Ryan Mile: Hajsza a filozófusért (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

2057. JÚLIUS 26.
LONDON

 

ELSŐ RÉSZ

1.

A csendnek kopogás vetett véget. Nem mozdultam: arra gondoltam, talán eltévesztették az ajtót, de végül a csengő is megszólalt. Összerezzentem a hangjától; idejét sem tudtam, mikor hallottam utoljára. Ahogy körülnéztem, minden talpalatnyi helyen tizenkét napos kálváriám üres italosüvegeit, cigarettásdobozait láttam. Az egész lakás romokban hevert. Őrületemben felborítottam a bútorokat, széthasítottam az ajtókat és összetörtem mindent, ami a kezem ügyébe került. Azelőtt sem érdekelt már semmi: talán egy éve raktam rendet legutóbb. És szintén egy éve, hogy utoljára betette oda valaki a lábát.

A látogató kitartónak bizonyult. Kopogás és csengőszó záporozott összegubózott testemre, megállás nélkül. Ez a türelmetlen erőszakosság kíváncsivá tett: letettem hát az üveget és lassan az ajtóhoz sétáltam, hogy a résen át kinézhessek. Egy húszonévesforma lány állt a folyosón. Hullámokban alámerülő fekete haja eltakarta az egyik szemét, a másikkal viszont mintha átlátott volna az ajtón. És át rajtam is.

***

Csak egy propagandaterjesztő fruska, gondoltam először. Azok viszont hamar eltakarodtak, ha nem nyitottak nekik ajtót. Féltek, hogy bántódásuk esik, főképp olyan környéken, ahol én is laktam. Nem úgy a lány, aki tovább kopogott és csengetett, mintha pontosan tudta volna, hogy ott állok és leskelődök. Néztem is sokáig, kihasználva hajthatatlanságát. Szeretném emlékeim mentén leírni őt; úgy láttatni, ahogy azokban a pillanatokban a szemem elé tárult – a távoli és közeli múlt képei azonban összemosódnak fejemben. Magas és csinos volt; fehér bőrére csupa sötét holmit húzott: bőrdzsekit, farmert viselt. Fekete haját meg-meglengette a folyosó huzatos levegője, s rezzenéstelenül nézte az ajtómat, én mégsem tudtam kifürkészni pillantásának titkait. Nem lehetett több huszonöt évesnél.

Hosszú percek teltek el így, a meglepettség érzése pedig dühvé kezdett formálódni bennem. Ez felveri az egész folyosót….  Nem akartam, hogy feltűnést keltsen, ezért elkiáltottam magam:

– Hagyd már abba! Itt vagyok! – hangom rekedtesen tört elő a torkomból.

Amikor feltéptem az ajtót, a huzat a lány szemébe söpörte haját. Nem ijedt meg tőlem; mozdulatlanul állt tovább, csupán fürtjeit igazgatta meg. Borzalmasan festettem, de őt látszólag legkevésbé sem érdekelte az állapotom. Arca kifejezéstelen maradt.

– Mi a faszt akarsz? – rivalltam rá.

– Maga Dr. Leonard Sallow? – kérdezett vissza a lány és továbbra sem tűnt úgy, mintha megrémült volna.

– Ki kérdezi?

– Kelvina Gallagher – felelte nyugodtan.

– Nem vagyok már tanár, Ms. Gallagher – mondtam gúnyosnak szánt hangsúlyt téve az utolsó szóra, ami nyilvánvalóan nem a lány valódi neve volt.

– Mr. Sallow – helyesbített -, beszélnünk kell.

– Mégis miről? – sziszegtem. – Az utóbbi fél év tudományos áttöréseiről?

A látogató megsejthette egyre növekvő türelmetlenségemet, mert közelebb lépett és úgy mondta:

– Nem… figyeljen…

De én egy percig sem bírtam tovább hallgatni. A zavaros külvilágot engedtem vissza életembe újra, amikor kinyitottam az ajtómat és ennyi elég is volt, hogy rádöbbenjek: nincs szükségem rá. Becsaptam az ajtót. Nem sikerült azonban, mert a lány egy gyors mozdulattal a sarokhoz tornázta lábfejét, kiékelve ezzel a bejáratot. Ezután csak a lábát, illetve egyik szemét láttam, s a megmaradó résen keresztül hallottam a hangját:

– Másról van szó – mondta. – De ezt idekint nem vitathatjuk meg!

Fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem. Az is lehet, hogy fekete köpenyes, suhant át rajtam a gondolat, miközben hátam a mögé nyúlva késemet ellenőriztem. Ott lógott a helyén, ahol mindig. Hát, legyen.

Kinyitottam az ajtót, a lány pedig pillanatnyi habozás után lépett csak be a lakásba. Elfordítottam a kulcsot a zárban, közben szótlanul hallgattam hálálkodását; talán mert még nem határoztam el magam a cselekvésre. Aztán hirtelen a falnak taszítottam és előrántottam a késemet. A torkának szorítottam a pengét, s ő megijedt ugyan, de nem esett pánikba. Éreztem a testén végighullámzó enyhe remegést, ezzel egyidőben a sajátomban pedig furcsa bizsergés lett úrrá. Akkor láthattam először igazán közelről.

– Nos, idebent kellemesebbnek találod a környezetet? – kérdeztem; mögöttem a mocskot és a káoszt láthatta, arcában pedig az én lepusztult ábrázatom lihegett. – Idebent megered a nyelved? Hallgatlak.

– Nem vagyok zsaru – suttogta. – Sem fekete köpenyes. Kérem, engedjen el.

A másik kezemmel betapasztottam a száját. Nem engedhettem sikoltani. A vékony falak a legapróbb zajokat is mindenfelé kiengedték, s nem tudhattam, pontosan kik laknak a szomszédságomban. A bizsergés eközben merevséggé fajult. Kést tartó kezemmel lehúztam bőrkabátjának cipzárját és megfogtam a mellét. Végig ügyeltem rá, hogy a penge hegye pontosan a torkára mutasson: így nem mert óvatlan mozdulatokat tenni. Melle kicsi és feszes volt; tapintása olyan vágyat ébresztett bennem, melyet nehezemre esett kordában tartani.

– Megdughatnálak: itt és most – suttogtam. – Aztán elvághatnám a torkodat és kidobhatnálak a kukába, te rohadt kis besúgó.

– Nem vagyok besúgó, értse már meg! – tiltakozott a lány. Nagyon jól tűrte érintésemet, egyáltalán nem mocorgott a kezem alatt. Félt, hogy különben megszúrná saját magát.

– Akkor mi a faszt akarsz?!

Előre húztam a testét és a falhoz löktem. A kés hozzáérhetett a nyakához, mert fehér bőrén vér serkent.

– Filozófiát – sikkantotta. – Filozófiát… filozófiát akarok tanulni!

Elnevettem magam, szakállamba nyál csurrant.

– Figyelj, lány – mondtam és közelebb hajoltam hozzá -, az imént akasztottam fel magam a kibaszott függönytartóra. Talán ez már a másvilág és azért mondasz ilyen badarságokat. Filozófiát…

– Maga nagyon is él! – mondta a lány.

– Bizonyítsd be! – suttogtam neki.

Azt hittem, erre nem tud majd mit mondani. Nem is mondott. Szavak helyett megmozdult, s hiába volt hozzászorítva a falhoz, ujjai valahogy mégis eljutottak a nadrágomig. Azonnal érezte merevségemet; meglepettsége kiütközött az arcára. Onnantól fogva egészen máshogy viszonyultam látogatásához. Közelebb engedtem magamhoz, hogy megmarkolhassa. Belementem a játékba, de azért rajta tartottam a szemem, nehogy ilyen ócska trükkökkel élve vegye el tőlem a kést. Fegyvert tartó markom szorítása egyetlen pillanatig sem lazult; nem engedtem lentebb a pengét, amit változatlanul a nyakánál tartottam. És ő így csókolt meg. Arcomat szakállam szurkálta; elsőnek erre emlékszem, cigarettaízű ajkára csak másodjára. Egészen odáig azt hittem, csak az alkohol képes eltűntetni belőlem azokat a dolgokat, melyek nem oda valók. Később láttam be, hogy mindig is tévedtem. Valami sokkal élőbb és hatalmasabb erő rántott ki akkor a valóság rettenetéből. Szinte eszméletemet veszítettem; hogyan is próbáltam volna továbbra is tartani a kést? Úgy esett ki kezemből, mintha semmi erő nem lett volna bennem, s amikor a padlón koppant, akkor sem ocsúdtam fel révületemből.

Átvágtunk a házon; üres borosüvegek és cigarettásdobozok között keringve, próbálva átlépni az üvegszilánkokat, kikerülni mindent, ami az utunkban állt, s közben csak szorítottam, szorítottam őt és csókoltam.

***

Az ágyamban ébredtem; senki sem feküdt mellettem. Kellett néhány pillanat, míg eljutott a tudatomig, hogy mi történt. Este tizenegy óra volt. És ő eltűnt… Eltűnt…

– Rohadt kurva!

Kiáltásomat visszaverődni hallottam a falakról. Nyomban kiugrottam az ágyból és nem törődve a tagjaimban felgyulladó fájdalommal, meztelenül rohantam a konyhába.

A fiók, a fiók, a fiók. Látnom kell a fiókot. Látnom kell, zakatolt fejemben a gondolat.

Sietségemben megbotlottam az egyik borosüvegben és elterültem az üvegszilánkokkal borított fapadlón. Az üveg több helyen is megvágott, de nem észleltem a fájdalmat. Vérző könyökkel és combokkal pattantam fel. A konyhába érve leguggoltam a sütő elé, s kirántottam helyéről a mellette lévő szekrény legalsó fiókját. Kivert a veríték, mert először semmit sem láttam. Aztán, ahogy lámpát gyújtottam és újra bepillantottam a lyukba, mély sóhaj szaladt ki a számon. Minden a helyén volt. Néhány köteg tartalékpénz vészhelyzet esetére, illetve amiket sokkal fontosabbnak tartottam: a könyveim. Nagyrészt filozófiai munkák hevertek ott: többségüket én írtam, de akadt a kupacban pusztulástól megmentett szépirodalom is. Rendkívül értékes darabok voltak, ugyanakkor nagy veszélyt jelentettek rám. Ha ezeknek a könyveknek akármelyik kitépett oldalát, bekezdését, egyetlen mondatát megtalálnák valakinél, kérdés nélkül kivégeznék. De az új világ hatalma ezek nélkül a művek nélkül is éppen eléggé gyűlölt: ellenségének tartott. Olyan ellenségének, akit fegyverletételre kényszerített és életben hagyott. Magam sem értettem az okot, hogy miért nem öltek meg az első adandó alkalommal; valószínűleg sosem fogom teljesen megérteni. Mindenesetre örökös megfigyelésre kárhoztattam: ez volt az ára életemnek.

Pontosan ezért gyanakodtam mindenkire; ezért bántottam a lányt. Őt is egynek tartottam azok közül, akik mindenhová követtek: arcuk ismerősen derengett fel az utcák borongásában. Semmit sem tudtam róluk, ők viszont mindent tudtak rólam. Figyeltek és jelentést tettek. De nem kellett volna tartaniuk tőlem: a rendszer már bedarált, s én megnémultam. Ettől függetlenül az enyémhez hasonló elrejtett könyvek nagy bajba sodorhatták az embert: a Tiltott Tevékenységeket Felkutató Kommandó fekete köpenyesei pontosan az ilyen gyűjteményekre vadásztak. Emiatt fogott el a kétely, hogy miután elaludtam, a lány valójában kompromitáló tárgyakat keresett a házban. Abban a felfordulásban észre sem vehettem, ha turkált a holmijaim között. Emlékezni próbáltam; akkor kivételesen nem felejteni, hanem emlékezni. Emlékezni a dolgok elrendezésére, rendszert találni a rendszertelenségben. De nem sikerült: akármit megtalálhatott. Talán a könyveimet is – csak nem akarta, hogy rájöjjek.

Csak teste maradt meg emlékezetemben. Feszes, hófehér teste… Lefogta karjaimat az ágyban és felém lendült. Én mozdulni sem bírtam. Erőtlen lettem attól a pillanattól kezdve, hogy megcsókolt.

Ha újra eljön, gondoltam, akkor megölöm.

 

2.

Hosszú ideje nem voltak már álmaim. De a lány érkezésének napján, mikor ismét szétfeszítettek emlékeim, az éjszaka emlékeimről szóló álmokkal volt terhes. A látott jelenetek bármiféle időrend, történeti elrendezés nélkül követték egymást. Úgy éreztem, mintha valaki összetörte volna az emlékgömbömet, s mindent ide-oda dobált volna belőle: a darabkák pedig dacolva, egymással viaskodva villantak fel a sötétségben:

– Apa, kelj fel, apa! Mennünk kell!

Nap tűz a szemembe azon a reggelen és fogalmam sincs, hol vagyok. Elmosódott lányarcot látok magam előtt, szeme kék; érzem, hogy kezével a pólóm gallérját rángatja.

– Hová… hová kell mennünk? – kérdezem, alig jön ki hang a torkomon.

– Apa! – kiált fel.– Szerda van!

– Szerda? – kérdezek vissza, a valóság kezdi egyre jobban kiszorítani a fejemben lévő sötétséget.

– Suli! – kiabál a lány. – Te pedig előadást tartasz!

A világosság és sötétség harca villámháborúként zajlik le a fejemben, ahol a fekete harcosok fénysebességgel hullanak el a csatatéren.

– Úristen! – kiáltok fel, amennyire rekedtségem engedi és felugrok az ágyból. Szédültségemben nekitántorodok az éjjeli szekrénynek, de a kislány megfogja ingujjamat és máris egyenesben vagyok.

– Kész vagy? – kérdezem.

– Én igen, de te…

– Ne aggódj, egy perc! – mondom és a ruhásszekrényhez rohanok.

Következőleg már a kocsiban ülünk. Bűzlök; még részeg vagyok. Nem tudom felmérni a sebességhatárt, és késésben vagyunk: a kelleténél jobban rátaposok a gázra. Nem érdekel az előadásom, de Chelsea nem késhet el újra miattam. Kanyarok, előzések… Alig látok ki a szélvédőn, mert szakad az eső. Amikor már majdnem letérünk a főútról, az autóm mögött fellebbenő ködfátyol hirtelen kéken kezd villogni.

– Apa, rendőrök! – sikolt fel Chelsea.

Bólintok. Jobbra sorolok, és egyre jobban lelassítok, közben fél csomag mentolos cukorkát tömök a számba. Lehúzom az ablakokat. A visszapillantó tükréből látom, hogy a rendőr kiszáll, és felénk sétál; esőköpenyt visel.

– Jó napot, Brand Picher járőr vagyok – mondja és behajol az ablakon. – Uram, tisztában van vele, hogy mennyi a sebességhatár itt, az A14-esen?

– Igen, persze – bólintok. – Nyolcvan.

– Mit gondol, maga mennyivel ment? – kérdi.

– Úgy kilencven-kilencvenöttel, azt hiszem – felelek.

– Inkább száz-százöttel – mondja; ekkor veszem észre, hogy náthás, mert vörös az orra és alig kap levegőt. – Meg kell bírságolnom.

– Rendben – felelek -, de ha lehet, gyorsan essünk túl rajta, mert sietünk.

Előveszi a papírjait, tollat, rám néz.

– Uram, fogyasztott ma alkoholt? – kérdezi.

– Mr. Picher – emelem fel a hangom -, reggel hét-ötven van, a kislányomat iskolába viszem, én pedig előadást tartok az egyetemen. Mit gondol, ittam?

Picher kissé lentebb hajol és benéz az autóba. Rápillant a kislányra és látom az arcán, hogy elhiszi, amit mondok.

– Nyolcra kell beérniük? – kérdi.

– Igen, még két mérföld a Holloway-ig, aztán még egy az egyetemig.

– Miről tart előadást?

– Lássuk csak… Ma filozófiatörténetet tartok. David Hume lesz a téma.

A járőr a papírjait nézi majd sóhajt egyet és elrakja őket mellényzsebébe.

– Menjenek – legyint. – Tűnjenek el innen.

A kép szertefoszlott, majd egy újabb villant fel a sötétségben. Először csak egy narancsssárga folt volt, ami később az alkony színeiben fürdő egyetemi udvar képévé tágult.

 A negyedik emeleti ablakból tekintek le a néptelen térségre, mögöttem a professzor áll.

– Hát ez a nap is eljött, Leonard – mondja.

– Maradt még az eldugott „frissítőiből”? – kérdezem az idős férfit és azt a szót használom, amit ő szokott.

– Tartanom kellene tőle, hogy rákapott az italra? – kérdezi az öreg.

– Csak töltsön egy pohárral, ha van.

 Lehunyom a szemem és az arcomat süttetem: a nap túljut az ablakkereten és pontosan a szobába világít. Hallom, ahogy a professzor a szekrényben kutat, s csak akkor nyitom ki ismét a szemem, amikor megszólal:

– Ha nem haragszik, ezúttal nem koccintok magával.

– Miért nem?

– Nincs mire koccintanunk – sóhajt. – És fél órán belül kezdődik a dékáni tanács ülése.

 – Azt hiszi, a többiek nincsenek már túl két-három poháron? – kérdezem. – Itt a vége, Bernard.

– Nincs még minden veszve.

– A Kar még nincs veszélyben, de a Filozófia Intézet? – belekortyolok az italomba és folytatom. – Ne vicceljen.

Bernard nem felel. Én kiiszom az italomat, elveszem az üveget az asztalról és nyomban újratöltöm poharamat.

– Mondja, mit kezdjek így magammal? – kérdezem.

– Ha valóban bezárják az Intézetet – mondja a professzor -, akkor is maradhat, Leonard. Elintézem, hogy a Franciára kerüljön. Elvégre folyékonyan beszéli a nyelvet.

– Csak azért tanultam meg franciául, hogy eredetiben olvashassam Lacant, Sartre-t, Sorelt, Bergsont meg a többieket – legyintek. – Nincs máshol helyem.

– Akkor mit fog csinálni? – kérdezi. – Valami nyavalyás áruházban robotol majd éhbérért?

– Itt is éhbért kapok, már legalább fél éve – mondom. – Higgye el, inkább pakolom a konzerveket, minthogy franciát tanítsak ugyanannyiért.

– Valóban lemond az egyetemi pályáról? – kérdezi.

– A Francia Intézet sem húzza másfél évnél tovább – sóhajtok.

– A kés szép lassan hasít végig a bőrön – bólint a professzor. – Így sokkal fájdalmasabb.

Hallgatunk. A késő délutáni napsütést nézzük, és az italunkat kortyolgatjuk.

Ismét magába szívott a sötétség, s mikor újra fény gyulladt körülöttem, valamivel fiatalabbnak éreztem magam.

Az asztalt sok kellemes barát, ismerős és családtag veszi körül. Gesztenyebarna lány ül velem szemben; folyton rám-rámpillant, amikor én éppen leveszem róla tekintetem. Már kitaláltam, mit fogok csinálni. Régóta megtehettem volna, mégsem cselekedtem: nem voltam elég bátor. Szorított azonban az idő, hisz ahogy apám mondogatta:, „nincs időd kerülgetni a lányokat: ha nem csapsz le rájuk, majd megteszi helyetted valaki más”.  Kihasználva hát a főétel érkezése előtti tömeges zajongást az asztalnál, gyorsan előkaparom zsebemből a teleírt papírfecnit és áthajolva a lányhoz, szalvétája alá dugom a levelet. Ő mosolyogva nézi ezt végig, majd felkapja és megtörli ajkát a szalvétával, közben lefelé néz, írásomat olvassa. Aztán valami megváltozik a világban. Mond valamit, de szája csupán némán tátog felém. Egyetlen szavát sem hallom, mindent mást viszont kristálytisztán magam körül. Érzem, ahogy az álomba a jelen mocska szivárog be, mert a valóságban a lány minden szavára emlékeztem. Az a pillanat tiszta és igaz volt, feltétel nélkül. Az álomban nem. Ott megismerkedésünk első pillanatától kezdve mély szakadék tátong közöttünk, mintha tizenhat év történései egyetlen másodperc alatt zajlottak volna le. De ez hazugság Ez hazugság!

Kiabálva ébredtem, s arra gondoltam, a szakadékot már számolatlan építőkő sem lenne képes befedni.

3.

A következő napokat álláskereséssel töltöttem. A régi módszer híveként személyesen látogattam el a szóba kerülhető helyekre, de szinte mindenhol rögtön elutasítottak. Egyetlen boltban közölték csupám, hogy várjak a következő hétig, aztán majd felhívnak döntésükkel kapcsolatban. Természetesen ők sem szándékoztak alkalmazni, csak részvétet keltettem bennük, ezért áltattak némi reménnyel. Nem csodálkozom, hogy nem kellettem senkinek. Túlságosan mélyen voltam ahhoz, hogy előreléphessek az életben. Valamiféle jelnek tekintettem azonban, hogy nem haltam meg, amikor felakasztottam magam. Az a függönytartó valamiért leszakadt, és én azt gondoltam, még élnem kell, noha azelőtt sosem hittem a sorsszerűségben.

Azon a napon, melynek estéjéről mesélni akarok, újabb sikertelen próbálkozás után tartottam hazafelé. A nap vérben úszva lebegett kevéssel a szemhatár fölött; annyi ereje maradt csupán, hogy hazakísérjen. A lakóházak ablakai mellé felszerelt levegőtisztítók úgy dolgoztak, mintha ezernyi méhkas felerősített zümmögése töltötte volna be a várost. A kis gépeknek nem kevés szerepe volt a felesleges széndioxid légkörből való kivonásában. Hangjuk megnyugtatóan zengett: a természet pusztulása már nem fenyegetett bennünket. Jött helyette valaki más, aki pokollá tette az életünket.

Esőtől csimbókos hajjal értem el a villamos fedett megállóját. Várakozás közben a szemközti épületeken felsejlő kivetítők képeit figyeltem. Aznap mindenhonnan kék szemű, szőke hajú fiatal férfi arca nézett vissza rám odafentről. Megborzongtam a látványától. Az egyik oldalsó kijelzőn szöveg vált olvashatóvá:

TRISTAN CORBYN

így kezdődött, majd a folytatás sorai is felvillantak:

SZELLEMI ATYÁNK VÉRSZERINTI UNOKÁJA

HA LÁTJA VALAHOL

AZONNAL ÉRTESÍTSE

A RENDŐRSÉGET

Ilyen jellegű hirdetéssel soha értemben nem találkoztam azelőtt. A kormány rendszerint saját maga intézte a dolgait, nem szorult a lakosság segítségére. Furcsállottam az ügyet, más azonban nem jutott eszembe a férfi átható pillantásának árnyékában, mert már a visszaút elején remegni kezdtem. Mint mindig, aznap is az ébredés pillanatában ittam utoljára, így általában kibírtam tizenkét óra munkát mindenféle tünet nélkül, hogy aztán este ismét elmerülhessek bódultságomban. De akkor különös módon rosszabbul viseltem a gyűrődést, s éreztem, az állapotom rohamosan romlik. Útközben végig maró gondolatok cikáztak a fejemben, miközben a sűrűsödő sötétséget figyeltem a villamos ablakából. Attól tartottam, ha nem találok munkát, újra hetekig tartó öntudatlanság vár rám. És akkor ismét megteszem, ebben biztos voltam.

 Nagy nehezen, de nyugalmat erőltettem magamra, s végül hazaértem: a betonrengeteg ugyanolyan emeletes házainak egyikébe. A belváros elektromos autói, többemeltnyi magas kivetítői után mintha hatvan évet utaztam volna vissza az időben, amikor a lépcsőket róttam lakásom felé. Omló vakolat és piszok vett körül. Szerencsésnek tekinthettem volna magam, amiért még sosem léptem rossz helyre a lépcsőház romos fokain és zuhantam a mélybe, de én minden alkalommal szándékosan szinte futottam felfelé. Ám hiába rohantam, sosem törtem ki a nyakam. Akkor is épségben értem az ajtóm elém, viszont ahogy megpróbáltam elfordítani a kulcsot a zárban, egészen furcsa dolgot tapasztaltam: a jól ismert kattanás elmaradt, és az ajtó résnyire kinyílt. Valaki már odabent van, gondoltam. Bármilyen állapotban is indultam el otthonról, egyszer sem fordult elő, hogy elfelejtettem volna bezárni az ajtót… Elővettem hát késemet és magam elé tartva léptem át a küszöböt.

A konyhapult előtti bárszéken a lány ült. Az a lány… Ahogy a legelső alkalommal, ezúttal is tetőtől-talpig sötétbe öltözött. Feltartott kezében zöldalmát fogott; egy pillanatig ijedten nézett rám fekete tekintetével, majd nyugalmat erőltetett vonásaira. Én viszont már képtelen voltam megnyugodni és irtózatos, rohamszerű düh borította el az elmém.  Egyik pillanatban, emlékszem, felé rohantam, a másikban pedig a lány már vérző fejét szorongatva feküdt a konyhapult tövében. Valószínűleg teljes erőmből taszítottam le a székről; ettől pedig némiképp kitisztult a fejem. Odasétáltam hozzá, blúzánál fogva felemeltem a földről és arcul ütöttem, mire teste visszahanyatlott a padlóra. Közelebb hajoltam hozzá, késemet a torkára szorítottam. Ekkor sírva fakadt.

– Azt hiszed, kényedre-kedvedre járkálhatsz ebben a házban?! – ordítottam a képébe. – Ki vagy te?!

– Már mondtam – nyögte. – Én már mondtam…

– Az igazat! – kiabáltam; a számból kitörő nyálcseppek az arcába csapódtak. Ezúttal nem törődtem a szomszédokkal; tombolt bennem a düh és semmi mást nem vettem már észre magam körül.

– Evelyn… a nevem Evelyn… Cliarty…

– A neved is azt mutatja, hogy egy hazug kurva vagy – mondtam és kissé engedtem a szorításból.

– Most nem hazudok – felelte.

– Ez igazán elképesztő teljesítmény – gúnyolódtam. – Szóval ezúttal is megdugatod magad és kámforrá válsz?

– Nem – rázta a fejét a lány. – Filozófiát akarok tanulni. Mondtam már!

Ismét a torkára szorítottam a kést.

– Te büdös kurva; szerinted ki az a marha, aki ezt beveszi? – suttogtam.

– Kérem, eresszen el! – siránkozott a lány.

Nem szóltam; felegyenesedtem és a mellkasára tapostam a két melle fölött. Késemet továbbra is rászegezve tartottam.

– Tanár voltál… és én tanulni akarok… miért utasítanál vissza? – nyögte.

– A diákjaim, ha jól emlékszem, nem az ágyamban kezdték meg a kurzust…

– Muszáj volt megtennem… Máskülönben bántottál volna!

Talpamat az állkapcsára helyeztem és kissé oldalra fordítottam a fejét.

– Tehát önvédelemből szoptad le a farkam – mondtam. – Értem.

– Higgyj, amit akarsz! – nyöszörögte a lány.

– Még mindig az a kérdésem: honnan tudjam, hogy nem vagy besúgó?

Hogy válaszolhasson, levettem arcáról a lábamat. Nem tapostam rá többet, de a kést sem engedtem lejjebb.

– Azt hiszi, nem kutatták volna már át a házát a fekete köpenyesek, ha akarják? – kérdezte. – Rég halott lenne! De…

– De? – visszhangoztam gúnyosan magas, nőies hangját utánozva.

– De talán rájöttek, hogy élni nagyobb szenvedést okoz magának, mint meghalni.

Kezem ismét ökölbe szorult, kezdeti dühöm azonban lecsillapodni látszott.

– Nagyszerű megállapítás! Érvnek viszont gyenge… Utoljára kérdezem… – figyelmeztettem egyre közelítve felé a kés pengéjét. Nem akartam már bántani, de ki kellett belőle szednem az igazságot.

– Volt már dolgom velük! – sikkantott a lány. – Hetekig kínoztak a fekete köpenyesek!

– És? – kérdeztem. – Talán azzal a feltétellel engedtek szabadon, hogy kiszolgáltatsz engem?

– Hinnie kell nekem!

– Ebben a világban? – horkantottam fel. – Ne nevettess.

– Legalább hagy meséljem el a történetemet!

Jó darabig mozdulatlanul álltam felette, mielőtt meghoztam a döntést. Lecsillapodva végre képessé váltam rá, hogy felülemelkedjek a helyzeten és belássam: őrültség lenne meggyilkolni a lányt. Hisz semmit sem tudtam róla! Talán tényleg ártatlan, adj neki egy esélyt, suhant át a fejemen a gondolat. Hát legyen… Rábólintottam a kérdésére. Természetesen biztosra mentem, mert felrángattam a földről és tetőtől-talpig átmotoztam. Mivel semmit sem találtam nála, ráparancsoltam:

– Hozd vissza a széket és ülj le!

Ameddig a lány ezzel foglalatoskodott, én a konyhapulthoz mentem és italt töltöttem magamnak. Ahogy lenyugodtam, remegésem is újra fellángolt, de már nem kellett tovább elviselnem a tüneteket. Az első pohárkát egy hajtásra ittam ki.

– Iszol? – kérdeztem.

– Csak egyet… – mondta a lány immár a széken ülve.

Töltöttem neki és magamnak is, aztán pedig leültem vele szemben a pult másik oldalán. Kést tartó kezemet az asztalra raktam. Pengéje a lányra mutatott.

– Hallgatlak – mondtam. – Miért kaptak el a fekete köpenyesek?

– A bátyám alapított egy lázadócsoportot, sok-sok éve.

Félkézzel cigarettára gyújtottam, ezért a lány abbahagyta elkezdett monológját.

– Folytasd – bólintottam, s jó mélyen odalent tartottam a füstöt, mielőtt kifújtam volna.

– Mindenáron csatlakozni akartam hozzájuk – szólalt meg ismét a lány -, de ő nem engedte… Mindig visszatartott; azt mondta, még túl fiatal vagyok hozzá. Megtiltotta, hogy kövessem… De én már csak azért is meg akartam mutatni neki, hogy képes vagyok rá.

– De nem voltál rá képes – állapítottam meg.

– Nem – rázta a fejét a lány, s a rémület és fájdalom után valamilyen mély bánat kifejezését láttam ekkor az arcán. – Mindketten lebuktunk miattam. Engem elengedtek. Ő pedig… meghalt.

– Ha mindez valóban igaz, akkor sajnálom – mondtam.

– Még mindig nem hisz nekem? – kérdezte a lány, immár inkább lemondóan, mintsem ijedten.

Már nem félsz?, gondoltam és felálltam. Mindjárt megtudod, hogy jobb, mint megijedni.

– Te bízol bárkiben is? – kérdeztem tőle, miközben megkerültem az asztalt és mellé léptem.

– Nem – mondta, s éreztem hangján a bizonytalanságot: hogy terve talán mégis kudarcba fulladt.

– Legalább kitalálhattál volna valamit – mondtam. – Így csak magad ellen beszélsz.

– Létezik olyan ostoba besúgó, aki azzal érkezik ide, hogy filozófiát akar tanulni? – kérdezte.

– Létezik: pont itt van, előttem – mondtam. – Egyetlen mozdulattal végezhetnék veled. Mondd, miért nem vágtam még el a csinos kis nyakadat?

– Mert nem vagy gyilkos – felelte a lány.

De én mégis megragadtam fekete fürtjeit, hátrarántottam a fejét, másik kezemmel pedig a torkára szorítottam a pengét.

– Nem? – kiáltottam rá. – Mivel bizonyítottad, hogy nem vagy kém, mivel győztél meg, mivel érveltél?!

– Halkabban, kérem! – nyögte. – Nyugodjon meg!

– Akkor leszek nyugodt, ha te már nem rontod itt a levegőt!

– Elmegyek… – suttogta. – Ha akarja, elmegyek… Most…

– Nem mész te sehova – mondtam. – Kutattál a lakásban, igaz?

A lány a fejét rázta, de nem hittem neki.

– Mit találtál?

– Nem érti, hogy nem?! – nyöszörögte.

Erősen megtéptem a haját, mire felsikoltott fájdalmában.

– Mit mondasz az utolsó szavad jogán? – kérdeztem kissé nyugodtabb hangon.

– Ne – nyögte könnyekkel küzdve. – Kérem… Ismerte… Ismerte a szüleimet is!

– Valóban? Nem ismerek semmiféle Cliartyt.

– De ismer… ismer… csak… nem emlékszik… – mondta a lány. – Susanne Bolt… és Arnold Cliarty… a nevelőszüleim voltak.

Ujjaim hirtelen ernyedtek el; majdnem kiejtettem a kezemből a kést. Megszédültem, s ujjaimmal nem markoltam többé a lány haját. A konyhapultra támaszkodtam. Úgy éreztem, mintha hosszú részegség után hirtelen újra a valóságot látnám magam körül. Egyelőre nem tudtam felelni, a lány szólalt meg helyettem:

– Maga járt a házunkban Arnold és Susanne házassági évfordulóján. Akkor biztosan találkoztunk.

– Alexander? – kérdeztem. – Ő volt a lázadók vezére?

A lány bólintott.

 – Vékony, fekete hajú kislány, aki foylton Alexander nyomában loholt… – motyogtam. – Emlékszem már… Te voltál az.

Evelyn bólintott; arcán halvány mosoly suhant keresztül.

– Hogy emlékezhetsz rám? – kérdeztem.

– Igazából Alexander emlékezett magára, nem én – felelte Evelyn. – Néhányszor kutakodtam a holmijai között. Egyszer láttam egy névlistát; a lap tetejére azt írták: felkutatandó emberek. A papírt nemrég újra megtaláltam. Aztán pedig magát is.

– És mégis hogy találtál meg? – kérdeztem, s közben újabb italt töltöttem magamnak.

– Tudja, a dokumentumon szerepeltek egyéb adatok is a neveken kívül – folytatta Evelyn. – Elérhetőségek, lakcímek, munkahelyek…

– Figyeltek engem? – kérdeztem.

– Igen – bólintott a lány. – Értelmiségieket akartak szerezni, akiktől a kormány megvonta a jogaikat és munkakörüket. De magához már nem jutottak el…

– Úgy gondolod, a bátyád halálával a szervezet is megszűnt létezni?

– Nem tudom – mondta Evelyn csöndesen. – Engem is figyelnek. Nem deríthetem ki.

– Mégis idejössz hozzám – mondtam. – Bajba akarsz keverni?

– Nem – rázta a fejét gyorsan a lány. – Én csak… Kezdeni akarok valamit az életemmel.

Arcomat két tenyerembe temettem. A lány olyan tűzzel játszik, mely engem is megégethet, gondoltam. Mégis enyhülni kezdett bennem a düh és a vágy, hogy bántsam őt. A veszély ellenére furcsa, rég elfeledett érzés dacolt dühömmel, s úgy látszott, hogy ez az általam meg nem fogalmazható jelenség nyeri meg a csatát. Hosszú szünet után szólaltam meg ismét:

– Csak és kizárólag Arnold miatt nem doblak ki innen – mondtam. – De ha a nyakamra hozod a fekete köpenyeseket…

– Óvatos leszek, ígérem! – mondta a lány.

– Elmondom neked, amit tudni szeretnél a filozófiáról… Ha bárki előtt lebuksz, azt mondod, hogy a szeretőm vagy. Megértetted?

Evelyn Cliarty bólintott és arcán mosoly bujkált.

 

4.

Beszélgetésünk után egyből hazaküldtem Evelynt. Megállapodásunk szerint két nappal későbbre tűztük ki oktatásának kezdetét. Évekkel azelőtt adtam utoljára órát és nem kevés erőfeszítésembe került, hogy ismét munkakész állapotba hozzam magam. A felkészüléshez a sütő melleti fiók módszeres kiürítésével kezdtem hozzá. Az óra szempontjából minden használható anyagot a filozófiatörténet időrendi sorrendje szerint válogattam szét, s ezeket visszaraktam a fiókba. Minden más, ami kimaradt, az általam oly nagyrabecsült munkák körébe tartozott. Ezek meglétét ellenőriztem akkor is, mikor Evelyn Cliarty elsőként a lakásomon járt. Féltve őriztem őket, mert a régi világ érzelmi és intellektuális terének bejárhatatlanságát idézték számomra: ez a tér végtelenül nyúlt el előttem egykor, s visszafordíthatatlanul zsugorodni kezdett, mihelyst országunkra az új elnyomó hatalom rátelepedett. A szétválogatás után egyesével vettem kézbe őket: ujjaim között pörgettem át sárgás lapjaikat; néhány mondatot, bekezdést el is olvastam, amiktől keserű emlékek törtek elő belőlem. Úgy sajogni kezdett a lelkem, mintha egy részét kitépték volna. Persze így is történt… Mert elvették tőlem a könyveket… elvették tőlem a napsütötte parkokban való olvasás nyugalmát, az elme szárnyalását, a vitákat, a rajongást, a beszélgetéseket, az előadásokat, és az írást… azt írást… Utoljára saját művem került a kezembe: végignéztem azt is, bele-beleolvasgattam… aztán egyszer csak elengedtem. A könyv egy vaslavórba esett, a többi közzé. A Bűn és bűnhődés, A pénzhamisítók, Az arany virágcserép, az 1984, A romlás virágai és sok-sok más társa közé.

Megteszem hát helyettük, gondoltam és gyufát gyújtottam, hogy mind egy szálig felégessem őket. Aztán csak álltam a lángok fölött és szenvedő lelkek sikolyait hallottam a fejemben. Amikor porrá és hamuvá töpörödtek, a lángok pedig kialudtad, a nappaliba vonszoltam magam, hogy elterüljek szeméttel teleszórt kanapémon. Karommal elfödtem szemeimet és úgy vesztegeltem ott talán órák hosszán keresztül. Temérdek kép villant fel a múltból, egy viszont a sokkal-sokkal valóságosabban mutatkozott előttem a többiél. Mégpedig Arnold Cliarty alakja. Arnold a legjobb barátaim körébe tartozott az egyetemen, de harmadéves korunkban rájött, valami másra vágyik: színész akart lenni. Mindig is az akart lenni, családja azonban sosem támogatta elképzelését, ezért egy ideig beletörődött, hogy a számára érdektelen tanári pályára szánták. Aztán a filozófusok, akik a szabadságról, boldogságról, és e kettőnek az összefüggéseiről beszéltek nekünk a könyvek lapjairól, egyszer csak öntudatra ébresztették. A gondolatok, melyekkel keltünk és melyekkel feküdtünk, megtanították rá, hogy igenis elutasíthatja, megváltoztathatja sorsát. Én magam is azért estem szerelembe a filozófia iránt, mert az abszolút szabadságot jelentette számomra. Arnoldot is megfertőzték a szabadságról szóló nagy gondolatok, s végül elhagyott bennünket. Életének története csillogó, de egyben szomorú história is.

Arnold Poltein tehetséges, jóképű és karizmatikus; minden megvan benne ahhoz, hogy híres filmszínésszé váljon, de ő nem kér az igazi csillogásból és inkább színházi színésznek szegődik. Amit viszont elkerülni igyekszik, mégis megtalálja: berobban, akár egy hidrogénbomba és hollywoodi színészeket megszégyenítő hírnévvel kapaszkodik fel a legnagyobbak közé. Poltein egymaga fellendíti és olyan népszerűvé teszi a színházat, mint előtte csak kevesen. Kasszadöntő rekordjait senkinek sem sikerült túlszárnyalnia. A csillogáshoz pedig figyelem társul, s a figyelem között őrület burjánzik. Arnold feleségének méhébe emiatt az őrület miatt szúródott bele a penge, egy életre megfosztva őt attól, hogy gyermeke születhessen. A rajongónő elvette Susanne Bolttól az emberi kapcsolatok legmélyebbikét. Ezért találkozhattam Evelynnel. Az örökbefogadás persze sosem helyettesítheti a biológiai rend szentségét: Evelyn Cliarty magányos volt akkor is, mikor már édesgyermekként szerették. És ott ült velem szemben, elhagyatottabban, mint előtte bármikor és segítségemre áhítozott. Úgy döntöttem, segítek neki, hogy ezáltal ő is segíthessen rajtam.