán, semmi hang nem hallatszott a házból.

Hátha nincs is itthon, gondolta a férfi, úgyhogy én is hazamehetek.Majd beszélek vele máskor.

Vasárnap, épp ebéd után ne lenne itt? Amíg még Sarah élt, ez volt az egyetlen időpont, amikor biztosan otthon lehetett találni: pihent, olvasott, zenét hallgatott. Mondjuk, lehet, hogy megváltoztak a szokásai, mióta meghalt. Lehet, hogy újabban sétálni szokott ilyenkor.

Hát, az én szokásaim nem igazán változtak, és én is ugyanannyi ideje vagyok itt, mint ő. Vagyis… három nappal később érkeztem. David hirtelen újra látta a felfagyott utat, érezte a füleiben doboló vért, emlékezett, ahogyan az autó kerekei meg-megcsúsztak, és egy pillanatra megint eszébe jutott az utolsó tiszta gondolata: az, hogy az ő halála egy módon helyes dolog lesz, hiszen ha a húga megölte magát, akkor neki miért lenne több joga az élethez?

David megrázta a fejét, próbálta kitisztítani a gondolatait, és legyőzte a késztetést, hogy sarkon forduljon. Hátha Sarah csak nem hallja a csengőt valami miatt. A férfi lenyomta a kilincset, és az ajtó gond nélkül kinyílt.

– Szia, Sarah! – kiáltotta a férfi. Belépett a házba. Szűk előszoba fogadta,ahol macskapisi és régi penész szaga terjengett. Elfintorodott. Még amikor mindketten éltek, volt egy időszak, amikor megpróbálták a testvérével felosztani egymás közt a házimunkát. Ennek az lett az eredménye, hogy David végül mindent maga csinált, mert nem bírta nézni a koszt, amit a húga halogatása okozott. Tessék. Ez például semmit sem változott.

Az előszobában az akasztókon egy bordó női pulóver és egy hosszú sál lógott. A falitükröt fedő koszrétegtől David még fáradtabbnak és nyugtalanabbnak látszott, mint amilyen volt: a szürkésbarna szemei alatt éktelenkedő sötét félkörök hangsúlyosabbá váltak, az arca pedig szinte teljesen hamuszínű árnyalatot öltött. Még a ruhája: egy fehér ing és a farmernadrág is rongyosnak látszottak, pedig nem is voltak azok.

Ismét réges-régi jelenetek villantak fel David előtt.

(– Már felengedett a hullamerevség – mondta az egyik rendőr a másiknak, amikor azt hitték, ő nem hallja. – Legalább három napja fekhet itt.)

– Sarah! – kiabált. – Itthon vagy?

Még mindig nem hallott semmit. Reménykedni kezdett. Mégis elment itthonról, nem kell beszélnem vele.

Várt, de még mindig nem kapott választ. Létezik, hogy máris elhalványult volna? Bárcsak úgy lenne…

Csakhogy ez a lehetőség, bármennyivel egyszerűbbé tette volna a dolgokat, nem tűnt valószínűnek. A lány még csak kéthónapja érkezett meg a városba, és David még senkiről sem hallott, aki ilyen gyorsan elhalványult volna. A legtöbben évekig maradtak Morgsteadben, sőt volt, aki évtizedekig: egészen addig, amíg meg nem oldották a problémát, amivel odaérkeztek. David, az alapján, amilyennek Sarah-t ismerte, erősen kételkedett benne, hogy ő már megoldotta volna a magáét.

Végigjárta a szobákat. A nappaliban egy ócska heverő, egy rugóját vesztett karosszék és szakadt tapéta fogadta.Tényleg nincs itthon. Majd később keresem még.

Dehogy keresem. Mikor tudnám még egyszer rávenni magamat, hogy átjöjjek ide? Ebbe a koszfészekbe? Most kell megtalálnom Sarah-t. A konyhában rothadás-, és áporodott olajszag terjengett, és egy fél csirke penészedett a pulton. David kezdett komolyan aggódni. A húga nem volt rendszerető, de azt, hogy rothadó ételt hagyjon a konyhájában, sehogy sem tudta volna elképzelni róla, akárhogy megváltozott is Sarah, mióta nem látták egymást. Bűntudat szorította össze a férfi gyomrát. Hátha valami baja esett.

Mi rossz történhetne vele itt? Már nem halhat meg.

Hát, ha megölni nem is tudja magát, még akármilyen szörnyűség is történhetett vele. Hátha foglyul ejtette valaki, aki azért érkezett Morgsteadbe, hogy feldolgozza, milyen erőszakosan bánt a nőkkel életében…

Megrázta a fejét, bement a hálószobába is, de ott sem talált senkit. Megkönnyebbülten sóhajtott: Sarah nincs a házban, úgyhogy neki nem is kell beszélnie vele.

Igen, de mi van, ha azért nincs most itt, mert éppen valami rettenetes történik vele valahol messze?

Davidnek egyre rosszabb előérzete lett, és a gyomrában lévő görcs sem engedett ki. Ismerte ezt az érzést. Egy alkalommal három napon keresztül érezte, és közben végig arról győzködte magát, hogy nincs értelme aggódnia. Semmi rosszat nem jelent, az álma, amibenSarah fürdőbe ült, fogott egy szép hosszú kést, és mélyen belevágott a bal csuklójába, a vér pedig lüktetve spriccelt szét a fürdőszobában.

Aztán, mivel a rossz érzés csak nem múlt, és a rémálom képei is folyton az eszébe jutottak, a férfi megpróbálta felhívni a húgát, aki nem vette fel. Úgyhogy elment hozzá, de segíteni már nem tudott rajta, csak a rendőröket hívhatta ki.

Davidnek eszébe jutott, ha kiderítette volna, hol dolgozik Sarah (illetve, hogy dolgozik-e egyáltalán), akkor most felhívhatná a lány munkahelyét. Ha mondjuk megbetegedett, ott tudnának róla. Sarah, míg élt, néhány évig fodrászként dolgozott. David arra gondolt, hogy amint rájött: a húga is a városban van, végig kellett volna járnia a fodrászatokat, vagy legalább kérdezősködnie egy kicsit. Ehelyett azonban inkább a saját feladataiba temetkezett bele a szanatóriumban; az utóbbi hetekben még azt is megfigyelte, hogy nem szívesen megy sehová, csak otthon és a munkahelyén tölti az idejét, nehogy véletlenül összefusson a húgával.

Lehet, hogymeg kellene néznem a közeli kocsmákat. David erre a gondolatra elfintorodott. Ha részegen találkozna újra a húgával, akkor a lány valószínűleg azonnal üvöltözős patáliát csapna, ő pedig ezután végleg feladná, hogy újra találkozzanak. Elindult hazafelé. De a rossz érzés a gyomrában, és a kellemetlen előérzet csak nem szűnt. David megállt, és hangosan sóhajtott.

Megkérdezem Sarah szomszédait, hátha ők tudják, hol van. Aztán ha nem, hazamegyek.

A jobbra eső ház kicsi volt, a teteje némileg egy kínai pagodáéra emlékeztetett, a nagy, széles, szimmetrikus elrendezésű ablakok csak fokozták a keleties hatást. A barackszínű falakon repkény futott fel. David becsengetett. Míg várt, hogy kijöjjön valaki, körülnézett a kertben, amit néhány gondosan nyírt bokor és egy halastó díszített. Távolabb fák nőttek, az ezek közé feszített kötélen női ruhák száradtak.

David már másodjára csengetett be, de még mindig nem jött ki senki.

Hátha ugyanoda mentek mindketten. David ide is megpróbált benyitni, de ez az ajtó zárva volt.

Átment a lány másik szomszédjához is. Egy pillanatra a földbe gyökerezett a lába, ahogy megállt a ház előtt, ugyanis az éppen olyan volt, mint a nagyanyja kis, falusi háza: a falait fehérre meszelték, a tetőt vörös cserepek borították, még muskátli is virágzott az ablakokban, a földszintiekben ugyanúgy, mint az emeletiekben. Az épületet nagy kert vette körül, valamivel a verandára vezető néhány lépcső előtt pedig egy régi, kerek kő madáritató állt.

Nagymama? Istenem, Sarah egy dolog, de… nagymama? Nem igazság, hogy vele is találkoznom kelljen… különben is, mikor Sarah meghalt, vagy ami azt illeti, amikor én meghaltam, akkor őneki még semmi baja nem volt. Gondját viselték, vagy az elmegyógyintézetben, vagy az idősek otthonában, nem tudom, akkor éppen melyik helyen volt.

Mikor költözött ide? Hogyhogy nem tudtam erről?

Semmiről sem akartam tudni, ami azt illeti.

Becsengetek. Megkérdezem, hol van Sarah. Ha nagymama tudja, hol van, odamegyek. Ha nem tudja, hazaindulok.

Hátha Sarah odabent van?

Ennek volt esélye. Az öregasszony mindig is a lányt szerette jobban a két testvér közül. Ha nem kérdezem meg, sosem tudom meg.

David az ajtóhoz ment, és becsengetett. Végigfutott a hátán a hideg, ahogy hallotta a rézharangok ismerős, kissé hamis hangját.

Az ajtóban öreg, ráncokkal borított, női arc jelent meg, amelyen még mindig látni lehetett a régi szépséget: kék szemei valamikor ragyogóak és tiszták lehettek, de mostanra eressé váltak, a fehérjük pedig besárgult. A vénasszony egyik orcáján széles seb éktelenkedett, ami enyhe rothadásszagot árasztott. Az ilyesmi – sebek és a bomlás jelei – sok morgsteadi lakón előfordult, és David mostanra valamelyest hozzászokott alátványhoz. De a nagyanyja arca már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy őt megijessze, ez a seb pedig csak rontott a hatáson.

David megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de sikertelenül.

– Csókolom, nagymama!

– Kisfiam! – Az öregasszony a szemöldökét ráncolta. – Mit akarsz te itt?

– Nem találom Sarah-t. Nem tetszik tudni véletlenül, hogy hol lehet?

– Kisfiam, azért valamivel korábban is jöhettél volna! Szegény húgod idebent fekszik betegen. Elmesélte ám, hogy már mióta itt vagytok, és te nem is néztél felé! – Az öregasszony még jobban összevonta bozontos szemöldökeit. Kifejezetten szőrös arca volt, még az állán is nőtt egy-két fekete szál.

– Tetszik tudni, voltak kisebb vitáink…

– Kisebb vitáitok! Cserben hagytad! Egyedül, mindennek a közepén, ahol aztán szegény lány magányában… szerintem tudod, mit tett! Mit tervezel? Hoztál neki megint neki valami bizsut, hogy megmutasd, neked sikerült boldogulnod az életben, neki pedig nem?

Az öregasszony a gyöngysorra gondolt, amit egyszer David névnapi ajándékként vett a húgának, hogy megbékítse egy vitájuk után. Sarah erre azzal válaszolt, hogy eltépte a láncot. Az emlék még mindig ott élt Davidben, és kínozta.

Kissé remegő hangon kezdett bele. – Éppen ezt szeretném megbeszélni vele. A… vitáinkat.

– Miután a húgod már felvágta az ereit? Kisfiam, nem lesz ez így jó…

– Nagymama! Hadd kérjek bocsánatot Sarah-tól!

Az öregasszony megszívta az orrát.

– Gyere be! Lehívom a húgodat, te addig maradj nyugton idelent!

– Fölmegyek én is, mama, ne tessék fáradni!

– Ugyan, fiam, mondom, maradj csak idelent! Hidd el, ha én mondom el Sarah-nak, hogy itt vagy, kisebb az esélye, hogy kiabálni fog, mint ha hirtelen meglát téged. Van az asztalon tea, ihatsz egy kicsit, míg vársz.

Nagy léptekkel és nehéz sóhajokkal haladt felfelé.

A nappali alapvetően kellemes benyomást keltett, de ebben David leginkább az öregasszony rendmániáját látta. A kényszeres képzelgés mellett ez volt az egyik neurózis, amivel kezelték: szüntelenül mindent tisztán tartott, port törülgetett a makulátlan asztalról, örökké rendet tett, és a legnagyobb óvatossággal készítette el az ételét. Egyszer Mrs. Thyme véletlenül egy hajszálat ejtett a levesbe, amit később az anyjának tálalt fel; Mrs. Wights erre éktelen sikoltozást rendezett.

Mindenesetre olyasvalakinek, aki nem David rossz emlékeit kapcsolja hozzá, a nappali szép és békés helyiség lett volna. A halványzöld tapéta előtt két piros kárpitos heverő állt úgy, hogy egymással L alakot zártak be, mellettük pedig egy vörös fotel is volt. A bútorok antik fa dohányzóasztalt fogtak közre. A kinti szép idő ellenére is begyújtottak a kandallóba, a lángok vadul villóztak. Davidnek, ahogy a tüzet nézte, pislognia kellett. A lángokról az a vörös hajzuhatag jutott az eszébe, amit Sarah festetett magának nem sokkal a halála előtt.

A férfi leült a fotelba. A dohányzóasztalon egy díszes szamovár és gazdag ízléstelenséggel díszített csészék álltak. Davidet a hideg is kirázta tőlük. Amikor még Mrs. Wights életben volt, gyakran szolgált fel ezekben kellemetlen, kesernyés ízű teát a vendégeinek. Öregkorára cukorbeteg lett, és úgy határozott, hogy ha ő nem ehet édeset, akkor senki se egyen. A cukrot mindig kitette az asztalra, de villámló szemekkel nézte, ha bárki is vett belőle.

És most majd úgy beszéljek Sarah-val, hogy nagymama is itt van? Meg kell hívnom valahová, hogy nyugodtan el tudjam mondani neki, amit akarok… úgy nem fog menni, hogy az öregasszony is bámul.

David a nagymamája teájának még a gondolatától is rosszul volt, de aztán az jutott az eszébe, hogy valami édes talán egy kicsit megnyugtatja. A cukortartóért nyúlt, de vagy ő volt ügyetlen, vagy a fémtálka alja egyenetlen, mert az édesítőgömbök mind kiborultak az asztalra. Kicsit olyanok voltak ígyszétszóródva, mint egy elszakadt gyöngysor szétgurult darabjai.

Davidet kirázta a hideg; ezek után úgy döntött, hogy meglesz az édesség nélkül is. Összeszedte a kis gömböket a cukortartóba, és óvatosan az asztalra tette.

A nappaliban majdnem teljes volta csend, a tűz halk ropogása mellett még a teáscsésze szélének ütődő kanál csengése is hangosnak tűnt. David fülelt egy ideig, de még a padló recsegését sem hallotta, nemhogy beszélgetés hangjait.

Mit csinál odafönt nagymama? Mi ez a nagy hallgatás?

Talán jól zár Sarah ajtaja, és mama még győzködi őt, hogy jöjjön le…

David nyugtalanul bámulta a lépcsőt. A húga hamarosan idelent lesz, fölteszi neki a kérdéseit, talán kiabál is vele. Ebből a szempontból nem számít a nagyanyjuk jelenléte. A lány, ha dühös volt, és kiabálni akart, sosem vette figyelembe, hogy kik hallhatják meg.

Mrs. Wights nagyon sokáig maradt odafenn. Hiába az összes idegessége, David egyre fáradtabbnak érezte magát. Valahogy akkor is aludnom kellett volna az éjjel. Bevehettem volna altatót. Nem lesz ez így jó. Már a nyugtalanság se tud ébren tartani?

Mondjuk, ami azt illeti, annyira nyugtalan sem vagyok. A nappaliban kellemesen ropogott a tűz, a fotel puha anyaga körülfogta a férfi testét. Talán csak arról van szó, hogy már átlendültem az idegességen.

Lehet, hogy fel kellene mennem az emeletre. Megnézni, mi ez a nagy csend.

Ugyan, miért aggódom annyira? Majd csak lejön Sarah. Lesz, ahogy lesz.

A jobb kezében ekkor valamilyen bizsergés indult meg. David lustán odanézett, és felkiáltott. A hangja a ház csendjében még sokkal erősebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.A férfi azt látta, hogy a keze kezd egybeforrni a fotel bíborszínű szövetével. Érezte a karjába mélyedő kis fonalrostokat: olyan volt, mintha rengeteg apró parázsdarab égetné a bőrét. Ismét felsikoltott, és vergődni, menekülni próbált, de nem sikerült. Megpróbált kirúgni a lábaival, de csak a jobb lábát tudta valamelyest elszakítani a bíbor szövettől – és mikor felemelte, azt kellett látnia, hogy a nadrágja és a fotelhuzat egybeforrottak, sőt a pirosas-lila anyag egyre inkább körülfogja a lábát. David egy pillanatig kövülten nézte a lábszárát, aztán egész testével igyekezett kitörni a fotel gonosz szorításából, hol előrelendült, hogy hátra, hol a nyakát, hol a hátát feszegette – egyszer még a fotel is megemelkedett a lábai alatt, de ő nem menekülhetett. Most már az egész testét égették a fonalrostok, áttörtek a pólóján a hátánál, a nadrágján a combja hátsó részén, és a fotelhez béklyózták az egész testét. David fején egy ködös gondolat úszott keresztül a pókhálóba ragadt rovarokról, a futóhomokról és arról, hogy a vergődés jó eséllyel csak ront a helyzetén. Igyekezett legyőzni a pánikot, és nyugton maradni, legalább egy kicsit. Ahogy egy pillanatra ellazult, az iménti fáradtság újult erővel tört rá, és lezárta a pilláit.

A bútor kárpitja belülről egészen más látványt nyújtott, mint kintről. A bíbor huzaton áttetszett a tűz- és az ablakokon keresztül beszűrődő napfény. A férfi érezte, hogy a testét minden oldalról körülfogja a puha anyag. A fotel most óriásinak tűnt. David feje fölött ott volt a kárpit, körülötte a bútor tömése, a lábai alatt pedig valami selymes és sima.

Elnyelt egy… egy fotel?

Ez nem lehet.

Álmodom. Nyilván csak álmodom.

Lehet, hogy az egészet csak képzelem? Sarah igazából még él, és nagymama is? Sőt, én is?

David várt egy kicsit, reménykedett benne, hogy most, tudván, hogy álmodik, mindjárt fölébred. Ilyesmi néha előfordult vele, de most semmi ilyesmi nem történt.

Lehet, hogy mégis mind igaz? Egy kísértetek lakta városban élek, és… elnyelt egy fotel?

Álom vagy valóság, meg kell próbálnom kikeverednem innen.

Segítségért kiáltozott, de a hangját rettenetesen halknak érezte. Megpróbált hangosabb lenni, de ezzel csak azt érte el, hogy a torka megfájdult az erőlködéstől. Így kizárt dolognak tűnt, hogy odakint bárki meghallaná őt. Megpróbálta tépni a fölötte lévő anyagot, futott volna a bélésben – semmi sem használt. Mozogni ugyan tudott, de csak nehézkesen, mindig félre kellett tolnia maga elől a fotel tömésében lévő puha és egy kissé ragadós műszál-göböket.

Leült a fotel alját borító selymes anyagra, átfogta a térdét a kezeivel, és a fejét az alkarjára hajtotta.

Pedig én tényleg csak bocsánatot akartam kérni Sarah-tól.

Lehunyta a szemét és erősen szorította a térdét. Előre-hátra hintázott a bútor belsejében.

Pedig tényleg csak bocsánatot akartam kérni tőle. A fejét rázta. A földre támaszkodott, hogy felálljon, és ekkor tudatosodott benne, hogy mi is van a lába alatt. Sötét színű, selymes textil volt, egyáltalán nem a fotelba való. Sarah szalagtűző ruhája is épp ilyen anyagból készült. Kicsivel a végzősök tánca után a lány iszonyúan összeveszett a szüleikkel, amikor azok megtudták, hogy meghamisította az egyetemi felvételi iratait, és hogy nem a gazdasági egyetemre jelentkezett, hanem egy fodrásziskolába – több mint ötven mérföldnyire a városuktól.

A nagyanyja kellemetlen, magas hangja szakította félbe a gondolatmenetet.

– David, nagyon sajnálom, a húgod nem tudott lejönni! Olyan kár, hogy nem akar találkozni veled! – Mrs. Wights halkan kuncogni kezdett.

David szíve összeszorult, és egy pillanatig azt érezte, hogyalig kap levegőt. Ki kell jutnom innen valahogyan. Felkelt, és elindult valamerre. Lassan haladt, mert folyton félre kellett tolnia maga előtt a bélés darabjait. Közben érezte, hogy a körülötte lévő anyag összenyomódik, és egy kicsit mozog is. Mrs. Wights sóhajtott, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.

– Igazán ne aggódj, fiacskám! – mondta.– Nem sokáig maradsz odabent! Hol is vagy most? A fotelban? Vagy a tea volt az? Beszorultál az egyik cukorba? Hidd el, csak kis ideig tart, és utána nem érzel majd semmit. – David hallotta, hogy az öreg nő neszez a teáskészlettel, folyadék csorgott, kanál ért egy csészealjhoz. – Sőt, hamarosan találkozol a húgoddal is, úgy, ahogy akartad. Ugye örülsz?

A férfi kezdte megérteni. A tűz, a cukortartóban lévő édesítőgömbök, a fotel belseje. Sarah a házban volt, a nagyanyjuk erről igazat mondott.

Eszébe jutottak a történetek, amiket még kisfiúként mesélt neki egy unokatestvére arról, hogy az öreg Mrs. Wights gonosz lelkekkel cimborál.

– De miért tenne ilyet? – kérdezte ő akkor.

– Miért, miért… hát, hogy örökké éljen! Ezt se tudod? Kiszívja az élők testéből a lelkét, hogy aztán az ő életerejükkel növelje a sajátját. Merthogy boszorkány, tud ilyet. Az ilyen banyáknak semmi sem drága, csak erősek legyenek! Világos, nem?

David ismét úgy érezte, hogy le akar ülni a földre, összegömbölyödni,nem is mozdulni többé. De aztán úgy döntött, továbbmegy. Ha igaz, amit az öregasszonyállított, és ha van bármi igazság is abban, amit annak idején az unokatestvérétől hallott, akkor nincs sok ideje, hogy elmeneküljön innen, és hogy kiszabadítsa a húgát. Már ha ki lehet egyáltalán szabadítani.

– Sarah, hol vagy? – szólalt meg. –Hallasz?

Fülelt, hátha válaszol neki a húga, vagy ha Mrs. Wights hallja, akkor ő reagál-e valamit. De nem történt ilyesmi. Teljes volt a csend, kivéve a kistányéron elmozduló csésze halk hangjait és az öregasszony lélegzetvételét.

David továbbment a fotelban. Hirtelen elfogyott az anyag a lába alól. Kiáltott, de senki nem hallotta. Csak nagyon lassan közeledett a föld felé, mivel a puha bélés megfogta az esését. Innen már nem tudott hová menni, legfeljebb visszafelé. Hiába feszegette a huzatot, ami körülvette.

Leült a padlóra, és megpróbált tisztán gondolkodni. Most tőle jobbra volt az a fekete anyag, amit megszólalásig hasonlított a húga szalagtűzős ruhájára. David megérintette a lágy, hűvös tapintású szövetet, végigsimított rajta. Ahogy ezt tette, a pillantása a saját kezére esett: az ujjai már kezdték átvenni a bútor bélésének sárgás szálakból álló anyagát. Hamarosan a fotel része leszek? Eltűnök, mielőtt elhalványulnék? Vajon ez történt Sarah-val is, ezért van ő is… mindenhol?

A fejében képek villantak fel arról, hogy mi várhat rá, ha idebent marad. Talán a kedvenc könyvei jelennek meg a polcokon, az ő tulajdon bőrébe kötve, vagy a konyhában lévő tea változik át azzá a kínai zöld teává, amit a legjobban szeretett. David körül az izzadtság csípős szaga töltötte be a levegőt.

Ekkor támadt egy ötlete.

Ha Sarah mindenhol van, akkor elmondhatom neki, amit akarok, nem? Vagy hall, vagy nem. De legalább megpróbálhatok beszélni hozzá. És még a szemébe sem kell néznem közben.

– Sarah – szólalt meg David. – Sarah, csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom. – Mélyet lélegzett, és közben a fényes fekete anyagot nézte. Komolyanbeszélni akarok erről? – Annak idején nem álltam ki melletted. Megtehettem volna, tényleg megtehettem volna, hogy beszélek anyával vagy apával arról, hogy szerintem nem csak dacból nem engedelmeskedsz nekik, hanem úgy lesz neked a jobb, hogyha nem jelentkezel a gazdasági egyetemre. Abban a pillanatban a fodrásziskola lett volna neked a legjobb. Annyira sajnálom… ezt, és minden mást is, ami utána jött.

David levegőt vett, hogy tovább folytassa, de aztán megrázta a fejét. Hogyan is mondjam? Míg ezen gondolkodott, az a furcsa érzés kerítette a hatalmába, hogy a húga a közelben van. Hátra is nézett és köröskörül is a fotelban, de nem látott senkit.

Odakint valami pukkanó hangot adott, valami pedig összetört, másvalami pedig fémes csengéssel esett le a földre. A cukortartó, gondolta David.

– Hogy a hét ördög verjen meg! – rikácsolta Mrs. Wights. – Mi van veled?

David érezte, hogy valami a fotel belsejébe csöpög. Mintha a saját bőre itatódott volna át egy helyen forró teával. A férfi megnyalta az egyik ujját. Úgy van – forró és nagyon édes teával.

Várt, hátha történik még valami, de nem történt. Megint minden csendes volt.

– Szeretném, ha tudnád – szólalt meg a férfi ismét –, mennyire sajnálom.

Megkönnyebbült, amint ezt kimondta, de a fotel belsejében még mindig nem változott semmi. Ekkor észrevette, hogy már az ujjai is olyan anyagúak, mint a bútor tömése. Ettől még tudta mozgatni őket, de a látvány nagyon ijesztő volt. Megpróbálta megtapintani velük a huzatot. A keze kicsivel érzéketlenebbé vált – olyan volt, mintha gumikesztyűt húzott volna.

– Ez nagyon szép dolog tőled.

David megfordult, olyan gyorsan, amennyire a sűrű bélés engedte. Egy fiatal nő állt előtte, talán kínai vagy japán, ezt nehéz lett volna eldönteni. Hosszú fekete haját fonatban hordta, és olyan vörös ruhát viselt, mint a fotelhuzat. Láthatóan halványulásnak indult már, és ezért kicsit olyan látványt nyújtott, mint egy távol-keleti gonosz szellem valamilyen rémfilmből. Azokból kiindulva, akiket eddig látott eltűnni, David úgy számította, még egy fél óra, és a nő messze jár majd.

– Tessék? – kérdezte a férfi.

– Azt mondtam, hogy ez nagyon szép dolog tőled, hogy így bocsánatot kérsz.

– Te hogyhogy…? – Megállt egy pillanatra. – Hogyhogy maga is itt van?

– Chin Lan – mutatkozott be a fotelruhás nő. Folyékonyan beszélt angolul, egészen halvány akcentussal: néha egy-egy szó végén elharapta a k-kat, és az l-eket időnként ki sem ejtette. – Te pedig David vagy, igaz?

– Honnan tudod? – Már kimondta, amit akart, mikor észrevette, hogy visszategezte a nőt.

– Hallom, amit a banya beszél. Meg Sarah is mesélt dolgokat.

– Sarah? Tudsz beszélni vele?

– Valamivel korábban még itt volt, és akkor még beszélgetni is tudtunk. De azóta ő eltűnt.

– De… – Davidben hirtelen felmerült a gondolat, hogy őrültséget fog kérdezni, de azért megkérdezte: – Nincs itt körülöttünk? Szétszóródva?

Chin vállat vont.

– Ezt nem igazán tudom. Kicsit olyan, mintha feloldódott volna.

David beharapta az ajkát. Ezek szerint későn érkezett ahhoz, hogy beszéljen a húgával. Már megint. Most nem volt vér, rendőrök és rothadásszag, de az eredmény nem változott.

Bár… ki tudja, lehet-e még rajta változtatni?

– És te, te hogyan kerültél ide?

–Még nem vagyok itt olyan régóta – kezdte a nő. A férfi lassan béléssé váló kezeire, és a saját fotelhuzat-ruhájára mutatott, amely épp olyan áttetsző volt, mint a teste. – Rám máshogy hat, mint rád. Gondolom, senkire se ugyanúgy.

– Hogy történt? Nagymama téged is teával kínált?

– Nahát! Ő a mamád?

David fintorgott.

– Igen. Nem vagyok rá büszke.

– Mindig ilyen volt? – kérdezte a nő. – Ilyen… boszorkányos?

– Igen, azt hiszem. És engem különösen utál.

– Miért?

Habozott egy kicsit, mielőtt belekezdett:

– Egyszer, mikor még nagyon kicsi voltam, és ő vigyázott rám, kihívta a mentőket, mert szerinte „ördögök bújtak elő a falból”, hogy elragadjanak engem. A szüleimet az orvosok értesítették az egészről. Ezután mamát egy ideig az elmegyógyintézetben kezelték, aztán, mikor valamivel jobban lett, idősek otthonába költözött. Gyűlölte, hogy elvitték a saját házából, és ezért engem okolt. Szerinte összejátszottam az ördögökkel. Mindenféle mesék is vannak arról, hogy mama meg az ősei boszorkányok, de én már nem tudok eligazodni azon, hogy mi az igaz.

Chin szemöldökei felszaladtak.

– Varázslók vannak a családodban?

– Mondom, hogy nem tudom, mi az igazság.

A nő ezen elgondolkodott.

– Értem. De miért ejtett foglyul a mamád engem meg Sarah-t?

David sóhajtott.

– Ez volt az egyik kényszerképzet, amivel az intézetben kezelték – magyarázta. – Rettegett a túlvilágtól, az ördögöktől meg démonoktól, és ezért el akarta odázni a saját halálát. Szerintem valahogyan megakadályozza az ő elhalványulását az, ha minket bezár. Legalábbis, gondolom, mama ezt hiszi.

– Értem – mondta Chin. – És azt mondod, senki sem tudta, mennyire volt boszorkány, és mennyire őrült?

A férfi a fejét rázta.

– Azt hitték, egészen őrült, de most úgy látszik, hogy nem. – Mikor David befejezte, néhány pillanatig kínos csönd volt, aztán azt kérdezte: – Szóval, téged hogyan ejtett foglyul?

– Ma reggel átjöttem Mrs. Wightshoz, hogy kérjek tőle egy kis olajat. Épp készen volt a tea, és ő ragaszkodott hozzá, hogy leüljek egy kicsit. Kiment valamiért a konyhába, de nem jött vissza, én pedig csak vártam… és…

David bólintott.

 – Ugyanígy történt velem is. És Sarah?

– Ő már előttem itt volt.

– Semmi esély nincs rá, hogy… hogy személyesen is bocsánatot kérhessek tőle?

– Nem tudom – tárta szét a karját Chin. – Nem hiszem.– Sóhajtott.

David észrevette, hogy máris jóval áttetszőbb, mint amikor találkoztak.

– Megtaláltad már a járatokat?

– Járatok?

– Gyere, megmutatom őket! Ha mozogni akarsz a házban, szükséged lesz rájuk.

A hajfonatos nő felfelé vezette Davidet a fotel karfáján. Úgy mászott egyre feljebb, hogy a huzat belső oldalára tapadó bélésbe kapaszkodott.

– Miért halványulsz el? – kérdezte a férfi.

– Édesanyám miatt kerültem ide – válaszolta a nő. David nem látta az arcát, de a beszédén hallotta, hogy mosolyog. – Tudod, nagyon mélyen gyászolt engem, én pedig kétségbeestem miatta. De látod, már sokkal jobban vagyok! Mindjárt én is egyike leszek a szellemeknek, akik vigyáznak a családra! Csak azt remélem, hogy majd rendesen őrzik az emlékemet. Én érezném magamat a legkellemetlenebbül, ha gonosz lélek válna belőlem.

Chin egészen fentre vitte a férfit, majd megállt vele egy helyen.

– Nem rajtad múlik, hogy rossz vagy jó lélek leszel-e? – kérdezte David.

– Még nem próbáltam, úgyhogy nem vagyok benne biztos, de szerintem nem. Nekem azt tanították, hogy ez a családtagoktól függ. Ha ők tisztelnek, meg emlékeznek, akkor minden rendben van. Ha nem, akkor… – Chin vállat vont. – Majd kiderül. De nem ez a lényeg. Nézd azokat!

Kerek lyukak voltak a bélésben, olyanok, amelyeken David ekkori méretében éppencsak átfért volna.

– Tudod, vannak zoknik, gombok meg pénzdarabok, amik be szoktak csúszni a fotelek meg a heverők párnái közé, és aztán végleg eltűnnek. Szerintem ezekbe kerülnek bele valahogy. Mind máshová vezet – mutatott rájukChin. – Általában nem ugyanoda. Ez itt szinte mindig a konyhai szekrények alá visz, de a többi folyton változik. Időnként a fürdőszobába, a kád alá lehet bennük kerülni, máskor a kandallóba, de előfordult már az is, hogy az emeleti hálószoba falikárpitja mögött lyukadtam ki. – Széttárta a kezeit. – Ha van ebben valami logika, akkor én még nem jöttem rá, hogy mi az.

– Akkor kimehetünk innen, ha eleget próbálkozunk, nem?

A nő a fejét rázta.

– Nem hiszem. Nekem legalábbis nem sikerült.A padlóra egyik járat se vezet, csak a kis résekben. Szerintem a nagymamád ezt is csak azért engedi nekünk, hogy így, ahogy bejárjuk a házat, jobban… hát, szétszóródjunk benne.

– Szétszóródjunk?

– Úgy, mint Sarah.

David összeszorította az ajkait, és bólintott. – Még többen is vannak itt rajtunk kívül? – kérdezte. – Akik már szétszóródtak?

– Nincs, nincsenek – rázta a fejét Chin. – Legalábbis nem hinném. Mióta Mrs. Wights felépítette a házát – ez, azt hiszem, körülbelül két hete volt –, csak Sarah-t láttam hozzá átjárni, aztán én jöttem hozzá az olajért. Már akkor is egészen áttetsző voltam. Nem is értem, honnan gondolta, hogy rajtam is fog a mágiája? Mire szétszóródnék, már rég eltűntem. – A nő vállat vont. – Szerintem még a nagymamád is próbálgatja, hogy mikor működik a varázsereje, és mikor nem.

David hallgatott és igyekezett gondolkodni, de nehezen sikerült neki. Hol a húga holttestét látta maga előtt, hol a gyöngy formájú cukrokat, és facsarta az orrát a fotel belsejében terjengő szúrós porszag.

Keserűen gondolt arra, hogy ő jó eséllyel elmondhatatlanul hosszú ideig marad a házban, mivel arra nem számíthat, hogy elhalványuljon. Ez csak akkor sikerülne, ha beszélhetne a húgával, és a lány megbocsájtása végre elüldözné az ő bűntudatát. Sóhajtott.

– Szeretnél még tudni valamit? – szólalt meg Chin. – Azt hiszem, már nem sokáig maradok.

David arra nézett, ahonnan a hangot hallotta. Meg kellett erőltetnie a szemét ahhoz, hogy észrevegye Chint.

– Mit mondott neked Sarah rólam? – kérdezte.

– Azt, hogy haragban váltatok el, és hogy még mindig dühös rád.

Igen, gondolta David. Lehet, ezért írta a búcsúlevelében, hogy az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor én is elutasítottam a segítségkérését. És most…

– Mennem kell. – Chinből szinte már csak a hangja maradt, és az is egyre halkult. – Kívánom, hogy belőled is jó szellem legyen, ha elhalványulsz!

– Én abban hiszek, hogy újjá fogok születni.

– Akkor valami nagyszerű helyen szüless újjá! – Az utolsó szavakat már alig lehetett érteni. Chin eltűnt.

– Köszönöm, hogy segítettél! – mondta David, de az volt az érzése, hogy ezt már csak ő hallotta.

A férfi tanácstalanul állt a fotel belsejében lévő járatok előtt. Mindenképpen tovább kell mennie innen, de merre? Végül találomra választott egy nyílást.

Letérdelt a járat előtt. Az ujjaiból egyre inkább eltávozott az erő, és ezért az alkarjaival is segítenie kellett, hogy szétfeszítse a fotel belső huzatában lévő hiányt. Ekkor fejjel előre belebújt. Érezte, hogy az anyag összeszorul körülötte, és magába szippantja, mint egy óriási szörnyeteg torka. Mikor a férfi kibukkant, hirtelen nagy hő csapott az arcába, és még nagyobb fényesség vakította el. Nehezen lélegzett a borzasztó melegben. Az egész teste, de leginkább a fejbőre viszketni kezdett az izzadástól, aztán, szinte azonnal, verejtékcseppek gördültek végig a homlokán, belefolytak a szemébe, csípték.

Mikor David valamennyire visszanyerte a látását, észrevette a kovácsoltvas kandallórácsot, ami összezárta őt a tűzzel. Felnézett, és ismét látta a lángokban tükröződni a húga haját. A férfi egyszer, mikor a lány már elköltözött otthonról, tudomást szerzett Sarah pénzügyi problémáiról, és elment hozzá, hogy felajánlja a segítségét, hiszen a húgának most hirtelen egyedül kellett fenntartania magát. Akkor látta először David a húga égővörös haját. A lány heves természete azonban nem változott: kiabált a bátyjával, azt mondta, nem kell neki David pénze, és tűnjön el messzire.

– Tudom, hogy dühös vagy rám – hörögte, mert még mindig nehéz volt lélegeznie.Az inge máris nedvesen tapadt a hátára. – Tudom, haragszol, és ezt meg is értem, Sarah. Az a helyzet, hogy végiggondoltam ezt az egészet, és értem, miért sértődtél meg, amikor pénzt ajánlottam neked az életed elkezdéséhez az új helyen. Tudod mit? Igazad volt. Lenéztelek, és nem ismertelek eléggé, nem tudtam, hogyan beszéljek veled, vagy hogy hogyan segíthetnék rajtad igazán. Ezt szeretnéd hallani? – David egy pillanatra lehunyta a szemét. – Most elégedett vagy?

A kandalló hirtelen fellobbant, és David egy pillanatig azt látta, hogy vörös hajszálak tűnnek fel a tűzben.

– Figyelj – folytatta a férfi –, azt is tudom, hogy amikor már kérted a pénzemet, akkor én nem adtam neked. Adnom kellett volna, nem törődve azzal, mennyit kiabáltál velem korábban, amikor még én ajánlottam fel a segítségemet. Igen, én is dühös voltam, és nem mondom, hogy most már egyáltalán nem vagyok az, de akkor félre kellett volna tennem az önérzetemet. Ez az igazság.

A nagy lángolás lassanként alábbhagyott: már sokkal inkább volt barátságos parázs, mint vakító, sárga fény: az a fajta tűz, ami mellé az ember odakuporodott egy sötét éjszakán, vagy húst sütött rajta.

A férfi elindult, körbe a tűzhely mentén. A kandallórácson át látta a nappalit, és érezte, hogy mennyire kicsi az ottani bútorokhoz képest. Mrs. Wights éppen felkelt a fotelból, és Davidet nézte merőn kék szemével.

– Úgy, szóval még mindig zaklatjuk a húgocskánkat? Nem hagyunk neki békét? Fiacskám, nem lesz ez így jó…

David hátrálni kezdett, de a kandallóban nem volt hová elbújnia.

Az öregasszony kinyitotta a kandallórácsot, és benyúlt a férfiért, aki most olyan kicsi volt, hogy elfért a banya egyik kezében. David háta a kandalló hátsó falának ért. Az öregasszony keze közeledett felé. Ekkor a tűz hirtelen belobbant. Égett szőr szaga szállt a kandallóban.

– Sarah, mit művelsz?! – kiabált az öregasszony. – Nem megmondtam, hogy maradj nyugton? – Erre a tűz lángolása alábbhagyott, sőt: a lángok meglapultak a fán, amit nyaldostak. – Így, így – szólt a banya –, jobb lesz így neked is.

 A férfi futni kezdett az egyik irányba, de Mrs. Wights fürgébb volt, és elkapta. Óvatosan tartotta, épp csak annyira szorította meg a férfit, hogy az ne tudjon menekülni.

– Van gyorsabb módszer is – Az öregasszony megszorongatta David egyik, már egészen bútortöméssé vált kezét. – Kíméletes akartam lenni veled, fiacskám, de hát aki nem tanul…

David az öregasszony kezébe harapott, aki visított, de nem engedte el őt, hanem a lábainál ragadta meg, és úgy tartotta, fejjel lefelé. A szeméhez emelte Davidet. – Mindig tudtam, hogy te voltál, aki miatt bedugtak abba az otthonba. Most legalább megkapod a magadét.

A férfinek vér tolult az arcába, szédült, és háborgott a gyomra. El nem tudta képzelni, mit tervez a boszorkány. Megölni nem tudja, ez igaz, de válogatott szenvedéseket okozhat neki. Talán összekötözi egy spárgával, és tűkkel szurkálja majd? Bezárja egy dunsztosüvegbe, és elteszi befőttnek?

Az öregasszony kivitte a kertbe. Elenged? Csak erre az egy gondolatra jutott Davidnek ideje, mert Mrs. Wights már meg is állt vele a madáritatónál. – Ettől egy kicsit feloldódsz majd – mondta a nagymama, kuncogott, és beleejtette az unokáját az itatóba.

Víz nyomult be David száján és orrán, és a férfi köhögni kezdett, de ettől még több folyadékot nyelt. A szemét, bár kinyitotta, de így sem igazán látott semmit, csak szürke ködöt. A lábai földet értek. Elrúgta magát, és elemelkedett a víz aljától. A feje kibukkant a madárfürdőből. Mélyet lélegzett, és nagyon sok vizet köpött ki. Ennek hatására majdnem ismét elmerült, de szerencsére tudott annyira úszni, hogy fenntartsa magát.Közben érezte, ahogy a karja és a lába gyorsan egyre erőtlenebbé válik, és már csak azért lebeg a vízen, mert a végtagjaiból szivacsszerű bútortömések lettek.

Talán ez az utolsó esélyem arra, hogy befejezem, amit mondani akartam. – Sarah, annyira sajnálom. Másképpen kellett volna viselkednem, és akkor még mindketten élnénk. – Annyi mindenről tudott volna még beszélni, de nem tudta, mennyi ideje van. – Igazából csak ezt szeretném kérdezni: meg tudsz bocsátani nekem?

A víz elszíneződött, rózsaszínű és sárgásbarna lett. Hirtelen fel is melegedett. David könnyűnek érezte magát benne. Amikor kiemelte a fél kezét a vízből, azt látta, hogy – bútortömés ide vagy oda – halványul.

– Nem tudom – szólalt meg a húga hangja. – Elég hirtelen jött mindaz, amit mondtál.

– Sarah! Hol vagy?

– Mindenhol, te lökött – mondta a lány. A hanghordozása egészen olyan volt, mint a fiatal Sarah-é, azé, akivel David még egészen jól megértette magát. – Ezt miért nem mondtad korábban?

– Mit?

– Hogy sajnálod. Tudod, mi látszott rajtad? Hogy borzasztóan nagyra vagy a jól sikerült kis életeddel, elégedetten üldögélsz az unalmas pácienseiddel, és megpróbálsz engem is ugyanolyanná tenni, mint amilyen te vagy.

– Ugyanolyanná, mint amilyen én vagyok? Ezt hogy érted?

– Olyasvalakivé, aki vakon engedelmeskedik a szüleinek, beáll a sorba, és unalmas, rendes ember lesz…

– Sarah, én ezt soha…

– Most már én is tudom – szakította félbe a húga. – Szóval köszönöm. Annyira jó, hogy végre elmondtad ezt az egészet.

Kis ideig csend volt. – Ezt te csinálod, hogy így fennmaradok a vízen? – kérdezte David.

– Igen. Klassz, nem? Nem hiszem, hogy nagymama észrevenné. Korábban nem voltam képes ilyesmire, csak mióta itt vagy.

– Akkor most átváltozom bútortöméssé, vagy sem?

– Már halványulsz, úgyhogy szerintem tökmindegy.

– Akkor is elhalványulok, ha fotelbélés lesz belőlem?

– Szerintem igen, mama ezzel nem tud mit kezdeni. Chin is félig fotel volt már, nem?

Ehhez David nem sokat tudott hozzáfűzni, úgyhogy nem is mondott semmit. Aztán egy ötlete támadt. – Sarah – szólalt meg. – Azt mondtad, te változtattad el a víz színét, és csitítottad el a tüzet, igaz?

– Igen, de ezt csak azért tudtam megcsinálni, mert beszéltél hozzám. Tudod. Erőt adott, hogy már vagy annyira kiborulva miattam.

–Figyelj, meg tudnál tenni még valamit?

Mrs. Wights még mindig ugyanott ült. David a kandallórács mögül figyelte. A nagymama kötögetett valamit, és hozzá egy kellemetlen kis dallamot dúdolt.

A fotelből kis, bíborszínű rostok nyúltak ki, felemelkedtek, és az öregasszony alkarjába fúrták magukat, a ruhán keresztül is. Mrs. Wights felordított, sikoltozott és menekülni próbált, de ugyanúgy, ahogy Davidnek, neki sem sikerült. Ekkor megpróbálta használni a varázserejét, a nappali polcairól sorjában zuhantak le a könyvek, sőt a csillár is fenyegetően kezdett lengeni, de a szorítás nem enyhült Mrs. Wights karján. Az a mágikus erő, amit az öregasszony addig Sarah jelenlétéből és feszültségéből nyert, elpárolgott. Az alakját egyre inkább átfogták a bútor anyagának bíborszínű rostjai, míg végül nagy sikoltozás közepette egészen a fotelba olvadt.

Mire ez megtörtént, Sarah már ott állt David mellett. Mindkettejüknek bizonytalanok voltak a körvonalai, és egy kicsit át is lehetett látni rajtuk.

– Még beszélni akarok veled, ugye tudod? – kérdezte Sarah. – Végre, hogy hajlandó vagy szóba állni velem.

– Igen – bólintott David. Elindultak, lassan kifelé a városból. – Mi lesz nagymamával?

– Vissza kellene mennünk érte, nem gondolod? Így szerintem csak benne ragad a fotelban.

A férfi a maga részéről ezt nem bánta volna, de vállat vont. Arra gondolt, hogy ha sikerül komolyan kibékülnie a húgával, akkor Sarah majd beszél Mrs. Wightsszal az érdekében.

Egész délután sétáltak, és csak késő éjjel értek vissza a városba. Addigra mindketten nagyon halványak voltak már, és még fáradtabbak a rengeteg beszédtől. Másnapra újabb találkozót beszéltek meg, hogy az összes időt kihasználják, amit még együtt tölthetnek. Hajnalra az öregasszony is kint volt a fotelből: a Chin ruhájából készült huzat nem sokkal a nő elhalványulása után eltűnt, megtörte a bútor és az egész ház varázsát.