S. M. Kinda: Gimnázium az Aranyló Fa Mögött I. – Örvény – 1. részlet

„Komolyan mondom, nem is akármilyen élvezet lenne több különböző világot látni – vettem át a szót. – Egy ilyen utazás, persze csak képzeletben, olykor annyira elszórakoztat; mi lenne, ha egyszer valóban megtennénk?”

(Bernard le Bovier de Fontenelle, ötös személyszámú)

0.

 A környék csöndes volt, nem hallatszott más, csak az enyhe szellő susogása, és néha egy-egy ajtónyitás. Kamilla úgy érezte, nem látják szívesen ezen a környéken, mintha még az őszi nap is miatta bújt volna el egy sötét felhő mögé. Arra gondolt, a takaros házak egyikében sem laknak nullás személyszámúak, ő az egyetlen ilyen ott. Ráadásul épp komoly árulásra készült, és biztos volt benne, hogy ez meglátszik az arcán is, ami miatt még inkább kívülállónak érezte magát. Valójában nem tartozott ebbe a világba.

Neki is, mint minden embernek, a személyszáma határozta meg az életútját. Ez mutatta meg, ki milyen képességekkel rendelkezik, és hogy milyenhivatást fog majd betölteni felnőttkorában. A születési dátumból könnyedén ki lehetett számítani: egyszerűen csak addig kell összeadni a számjegyeket, míg egyetlen szám lesz a végeredmény. Ebből pontosan kiviláglik, hogy az illetőnek mik az erősségei, és milyen munkára alkalmas.Azonban akadtak olyanok, akik nem viselkedtek a személyszámuknak megfelelően.Őket nevezték nullásoknak. Kamilla e számítás alapján az egyesek közé tartozott, ám hiányoztak belőle e jegy legfőbb tulajdonságai: az önbizalom és a vezetői képesség. Ezért került ebben az évben a Gimnázium Az Aranyló Fa Mögött elsős nullásai közé.

Tudta, hogy osztálya nagyon megharagszik majd rá. Péntek délután találták meg a füzetet a könyvtárban. Annak barna bőrkötésén a kilencesek dombornyomott jele díszelgett: egy körbe zárt kilencszög. Egyetlen más személyszámú sem vehette a kezébe, mert olyan titkokat rejthetett, amit a többi számú nem értett volna, vagy nem tudhatott róla. Osztálytársa, Salamon szerint ők, mint nullások, akik a kilenc közül egyik személyszámba sem tartoztak, még nagyobb bajba kerülhetnek, ha megtalálják náluk. Kamilla erős bűntudatot érzett, hisz mégiscsak ő tehetett róla, hogy hozzájuk került.

Megszavazták, hogy csak a füzetről beszélnek osztályfőnöküknek, a benne található versről, annak felolvasásáról és az azt követő különös eseményekről nem. Akkor már eszükbe sem jutott, hogy visszavigyék azt az iskola könyvtárába, pontosan oda, ahol találták. Féltek vele mutatkozni, féltek a lebukástól, de még jobban tartottak a következményektől. Nem akarták, hogy egy kilences személyszámú füzete ott heverjen a mindenki által használható részlegen. Osztályfőnökük, Sass Urszula tanárnő nem kedvelte őket – valójában minden nullás iránt így érzett –, de úgy vélték, ha elmagyarázzák neki a helyzetet, akkor számíthatnak a segítségére.Salamon dühösen hangoztatta véleményét, mely szerint a tanárnő nyomban kirúgatja őket, amint átadják neki a füzetet, de ennyire súlyosnak senki sem ítélte a helyzetet. Más tanár szóba sem jöhetett. Mivel alig egy hónapja kezdtek a Fa Mögöttben, fogalmuk sem volt, kivel oszthatnának meg egy ekkora titkot. Egyiküknek sem jutott az eszébe, hogy a szüleiktől kérjenek segítséget, és Kamilla ezen őszintén csodálkozott, bár sehogyan sem tudott magyarázatot találni viselkedésükre.

Kamilla egyedül maradt a véleményével, mely szerint a tanárnőnek tudnia kell a felolvasásról. Ám ennyire senki sem bízott meg Urszulában, és ezért egyiküket sem hibáztatta. Ő maga is erős ellenszenvvel viseltetett az irányában, egészen a beiratkozás napja óta. Az igazgatónő irodájában találkoztak először. Erre azért került sor, hogy mint osztályfőnökével tudassák Kamilla különös betegségét, a várható rosszulléteket, és hogy ilyenkor mi a teendője. A lány ugyanis súlyos betegségben szenvedett, bár arra a kérdésre, hogy pontosan milyen kór emészti, egyetlen orvos sem tudott válaszolni. Gyengeségére és a gyakori ájulásokra nem találtak magyarázatot.

Ha valaki ránézett Kamilla vállig érő, fekete hajjal keretezett sápadt arcára, szánalom jelent meg a szemében, vagy csak zavartan félrefordította a fejét. Ha a betegsége szóba került, mindenki úgy bámult rá, mintha nagyon sajnálnák őt. Mindez csak egy pillanatnyi, a társadalom által elvárt álarc volt, és néhány perccel később már el is felejtkeztek róla. Ez nem zavarta Kamillát, ő annak örült, ha senki sem gondol rá, ha senki sem foglalkozik vele. Urszula reakcióját legalább őszinténeklehetett nevezni: arcán megjelentek az undor és a megvetés jelei,hiába próbálta titkolni ezeket az érzéseket. Kamilla ezt talán még el is viselte volna – ám azt már megbocsáthatatlannak tartotta, hogy a tanárnő ugyanilyen pillantással mérte végig édesanyját is.

Ennek ellenére úgy érezte, most csak Urszula segíthet rajtuk, mondjanak a többiek, amit csak akarnak. Egyedül a tanárnő tudhatja, mi a teendő. Bár osztályfőnökük utálta a nullásokat, megértette őket, még ha ezzel valójában nem is volt tisztában. Kamilla azonban ösztönösen érezte ezt, mint ahogy azt is, hogy a szülei csak pánikba estek volna, ha beszámol nekik erről a dologról.

Egész hétvégén Kamilla vigyázott a füzetre,majd hétfőn reggel, az osztályfőnöki előtt bevallotta a többieknek, hogy belenézett.

Nem mert Salamonra nézni, de tudta, hogy a fiú milyen elképedt arcot vágott.

– Ezt nem hiszem el… – hallotta a fiú csalódott hangját.

– Te belenéztééél? – vigyorgott rá kajánul Koppány, és látszott rajta, hogy remekül szórakozik.

– És mi van benne? – hajolt oda hozzá Viola, és ő a számtalan színes karkötőjét bámulta, csak hogy senkinek se kelljen a szemébe néznie. Nagyot nyelt, csak ezután válaszolt.

– Egy vers. Csak egy pár soros vers.

– Nézzük meg! – Koppány már nyúlt is a füzetért, de Salamon megelőzte, és rátenyerelt.

– Nem-csinálunk-vele-semmit! Visszavisszük a könyvtárba!

– Jaj, ne légy már ilyen beszari! – forgatta a szemét Viola. – Mit számít, ha mi is belenézünk? Kamilla is megtette, mégsem történt semmi baj. Csak megnézzük, és utána vissza is visszük!

Egyedül Salamon ellenkezett, aki,miután látta, hogy veszített, dúlva-fúlva visszaült a helyére és nem foglalkozott velük tovább. Kamilla némi bűntudattal nyitotta ki ismét a füzetet, és megkereste benne a hatsoros versecskét. A hátul álló Linda megkérte, hogy olvassa fel hangosan, mert ő és még néhány osztálytársa nem fértek a közelébe, így nem láthatták. A lány némi lámpalázzal viaskodva reszketeg hangon nekikezdett.

Súlyos hibát követtek el, nem kellett sok idő, hogy erre rájöjjenek.

Kamilla elhallgatott, majd felnézett a többiekre, és meglátta Flóra riadt arcát… A háta mögött ekkor jelent meg nekik először az idegen lány, hogy egy pillanattal később semmivé váljon. A teremben másodpercekig egyetlen pisszenést sem lehetett hallani, majd mind a nyolcan egyszerre kezdtek el beszélni. Linda tért elsőként magához, csöndre intette őket, és figyelmeztette társait, hogy becsöngettek, és hamarosan megérkezik az osztályfőnök.

Hirtelen elhatározásból döntöttek úgy, hogy Urszula tanárnőre bízzák a füzetet, és mégsem viszik vissza a könyvtárba. Nem maradhatott náluk, ám megbeszélték, hogy a felolvasásról hallgatnak. Mivel osztályfőnöki óra következett, jó megoldásnak tartották, hiszen azonnal megszabadulhattak tőle. A tanárnőt érdekelte az eset, még a könyvtárba is le kellett menniük, hogy megmutassák, hol találták pontosan. Végül ő vitte haza az irkát.  Kamilla nem értette ezt a hirtelen támadt nagylelkűséget. Furcsának találta, hogy a többieknek mindez nem tűnt fel. Arra gondolt, hogy nem érdekelte őket a tanárnő indoka, egyszerűen csak örültek, hogy a gond végre kikerült a kezükből – legalábbis azt hitték. A bajok azonban súlyosbodtak, ezért is döntött Kamilla a beavatás mellett.

Egyelőre nem gondolt arra, miként néz majd osztálytársai szemébe, és vallja be nekik, hogy elárulta őket. Főként Salamon reakciójától félt, mert a fiú mindeddig kedvesen viselkedett vele. Ha megtudja, hogy elárulta a titkukat gyűlölt osztályfőnöküknek, ez minden bizonnyal megváltozik majd. Már azóta érzett némi hűvös távolságtartást a fiú részéről, hogy az megtudta, belenézett a füzetbe.

Most ott toporgott Urszuláék derékig érő, kovácsoltvas kapuja előtt, és a méregzöld színű, kétemeletes házat bámulta. Azt remélte, hogy egyszer csak kinyílik a sötét bejárati ajtó, megjelenik a tanárnő, és ő megkímélheti magát a becsöngetés feszültségétől. Tudta, hogy a legnehezebb lépés megnyomni azt az átkozott gombot a „Csengő” felirat alatt. A további események már mind olyan könnyűek, hisz akaratlanul jönnek egymás után, nem lesz rájuk befolyása, csak el kell indítania az egészet.

Bárcsak képes lenne átlátni a falakon, be a szobák belsejébe! Ha látná Urszulát, talán könnyebben menne neki ez az egész…

Tovább nem terhelhette magát a feszült gondolatokkal, mert kinyílt a bejárati ajtó – de nem Urszula barátságtalan tekintete lobbant elő, hanem egy világos hajú, zöld szemű férfi kedves mosolya. Kamilla felismerte benne Szőke Lórándot, a híres festőt, és a tanárnő kedvesét.A férfi hatosként tartott előadást a tájékoztató órájukon. Ezen az órán mindig különböző személyszámú emberek mondtákel a nullásoknak az adott számon belüli szakmai lehetőségeiket. Például egy festő mellett bármelyik nullás lehetett ecsetmosó vagy takarító.

– Láttalak a műtermemből – mosolygott rá, és felfelé mutatott. – Erre nyílik az ablak. Te Urszula egyik diákja vagy, igaz? Emlékszem rád a tájékoztató óráról.

– I-igen! – cincogta ő, és azt kívánta, bár lenne benne legalább egy kicsi eredeti száma, az egyes belevalóságából. – A tanárnővel szeretnék beszélni. Nagyon sürgős lenne – tette még hozzá, mert úgy érezte, magyarázattal kell szolgálnia a hétvégi és személyes megkeresés miatt.

– Persze, gyere csak be!

Odabenn rend uralkodott, és a sötét, jó minőségű bútorok, hatalmas ablakok mind gazdagságról árulkodtak. Kamilla megpróbálta elképzelni, amint Urszula takarít, de egyszerűen képtelen volt rá. Ezután hirtelen bevillant neki édesanyja alakja, kezében egy tisztító ronggyal, és e képtől valamiért még jobban megutálta a tanárnőt.

– Megyek, szólok neki. Fenn van, az emeleten. Addig ülj csak le.

Kamilla helyet foglalt az egyik bőrfotelben.Nagyon oda nem illőnek érezte magát. Hamarosan lépteket hallott a lépcső irányából, és meglátta a kardozástól kiizmosodott, fekete hajú, szikrázó szemű Urszulát. Minden porcikájából sütött, hogy nem örül a látogatásnak.

– Kérsz valamit inni? – köpte oda neki Urszula, ezzel beléfojtva illedelmes köszönését. Kamilla torka összeszűkült, ennek ellenére kért egy kis gyümölcslevet, csak hogy legyen majd valami a kezében.

Urszula egy darabig a konyhában pepecselt, majd néhány perc múlva teli kávéscsészével és egy pohár baracklével tért vissza. Kamillával szemben foglalt helyet, és olyan vehemensen kavargatta kávéját, hogy néhány forró pöttyöcske a kézfejére csöppent, de ezt látszólag észre sem vette.

– Honnan tudtad, hogy itt lakom? – dobta neki a kérdést a tanárnő, és ő majdnem hátrahőkölt.

–Tudja, láttam már magát itt, nem rég költöztünk a környékre, és…

– Miért költöztetek el?

– Öh… Vidéken laktunk eddig, de az itteni orvosok talán tudnak segíteni a betegségemen, legalábbis kísérleteznek valamivel, és mivel egyébként is most kezdtem az Fa Mögöttben, a szüleim úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha ideköltözünk, még támogatást is kaptunk egy lakásra a Szamóca utcában és…

– Jól van, elég már, most már emlékszem! – dörrent rá Urszula. – Olyan kis szerencsétlennek tűnsz, mégis mennyit beszélsz! Mondd, miért jöttél?

– A… – Benne rekedtek a szavak. Akaratlanul is a lépcső felé kapta a tekintetét, és Urszula azonnal rájött, mitől fél.

– Ne izgulj, Lóri odafenn festeget, nem zavar minket.

– A kilences füzetről van szó – hadarta Kamilla, hogy minél előbb túlessen rajta. A tanárnő nem látszott meglepettnek, és akkor a lány rájött, hogy mindvégig tudta, miért látogatta meg őt.

– Miért pont most? – sóhajtotta Urszula. – Tudod, szörnyen másnapos vagyok, hajnali négykor értem haza… Miért kell pont most a füzetről beszélned?

Kamilla igyekezett közömbös arcot vágni. Úgy gondolta, egyetlen tanár sem beszélne diákjainak a másnaposságáról, bár az igaz, hogy osztályfőnöküket e téren eléggé… különleges lehetett mondani. Talán, ha nem lenne nullás, akkor vele is másképp viselkedne.

– Sa-sajnálom, de van a füzetben valami…

Urszula eddig a szemét dörzsölgette, de ekkor ráemelte tekintetét. Kamilla annyira rühellte azokat a sötét íriszeket, szörnyen barátságtalannak tartotta. Mennyivel kedvesebb édesanyja halványszürke szeme!

– Azt hittem, nem néztetek bele. – A tanárnő hangjából semmit sem lehetett kihallani, Kamillának mégis az volt az érzése, Urszula nagyon is jól tudta, hogy beleolvastak a füzetbe.

– De, igen. Először én, otthon… Azután elmondtam a többieknek, hogy találtam benne egy verset, és…

– Milyen verset? – Urszula hangja sürgetővé vált, és végre igazi érdeklődést látszódott az arcán. Kamilla arra gondolt, milyen furcsa, hogy ő nem nézte meg a füzetet.

– E-egy buta kis versecske, nem igazán emlékszem rá, hogy is szól pontosan… A többiek is látni akarták, én meg hangosan felolvastam, azután… – Furcsa, nyekkenésszerű hanggal rekedt meg benne a mondanivaló. Elcsodálkozott ezen. Szívesen mondta volna tovább, de egyszerűen nem ment neki. Először maga sem értette az okát, majd hirtelen formát öltött elméjében a sötét hajú, idegen lány, aki a semmiből bukkant fel a padja mellett, és halott szemével a füzetet bámulta… Kamilla ekkor döbbent rá, hogy fél. Mások biztosan nem hinnék el neki, de ez igencsak ritkán fordult elő vele. Nem félt az emberektől, a kezelésektől vagy a haláltól – egyszerűen csak szégyellte magát, amiért egy ilyen életre képtelen lény, mint ő,  normálisemberek között jár. Másságára az is ráerősített, hogy már gyermekkorától kezdve egyértelművé vált, nullás lett belőle. Ám ilyen testét reszkető félelmet még sosem élt át.

– Ó, az Univerzum minden atomjára kérlek, nyögd már ki!

Kamilla már el is felejtette, hogy Urszula ott van vele – hajlamos volt az embereket figyelmen kívül hagyni, de nem közömbösségből, épp ellenkezőleg. Nem tartoztak egy világba, így a másiknak észre sem kellett volna vennie őt.

– Megjelent egy lány – mondta, legalábbis a hang az övére hasonlított. Urszula értetlennek látszott.

– Miféle lány?! Valaki kihallgatott titeket?

Kamilla megrázta a fejét.

– Nem.Az egyik pillanatban ott állt a hátam mögött, a következőben meg már nem. Felolvastuk a verset, ezután jelent meg a padom mellett, de aztán hirtelen köddé vált. És azóta többször is visszatért. – Kamilla nagyot nyelt. Kíváncsi lett volna rá, hogy ez is a félelem tünete-e. – Láttuk őt néha az osztályban. Csak felbukkan néhány másodpercre, majd eltűnik. De ma reggel – mély levegőt vett, hogy tüdeje végre hatalmasra táguljon és kiszoruljon belőle ez a ragacsos érzés –, ma reggel megjelent nálunk is, a házunkban. Láttam őt, amikor felébredtem. Csak állt és bámult rám. Majd megint eltűnt.

Urszula csak nézett rá, és a lány arra gondolt, most épp azt próbálja kitalálni, hogy igazat mondott-e. Vizsgálódása végén olyan kérdést tett fel, amire Kamilla egyáltalán nem számított.

– Hogy néz ki?

Kamilla megdöbbent. Talán a tanárnő tudja, kiről van szó? Tényleg… Hogy is néz ki az a lány? Már olyan sokszor felbukkant előtte, de valahogysosem tudta alaposabban szemügyre venni őt.

– A mi egyenruhánkat hordja – kezdte végül azzal az információval, amit biztosan tudott. – A nyárit. Olyan idős lehet, mint én. A haja dús és fekete. Azt hiszem… Azt hiszem, ennyit tudok mondani róla.

Kamilla nem tudott rájönni, hogy a tanárnőnek mondott-e bármit is ez a leírás, tekintete ugyanolyan kifürkészhetetlen maradt, mint mindig.

– Értem – mondta sokára Urszula. Lerakta teli kávéscsészéjét az asztalra, és közölte vele, hogy most már menjen haza, és majd hétfőn, az osztályfőnöki órán megbeszélik a további teendőket, addig továbbra is hallgasson a történtekről.

Kamilla nem tehetett mást, engedelmeskedett neki, pedig szívesen kiderítette volna, mit jelentenek a tanárnőnek ezek az információk.

 0.

 Sass Urszula, a 9/0-ok osztályfőnöke borzasztóan igazságtalannak tartotta a helyzetét, és a beteg lány látogatása óta ez az érzés még inkább felerősödött benne. Ő maga is a Fa Mögöttben végzett, és kiváló eredménnyel tette le az érettségit. Az egyetemen a harcművész szakot választotta, és bekerült a legjobbaknak fenntartott méregfog kardtechnika szakirányra. Két év után azonban úgy érezte, nem ez a neki való pálya, ő inkább szeretné átadni terjedelmes és alapos tudását a fiatalabb generációnak, ezért átiratkozott az ötéves tanárképzésre. Diplomája szintén kitűnőre sikerült, és innen egyenes út vezetett régi iskolájába, ahol tárt karokkal fogadták, mint testnevelés, meditáció és kardtechnika oktatót.

Jeles érdemei ellenére mégis a nullások osztályfőnöke lett ott tartózkodása második évében.

Pontosan emlékezett arra a pillanatra, amikor közölték vele a hírt, hogy hamarosan a kilencedikes nullások osztályfőnöke lesz.Azt hitte, vicc az egész. Ám harsány kacagására az igazgatónő szúrós pillantással felelt, így hamar rájött, hogy csúfos igazságtalanságot követtek el ellene.

A Fa Mögöttet igen jó hírű iskolaként tartották számon, hiszen oda csak a legjobbak kerülhettek be. A legjobbak és a nullások. Az egész országban csak ebben az oktatási intézményben foglalkoztak velük, mivel a szakértők úgy vélték, a kiváló tanulók mellett a nullások is jobb eredményeket érhetnek el. Urszula ezen mindig jót kacagott, és bizalmas társaságban „a társadalom szégyeneinek” nevezte a kilenc személyszámból kihullott egyéneket.

A hivatalos magyarázat szerint általában valamilyen trauma miatt változott meg a nullások születésükkor megkapott személyisége, de akadt olyanra is példa, hogy az ok sosem derült ki. Urszula azonban úgy vélte, csak bosszantani akarták a normális embereket, vagy esetleg valamilyen különös és undorító mutációban szenvedtek. Az a buta lány, Kamilla, az előbbiek közé tartozott, hisz a gyermekkorától őt sújtó veszélyes és titokzatos betegsége miatt vált ilyen visszahúzódóvá. Nem mindenkinél lehetett ilyen egyértelműen meghatározni az indokokat. Koppány, a híres és befolyásos Köves család sarja kilencesnek született, ám minden bölcsesség, spiritualitás iránti érdeklődés, önzetlenség hiányzott belőle. Hogy miért lett ilyen, senki sem tudta megmagyarázni, és ebben Urszula saját elméletét látta igazolni.

Egyáltalán nem értett egyet a kutató asztrológusokkal, akik szerint a nullások közül egyáltalán nem kerül ki több bűnöző, mint a többi személyszámú közül. Urszula tudta, hogy semmirekellők, megtagadták a természet és az Univerzum törvényeit, és legfeljebb csak arra lesznek jók, hogy kitakarítsák az iskola mosdóit vagy megtisztítsák egy harcos fegyverét. Náluk ez jelentette a szakmai csúcsot, hisz a legtöbb esetben még munkát sem kaptak. Diákkorában próbálta megnevelni ezeket a selejteket – persze a tanárok tudta nélkül –, de a legtöbbjük még arra sem vette a bátorságot, hogy legalább úgy tegyen, mint aki vissza akar ütni.

Ezeket a gyerekeket pedig most az ő felügyeletére bízták. Ez a helyzet alapból rontott a kedélyállapotán, és teljesen elvesztette a tanítás iránti motivációját. Ám akadt valaki, aki különös tehetséggel kuszálta össze még jobban a dolgait.

Ezt az embert Biblio Oszkárnak hívták, és őt nevezték ki a 9/3-ok osztályfőnökének. Az idétlen, vöröskleopátra frizurát viselő férfi egy vérbeli hármas, egy igazi szórakoztató, akivel egy évfolyamba jártak.Akkor lett közöttük ellenségesa viszony, hogy Urszula visszautasította a férfi randi meghívását, még valamikor tizenegyedikben. Eddig alig foglalkozott gyerekes viselkedésű kollégájával, de a férfi ez év szeptemberében rászolgált az „Akit Urszula Legjobban Utál” címre.

Oszkár már az évnyitón megkereste Urszulát, hogy mélységes sajnálatát fejezze ki, amiért csak a nullásokat kapta. Mindazonáltal örömmel tudatta, hogy ő tökéletesen jól érzi magát, és már most büszke egyik új tanítványára, bizonyos Dalos Piroskára, aki bekerült a Hármasok Párbaja elnevezésű tévés vetélkedőbe. E csodálatos műsorban a szórakoztatóipar száma alá tartozók mérhetik össze tudásukat, ám a végén csak egyetlen emberé lehet a dicsőség és a többmilliós főnyeremény.

Urszulát ez kevéssé érdekelte, és talán el is felejtette volna az egészet, ha néhány héttel később az igazgatónő nem hívja az irodájába, ahol rajta kívül a kárörvendő mosolyú Oszkár várta őt. A férfi azt állította, a Párbaj okozta rengeteg teendő mellet nem jut ideje felkészíteni osztályát az október 23-i ünnepélyre, amit hagyományosan a 9/3-s osztály tartott meg. A férfi a 9/0-s osztályt javasolta szervezőnek, elvégre ők egyértelműen rengeteg szabadidővel rendelkeznek, ráadásul a nullásoknak elég nagy szerep jutott a forradalom kirobbantásában.

Urszulát a férfi mondandójánál csak az igazgatónő helyeslése döbbentette meg jobban.

Így végül, az iskola történelmében először, a 9/0-s osztály készíthette a műsort október 23-ára. Urszula nem sokat törődött az egésszel, egyszerűen megparancsolta diákjainak, hogy keressenek verseket, valami szöveget, állítsák össze a műsort, és ő a végén majd leellenőrzi.

Azóta már rájött, hogy ezzel nagy hibát követett el. Nem sokkal azután, hogy kiadta a feladatot a kölyköknek, azok rémes hírrel fogadták: találtak egy kilences füzetet.

– Szóval, egészen véletlenül találtatok rá. – Urszula elgondolkodva forgatta kezében a kilencszöggel jelzett könyvet azon a bizonyos osztályfőnöki órán. A hátuljára egy apró betűs évszámot nyomtattak, valószínűleg a kiadás dátumát: 1991. A tanárnő szeme megrebbent, de ezt senki sem vette észre.

– Így van – helyeselt a tanári asztal előtt álló Csizmás Linda, az osztályképviselő. Ő adta át a könyvet és mesélte el megtalálásának történetét.

Urszula feltekintett rá. Arra gondolt, hogy ez a mereven álló lány a szigorú tekintetével, az összezárt, dús ajkával, sőt, még a természetellenesen egyenes hajával is pontosan úgy nézett ki, mint egy katona. Gyorsan kidobta elméjéből e megjegyzést: cseppet sem volt normális, hogy a lány ilyen. Kettesként – Urszulának első dolga volt kiszámolni diákjai születési dátumából, mely számhoz tartoznak eredetileg – kedvesnek, határozatlannak kellene lennie. Még az egyenruha is egészen másképp állt rajta, mint a többi diákon. Fekete garbót viselt – ez természetesen nem tartozott az egyenruhához –, rajta az óarany mellényt, annak bal oldalán az iskola címerének hímzett mása: azAranyló Fa, mellette a kék tó. Eredetijük odakinn terült el, az iskola épülete előtt. Persze a fa még mindig egészséges, zöld lombját viselte, és a tó valójában nem tengerkék színben tündökölt, hanem közönséges pocsolyaszínben. A szintén óarany, könnyű anyagból készült, térdig érő szoknya is merevebben állt a lányon. Linda e viseletben inkább tűnt az iskola egyik biztonsági őrének, semmint diáknak.

Urszula elszakította gondolatait a lányról, hogy egy másik felé forduljon: a padjában ülő Sugár Kamilla összerezzent a tekintete alatt.

– Szóval te találtad meg?

Kamilla nem felelt, csak bólintott. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elsírja magát. Urszula legszívesebben felpofozta volna. Óvatosan lerakta a könyvet az asztalra, és végigtekintett diákjain. Csak kevesen viszonozták a pillantását.

– Azt állítjátok, hogy egészen véletlenül találtatok egy titkos, kilencesek által használt füzetet, méghozzá odalenn, a könyvtár mindenki által használható részében. Majd épp akkor járt arra a könyvtárosnő, hogy a záróra miatt kirakjon titeket, ezért azt láttátok a legjobb megoldásnak, ha elrakjátok.

Egyesek bólintottak, mások nem reagáltak semmit.

– Az eszetekbe sem jutott, hogy átadjátok a könyvtárosnőnek?! Mégis hogy gondoltátok?

A diákok összenéztek, végül Salamon válaszolt neki.

– Minden olyan gyorsan történt! Ráadásul ha bárki meglát nálunk egy kilences füzetet, azonnal kirúgnak…

Urszula erre magasba vonta a szemöldökét. Egyáltalán nem értett egyet a fiúval. Az igazgatónő toleráns ember hírében állt, és nem különböztette meg a nullásokat a többi személyszámútól. Bizonyára igazságosan döntött volna az ügyben. Ezt azonban nem akarta diákjai tudomására hozni, nincs azzal semmi gond, ha van bennük egy kis félelem.

Ismét felemelte a füzetet, majd az asztala zárható fiókjába rejtette. A kulcsot gondosan elrakta szoknyája zsebébe, majd felpattant.

– Gyerünk, lemegyünk a könyvtárba! Ha kérdezik, természetesen az ünnepélyhez gyűjtünk anyagot!

Kamilla azt állította, hogy néhány Kassák Lajos és Mészöly Miklós kötet között lapult a könyv. Orsi, a könyvtárosnő javasolta nekik, hogy az ő műveik között is keressenek valami használhatót. Kamilla odament, és találomra levett a polcról öt-hat, egymás mellett lévő könyvet, majd az asztalukhoz vitte. Csak jóval később vették észre, hogy ott bújik meg közöttük egy számukra tiltott írás, és mielőtt bármit mondhattak vagy cselekedhettek volna, Orsi megjelent, hogy figyelmeztesse őket a zárórára, neki pedig az ijedtségtől nem jutott más az eszébe, minthogy a táskájába rejtse a könyvet. Mindez péntek késő délután történt, így egész hétvégén nála maradt, hétfőn pedig bevitte az iskolába, hogy társaival megbeszéljék további sorsát, és azt állította – ahogy a többiek is –, hogy nem néztek bele.

Urszula tudta, hogy hazudnak. Harcosként megtanították neki, miként ismerje fel a hazugság nonverbális jeleit – szemkontaktus kerülése, hangszín szinte észrevehetetlen megváltozása, miegymás –, ezért azt is tudta, hogy a megtalálásával kapcsolatban igazat mondanak. Így viszont felmerült benne a kérdés: hogyan kerülhetett az ő könyvtárukba ez a könyv? Ilyet kizárólag egyetemen használnak a kilencesek. Az is súlyos vétséget követett el, aki elhagyta, de még nagyobb büntetésre számíthatnak a többi személyszám tagjai, akik birtokba vették. Ez ugyanolyan, mintha egy nyolcas kardja, vagy egy hetes okkultista kellékei illetéktelen kezekbe kerülnének: akár életfogytiglan is elzárhatják a bitorlót!

Kamilla megmutatta neki, honnan vette el a könyveket. Urszula körülnézett a polcokon, még a kötetek háta mögött is, de semmi gyanúsat nem talált. Abban reménykedett, hogy esetleg több kilences könyvet is talál majd a környéken, ami azt bizonyítaná, hogy csak valami tévedés történt, és véletlenül került ide egy egyetemre szánt rakomány. Így azonban továbbra sem értette az indokokat. Talán Oszkár újabb „viccéről” van szó? Ezt alig hitte: a férfi különösen élvezte, ha némi kellemetlenséget okozhatott neki, ebben a helyzetben azonban Urszula még az állását is elveszítheti, vagy akár le is csukhatják… Akkor talán Orsi lenne a tettes? A fiatal, kontyos lányra tekintett, aki asztalánál elmélyülten lapozgatta a Hetek Hete című hetilapot. Kamilla szerint ő javasolta Kassákot és Mészölyt – nem éppen tipikus ’56-os ünnepségen elhangzó költők. Vajon mi oka lett volna rá, hogy veszélybe sodorja a nullásokat?

Épp elindult a nő felé, amikor Salamon toppant elé. Urszulának nem tetszett, hogy a fiú valamivel magasabb nála. Igaz, vele kapcsolatban minden zavarta. Eredetileg a nyolcas személyszámba tartozott – mint Urszula –, mégsem állt szándékában a harcosok, sportolók útjára lépni. Egyik nap lerakta a kardját, és azt mondta, többet nem is veszi kézbe, és ahogy az a nullásoknál gyakran előfordul, senki sem értette az esetet.  Mindezek mellett a fiú szemtelenül felelgetett neki, és egyszer még azt is a fejéhez vágta, hogy utálja a nullásokat. Bár ez utóbbiban igazat adott neki, ezt mégsem vallhatta be. Biztos volt benne, hogy Délczeg Salamon nem tartozik sokáig a Fa Mögött diákjai közé. Ha végül kirúgják, ő egyáltalán nem sajnálja majd.

– Mit fog tenni ezután? – kérdezte Salamon, és Urszula élvezte az el nem titkolt félelmet a hangjában.

– Mire gondolsz? – szólalt meg ártatlanul, mire a fiú a szokásosnál is összébb húzta szemöldökét.

– Ha a tanárnő elárul minket… Mindannyiunkat kirúgnak.

Urszula elfelejtkezett a könyvtárosról és a gyanújáról. A Salamon megalázkodása felett érzett öröm minden mást kiszorított az agyából. Eszébe sem jutott megszabadulni a füzettől, de ezt egyelőre titkolta.

– Menjünk vissza az osztályba – indítványozta. Látta, hogy Salamon szívesen visszavágott volna, de száját szorosan összezárta. Végre megtanulta, hol a helye.

– Senkinek sem beszéltek a füzetről – mondta már az osztályban. – Ez alatt azt értem, hogy tényleg senkinek. Sem anyukának, sem testvérkének, sem legjobb barátnak. Úgy biztosan kiderül előbb-utóbb, és akkor mind nagy bajba kerülünk. Szépen elfelejtjük, hogy aznap olyasmit találtatok, amit nem lett volna szabad. Nem történt meg. A füzetet majd én elrejtem, ne aggódjatok miatta.

Urszula amint hazaért,természetesenazonnal belelapozott a füzetbe, majd csalódottan vette tudomásul, hogy az teljesen üres. Túl gyorsan pörgette végig a lapokat ahhoz, hogy észrevegye benne a versikét. Kamilla látogatása után azonban ismét előkotorta, és most már alaposabban lapozta át. Hamarosan meg is találta benne a rövidke, sötétkék tintával írt szöveget. Vajon ki róhatta bele? Akadt egy tippje, és a szíve ettől csak még erősebben kezdett verni. Már a dátumot is árulkodónak találta, ezért is döntött úgy, hogy hazaviszi a füzetet.

Gyorsan kihalászott egy fényképet szekrénye aljából, ami ’91 nyarán készült az Állami Fürdőházban. Két lány állt a képen: egy dús, fekete hajú és kék szemű, földöntúli szépségetsugárzó fiatal tizenéves, aki átkarolta egy ötéves kislány csirkevállait. Vizes hajjal, boldog gyermeki mosollyal néztek a kamerába. Urszula alaposan szemügyre vette ötéves önmagát. Egyáltalán nem emlékezett arra a napra. Ha előre látta volna a későbbi tragédiát, valószínűleg minden egyes pillanatot magába szívott volna.

Ezután leellenőrizte Lórit, aki még mindig elmélyülten festett a műtermében, és már az arcát is összemaszatolta. Nála ez jelentette az igazi kikapcsolást: ha már nem figyelt a rendre, akkor csak az alkotás valóságában létezett. Mivel biztonságosnak ítélte helyzetét, visszasettenkedett a szobába, és hangosan felolvasta a verset.

 

Ének száll az éjszakában.

Bárhonnan is hallom,

Remélem, sosem múlik el.

Engedd meg hát nekem,

Drága, láthatatlan dalnok,

Jövőmet én meséljem el Neked.

 

Nem történt semmi.