S. M. Kinda: A Mindenség Könyve – 2.

1. részlet

Klió, Szofi és Hugó az asztalnál ültek. Hiába nézegették még további fél órán át a hatalmas könyvet és annak üres lapjait, semmivel sem lettek okosabbak. Végül Hugó javaslatára visszatértek az asztalhoz és megpróbálták elterelni a figyelmüket a közelmúlt eseményeiről. Klió azonban minduntalan felpillantott Az univerzum titkaiból és a nyitott ajtón át az udvart bámulta. Észrevette, hogy Szofi is gyakran így tesz és néhány kusza vonalnál többet nem is alkotott a vázlatfüzetébe. Hugó ellenben falta az egyik polcról leemelt, réginek látszó könyvet, de Klió sajnos nem tudta meg, miről szól, ugyanis a borítón szereplő címet latinul írták (Hugó tökéletesen olvasott és beszélt latinul).

Így ültek csendben, majd egy óráig, miközben főként az ajtónyílást bámulták és kekszet ettek (Hugó közben fel sem pillantott a vastag kötetből), mígnem egy éles hang – Hugó megköszörülte a torkát – fel nem riasztotta őket gondolataikból.

Mikor a fiúra néztek láthatták, hogy valami igazán nagy horderejű bejelenteni valója van – legalábbis arckifejezése erről árulkodott.

– Sejtettem – mondta, mikor mindkét lány rá figyelt. Majd hallgatott.

– Mit sejtettél? – kérdezte Klió, mivel láthatólag Hugó várta a kérdést.

– Nos – kezdte, és hogy hatásosabb legyen a dolog, összecsapta a kezében lévő könyvet -, sejtettem, hogy az a nagy könyv egy grimoire lehet.

Hugó előbb bezsebelte az értetlen pillantásokat, csak azután folytatta.

– Egy varázskönyv. Eddig nem foglalkoztam túl sokat azzal a könyvvel, mivel nem tartozik a hatáskörömbe. És természetesen nem hiszem, hogy igazi varázskönyvről lenne szó. Talán egy ügyes szerkezetet rejtettek bele, ezért nem lehetett kinyitni. A fiú valahonnan megtudta a szerkezet működését, ezért sikerült kinyitnia.

– És miért üres? – kérdezte Klió, és Hugó arckifejezését látva biztos volt benne, hogy a fiú már alig várta ezt a kérdést.

– Nos, talán nem is üres! Talán különleges fény, vagy anyag, például ammóniagáz kell hozzá, hogy el tudjuk olvasni.

– És honnan tudunk ilyet szerezni? – kérdezte izgatottan Klió. Egy varázskönyv! Mégis miféle varázslatok lehetnek leírva abba a könyvbe?! Már alig várta, hogy elolvassa!

– Fogalmam sincs. Először meg kell kérdeznünk Apát, hogy mit szól a dologhoz. Tudjátok milyen, nem szereti, ha kísérleteznek a könyveivel…

– Akkor menjünk és kérdezzük meg! – hadarta Klió, és szinte repülve tette meg a kijárathoz vezető utat. Barátai csak néhány pillanattal később érték utol, így ők csak akkor vehették észre azt, amitől Kliónak már földbe gyökerezett a lába.

– E-ez meg mi…? – lehelte Hugó, és mivel Kliónak nem jött ki hang a torkán, csak a fejét ingatta: ő is pontosan annyit tud, mint a többiek, vagyis semmit.

Az égen lévő hatalmas alakzat úgy tűnt, finom fátyolfelhőből van megformázva. Csakhogy ez a köpcös, kerek fejű, a fején hatalmas kerekded koronát viselő alak mozgott, de cseppet sem felhőszerűen. Lesöpört egy arra járó madárrajt a ruhájáról, a koronáját, gyűrűit igazgatta, melyeknek kövecskéi mintha megcsillantak volna a napfényben. Az alak a nagy igazítgatások-csinosítgatások szüneteiben pedig erősen összpontosítva keresett valamit idelenn, a földön.

Klióéknak egyszerre jutott eszébe: Ők aztán nem akarják, hogy meglássa őket ez a valami! Ezért szinte egyszerre eredtek futásnak a napsárga színű, kétemeletes ház, azaz Rajmund bácsiék otthona felé. Hugó szaladt elől, háta mögött pedig Klió, aki a futásban ügyetlen Szofit a karjánál fogva vonszolta maga után.

Amint becsukták maguk mögött az ajtót, lihegve a közeli ablakhoz futottak.

– Még mindig ott van! – közölte riadtan Hugó, amit egyébként is láttak.

– Mi van ott? – hallottak egy hangot a hátuk mögül, amitől aztán még jobban megijedtek – Szofi még fel is sikoltott.

De felesleges volt az aggodalmuk, csak Rajmund bácsi állt mögöttük egy csésze gőzölgő kávéval a kezében.

– Visszatért a betolakodó? – kérdezett ismét, csak most már kissé idegesebben és az ablakhoz sietett, közben pedig fekete kávépöttyökkel díszítette a világos csempét.

– Nem arról van szó! – nyöszörögte Hugó. – Odanézz!

Azzal Hugó az élő felhőre mutatott. A látvány azonban nem azt a reakciót váltotta ki a bácsiból, mint amire számítottak.

– Érdekes alakú felhő – mondta a bácsi, abszolút nyugodtan. – Hasonlít egy kövér emberre egy ormótlan sapkával, nem?

– Korona – javította ki Szofi és inkább Klió mögé bújt, hogy ne lássa a továbbra is élénken kutató alakot.

– Az is lehet… – hagyta rá a bácsi. – Ebédelni jöttetek, igaz? Benn van a hűtőben az ebéd, melegítsétek meg, és még egy kis sütemény is maradt. Szofi, ugye tudják a szüleid, hogy itt maradsz ebédre? Ha nem, akkor légy szíves hívd fel őket és mondd meg nekik. Én a dolgozószobámban leszek, ha kellenék. És Hugó: edd meg a karalábét is a levesből!

Intelmeit elsorolva a bácsi végül otthagyta a döbbent csoportot és felment az emeletre a maradék, pár kortyra elegendő kávéjával.

– Ő meg miért nem látta? – kérdezte Klió, mikor a bácsi mögött becsukódott a dolgozószoba ajtaja. Hugó a fejét rázta.

– Ha én azt tudnám! Talán mi képze… Jé, eltűnt! – kiáltott fel, miután ismét az ablakra emelte a tekintetét. Klió és Szofi hasonlóan tett: és a tiszta, kék égbolton egyetlen felhőt sem láttak, sem mozgót, sem igazit.

Az új élmények hatására teljesen elfelejtkeztek a hatalmas könyvről és arról, hogy mi volt az eredeti céljuk a hazamenetellel. Csak miután megebédeltek és megvitatták a látottakat, történteket – nem sikerült magyarázatot találniuk az eseményekre – és visszatértek a könyvtárba, jutott az eszükbe ismét a könyv.

– Biztos vagyok benne, hogy annak a könyvnek köze van a dologhoz… – mondta halkan Klió, mint aki attól fél, hogy a könyv még meghallja és sértettségében bekapja őket.

Sötét pillantásokat vetettek a könyvtár hátsó részébe.

– Tudjátok – kezdte Hugó -, én most már nem is vagyok kíváncsi, mi lehet a könyvbe írva. Szerintem felejtsük el az egészet. Ha valami fekete mágiával kapcsolatos a dolog, jobb lesz kimaradnunk belőle…

A két lány megborzongott és aznap igen szokatlan dologra szánták rá magukat: már délután háromkor elhagyták a könyvtárat, és kétszer is leellenőrizték, hogy alaposan bezárták-e az ajtót.

 

*

 

Az ajtót bezárták, de ezzel nem tudták megállítani a meglóduló eseményeket. Nappal bármennyiszer is pillantottak ki a cukor-kék égre, ott csak szokványos és teljesen hétköznapi felhőalakzatokat láttak. De az éjszaka, mikor édes álmukat aludták, nem láthatták, miféle teremtmények lepik el a sárga pettyes égboltot. Klió és Hugó valószínűleg a másnap reggeli eseményeket is végigaludta volna, ha kis barátnőjük nem egy hajnalban kelő típus. Így Szofi, amint fél hétkor felébredt és kitekintett az ablakon, percek alatt felöltözött és „Átmegyek Klióékhoz!” kiáltással becsapta maga mögött házuk ajtaját, és már rohant is Rajmund bácsiékhoz.

– Jó reggelt, Rajmund bácsi! – lihegte a kócos és álmos, fehér köntösén kávépöttyöket viselő bácsinak. – Tessék mondani, mit lát ott?

A bácsi követte Szofi kinyújtott karjának vonalát.

– Nahát, megint egy furcsa felhő? – kérdezte és kortyolt egyet a kávéjából. – Igazán érdekes, de ezért még nem kellett volna így rohannod, főleg ilyen korán!

– Klióék fenn vannak már? – hadarta Szofi.

– Nem hinném! Általában nyolckor kelnek… Most meg hová mész?! – kiáltott a bácsi Szofi után, aki gyorsan besurrant mellette és már szaladt is fel a lépcsőn Klió szobája felé.

– Bocsánat, Rajmund bácsi! – kiáltotta. – De ez most nagyon-nagyon fontos!

 

Tíz perccel később Klió és Szofi a döbbent Hugó szobájának ablakából néztek az óriási, félelmetes alakot. Sosem láttak még hasonlót, bár Klió arra tippelt volna, hogy egy gyerekkönyvben így ábrázolnák a gonosz mumusokat. A jelenés nem rendelkezett nyakkal, a feje háromszög alakú volt, aminek a csúcsa felfelé állt. Egyetlen gonosz szemével méregette a földi tájat, mint aki elszántan keres valamit. Teste kerekded volt, meglehetősen kurta és vastag végtagokkal.

– Ez már megint mi?! – kérdezte kétségbeesetten Hugó. – A tegnapi fickó legalább viszonylag eviláginak tűnt!

– És apukád most sem látta – mondta Szofi. – Megmutattam neki, de csak annyit mondott, hogy „Nahát, megint egy furcsa felhő?”

Sem Klió, sem Hugó nem tudott erre mit mondani. Valami furcsa dolog történik, ez kétségtelen, de miért nem veszi észre senki rajtuk kívül? Vajon mit indított el tegnap az a fiú, már ha valóban ő okozta mindezt?

Hugó hirtelen felpattant, megrémítve ezzel a két lányt, de nem vette a fáradtságot, hogy bocsánatot kérjen, csak szó nélkül lehuppant számítógépe elé.

– Most meg mire készülsz? – kérdezte őt Klió barátságtalanul, mivel úgy ítélte, nem ez a legmegfelelőbb idő valamilyen bugyuta, erőszakos játékra. (Ezek voltak Hugó kedvencei.)

– Megnézem, hogy az interneten mondanak-e valamit a furcsa felhőkről.

Nem találtak semmit. Először Hugó a napi hírek között keresgélt, de azok minden weboldalon tüntetésekről, rablásokról, a továbbra is kitartó kánikuláról és káros hatásairól szóltak. Ezután rákerestek a „mozgó felhők” kifejezésre, de csak néhány, valóságtartalmukban erősen megkérdőjelezhető videóra leltek.

– Szerintem menjünk a könyvtárba – sóhajtotta Klió, és a közel másfél órás, megfeszített monitorbámulástól fájó szemeit dörzsölgette. – És ideje lenne reggelizni is valamit…

Hamarosan meg is érkeztek a könyvtárba – az ajtót zárva találták, és addigra a felhő-szörny is eltűnt -, és a nagyméretű, titokzatos könyv előtt ácsorogtak.

– Ki merjük nyitni? – tette fel a mindannyiukat foglalkoztató kérdést Klió. – Persze az is lehet, hogy a könyvnek nincs semmi köze az eseményekhez…

Hugó megigazította szemüvegét és összeráncolta homlokát – általában ilyen arcot vágott, amikor valami rendkívül okosat készült mondani.

– Tulajdonképpen milyen eseményekről beszélünk? Feltűnt néhány különös felhő… Na és? Ez még nem azt jelenti, hogy itt a világ vége! És az is lehet, hogy a felhőknek semmi köze nincs ehhez a könyvhöz! Az is igaz, hogy jó lenne megtalálni a fiút, aki tegnap itt járt és kikérdezni a dologról. Na de hol kezdenénk el keresni őt? Szerintem felejtsük ez ezt az egészet. Ha nem foglalkozunk vele, majd elmúlik magától!

Hugó nem várta meg a többiek véleményét vagy ellenkezését, hátat fordított nekik és olvasható könyv után kezdett keresni a polcok között. Klió és Szofi egymásra nézett, majd ők is otthagyták a rejtelmes könyvet. Szofi hazaugrott, hogy elhozza vázlatfüzetét és ceruzáit, Klió pedig vele tartott, hogy segítsen neki cipekedni.

Mikor visszatértek, Hugót az asztalnál ülve találták és éppen olvasott. Még csak fel sem pillantott, amikor megérkeztek. Klió belelesett a könyvbe, amit a fiú a kezében tartott. Megállapította, hogy ismét egy latin nyelvű kötetről van szó. Biztos volt benne, hogy Hugót a szavai ellenére továbbra is foglalkoztatja az óriási könyv, hiszen nehezen viseli, ha bármilyen történésre nem tud magyarázatot adni. Klió a földrajzi témájú művek közül választott magának párat, melyekben a felhők csoportosításáról és jellemzőiről volt szó – nagy részét nem értette az írásoknak -, de egyikben sem talált olyat, melyben a földet kutató szörnyformákról tettek volna említést.

Szofi a könyvtár hátsó részébe költözött és az ajtó-féle könyvet rajzolta.

Így telt el a délelőtt. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, de Klió látta, hogy Hugó is sokszor pillant az ablakokon át a puha-felhős égre – csakúgy, mint ő maga -, és a kekszes doboz tartalmáért megjelenő Szofi is mindig követte a példáját. Klió biztos volt benne, hogy egyikük sem haladt sokat a saját könyvével, rajzával.

Végül, mikor már Kliónak egyre hangosabban korgott a gyomra, úgy döntött ideje lesz egy kis ebédnyi időre elhagyni szeretett és hűvös könyvtárukat. Mielőtt azonban felvetette volna az „Ebédeljünk meg!” ötletét, kipillantott az ablakon, már teljesen ösztönösen.

– Nézzétek, még egy! – kiáltotta, mire Hugó olyan hirtelen kapta oda a fejét, hogy elmerevedett nyaka nagyot roppant, Szofi pedig példátlan módon eldobta füzetét és ceruzáját, hogy minél gyorsabban barátai mellé érhessen.

– Ez egy néni… – mondta kissé csalódottan Hugó. A hajnali szörny után nyilván valami sokkal izgalmasabbra számított. A néni kifejezetten kedvesnek és jóságosnak látszott, egyik kezével a süteménnyel rakott tálcáját tartotta, másikkal pedig hol apró lencséjű szemüvegét, hol felkontyolt haját igazgatta. És Kliónak nagyon ismerősnek tűnt.

– Azt hiszem, én már láttam őt valahol… – motyogta félhangosan.

– Hol? – kérdezte izgatottan Hugó és Szofi. De Klió nem tudott válaszolni. Abban biztos volt, hogy egy könyvben látta azt a nénit, olyan régen, amikor még olvasni sem tudott, csak a képekben és a szövegben gyönyörködni.

– Valamiféle mesekönyvben, azt hiszem… – mondta ki végül határozatlanul.

– Egy mesekönyvben?! – kérdezte Hugó olyan hangnemben, mintha egy gusztustalan bogarat emlegetne. – Itt, a könyvtárban?

– Fogalmam sincs… – vallotta be őszintén Klió és barátai meglehetősen csalódottnak tűntek. Végül még néhány pillanatig a kedvesen hunyorgó nénit nézték, majd Klió eredeti tervéhez visszatérve felvetette, hogy ebédelhetnének.

De az ebédlő ablakán át is a szokatlan felhőképződményt nézték és csak keveset falatoztak a fasírtból és a salátából, amit előző este Hugó anyukája készített nekik.

Mikor ismét a könyvtár felé tartottak, Kliónak eszébe jutott valami.

– Mégiscsak itt láthattam, a könyvtárban! – kiáltotta izgatottan Klió, és a másik kettőnek nem kellett megkérdeznie, hogy mire gondol. Megszaporázták lépteiket.

– Egy régi könyv volt, emlékszem! – hadarta Klió. – Otthon mindig új könyveket kaptam, tehát csak itt nézegethettem!

– Akkor biztos hátul lehet – mondta tudálékosan Hugó, aki szintén izgatottnak látszott. – A mesekönyveket általában odarakja apa…

Azt hitték, hogy az egész napjukat elveszi majd a keresgélés, mivel a hátsó fal mellett is meglehetősen sok könyv sorakozott. Ellenben alig álltak neki a kutatásnak, Klió már meg is találta a vékony, barna, gerincét vesztett és ősrégi könyvet.

– Hát ez tényleg nem mai darab… – mondta Hugó, mikor már az asztalnál ültek és Klió felnyitotta az egyszerű, sima borítót. Az első pár oldal hiányzott, és a maradék nagy része is kiszakadt a helyéről.

– Fogalmam sincs, mi lehet a címe, de biztos vagyok benne, hogy… – Klió nem tudta végigmondani, mert ekkor a huzat feltépte a súlyos könyvtárajtót, és a lapok szanaszét szóródtak a padlón.

– Mi ez? – kérdezte Hugó, miközben elindult az ajtó felé. – Csak nem vihar készülődik, hogy ilyen erős a szél?

– Meglehet – hagyta rá szórakozottan Klió és a könyv egyik lapját tartotta a kezében. – Nézzétek, ő az!

Szofi és Hugó azonnal ott termett mellette. Az egyszerű tusrajzon csakugyan a kontyos néni szerepelt, amint egy tálca süteményt nyújt át egy fonott hajú kislánynak.

– Ez tényleg ő! – örvendezett Szofi. – Na és miről szól a történet?

Miután sikerült összerakniuk a könyvet, megpróbálták elolvasni a kevés, elmosódott szöveget, amit a vékony könyvecske tartalmazott. Végül kiderült, hogy egy, a Jancsi és Juliskához hasonló, csak éppen egy picit szelídebb történet szerepelt benne.

A néninek nem volt sem gyermeke, sem unokája, ám ezt magányos időskorában igen nehezen viselte. Ezért az arra járó gyermekeket frissen sütött süteményével kínálta, amibe altatót kevert. Ezután a gyerekeket bezárta hatalmas házának valamelyik szobájába, hogy az unokájaként gondoskodhasson róluk. Végül az egyik kislánynak sikerült lebeszélnie őt erről a rossz szokásáról, a néni elengedte foglyait, de ezután is gyakran meglátogatták és így a ház minden nap zengett a gyermekek zsivajától.

– Elég bugyuta történet… – mondta fintorogva Hugó, mikor a végére értek.

– Szerintem meg félelmetes! – szólt borzongva Szofi.

– Ugyan már! – legyintett Klió. – Szerintem kedves és megható! Ezek szerint ezek a felhőszerű valamik mind meseszereplők lennének?

– Ki tudja… – vonta meg a vállát Hugó. – Sosem szerettem a meséket… Nektek a többi alak ismerős volt?

Klió és Szofi a fejét rázta, majd az előbbi kitekintett az ablakon, hogy most felhőként is szemügyre vehesse könyvbeli nénit. De az ég tiszta volt.

– Eltűnt! – mondta, és a többiek is kinéztek az ablakon. Mivel sehol nem láttak semmit, Hugó felállt és odament az ajtóhoz. Kinyitotta, hogy arrafelé is körülkémleljen. A nénit valóban nem találta.

– Oh… – nyögte, bár már korántsem rémítette meg őt annyira a látvány, mint az elején. – A nénit nem látom, de van itt valami más, nézzétek meg.

Klió és Szofi érdeklődve húzódtak közelebb.

A látvány egyszerre volt félelmetes és meghatározhatatlanul gyönyörű. Az óriási lény lágyan siklott az égen, széttárva puha tollú szárnyait. A lapos arcában két, ovális alakú szeme türelmesen kutatott valami után a földi tájon. Két kecses, bolyhos végű és karmos hátsó lábát maga alá húzta; a szintén karmos, ötujjú kezeit pedig széttárta, mivel abból nőttek ki a szárnyai.

– Ismerős? – fordult Hugó Klió felé.

– Nem is tudom… – válaszolta bizonytalanul Klió. – Azt hiszem, pontosan ilyen lényt még nem láttam, de hasonlókat igen, a bestiáriumokban, amiket Rajmund bácsi mutatott.

– Mi az a bestárum? – kérdezte azonnal Szofi, de még mielőtt Klió akár csak kinyitotta volna a száját, Hugó már hadarta is a választ.

– Az bestiárium és nem bestárum. Főként a középkorra jellemző műfaj, és létező valamint nem létező állatok meghatározását tartalmazza, azaz egy rövid tudományos leírást illetve az egyes állatokhoz tartozó erkölcsi tanulságo…

Szofi hiába figyelt feszülten, végül nem tudta végighallgatni Hugó mondandóját, bár ezért egyiküket sem lehet hibáztatni. Újabb erős légáramlat hatolt be az épületbe, de ennek okozóját csak Klió láthatta, mivel a másik kettő a bestiárium jelentésével volt elfoglalva.

A különös, tollas lény szeme egyszer csak nagyot csillant, és őrült sebességgel száguldani kezdett: egyenesen a nyitott könyvtárajtó felé. Kliónak esélye sem volt figyelmeztetni a többieket vagy becsukni az ajtót – a lény eszeveszett tempóban, maga előtt erőteljes szélrohamot keltve közeledett feléjük.

Klió megpróbált nekifeszülni az ajtónak, hogy becsukja azt, de az erős széllel nem tudott mit kezdeni, és a lény végül elérte a bejáratot. Klió úgy érezte, mintha egy lágy függönyt húztak volna végig a testén, ennek ellenére az erős szélroham miatt hanyatt esett, és a többi hangból-sikolyból kikövetkeztette, barátai is hasonlóképpen jártak. Legnagyobb rémületére ezzel korántsem értek véget az események: hatalmas robaj és recsegés jelezte, hogy bizony a könyvespolcok és könyvek nagy része is megvált az eddig megszokott helyétől.

Mikor végre elcsendesedett minden, Klió csak óvatosan mert felpillantani. Két barátja ott feküdt tőle nem messze: Hugó olyan sápadt volt, mint aki pillanatokon belül elájul, Szofi pedig reszketett és még halkan nyöszörgött is, így Klió odament hozzá és magához ölelte a kislányt.

– Hová tűnt? – suttogta rémülten Hugó, és Klió is pontosan ezt kérdezgette magában. De a lényt nem látták sehol.

– Talán szólnunk kellene Rajmund bácsinak – mondta Klió, miután alaposan átgondolta helyzetüket. A lény minden bizonnyal a könyvek alatt fekszik, talán el is ájult. Ők közvetlenül az ajtó mellett ülnek, így biztonságban kimenekülhetnek és a szörnyet bezárhatják az épületbe. Ez az egyetlen megoldás… De akkor miért esik olyan nehezére megmozdulnia?!

– Jól van… – mondta halkan nagy sokára Hugó. – Induljunk el, amíg fel nem ébred. Felhívjuk apát, ha siet percek alatt hazaér, azután…

– Mi ez a hang? – kérdezte kissé hisztérikus hangnemben Szofi. Klió és Hugó azonnal fülelni kezdett, és nem is kellett sokáig hallgatózniuk, hogy ők is meghallják a hangot. Mintha valaki kekszet ropogtatott volna.

Hugó és Klió döbbenten egymásra nézett, majd szinte egyszerre álltak fel, hogy megnézzék, mi okozza a zajt. Szofi megpróbálta visszafogni Kliót, de ő nem figyelt rá, csak ment tovább.

A hang kétségtelenül a felborított asztal mögül érkezett, így arrafelé vették az irányt. Megpróbáltak a lehető legcsendesebben lépkedni, és a puha szőnyeg ebben nagy segítségükre volt. Csak éppen a látványtól nem tudta megkímélni őket.

A szárnyas lény a földön feküdt, fölötte a sátor módra összeboruló könyvespolcokkal, és az ő kekszüket dézsmálta, láthatólag nagy élvezettel. Hugó és Klió megmerevedett a megszokott könyvtártól élesen elütő jelenségtől. Csak akkor mozdultak meg, mikor a lény rájuk emelte fényes, ovális szemeit: megrettenve ugrottak hátra egyet.

– Igazán finom ez a keksz – szólalt meg a lény mély, kortalanságot tükröző hangon, és Klióék a rémülettől újfent ugrottak egyet.

– Mi-mi-mit akarsz itt? – dadogta Klió, mikor végre sikerült egy kis bátorságot erőltetnie magába.

– Hogyhogy mit? – kérdezte meglepetten a lény. – Ugyanazt, mint mindenki más! Különben meg: miért vagytok így megijedve?! Nekem kellene rettegnem! Ha ti nem gáncsoltok el, nem kellene egy rakás könyv alatt feküdnöm… Igazán segíthetnétek leszedni rólam ezeket! De ez a keksz tényleg fantasztikus…

Mondandóját befejezve a lény bekapott még két darab kekszet és elégedetten nyammogott hozzá.

– Már elnézést, de mi nem gáncsoltunk el! Te jöttél nekünk! – Háborgott Klió, aki egyre kevésbé tartotta félelmetesnek a furcsa jelenést. – És ha már így betörtél a könyvtárunkba, elárulnád, ki vagy te?

– Először is: nem törtem be! – kezdte sértetten a lény. – Másodszor pedig…

Az ovális szemekbe mérhetetlen döbbenet költözött.

– Hogy értitek azt, hogy a ti könyvtáratok? – kérdezte, és ezután igen fura dolgot tett: kinyújtotta a nyakát és Klióék felé szaglászott. – Ezek szerint ti emberek vagytok? Akkor nem is a Könyv miatt vagytok itt?

Most Klió és Hugó váltott egymással döbbent pillantásokat.

– Miféle könyvről beszélsz? – kérdezte végül értetlenül Klió, mire a lény még jobban megdöbbent. Először Kliót mérte végig furcsa szemével, majd Hugót és végül a másik kettőhöz odasomfordáló Szofit, akiből már teljesen elszállt a rémület. Klió még azt a furcsa csillogást is észrevette a szemében, mely akkor jelent meg, ha a kislány valami olyasmit látott, amit mindenképpen le akart rajzolni.

– Nem értem… – szólalt meg végül a lény, aki továbbra sem mutatkozott be. – Ha emberek vagytok és még csak nem is tudtok a könyvről, mégis hogyan láthattok engem?

– Talán ha végre elmagyarázná a helyzetet – kezdte barátságtalanul Hugó, és megigazgatta szemüvegét -, akkor találhatnánk választ a kérdéseire, Szörny Úr.

– Nem Szörny Úr a nevem – mondta sértetten a lény, és közben igyekezett kimászni az összezáruló polcok és könyvhalmok alól, megrémítve a gyerekeket -, hanem Orion.

– Az meg mit jelent? – kérdezte meg Szofi, és még végére sem ért a kérdésnek, Hugó máris darálta a választ.

– Orion egy görög mitológiai alak, egy óriás, és úgy tartották, hogy a legszebb férfi a földön, aki jártas a vadászatban. Miután Artemisz, a vadászat istennője megölte, csillagképként helyezte fel őt az égboltra. A csillagkép az északi égbolton látható, az őt alkotó csillagok pedig…

– Ejha, te aztán sokat tudsz! – szólt közbe Orion, miután végre kiszabadította magát, és egy kicsit kinyújtózott. Hugó szokás szerint sértettnek tűnt, mint mindig, ha félbe szakították. – Én a csillagképről kaptam a nevem, mivel főként éjszaka mozgok, az álmokban. De most nem ez a lényeg… Szóval azt állítjátok, hogy nem a Mindenség Könyve miatt vagytok itt.

Döbbent csend uralkodott el a könyvtárban, amit végül Orion hangja tört meg.

– Az ott, ni! – mutatott a könyvtár hátsó részébe, ahol egyetlen könyv állt épségben – a többi szanaszét szóródott -, vagyis az óriás könyv, ami most tárva nyitva volt, felfedve az utolsó lapok egyik fehér-sárgás, üres oldalát.

– Mindenség Könyve? Ezek szerint ez valamiféle grimor… grimoir? – kérdezte Klió, miután sikerült úrrá lenni kellemetlen érzéséin, melyeket egyelőre nem tudott mire vélni.

– Varázskönyv? – kérdezte Orion. – Nem, nem igazán, de nem áll távol tőle. Ezek szerint valamit mégiscsak tudhattok arról a könyvről.

– Igazán keveset – vette át a szót Hugó, és szemüvegét megigazítva állt neki felsorolni fontoskodó hangon az eddig történteket. – Először egy fiú jelent meg itt a tegnapi nap folyamán, megjegyzem abszolút illegálisan, és feltételezéseink szerint kinyitotta azt a… Mindenség Könyvét. Ezután jelentek meg az égen az Önhöz hasonlatos, felhőszerű lények, Orion Úr.

– Csak Orion – mondta szórakozottan Orion, és kerek állát simogatva töprengett, végül félhangosan közölte velük gondolatait. – Érdekes… Talán azért láttok minket, mert sokat tartózkodtatok a Könyv közelében, bár ez csak az én feltételezésem.

– Ne haragudj, de elmondanád végre, mi az a Mindenség Könyve? – türelmetlenkedett Klió, mire Orion ráemelte hatalmas szemeit.

– Nehéz ezt elmagyarázni. De röviden szólva: ez egy olyan könyv, amiben minden benne van.

Klió és barátai nem lettek okosabbak a választól, ezért Orion úgy döntött – miután magában megjegyezte, hogy az emberek milyen butuskák -, hogy inkább szemlélteti nekik a dolgot.

– Gyertek utánam… – sóhajtotta. – Próbáljunk meg odaférkőzni a Mindenség Könyvéhez. Egyébként sem ártana sietni, hisz mindjárt betelik.

– Megtelik? – kérdezte meglepve Klió, miközben óvatosan átlépett pár könyvet. – Hiszen nincs is benne semmi!

Orion ezen nagyot nevetett.

– Ha valaki beszél hozzád, nem ártana figyelned! Épp az előbb mondtam: a könyvben minden benne van!

Némi ügyetlenkedés után megérkeztek a könyvhöz – Orion egyszerűen odarepült -, és Orion ekkor egyszerűen megérintette az egyik üres lapot. Abban a pillanatban sötétkék vonalak futottak ki tenyere alól, melyek végül egy alakká álltak össze: egy lapos, kerekded fejű, ovális szemű, szárnyas lénnyé. A lapon Orion rajzolt képmása jelent meg.

– Ez mégis hogyan lehetséges? – kérdezte Klió, mikor már meg tudott szólalni a döbbenettől. Úgy látta, hogy Szofi és Hugó és hasonlóképpen meglepődött, mint ő.

Orion vállat vont.

– Hát így. A világon azok a dolgok léteznek, amelyek mása benne van a Mindenség Könyvében. A Könyvet tegnap kinyitották, ami azt jelenti, hogy minden lény, azok is, akik eddig csak árnyakként, álmokként vagy gondolatokként léteztek, most megpróbálnak bekerülni a Könyvbe, hogy valósággá váljanak. Feltételezem, az emberek már elfelejtkeztek erről a fontos dologról, ezért eszükbe sem jutott, hogy beírják magukat a Könyvbe.

Klió legelőször is arra gondolt, hogy nyilvánvalóan épp egy rémálom közepén tart, de hamarosan úgyis felébred. Talán a tegnap történtek miatt van ilyen merőben szokatlan, életszerű álma.

– És mi történik azokkal… ? – kezdte reszkető hangon, de akkor észrevette, hogy Orion kissé megváltozott. Először azért tűnt fel neki, mert a szárnyas lény továbbra is fehér maradt, csak éppen már nem felhőszerű volt, hanem hús-vér, puha tollakkal és ködszínű szemekkel.

– Már nem felhőből vagy! – kiáltotta végül. Szofi és Hugó reakcióját látva feltételezte, hogy mindez eddig nekik sem tűnt fel.

– Persze – bólintott Orion. – Mivel már benne vagyok a Mindenség…

Orion hirtelen az ajtó felé kapta a tekintetét – és a szemében megbújó riadalom a gyerekeket is megrémisztette. De ők hiába kémleltek ki az ajtónyíláson, semmi szokatlan nem láttak.

– El kell bújnunk! – mondta végül Orion riadtan, és már mozdult is: csakhogy masszív testével már nem tudott olyan lágyan és kecsesen mozogni, így hátsó lábával meglökött egy viszonylag stabilan álló polcot, amivel újabb kőlavinát zúdított a földre.

– Ajaj, ez a test nem túl szerencsés itt… Nem rajzolnátok nekem egy új testet?

– Hogy mit csináljunk? – kérdezte Hugó értetlenül és idegesen. Látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva: az utóbbi fél órában történtek megkavarták a világról alkotott képét. Ráadásul ott volt a tény, hogy Orion számos olyan információt osztott meg velük, melyről neki fogalma sem volt, ami pedig eléggé bántotta önérzetét.

– Szofi nagyon ügyesen rajzol – mondta gyorsan Klió, mivel látta, hogy Orion komolyan gondolja a dolgot, és ideges topogásából arra következtetett, hogy sürgős is lenne.

– Örülök – mondta megnyugodva Orion. – Bújjatok el valamelyik polc mögé vagy alá, te pedig… Szofi, igaz? Kérlek, rajzolj egy kisebb testet nekem, amilyet csak szeretnél, de ha megkérhetlek, siess. És miközben rajzolsz, ne felejts el rám gondolni, különben nem ér semmit az egész.

Miközben beszélt, Klió és Szofi már neki is állt, hogy megkeressék a vázlatfüzetet és ceruzákat – Hugónak kellett egy kis idő még magához tért -, és mire végére ért a mondandójának, már a helyet keresték maguknak, ahová elbújhatnak. Végül bemásztak két polc alá: az egyik a megszokott módon állt, míg a másik nekidőlt, és a könyvek halmokban álltak odalenn. Mikor Klió meglátta az ily módon megcsúfolt könyveket majdnem sírva fakadt, de aztán arra gondolt, hogy egy kis munkával sikerül majd rendbe rakni őket.

Alig ültek le, Szofi már rajzolni is kezdett. Hugó és Klió pedig a bejárati ajtót figyelték. Nem telt el sok idő, és újabb szélroham hatolt be a könyvtárba. De Kliónak ez a szél egyáltalán nem tetszett. Megborzongott jeges érintésétől és érezte, hogy a mellette lévő Hugó is hasonlóképpen tesz. Épp mikor egy kivehetetlen alakú, hatalmas felhőtömb tört be az épületbe, Szofi halkan megszólalt:

 – Készen van! – Ebben a pillanatban mintha halk pukkanás hallatszott volna onnan, ahol valószínűleg Orion állt. A felhőtömb mintha erre a jelre várt volna, sebesen megindult a Mindenség Könyvének irányába, és szinte azonnal meghallották, amint a hatalmas könyv döngve becsapódik.

– Hát betelt… – hallották Orion hangját. De látni nem látták őt.

– Itt vagyok – hallották őt ismét, és mintha kissé bosszús lett volna a hangja.

– Itt van! – hallották most a vidám Szofit, aki maga elé mutatott, ahol egy könyvkupac mögül egy fehér, hegyes sapka villant ki.

Hugó és Klió egyszerre nevetett fel: egy morcos arcú, fehér ruhába öltözött, ovális szemű kis manót láttak maguk előtt, aki nem lehetett magasabb húsz centinél.

– Ez egyáltalán nem vicces! – morogta. – Miért kellett ilyen alakot rajzolnod nekem, kislány?

Mielőtt Szofi válaszolhatott volna, egy furcsa hang vonta magára a figyelmüket. A vidám hangulat egy pillanat alatt tovaszállt, és helyette a jeges rémület töltötte ki minden egyes porcikájukat.

A hang a Mindenség Könyve környékéről származott, és leginkább morgáshoz lehetett hasonlítani. Egy olyan lény morgásához, ami cseppet sem barátságos. Majd egy csosszanó léptet. Azután még egyet. Nehezen lehetett megállapítani, hogy a hang gazdája merre tart, de Klió biztos volt benne, hogy pontosan feléjük. Értük indult el. Klió biztos volt benne, hogy nem akarja megtudni, mi lehet az.

– Ajaj! – mondta halkan Orion, majd egy pukkanást hallották, és Klió csak arra emlékezett, hogy eltűnt lába alól a föld, és ő egy fehér, puha álomba került.

 

Mikor Klió felébredt, fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig tarthatott ez az állapot. A könyvtár szőnyegén feküdt, mellette pedig Hugó és Szofi ébredezett.

– Mi történt? – kérdezte még kicsit rekedten. Bár Hugóéktól kérdezte, az újra szárnyas lénnyé változott Orion válaszolt neki, akiről azt hitte, hogy egy csak álom volt. Kicsit csalódottnak érezte magát, mikor rájött, hogy mégis valóság a létezése.

– Elment, nem kell aggódnotok. Kénytelen voltam elrepülni veletek, hogy ne tudjon elkapni minket.

– Mi akart elkapni minket? – kérdezte Klió, és közben félve pásztázta a könyvtárat, hátha mégis megbújik valahol egy ellenség.

– Jobb, ha nem tudjátok – válaszolta furcsa, tompa hangon Orion, és szeme ismét megtelt rémülettel. Egyikük sem firtatta tovább a dolgot.

– Na és miért aludtunk el? – kérdezte Hugó és egy nagyot ásított.

– Sajnálom – mondta Orion és látszott rajta, hogy megkönnyebbült, amiért nem kell tovább a félelmetes lényről beszélnie -, ez a mellékhatása annak, ha valaki velem utazik.

– Mintha olyasmit mondtál volna, hogy betelt a Mindenség Könyve – mondta Klió, miközben nagy nyögések közepette felült.

– Azért, mert így is van – válaszolta Orion.

– Megnézhetjük? – élénkült fel Hugó, és már fel is állt, majd elindult a Könyv felé.

– Gondolom… – válaszolta halkan Orion, és talán Klión kívül más nem is hallotta, mint ahogy rajta kívül senki sem vette észre, hogy új barátjuk titkol valamit, legalábbis arckifejezése erről árulkodott. Mindenesetre Klió nem tette szóvá dolgot, inkább Hugó nyomába eredt és Szofi követte őt. Egy pukkanást hallottak maguk mögül, ami azt jelentette, hogy Orion ismét felvette a manószerű alakját. Így biztos könnyebben tudott mozogni a könyvek között.

Hugó már jóval előttük odaért, ennek ellenére megvárta őket. Klió esetleg udvariasságnak is felfoghatta volna a dolgot, csakhogy ismerte már Hugót, így tudta, hogy az csak beijedt és nem akar egyedül cselekedni. Hiába próbált bátornak látszani, szemeiben félelem és bizonytalankodás bujkált.

– Ugye… ugye nem lesz semmi baj? – kérdezte Kliótól. – Úgy értem… Mikor kinyitották, megjelentek azok a felhők, meg minden. Mi van, ha most is valami szokatlan történik?

Klió kérdőn tekintett a manó-állapotú Orionra, aki épp akkor ért oda.

– Ugyan, már úgyis mindegy… A Könyv megtelt, most egy ideig még nyitva áll, aztán végleg becsukódik. Addig teljesen mindegy, hogy hányszor nyitják ki, a tartalmán már nem lehet változtatni.

– Hát jól van… – sóhajtotta Hugó. – Akkor nézzük meg, valójában nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mi lehet benne.

Azzal fogta, és felcsapta a két méter magas fedőlapot. Arra, amit láttak, egyikük sem számított.