S.M.Kinda: Mindenség Könyve -1.

Klió már egészen kicsi kora óta Rajmund bácsiéknál töltötte a nyár jelentős részét, vagy még pontosabban a bácsiék könyvtárában. Pici korában alig várta, hogy végre megtanuljon olvasni – biztos volt benne, hogyha megérti a könyvekben látható, különös és varázslatos írásokat, akkor csodálatos tudás birtokosává válik majd. Most, tizenegy évesen már tudta, hogy többé-kevésbé igaza volt. Imádott olvasni, imádta azt a rengeteg újdonságot, amit a könyvek szolgáltattak neki és imádta azokat a különös és kalandos világokat, történeteket, melyeket megismert bennük.

De minden egyes könyv közül a legérdekesebbeket Rajmund bácsi könyvtárában lehetett megtalálni. Akadt például olyan, melyben gyönyörű, látványos szöveget róttak sötétkék tintával – csak éppen a sok száz éves szöveget eddig senki sem tudta lefordítani, vagy éppen elolvasni. Izgalmasnak találta azt a könyvet is, amelyik akkora volt, mint egy ajtó, és még most, tizenegy évesen is azon gondolkodott, hogy vajon lesz-e egyszer olyan magas, mint ez a keményborítású kötet, amely a falhoz támasztva állt már évek óta. A legjobban azonban azokat a könyveket szerette, melyekbe színpompás, régen kihalt vagy talán sosem létező állatokat rajzoltak, ismertettek a több évszázaddal ezelőtt élt emberek. Már akkor is gyönyörködhetett a képekben, mikor még nem tudta megfejteni a leírt betűk jelentését.

Rajmund bácsi könyvtárában nem hemzsegtek az emberek, mivel kizárólag magán használatra tartotta fenn, így a családtagokon kívül csak a különleges engedéllyel rendelkező kutatók, tudósok léphettek be az impozáns, jó állapotú épületbe. Így a legtöbbször magányosan járhatott a polcok között, míg találomra ki nem választott egy érdekesnek látszó könyvet és olvasni nem kezdte, finom kekszet ropogtatva. (A bácsi csak hosszas kérlelés után engedélyezte a falatozást a féltve óvott könyvtárában, és megeskette őt, hogy mindig eltakarít maga után.)

Azonban előfordult, hogy nem egyedül lépett eme tudással meghintett varázslatos épületbe. A legjobb barátai abban városban éltek, ahonnan ő is származott, de itt, ebben a békés faluban is akadt olyan, akivel szívesen töltötte az idejét. Ő volt Szofi, a Rajmund bácsiék szomszédjában élő kislány, aki télen töltötte be a nyolcadik életévét, és inkább úgy tekintett rá, mint a mindig vágyott kishúgára, semmint barátnőjére. Szofinak szintén nem volt testvére, így biztos volt benne, hogy tévedés történt, és Szofinak valójában az ő családjába kellett volna megszületnie. Persze így sem panaszkodhatott, hisz a nyár nagy részét mindig együtt töltik. Ő olvasgat, Szofi pedig vagy őt rajzolta vagy azt, amit éppen nagyon érdekesnek talált. Jelenleg épp a kekszes doboz foglalkoztatta őt. Néha csak önmagában rajzolta, vagy mellé állított egy-két könyvet és addig abba sem hagyta rajzolást, míg tetőtől talpig fekete nem lett a grafittól.

A könyvtárnak volt egy másik látogatója is, akinek azonban Klió már kevésbé örült. Ő volt Rajmund bácsi legkisebb gyermeke, Hugó. Egyidősek voltak, ennek ellenére unokatestvérének nem kellett iskolába járnia. Magántanár járt hozzá, mivel korához képest meglehetősen okos volt, sőt, valójában igazi zseni. Klió úgy gondolta, szép dolog a tudás, na de nem kell minden egyes pillanatban felhívnia mások figyelmét arra, hogy ő mindent jobban tud. És Hugó pontosan ezt csinálta.

-… és mint mondtam, az univerzum folyamatosan tágul, ezért… – hadart Hugó, miközben a reggeli hőségben átvágtak a fák által árnyékolt udvaron, a könyvtár felé.

– Hányszor kell még elmondanom? – sóhajtotta ő, miközben próbált nyugodt maradni. – Nem szeretném, ha elmondanád, miről szól a könyv. Így már egyáltalán nem lesz érdekes, mikor olvasom.

– Én pedig már tizennégyszer magyaráztam el, Klió, hogy pontosan azért mondom el neked, miről szól az a könyv, hogy ne kelljen elolvasnod! – magyarázta élénken Hugó. – Különben is, az a könyv gyerekeknek szól!

Klió újra sóhajtott egyet.

– Még gyerek vagyok, Hugó, ahogy te is… és már azt is mondtam, hogy én inkább elolvasnám a könyvet! Sokkal érdekesebben írja le, mint ahogy te elmeséled! – Hugó sértetten igazgatta meg szemüvegét, és nagy levegőt vett, hogy visszavágjon, de Klió nem hagyott rá esélyt. – Inkább segíts szegény Szofinak!

Mindketten a kislány felé fordultak – Hugó kissé kelletlenül -, aki ott lépdelt mögöttük és kicsi kezeiben alig bírta cipelni a hatalmas vázlatfüzetét, a többféle keménységű ceruzáit, számtalan színes pasztellkrétáját, és az orra már most maszatos volt.

Klió Hugó kezébe nyomta a füzetet, ő magára vállalta a krétákat, így a kislánynak csak a ceruzák maradtak.

– Köszönöm… – rebegte a kislány.

– Máskor pedig szólj, ha segítség kell! – dorgálta őt Klió, ahogy egy nagytestvérnek illik.

Nem esett több szó közöttük a hátralévő, rövid úton. Hugó valószínűleg megsértődött, Szofinak nyilván már az járt a fejében, hogy mit fog következőnek rajzolni, Klió pedig csak élvezte a csöndet. Imádta, ha szépen, csendben elgyönyörködhet a könyvtár hófehér falaiban, a mogyorószínű, kétszárnyú faajtóban és a magasan lévő, tágas ablakokban.

– De furcsa! – Hugó hangjától megrezzent, mivel annyira lefoglalta a látvány, hogy el is felejtkezett arról, nem egyedül érkezett. – Tegnap elfelejtettük bezárni az ajtót? Nyitva van…

– Biztos vagyok benne, hogy bezártuk – mondta aggodalmasan Klió. Csak nem egy betörő?! Maradt egyáltalán még könyv odabenn?

Annyira megrémítette őt a könyvek elvesztésének lehetősége, hogy nem törődött félelmével, sem Hugóval, aki olyan hevesen rázta a fejét ellenkezéseképp, hogy majdnem leesett a szemüvege; sem pedig Szofival, aki félősen elbújt a háta mögött – egyszerűen csak lenyomta a rézszínű, díszes kilincset.

Az ajtó enyhén nyikorogva adta meg magát Klió akaratának – és végül feltárta előttük a változatlannak rémlő könyvtárhelyiséget. A négyszögletű asztalt, rajta egy doboz édes keksszel, mögötte a párhuzamosan elrendezett, könyvekkel kitömött polcokkal. Ezen kívül a széles szoba bal és jobb oldalán is, több méteres magasságig –egészen az égen szálló könyvlapok festett képével díszített mennyezetig – könyvek sorakoztak. Ezek előtt pedig egy-egy létra, hogy a magasabban fekvő polcokon lévő kötetekhez is hozzá lehessen jutni.

– Talán mégiscsak elfelejtettük tegnap bezárni… – mondta Klió határozatlanul, és azt remélte, ezzel őrülten dobogó szívét is sikerül megnyugtatnia. Mivel a másik kettő nem válaszolt, óvatosan rálépett a puha, bordó és fekete mintás szőnyegre. Hugó és Szofi követte őt.

– Talán szólni kellene Rajmund bácsinak… – mondta megszeppenve Szofi.

– Ugyan már, nincs itt senki! – mondta most már határozottabban Klió. – A zár nem volt megrongálva, tehát csak kulccsal jöhettek be ide. Talán épp Rajmund bácsi járt itt, csak elfelejtette bezárni, vagy ilyesmi, mikor elment…

Klió örült, hogy egyszer kezébe akadt egy krimi, amiben hasonló eset történt, mint most velük. Legalább végre valamiben tájékozottabb volt Hugónál.

– Apa sosem felejti el bezárni a könyvtárat! – mondta most nyomatékosan Hugó, és Klió magában igazat adott neki. Rajmund bácsi mindennél jobban vigyázott a könyvtárára. Arra gondolt, hogy tényleg vissza kellene menni a házba és értesíteni a bácsit a történtekről, de ekkor mintha valami mozgást látott volna hátul, a párhuzamos polcok között.

– Ki van ott? – kérdezte önkéntelenül, kiszáradt szájjal. Mégis mi ütött belé? Lehet, hogy az ősszel végre ötödik osztályba megy, de azért mégsem harcolhat egy felnőtt ellen, akinek talán még fegyvere is van!

– Menjünk innen! – hallotta maga mögül Hugó rémült, reszketeg hangú suttogását. Klió már-már rábólintott – de akkor szeme az egyik könyvre tévedt. Mi lesz, ha a rabló elviszi? Ha elvisz mindent, amíg ők segítségért szaladnak? Tudta jól, hogy ez butaság, hisz ki tudna több száz könyvet pár perc alatt elszállítani? Mégis arra gondolt, ha elmegy, cserbenhagyná a könyveket – legalábbis így érezte.

– Jól van… – mondta ki hangosan, bár ezzel nem volt tisztában. – Ti menjetek és szóljatok Rajmund bácsinak. Én itt maradok és vigyázok rá, nehogy megszökjön a könyvekkel.

– Micsoda?! – kérdezett vissza azonnal Hugó és ideges nevetést hallatott. – Miről beszélsz?! Na és hogyan fogod megakadályozni, hogy elvigye a könyveket? Hozzávágod a kekszes dobozt?!

Kliót annyira feldühítették Hugó szavai, hogy vakmerően elindult, a könyvespolcok felé.

– Tudom, hogy ott van! – kiáltotta az ismeretlennek. – Mit akar itt? Ha nem jön elő, hívjuk a rendőrséget!

Megkerülte az asztalt és önkéntelenül megfogta a szék támláját, melynek ismerős tapintása megnyugtatta őt. Elindult hát a polcok mellett és benézett az általuk alkotott kis folyósóra, hátha meglátja a behatolót. Arra nem is akart gondolni, hogy mit fog tenni, ha az ismeretlen egyszer csak ráveti magát. Már a negyedik polcot is elhagyta, mikor egy aprócska neszt hallott maga mögül, és riadtan fordult meg.

Elöntötte őt a pulykaméreg, mikor a riadt őzike szemű Szofival és Hugóval találta szemben magát.

– Mit csináltok itt?! – tátogta nekik. – Menjetek és szóljatok Rajmund bácsinak!

Mind a ketten a fejüket rázták. Klió csak a szemeit forgatta, és úgy döntött, egyelőre nem foglalkozik velük. Elindult ismét, elhagyott még egy polcot… majd még egyet…

Olyan hirtelen robbant elő az ismeretlen az éppen következő polc mögül, hogy megijedni is alig maradt idejük. Önkéntelenül hátráltak pár lépést; Hugó nekiment a mögötte lévő polcnak és a sarkában beverte a fejét.

Az alak szélsebességgel rohant kifelé, majd az ajtóban megállt és egy pillanatra visszanézett – úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül szó nélkül elszelelt.

Ők hárman pedig szótlanul, tátott szájjal bámultak az ajtónyílásra, Hugó a sajgó fejével volt elfoglalva, a két lány pedig azon gondolkodott, hogy csakugyan megtörtént-e, amit az előbb láttak.

– Ez egy fiú volt… – lehelte másodpercekkel később Klió. Amíg meg nem látta őt, addig nem is gondolt rá, hogy valójában egy hatalmas, csupa-izom, sebhelyes arcú, ápolatlan férfinak képzelte a betolakodót, aki kezében egy bunkós botot tart. Talán azért is döbbentette meg őt ennyire, hogy egy csapzott szőke hajú fiú ijesztette meg őket ennyire, aki nem sokkal lehetett idősebb náluk.

– Igen, mi is láttuk… – morogta Hugó. – Megnéznéd, hogy nem vált-e szét a koponyám?

Klió végre magához tért a döbbenetéből, leellenőrizte Hugó fejét – bár nagy púp éktelenkedett rajta, a dolgot nem ítélte halálosnak -, majd visszatértek a házba. Mivel Hugó szülei már rég elmentek otthonról, és még ikernővérei sem tartózkodtak otthon, felhívták Rajmund bácsit a munkahelyén. Mikor a bácsi meghallotta mi történt, szabályszerűen pánikba esett és megeskette a gyerekeket, hogy addig nem térnek vissza a könyvtárba, míg ő negyed órán belül haza nem tér, majd lecsapta a kagylót.

*

 A hazatérő Rajmund bácsit nem lepte meg, hogy fiát és két barátját a könyvtárban lelte meg. Azt azonban igen különösnek találta, hogy az asztalnál ülők arcocskái nem sápadtak voltak, riadt szemecskékkel, hanem sokkal inkább izgalmat tükröztek.

– Tudjuk, miért jött ide az a fiú – mondta Klió a bácsinak, amint megjelent az ajtóban. Klió ismét elámult, hogy apa és fia mennyire hasonlítanak egymásra. Hugó gyakorlatilag az édesapja fiatalabb mása volt. Ovális arcuk, élénk és intelligenciát sugárzó szemük – bár a bácsié most leginkább riadalmat sugárzott -, és göndör, gesztenyeszín hajuk – a bácsiéba már egész sok ősz hajszál virított – tökéletesen megegyezett.

– N-na és miért jött be? – kérdezte a gyerekek furcsa viselkedésén megrökönyödött bácsi.

– Gyere, megmutatjuk! – szólalt meg fontoskodón Hugó és a három gyerek már el is indult az egyik, polcok által létrehozott folyosón, a terem hátsó részébe. Lopva egymásra pillantottak és elmosolyodtak – milyen rejtélyes, titokzatos tudás birtokában vannak is ők!

Elértek a polcok végéhez. A terem hátsó fala mellett is könyvek sorakoztak egymáson: azok a kötetek, melyeknek nem jutott hely a polcokon. És ezek között, mint téglafalban egy díszes ajtó, a falnak döntve állt a hatalmas, két méter magas, cím nélküli könyv, melyet eddig soha, senki, semmiféle módszerrel nem tudott kinyitni.

Ránéztek Rajmund bácsi arcára, ami pontosan azt a döbbenetet tükrözte, mint pár perce az övéké is.

– Hiszen ez nyitva van… – lehelte Rajmund bácsi, majd odalépett a könyvhöz, és felnyitotta sötét borítóját. Ugyanaz a látvány tárult föl, mint az előbb Klióéknak is: egy teljesen üres lap. A bácsi óvatosan belelapozott a könyvbe, de egyetlen betűt, egyetlen kis mintát sem talált benne.

– Ezért jött volna az a fiú? – kérdezte tompán a bácsi. – Hogy kinyissa ezt a könyvet? De hát hogyan jutott be ide?

– Hugó azt mondta – szólalt meg élénken Szofi -, hogy a kisfiú a könyvből jött!

– Ugyan dehogy! – méltatlankodott a megnevezett piruló arccal. – Nem komolyan gondoltam! Biztos tegnap elfelejtettük bezárni az ajtót…

Nem felejtettük el bezárni az ajtót – mondta nyomatékosan Klió. Hugó csak a szemeit forgatta és az apjához fordult.

– Apa, szólsz a rendőrségnek?

– Mit mondhatnék nekik? – tárta szét a karját Rajmund bácsi. – Hogy bejött egy kisfiú a könyvtáramba, és kinyitott egy könyvet? Nem hinném, hogy sok értelme lenne. Ha az a fiú nem vitt el semmit, nem történt bűncselekmény… Mindenesetre mára beteget jelentek és itthon maradok, hátha visszatér a titokzatos kis idegen. Kíváncsi lennék rá, hogy miként nyitotta ki a könyvet… Jut is eszembe! Nem ismertétek fel őt?

– Ha felismertük volna, elmondtuk volna, ki az! – méltatlankodott Hugó. – Biztos vagyok benne, hogy nem idevalósi, még sosem láttam!

– Az még nem jelent semmit. – legyintett Klió. – Hisz senkit sem ismersz a faluból.

– Még én sem láttam sosem azt a fiút – szólalt meg most Szofi. Klió nagyot sóhajtott.

– Te sem vagy elég megbízható – mondta. – Csak annak az arcát jegyzed meg, akit le akarsz rajzolni!

– Lehet! – válaszolta Szofi nagy komolyan. – Azt a fiút nem akarom lerajzolni. Igaz, már nem is emlékszem rá, hogy néz ki.

– Értem – sóhajtotta a bácsi. – Akkor erről ennyit! Most pedig örülnék, ha hazajönnétek velem, nem akarom, hogy bármi bajotok e…

Rajmund bácsi nem tudta végigmondani a mondandóját, mivel a másik három egymás szavába vágva bizonygatta, hogy minden rendben van és lesz, és maradni szeretnének a könyvtárban.

A bácsi végül beleegyezett, hogy ott maradjanak, majd egy utolsó pillantást vetett az óriási könyvre és otthagyta a könyvtárat.

Senki sem sejtette, hogy ekkor kezdődött el minden.

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.9/10 (14 votes cast)
9 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kellemes, mesés, kissé varázslatos hangulatú írás, jó volt olvasni. Az elején lévő bevezető nem is sok, nem is kevés, pont jó. Néhol mondjuk hiányzik a névelő, valahol fölösleges, illetve előfordul, hogy a múlt és jelen idő keveredik a narrációban(„Persze így sem panaszkodhatott, hisz a nyár nagy részét mindig együtt töltik. Ő olvasgat, Szofi pedig vagy őt rajzolta vagy azt, amit éppen nagyon érdekesnek talált.”) De ezek könnyen javítható dolgok. Szívesen olvastam volna tovább, jó volt elmerülni benne. : )

  2. A stílussal alig van bajom, a mondatok nagyjából rendben vannak, de az egész nem elég jól működik a számomra. A világteremtés hiteltelen, a párbeszédek gyengék, a gyerekek karaktere erőtlen vonalú.
    A könyvtár alighanem milliókat ér még dollárban is, és Rajmond bácsinak munkahelye van, ahol beteget kell jelentenie, ha otthon marad. Ilyen könyvtárak gazdag családok birtokában vannak, és a tulaj legfeljebb beszól a titkárnak: Philipp, a Kjwrlirsbhj bank igazgatója csak a jövő héten jöjjön, mert ma nem érek rá.
    A vagyont érő könyveket nem tartják a hátsóépületben csak akkor, ha azok az épületek nagyon nagyok, így még rosszabb a rajzolt kép.
    A háttér hitelességét tovább gyengíti az események hiteltelensége. Ha az idegen fiú a könyvből érkezett, akkor az ajtót nem találhatják nyitva. Talán ki sem tudná nyitni. (Kulcsot is hoz magával?)
    Az elején az áll, hogy Klio legtöbbször magányosan járkálhatott a könyvtárban, aztán kiderül, hogy Hugó és Szofi rendszeresen vele vannak.
    Olvasgatunk a kétméteres könyvről, meg arról, hogy vajon megnő-e Klio valamilyen magasságúra, de az csak a végén derül ki egy fél mondatban, hogy a könyvet még senki sem nyitotta ki, de nem is lehet kinyitni.
    Fontosnak tartom ezeket a dolgokat, de legtöbb bajom a felesleges mondatokkal van. Megértem, ha a szerző néha húzza az időt, mert feszültséget akar kelteni, viszont ha közben nem kelt feszültséget, akkor csak az időhúzás marad.
    Pl.: „A legjobban azonban azokat a könyveket szerette, melyekbe színpompás, régen kihalt vagy talán sosem létező állatokat rajzoltak, ismertettek a több évszázaddal ezelőtt élt emberek.”
    Itt kapásból szinteket ugrana a feszültség, ha a kétméteres könyv kinyithatatlanságáról olvasnék, és arról, milyen kalandosan jutott hozzá Rajmund bácsi.

  3. Amíg olvastam, az járt a fejemben, hogy a Harry Potter sorozat nagy előnye az volt, hogy olvasásra késztette a gyerekeket, és ez a mese is valószínűleg ugyanezt tenné ( ha eljut odáig), viszont míg az előbbi pusztán a történetével, unszolás nélkül érte el ezt a hatást, addig a fenti meserészlet az arcomba kiabálja, hogy: „Olvasni jó, olvass te is sokat!”. Ezen kívül éreztem egy árnyalatnyi hasonlóságot a Tintaszív című filmmel, de ez nem baj.
    A kicsit erősnek érzett kampányolás ellenére érdekelne a folytatás, és talán a gyerekem könyvespolcára is tenném a későbbiekben. 🙂

  4. Ahogy olvastam az Attila hozzászólását elgondolkodtam. Ugyan tényleg igaza van szinte minden dologban, amit leírt, de amikor én olvastam valahogy ezek nem szúrták ki a szememet. Nem úgy mint a legtöbb pályaműnél. Szereintem ez az írás minden hibájával együtt jó kis olvasmány és be kell vallanom, hogy ez a harmadik olyan mű, amit szívesen megvennék a boltokban.

  5. A nyelvezet jó, a szöveg olvastatja magát. Az alaphelyzet ötletes, sok minden jót ki lehet hozni belőle. Tetszenek a gyerekek, bár a jellemük nem összetett, inkább egy-egy típust képviselnek.
    A háttérvilágról szívesen olvastam volna több információt is. Olyan kérdések merültek fel bennem olvasás közben: Mikor játszódik ez a történet? Rajmund bácsi mennyi idős? Hogy tett szert ekkora gyűjteményre? Honnan van az a nagy könyv? Hol van ez a könyvtár? A házzal, ahol élnek, egy kertben? Mekkora ez a melléképület. Jó nagy lehet, ha ennyi könyv elfér benne. Ha ennyire értékes könyvek vannak ott, miért nem őrzik jobban?
    Két logikátlanságot is felfedeztem benne. Vagy az én szemem siklott el felette, vagy nincs benne a szövegben, hogy honnan látja, tapasztalja Hugó, hogy nyitva van az ajtó? Ha nincs kulcsra zárva, de csukva van az ajtó, az nem látható messziről. Ha viszont Hugó lenyomta a kilincset, akkor miért nem nyitotta ki már ő az ajtót?
    A másik Rajmund bácsival kapcsolatos. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen pozícióban áll a munkahelyén. Ha egy sima alkalmazott, honnan volt pénze ekkora könyvtárra. Ha pedig valami főnökféle, akkor nem kell beteget jelentenie, csak beszól, hogy nem megy be.
    Mindenezek ellenére, amik közül egy sem orvosolhatatlan, tetszett ez az írás, szívesen olvasnám tovább!

  6. nagyon sok helyen találkoztam alanytévesztéssel, igeidő-problémával, hibás toldalékolással (pl: „a könyveket szerette, melyekbe színpompás, régen kihalt vagy talán sosem létező állatokat rajzoltak, ismertettek”) és egyéb, voltaképpen javítható hibával.
    színesnek, érdekesnek akar mutatkozni, de engem nem fogott meg. számomra nem elég gördülékeny a mondatfűzés, a helyzetek bemutatása, a megfogalmazás nehézkes, és sajnos a történet sem kötött le.

    sajnálom.

  7. Kedves Hozzászólók!

    Köszönöm mindenkinek, aki véleményt írt szerény kis alkotásomról. Kifejezetten örülök, hogy néhány embernek sikerült kellemes perceket szereznem, ez is volt a célom! 🙂
    A kritika pedig mindig jól jön, sokat tanul belőle az ember, most olyasmiket is észrevettem, amit sajnos a mű átolvasásakor nem. Egyetlen dolog van, amit szeretnék megemlíteni – bár sokat gondolkodtam rajta, hogy megtegyem-e -, mégpedig a kisfiú a könyvből jött-nyitott ajtó „ellentétét”. Azt, hogy a fiú a könyvből jött, csak feltételezik, és valóban ezt is próbáltam sugallni. A nyitott ajtó viszont esetleg másra enged következtetni… 🙂

  8. Legfeljebb azt tudnám felróni, hogy néhol lehetne fél mondattal rövidebb, és hogy az elején nem helyezed el a szereplőket, nem tudjuk, honnan jönnek, hol vannak, szóval hiányzik a perspektíva.
    Egyébként sehol nem akadtam meg, röpített a szöveg, a történet barátságos, a szereplők kedvesek, a zárás teljesen megnyert. Drukkolok és kíváncsian várom a folytatást! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük