Rózsa Adrienn: Üres helyek (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

I.
37/481-691

 

Törökülésben gubbasztok a földön, az ablak tárva-nyitva. A közelgő vihar szele anyám másodkézről szerzett függönyeibe tép, úgy hullámzanak fölöttem, akár egy háborgó tenger.

Harminchét. Négynyolcvanegy. Hatkilencvenegy.

Fejből ütöm be a telefonszámot, ehhez mindkét kezem kell, mert remegek, mint mindig, amikor ezt csinálom. A karnis csaknem leszakad, fel kellene állnom, hogy becsukjam az ablakot, de nem moccanok, minden idegszálammal arra összpontosítok, amit hallok. Egyelőre csend, leszámítva a saját szuszogásomat, rövidesen azonban felserceg a statikus zaj, egyre erősödik, és ekkor már történhetne bármi, ez az egyetlen, ami eljut a tudatomig.

Kicsöng.

Lehunyom a szemem, a szívem mintha a torkomban dobogna, ami lehetetlenség, nagyot is néznének a nyolcadikosaim, ha ilyesmit mondanék nekik. Ugyanakkor az, hogy mi lehetséges, és mi nem, egyre kevésbé elkülöníthető kategóriák számomra. A valóság önkényesebb, mint képzeltem.

Ez a vonal nem él. Akkor sem élt, amikor még ott laktam, ahol a túlvégen levő készülék porosodik. Tudom, mi következik, ami újabb cinikus húzás az állítólagos valóság részéről.

Valaki felveszi a telefont az üres iringó-hegyi házban.

Rostos virágindák a párkányokra fonódva. Málladozó deszkák a lábam alatt. Hideg eső csepeg alá a mennyezeten levő lyukon át.

– Halló? – Nincs válasz, csupán a roskatag épületen átsüvítő huzat. – Füli?

Ő az, tudom. Ha erősen koncentrálok, kihallom a zajok közül a lélegzetvételét.

A keze az enyémben.

Véres héjú nektarinok a kezemben.

A keze a számon, lefog.

Olyan erővel szorongatom a telefont, hogy az ujjaim belesajdulnak, és ekkor már nem merek megnyikkanni. Várom, hogy valami más legyen, mint eddig volt, de mindhiába. Bontom a vonalat, és amilyen gyorsan csak tudom, becsukom az ablakot, mintha a viharral együtt a rettegésemet is kizárhatnám.

– Épp erre akartalak megkérni – szól anya, kitárva a résnyire nyitva hagyott ajtót. – Jól vagy?

– Persze! – Sietve ledobom az alváshoz használt, Clint Eastwood-os pamutpólómat. Egy éve még feszült a mellemen, amitől Clint úgy nézett ki, mintha csúnyán félresikerült volna a botoxkezelése, de ma már csak lötyög rajtam. – Húsz perc múlva megy a vonatom.

– De hamar hazajössz, ugye? Mintha azt mondtad volna.

– Igen. – Becsatolom a korábbiakhoz képest két kosármérettel kisebb melltartómat, és bár anya nem mondja, tudom, hogy még mindig elborzasztja összeesett melleim látványa. A nadrágom sem szorít már a combomnál, aminek nem is olyan rég még örültem volna, tekintve, hogy ott mindig, minden gatya szűk volt rám, de a hirtelen súlyvesztéstől pusztán fonnyadt lettem, nem karcsú. – Csak megbeszélem az igazgatóval, amit még meg akar beszélni, utána rohanok vissza.

– Okés. Segítek majd elpakolni a maradék holmit. Vidd a fekete esernyőt, odaraktam az ajtó mellé.

Csak elővigyázatosságból vitte magával a boltba, és egyelőre én is csak azért fogom. A fekete az egyetlen vállalható esernyőnk, azon kívül csak egy kiskacsás és egy neonsárga van, mindkettő a függönyhöz hasonlóan olyasmi, ami másnak már nem kellett.

A vállamra kapom a táskámat, és lecsukom kilencven százalékban már bepakolt bőröndöm fedelét. Augusztus közepe van, ami azt jelenti, hogy még épp időben jeleztem az iskola vezetőségének, hogy felmondok, szűk kilenc hónap jogviszony után. Nem velük volt a baj, és főleg nem a gyerkőcökkel. Az ok a költözésem, melynek köszönhetően a holmim azon hányadát, amit egy éve hazahoztam a férjem házából, ismét össze kellett csomagolnom.

– Biztos nem várod meg Nikit?

– Nem lehet. Holnapután már jelenésem van az ottani iskola igazgatójánál, alá kell írnom a papírokat, ilyesmi. Az első értekezleten is ott kell lennem.

Niki, anya legjobb barátnőjének velem egykorú lánya önként ajánlkozott arra, hogy utánam hozza azokat a holmijaimat Réthavasra, amiket a bőröndömben nem tudnék elcipelni, például a nyomtatómat, ami nélkül tanárként eláshatnám magam. A debreceni iskolában is veszett ügy a benti nyomtatók használata, egy aprócska Heves megyei falucskától pláne nem merek ilyesmit remélni.

– Okés, kicsim.

Anya kitámasztja a konyhaajtót, nehogy az üvegbetét legyen a fölénk vonuló ciklon első áldozata. Most is az az agyonhordott, cicás házipapucs van rajta, amit hét éve kapott tőlem, copfba fogott haja sűrű és rézvörös, de festi, eredetileg éppolyan világosbarna, mint az enyém. Vékony, kimondottan szikár alkat, ami nem sokat segített abban, hogy megértsem ormótlannak tartott mellbőségem eredetét. Ő mindig azzal magyarázta, hogy a sosem ismert apai nagyanyámra ütöttem ebben.

Újfehértó egyik legcsendesebb zsákutcájában lakunk, ahol a legtöbb ember olyannyira kényelmes és békeszerető, hogy a szembeszomszédunk idestova negyedik éve ússza meg feljelentés nélkül, hogy műanyagflakonokat éget a hátsó kertjében. A kapunk előtt hatalmas a sár, az úttest mellett félig teli pocsolyameder tátong, amiben egy teknőc formáját vélem felfedezni. Mindig is bővelkedtem a különös asszociációkban, aminek nagy hasznát veszem a mindennapokban, mivel a névmemóriám katasztrofális. Az új boltosunk, Szúnyogh nevét is csak a Megfogtam egy szúnyogot című mondóka miatt tudtam megjegyezni.

Átlépem a teknőc páncélját, és útnak indulok.

***

37481691

Kimenő hívás 09:04

A telefonom naplójában ez is ugyanolyan tétel, mint az összes többi. Több hívást nem fogok indítani erre a számra, bár tulajdonképp eddig sem volt okom rá. Az iringó-hegyi ház lakatlan, amióta Fülinek nyoma veszett, én pedig visszamenekültem anyámhoz. Mindenesetre, nem emiatt hagyok fel ezzel a bizarr hobbival, hanem mert a holnap éjszakát már Réthavason fogom tölteni. A döntésem végleges, még ha olyan mély borzadással is tölt el a gondolat, amit senkinek, soha nem szabadna ismernie. Tudom, hogy a férjemet hallom, amikor felhívom ezt a számot, akkor is, ha teljes joggal kerülhetne a nevem elé az özvegy titulus.

Elveszetten nyomkodom a képernyőt, mint a jobb napokat is látott újfehértói vonatállomáson várakozók többsége. A beton forró a lábam alatt, érzem babakék balerinám vékony talpán át, a száraz szél vadul tépázza a vágányok mögött sorakozó örökzöldeket. Mikor öt perces késéssel befut a záhonyi vonat, mindnyájan az ajtók felé vesszük az irányt, a mellettem haladó fejhallgatós srác a földre dobja még füstölgő cigarettáját. Hirtelen elfog a vágy, hogy rágyújtsak, noha azóta nem tettem, hogy randizni kezdtem Fülivel.

Kis híján megáll bennem az ütő, amikor megrezzen a mobilom, és nem a korábbiak miatt, hanem azért, mert látom, a sógornőm hív.

– Hallom, visszaköltözöl Réthavasra – tér a tárgyra, mielőtt én egyáltalán kinyithatnám a számat. – Igaz ez?

– Ühüm. – Ennél többet hirtelen nem tudok kipréselni magamból, amint kapaszkodó után kapkodok a tömött fülkék előtti kis folyosón.

– Tisztességes válaszra is telik?

– Bocsánat.

Nem bocsát meg, de nem ezért, hanem a vélt bűneimért. Ezer tanú, és talán maga a Jóisten sem győzhetné meg Szendrődi Lúciát arról, hogy nem én állok a bátyja eltűnésének hátterében. Ahogy hallom, éppen vezet, nyilván kihangosítóról beszél velem, ami esetében cseppet sem számít érdekességnek, mert az autója nagyjából csak pizzát sütni nem tud.

– Na jó, az egy dolog, hogy Adorján de facto halott, viszont de jure még kurvára nem az. Ami azt jelenti, hogy ahhoz a házhoz semmi közöd.

Ez az, amiről egyáltalán nincs kedvem beszélgetni, de Lúcia nem hagy választást.

– Oda vagyok bejelentve. – Erre nem felel, de valami pittyegést hallok, talán parkolójegyet vásárol. – Lúcia, honnan tudod, hogy visszamegyek? Regőtől?

– Szerintem, erre nem kötelességem válaszolni – feleli, és mókás, de amennyire fagyosak a szavai, annyira kellemes csengésű a hangja. Csak két évvel idősebb nálam, de ha azt nézzük, melyikünk hol tart az életben, ez két évtized is lehetne. – A kocsi hol van? Még mindig a garázsban?

– Igen. Nem tudok vezetni, nem is tudtam volna vele mit csinálni.

– Azóta megtanulhattál. – Persze. A súlyos beteg férjem eltűnése után rögvest beiratkoztam egy autóiskolába. Mindazonáltal sosem lenne merszem ezt szavakba is önteni. – Mindegy, szóval ott van? Mert ahhoz aztán tényleg nincs közöd.

– Ott van.

– Helyes.

Leteszi, nem vesztegeti rám az idejét, és az igazat megvallva, ha azt gondolnám, amit ő, én sem volnék oda magamért. Természetesen nem tervezem megosztani vele a tapasztalataimat a telefonhívásokat illetően, ahogy mindazt sem, aminek az iringó-hegyi házban tanúja voltam. A sógornőm kétségkívül a legkevésbé sem nyitott a képlékeny valóság lehetőségére, és csak még inkább meggyűlölne emiatt.

***

Nem vagyunk sokan az épületben, a tantestület egyelőre ugyanúgy próbálja tagadni a közelgő tanévkezdés tényét, mint a diákság. Az alsós tanítók közül páran a folyosó dekorációját cserélik, a VAKÁCIÓ! betűi és a színes papírnapernyők helyett őszi minták kerülnek fel a lambériára.

Morzsa, az igazgató, akit természetesen nem így hívnak, vizenyős tekintetében őszinte aggodalommal néz rám. Az inge, mint általában, most is csupa kekszmorzsa, asztalán bontott csomag, kakaós Győri Édes hever. Az irodája katlanforró, mindkettőnk arca ragacsos a verejtéktől.

– Semmiképp sem gondolnád meg magad? A téged váltó tanárral kapcsolatban még semmi sem biztos, megoldhatjuk.

– Köszönöm, de már felvettek a réthavasi iskolába. – Voltaképp ő intézte el nekem ezt, szóval nagyon jól tudja. Az országra jellemző általános pedagógushiány a malmomra hajtotta a vizet, a kis falu általános iskolájába azóta sem találtak állandó rajztanárt, és hogy biológiából és természetismeretből is tudtam órákat vállalni, különösen jól jött. – Másodjára már nem akarok segget csinálni a számból.

Csak azért merem trágárul kifejezni magam, mert tudom, Morzsa nem bánja, feltéve, hogy nincs diák a közelben. A jószándék szobra is lehetne, ami azt illeti. Regő, a magánnyomozó, akit Lúcia rám szabadított őt is megkereste tavaly decemberben, de az igazgató ahelyett, hogy kiselőadást tartott volna rólam, csak szofisztikáltan elküldte a fenébe.

– Tudom, de… Nyári tanárnő még sokáig GYED-en lesz. Sőt, arra sincs garancia, hogy visszajön. Szeretünk téged itt, Veca.

– Én is szívesen tanítottam itt, de mennem kell.

Morzsa feladja, de istenigazából nem a kezdő tanári kompetenciáim miatt szeretett volna marasztalni, jól tudom. Ismeri a történetemet, és nem akarja, hogy egymagam vágjak neki a Mátrának, egy gyászoló asszony önkéntes száműzetéseként.

– Kérlek, írd ezt alá. Csak annyi áll benne, hogy minden iskolai tulajdonú kiadványt leadtál a könyvtárban – csúsztat elém egy nyomtatványt. A betűk olyan aprók, hogy csak homályosan látom őket, így előveszem a táskámból a szemüvegemet, amit egy kis, fehér tokban hordok magammal. – Ezt még nem láttam rajtad.

– Csak olvasáshoz kell olykor. Tudom, hogy rémesen áll nekem. – A látásom egy időben romlott meg a drasztikus fogyásommal, de anyukámnak erre is megvolt a magyarázata, mégpedig, hogy tőle örököltem az erre való hajlamot, még úgy is, hogy neki csak ötven felett kellett szemüveg. – A férjemé volt.

***

Szörnyi, anya elkényeztetett, pufók, szürke macskája a lábtörlőn heverészik. Megvakargatom a füle tövét, mielőtt bemegyek, és mivel a szél elcsendesült, eső pedig azóta sem esett, csak a szúnyoghálót csukom be magam mögött, hadd szellőzzön a ház. Anya nincs bent, látom őt az ablakból, ahogy a pár sor, hervatag paradicsomtövével bíbelődik. Minden évben ültet paradicsomot és nyolc-tíz fej salátát, gyakorlatilag ez az összes dísze kicsiny kertünknek, legelöl és leghátul nincs más, csupán göröngyös, fekete föld.

Megebédelek anya kissé vizes zöldborsófőzelékéből és dundi fasírtjaiból, utána beveszem magamat a szobámba, hogy folytassam a pakolást. A helyiség még annak ellenére is igen zsúfolt, hogy a fele holmim a bőröndömben, a másik fele Réthavason van. Anya mindig mindent hazahoz, amit valaki megunt, vagy lecserélt, legyen az fiókos szekrény, szék, egy hipófoltos szőnyeg vagy egy garnitúra bolyhos, ízléstelen díszpárna. „Így senki sem mondhatja, hogy üres és unalmas a házunk”, mondogatta gyakran gyerekkoromban, bár az, hogy ez az egész házunkra vonatkozott volna, merész kijelentés volt annak tükrében, hogy akkoriban szinte minden holmi az én szobámba került, mintha mindenképp meg akart volna óvni attól, hogy nincstelennek érezzem magunkat.

Az ágyamon kisebb kupac borítékot találok. A feladó Huszár Erika, egy leendő kollégám, akivel jó kapcsolatot ápolok rövid réthavasi pályafutásom óta. Ez az ottani postám, Era csak továbbküldte őket ide, mint egész évben eddig. Ugyan a legtöbb helyen el tudtam intézni, hogy Újfehértóra, mint tartózkodási címemre kézbesítsék a hivatalos leveleket, ez nem vonatkozott minden szervre, például az egri rendőr-főkapitányságra sem.

– Na, megtaláltad őket – lép be anya, és rögtön rendezkedni kezd a ruháim közt. – Mit írnak? – Egyértelműen a rendőrséget érti ezalatt, nem a Digit, ezért az előbbire szorítkozom.

– Újabb beidézés tanúvallomás felvételére. Szeptember huszonhetedikén.

– Megint? Az eszem megáll! Csinálnak ezek egyáltalán valamit?

– Életben tartják az illúziót.

Egy bábelőadás az egész nyomozás, ezt én is tudom, a sógornőm is, ezért bérelte fel Regőt. Arról viszont senkinek sincs kétsége, hogy Füli meghalt. Az állapotát tekintve, amiben az eltűnésekor volt, valószínűtlen, hogy kezelés és felügyelet híján még életben lehet. Az ügyét rábízták egy Fejszés Eszter nevű nyomozónőre, aki a másik négy, folyamatban levő ügye mellett olykor felhív engem vagy Lúciát, és frissítteti a rendőrség által kiadott eltűnési bejelentést, aminek épp annyi értelme van, mint amennyi kihallik belőle.

– Minden okés? – Anya leül mellém, és a vállamra teszi a kezét. Kamillás folyékony szappan illata van.

– Igen.

A víz a kádban zöldesfekete mocsár.

Mezítláb, hálóruhában, magamon kívül sikoltozom a Szent János téren.

– Visszajöhetsz, amikor csak akarsz.

Puszit nyom oda, ahol a kezét pihentette az előbb. A támaszom akar lenni, amennyire csak lehet, ahogy eddig is az volt. Világos számára, hogy félek, hogy nem vagyok okés, noha ő mit sem tud arról, amit a házban láttam, és hogy valójában azért megyek vissza oda, mert meggyőződésem, hogy a férjem még ott van, valamilyen formában, valamilyen általam nem megmagyarázható módon és okból.

Kis ideig csak csendben pakolászunk. Felnézvén a felső évfolyamos rajztankönyveim bedobozolásából azt látom, hogy anya egy foltot fixíroz a falon, azt, amit egy éveken át ott lógó, nagyméretű festmény hiánya tett láthatóvá.

– Olyan furcsa enélkül a szobád. Bár kár lett volna hazacipelned, ha visszamész.

Mellé lépek, így már ketten bámuljuk a foltot. Minden más felületet a saját kézzel készített falfestéseim borítják, pontos látképet adva a művészi fejlődésemről. Főleg növények és állatok stilizált ábrái, kúszóvirágok, rókák, medvék és trópusi madarak, amik a biológia iránti rajongásomat jósolták meg.

– Mindig imádtam a rajzaidat! – mondja. – Olyan sokatmondóak, és persze szépek.

– Sokatmondóak?

– Igen. Mert olyan kis csendes vagy, ugye, gyerekként is az voltál, és az ember már hajlamos volt azt hinni, nincs is véleményed semmiről. Saját véleményed. De a rajzaid elárulják, hogy nagyon is van, csak többnyire megtartod magadnak.

Ha van ember az életemben, aki szándékosan sohasem bántott meg, az Füli mellett az anyám. Nem is szívesen hagyom őt egyedül, még ha tudom is, hogy boldogulni fog. Ilyen téren önmagammal szemben nagyobb kételyeim vannak.

***

Egymagamban üldögélek az ágyamon, és csak nézem a telefonom sötét képernyőjét. Az eső végre-valahára eleredt, ami egyszerre megkönnyebbülés és bosszúság. Hangosan kopog a függöny mögött, míg anya Szörnyit hajkurássza az udvaron, hogy behozza, mielőtt megfázik.

Belépek a galériába, ami nem sokkal jobb érzés annál, mintha sósavat nyelnék. Az esküvői képeink alig egy éve készültek, fölöttük tucatnyi fotó a nászutunkról és az azt megelőző próbálkozásainkról a frissiben megvett ingatlan felújítását illetően, ami Füli számára egyet jelentett az otthonnal. Közel húsz évet kellett várnia, mire visszavásárolhatta a házat, ahol felnőtt, de nem sokkal több idő jutott neki ott, mint a házasságunknak.

Elindítok egy videót, szabad kezemmel letörlöm az arcomon alattomosan végigfolyó könnyeket.

– Hölgyek, urak, íme, az én házi Fördős Zém! Vajon mi készül?

A hangom gondtalan, nevetéssel küzdök. Füli elmosolyodik a bajsza alatt, de nem pillant föl, feltűrt ingujjal szeleteli szabályos karikákra a grillezésre szánt cukkinit. A konyhát beragyogja a fény, glóriát vonva szőkésbarna haja köré, ami finom csigákba göndörödik a füle alatt, a méretes kés tökéletesen illik a markába, pontosan tudja, hogy fogja, minden mozdulatában sok éves gyakorlat.

– Szóval vagyok olyan jó, mint Fördős Zé? – kérdi, a kést félrerakja, és megtörli a kezét. Még a felvételen át is a lelkem mélyéig hatol kék szemének fénye, egyenesen a kamerába, rám néz, akkor is és most is.

– Jobb vagy. Ha nem így volna, Zé menyasszonya lennék.

– Ejnye! Kérem vissza azt a gyűrűt! – Megremeg a kamerakép, ahogy én, az operatőr megpróbálok elugrani előle, de Füli karon ragad, kiveszi a kezemből a mobilt, és így már ketten látszunk a felvételen. A vállába fúrom a fejem, az arcom piros, zavaromban össze-vissza vihorászom, mert kicsit sem vagyok kameraképes, de Füli láthatóan úgy van vele, egyem meg, amit főztem. – Úgy fest, a menyasszonyom, Veca eldöntötte, mi is gasztroblogot nyitunk, vagyis, vlogot. Nem is sejti, hogy a mai menü ő maga lesz, Szendrődi módra. Jó étvágyat!

Itt véget ér a felvétel, mert belenyúltam, kitakarva magunkat. Azt kívánom, bár ne tettem volna.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.6/10 (97 votes cast)
25 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Eddig ez tetszett a legjobban. Nincs mibe belekötnöm. Ha az egész regény kikerült volna, nemcsak ez a részlet, akkor is végigolvastam volna. Izgalmas téma, jó horgok, élő karakterek, tapintható atmoszféra, szép fogalmazás. Gratulálok, szurkolok a lektorihoz, és remélem, lesz alkalmam elolvasni a teljes regényt!

  2. Csatlakozom az előttem szólóhoz! Nagyszerű részlet és örömmel “lapoztam” volna tovább! Annyira olvastatta magát a szöveg, hogy teljesen vitt magával a történet!
    Szívből gratulálok Adrienn és szorítok a pozitív lektori veleményhez!

  3. Csatlakozom, az első részlet, aminél úgy érzem, hogy ez hibátlan, hogy ezt, ha egy megvásárolt könyvben olvasnám, jónak tartanám. 🙂 Gratulálok, és nagyon drukkolok! 🙂

  4. Kedves Adrienn!

    Nagyon tetszett a regény részlet! Szívesen olvasnám tovább, a stílusa, fogalmazásmódja könnyed, némi ironikus humorral vegyítve. A karakterek szerethetők, a leíró részek alapján az olvasót bele tudod vonni a történetbe, én abszolút azonosulni tudtam a világoddal! Én is csak gratulálni tudok, és szorítok neked a pozitív lektorihoz! 🙂

  5. Ez az első részlet aminél véleményt írok, mert nagyon megfogott. Rettentően érdekes részlet. Még az anyjával való hétköznapi beszélgetésnél is éreztem a feszültséget, annyira jól megteremtetted a regény hangulatát. Az E/1 jelenidőben történő elbeszélés kifejezetten sokat dob rajta. Remélem továbbjut az írásod.

  6. Tetszett a részlet, gördülékeny, jól olvasható, számomra idáelis a ritmusa. A címkék között nem láttam természetfelettire utalót, mégis érzek egyfajta sejtelmes, misztikus felütést (kellemes feszültséget teremt bennem, valószínűleg a “képlékeny valóság” miatt). Érdekelne, hogy Veca miért fogyott ilyen sokat, mitől voltak véresek a nektarinok, és az egész történet általában. Jól sikerült a magyar közeg megjelenítése, használata. Veca sem tömegfigura, hihetőnek tűnik, hogy megállja a helyét akár fizikai, akár mentális megmérettetések során. Ilyen rövid részlet alatt is rögtön éreztem a karakter szermélyiségét, vagyis a hangulatteremtés mellett ugyanolyan erős és színvonalas a karakterábrázolás. Nem műfajom a pszichotriller, de ezt a regényt szívesen olvasnám tovább, éppen a fentiek miatt :).

  7. Kedves Adrienn!
    Gratulálok, ez a részlet nagyon tetszett!
    Igazán jól eltalált az egyensúly, a furcsa, ismeretlen, bizsergető, zsigeri ,,félek mi fog kiderülni,, hangulatot jó arányban oldja a szövegben éppen megfelelő mértékben adagolt humoros, vagyis inkább könnyedebb szöveg, illetve képek váltakozása.
    Nekem hibátlannak tűnik, nem csak – végre – helyesírásilag, hanem minden tekintetben 🙂
    Mégegyszer gratulálok!!! 🙂

  8. Szia! Gratulálok a továbbjutáshoz!
    A pszichothriller címke Nagyon ígéretes, szívesen olvasnám tovább, épp elég horog van benne, amikre választ akarok kapni! 🙂
    Drukkolok!

  9. Nagyon tetszik, érdekes, figyelemfelkeltő, végig egyenletesen tudtam tartani a fonalat. Gratulalok! Ügyes vagy!

  10. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm az eddigi hozzászólásokat, gratulációkat, kedves szavakat! Reggel óta nagyjából levegőt sem kapok, a puszta kikerülés miatt sem, hát még a fogadtatástól… 🙂

    @Melega Jánosné: Nagyon örülök, hogy tetszett a részlet, köszönöm szépen! ♥
    @Orsi: Rendkívül megtisztelő a véleményed, örülök, hogy ennyire megragadott a történet! Hálásan köszönök minden aspektust, amit kiemeltél, igyekeztem ezekre az egész regény folyamán minden tudásommal odafigyelni. Izgatottan várom, hogy alakul a “sorsunk”! 🙂
    @FLORALCARVER: Köszönöm szépen, a dicséretet és a drukkolást is! Nagyon örülök, hogy tetszett, bevont! ♥
    @Harka Sára: Köszönöm, rajta voltam 😀 De azért igyekeztem megfelelően oldani is, hogy ne legyen annyira tömény, ami már az élvezhetőség rovására megy. Kíváncsi leszek majd, mennyire sikerült 🙂
    @K.D.: Nagyon szépen köszönöm a hatalmas bókot! Örülök, hogy ennyire tetszett a részlet! ♥
    @Ildi: Köszönöm szépen, nagyon jóleső olvasni, hogy a narráció és a karakterek eddig elnyerték a tetszésed! Köszönöm a támogatást! 🙂
    @Kevin: Nagyon megtisztelő, hogy hagytál nekem kommentet, igazán köszönöm, és a kedves szavakat is! Külön hálás vagyok, amiért kiemelted a feszültségkeltést, izgultam/izgulok, mennyire működik. ^_^
    @E.Indra: Köszönöm a tartalmas és kifejtett véleményt! ♥ Nagyon örülök, hogy bevont a részlet, és hogy ilyen sok minden megragadta az érdeklődésed. Ezekre a kérdésekre mind ad választ a történet, hogy melyikre milyet… 🙂 Nagyon jól gondolod, van egy misztikus felhangja a történetnek, amit örülök, hogy sikerült érzékeltetnem, de egészen a tetőpontig kérdőjeles, valóban természetfölötti erők (is) vannak-e a képben, vagy a főhős valóságérzékelése hibás.
    @Zita: Köszönöm szépen! ♥ A félelmetes hatás megemlítését is köszönöm, a történet folyamán ez fokozódik, és nagyon remélem, ott sem vall kudarcot a dolog. 😉
    @Tessa R. Lambrick: Nagyon köszönöm, mind a véleményt, mind a támogatásod! ♥
    @Florina Wolf: Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszett, és hogy szívesen továbbolvasnád! Rendkívül megtisztelő ♥

  11. Szia!

    Tetszett a szöveged finom humora; nehéz nem túlerőltetni a dolgot. Majdnem spontán “jelenségként” kapcsolódik a leírásokhoz, pedig biztos sokat dolgoztál rajta, hogy legyen is, de mégse “pofába mászóan” legyen jelen. Nálam ez az írói tudatosság fokmérője;) Gratulálok!

  12. Gratulálok a kikerüléshez!
    Tetszett a szöveg, magasan kezdtél, de jól tartottad fenn a feszültséget. Nyilván a dőlt betűs részek is előbb-utóbb összeállnak egy egésszé, ennyiből ezt csak sejteni lehet.

  13. @Csacskamacska: Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett a szöveg humora és jól elhelyezettnek, adagoltnak érezted. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokan ki fogják emelni ♥
    @János: Köszönöm szépen! Nagyon élvezem az arra való próbálkozásokat, hogy az alapvetően hétköznapibb szituációkat feszültséggel béleljem ki, nagyon örülök, hogy itt sikerült, nem csak a nyitómozzanatban. Igen, az előreutalások később mind a helyükre kerülnek. 🙂
    @Monos Anett: Nagyon aranyos vagy, köszönöm szépen! ♥

  14. Nagyon tetszett a szöveg, bízom a pozitív lektoriban!
    Annyi megjegyzést tennék, hogy az “Újfehértó egyik legcsendesebb zsákkutcájában lakunk…” kezdetű bekezdést én előbbre hoznám, mert addig nehéz elhelyezni a történetet a térben. Persze ha ez szándékos volt, akkor nem szóltam 🙂
    Drukkolok!

  15. Én is csak dicséretet tudok itt hagyni. 🙂 Jó a hangulatteremtés, érdekel, mi fog történni. Bár nem olvastam el végig, de ez nem a szöveg hibája, egyszerűen csak utálok monitoron olvasni. 😀 Remélem, lesz papírformában is.

  16. @Zuzmó: Köszönöm szépen a hozzászólásod és a támogatásod! El sem hiszem, hogy ilyen tetszésnek örvend a részletem, végeredménytől függetlenül ez bearanyozza/bearanyozta az egész hetemet, és fog is még jópárat 🙂 Köszönöm az észrevételt is, nem, nem volt szándékos, szóval abszolút helyt adok a gondolatnak, hogy előbbre is beférne, merre is járunk! Azért ott említettem először, mert a zsákutcából vezettem le a saras utat és a teknőcpocsolyát. De akár valamilyen más utalás formájában elférhet hamarabb is.:)
    @Dawn Silver: Nagyon köszönöm, örülök, hogy megfogott a részlet ♥ Nagyon jó lenne, igen, igyekszem nagyot is álmodni 😀

  17. Nagyon kíváncsivá tettél, hogy mi lesz ebből. Újfehértó! Mikor meghallottam, megmelengette a szívem. Hat évig jártam hetente többször a Nyíregyháza-Debrecen “viszonylatban”:D. Sose gondoltam, hogy egy regényben találkozom vele, annyira távol áll egy epikus helyszíntől, és olyan jó volt találkozni vele.
    Remekül felvázoltad a konfliktusokat, az eltünt, beteg férj, a sógornő, a visszatérés az elhagyott házba, mind érdekes. Remélem, sikered lesz a lektorin, drukkolok, és gratulálok a munkádhoz.

  18. @Rose: Tündér vagy, nagyon szépen köszönöm a hozzászólást és örülök, hogy felkeltette az érdeklődésed a részlet! Hát még, hogy mosolyt csalt az arcodra a kiinduló helyszín! Bevallom, ez visszatérő heppem, mindenhová kalandozni az országban, kevésbé “egyértelmű” helyszíneken. Hisz miért csak Budapesten élhetnének olyan emberek, akikkel regénybe illő dolgok történnek? 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük