Rozenberg Krisztina: A Megajándékozottak (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

I. rész – Szarvashiba

 1837-ben a Kerczenter Monarchia a kontinens egyik legerősebb államszövetsége, ám a Kowaltán Koalíció ellen viselt, hat éve húzódó örökösödési háború kezdi felőrölni tartalékait, és ezzel együtt VI. Konrád császár idegeit. A társadalom a gőzmasinák és a felhúzhatós technológiával bíró, önműködő szerkezetek, az automatonok bűvöletében él: gőzmalmok őrlik a gabonát, gőzhajók szelik a habokat, s a harmadik generációs gőzmozdonyok mellett hódító körútjukra indulnak az első óraszerkezetes vonatok. Gőzerővel hajtott paripák kerülnek a járművek elé, a kikopott kerekű bérkocsiktól kezdve egészen a nemesi címeres hintókig, fokozatosan kiszorítva a hús-vér lovakat. A gyárrendszer virágkorát éli: a Monarchia területén huszonötmillió ember dolgozik a gyárakban, tulajdonosaik a lakosság kilencven százalékának kenyéradó gazdái.

VI. Konrád elődeitől kemény kézzel kormányzott, óriási birodalmat örökölt. Uralkodógyárának nyolcezer gyár kéménye után fizetik a füstadót, dinasztiája utódlását hat életben maradt gyermeke biztosítja. Uralkodásának huszonegyedik évében járunk, és a Monarchia még sohasem volt ilyen hatalmas: a nyolc örökös gyáros tartomány mellett Retrúvia, a Szerendélyi Gyáruradalom és a Gyárőrvidék is a perencziai kincstárnak adóznak. A ragadványnevén csak Hitegetőnek nevezett császár mégsem elégedett, mert álmát, az átlátható, zökkenőmentesen működő állam eszméjét a bel- és külpolitikai helyzet fokozatosan fölemészti.

A legnagyobb és legnehezebben kezelhető tartomány, az évszázadok óta önállósággal hitegetett Retrúvia erősen korlátozott, mégis bizonyos autonómiát élvező veterán tagja a Monarchiának. Gyárurai kivívták maguknak az iparfejlesztési kedvezményeket, követeik ott ülnek a Koronatanácsban, mégis nehezen viselik a birodalom centralizációs törekvéseit és a háború miatt megemelkedett adóterheket. A retrúviai gyármegyerendszer átszervezésére tett kísérletek, a császár iránt feltétlen hűséget mutató gyárbiztosok zaklatásai és a cenzúra megszigorítása csak tovább szítja az időről-időre fellobbanó forrongásokat és a renitensebb gyárak függetlenedési ambícióit. Az elégedetlenkedő Retrúvia féken tartására háromszáz esztendeje egyetlen jól bevált recept létezik: a Gyárjátékok megrendezése. Afféle barátságos háború ez a retrúviai nemesek közt, ahol a győztest nyolc évre kardináli titulussal és az adóztatási jogot biztosító bíborszalaggal ruházzák fel.

Koridon kardinál, az 1830-as Gyárjátékok nyertese, a Kohareczky Sörkonszern ura pályafutása alatt minden lehetséges becstelenséget elkövetett. Megbízhatatlan, a császári udvarral együttműködésre képtelen, irányíthatatlan férfiú – ám rangja miatt egyelőre szent és sérthetetlen. Megbízatásának utolsó évére a császári csalódás mellé egész Retrúvia ellenszenvét kivívta magának, mivel a győztesnek kijáró hadisarcot vasakarattal szedte be. Tartománya sorsa hidegen hagyja, végrehajtói a járvány sújtotta északi területeken is engesztelhetetlenül követelik a behajtandó adókat. A tarthatatlan állapotok nyomán munkáslázadások törnek ki. A császár úgy dönt, tesz egy utolsó kísérletet, hogy az északi gyármegyék sarcának dolgában jobb belátásra bírja a keményszívű kardinált. De lehet-e túl szigorú, ha egy létfontosságú államügyben éppen neki van szüksége Koridonra?

 

A vén vadász intelme

Erdőmély rejtekén
Ködlepte csönd honol.
Távol a gyárpokol.

Fáit nem marja füst,
Nem lepi be kátrány.
Puhaléptű ármány

Szarvaslépttel oson
Karmazsinszőnyegén.
Reád les őzszemén.

Bűbájos hatalom
Árnyéka suhan
Dércsókolt avaron.

1. fejezet – Früstök a kocsiban

~ Benzelt Benjámin ~

Ha létezik rang, ami tökélyre fejlesztette a császárhűség fogalmát, akkor az a titkos tanácsosé. Ha létezik férfi ebben a tetves birodalomban, aki  tökélyre vitte a tanácsosságot, az te vagy. Felőlem fehérre nyalhatod a Kerczenterek seggét, de nekem ne küldjél alamizsnát! Inkább magamra robbantom a gyáram, hogy ne legyen senkié! Te, Koridon, meg az a trónon ülő here – egyiktek sem kap egy rögöt sem Venyicéből! Pofámba vághatod a felségsértést, pedig ugyan mi bajom lenne nekem az Uralkodógyárral? Ha valakit mulattat, hogy ő császár, hát hadd mulasson! De ne a más kárára! Dáridózzál csak velük, míg a lábad bírja! Udvari mulatságok keserű tanulsága: az érdemekért örömest hátba veregetnek, de mikor torkodon akad a csirkecsont, hagynak megfulladni. Rád is nyelvet nyújt majd a szerencséd, és akkor az Uralkodógyár megrág és kiköp, mint a többi karrierhajhász állatot. Nincs több mondanivalóm a számodra!

– Végre egy őszinte levél – állapította meg elismerő biccentéssel Benzelt Benjámin udvari tanácsos, és felélénkülve újra átfutotta a szöveget, mert egy alázólevél a legerősebb kávénál is hatásosabb ébresztő. A karrierhajhász állat kifejezés különösen tetszett neki. A megszólítást, elköszönést és mindenféle tagolást nélkülöző iromány temperamentumát a Venyicei Gabonagyár nagy fekete pecsétje támogatta meg. A boríték, melyből előkerült, bankjegyekkel kitömve tátogott a figyelemért – vagyis az emlegetett alamizsna hiánytalanul visszatalált a feladóhoz.

Benzelt a „már olvastam” kupacba hajította a levelet, és fejcsóválva nyúlt a következőért. Napirendje nélkülözte az időmilliomosok kényelmét, így a jellegtelenebb reggeli teendőket, úgymint a früstök, a hajnali hírlap és a postája átnyálazása belezsúfolta abba a szűk félórába, amit utazással töltött. Hintója tempósan fúrta előre magát a Császári sugárúton, amikor a Pöltenberg utcából kirobbanó bérkocsik egyike beleszaladt az előtte rostokló, ködlámpa nélküli fiákerbe. Együttes erővel kényszerítettek fékezésre két menetrend szerint közlekedő omnibuszt: a félig üres elkerülte az ütközést, a zsúfolásig tömött persze az oldalára borult. A kavarodásban a lomha mozgású postakocsik súlyos dominókként koccantak egymásba, egy közelgő gyászkocsi megbokrosodott két lova pedig vágtatva ragadta oda a halottat, ahol életében legfeljebb kecskét legeltetni kívánkozott.

A részleteket egy idegbeteg csendőrtiszt hadarta el Benzeltnek, aki kivilágított, aranycirádás hintaján épp a szokásos délelőtti jelenésére igyekezett az Uralkodógyárba, és a csendőr szavaival élve „piszok nagy szerencséje volt”. A jármű elé befogott hatlábú telivérek – Benzelt irtózott a manapság oly divatos, gőzzel működő gépparipáktól – mintha megérezték volna a veszélyt, és idejében lecövekeltek az úttest jobb oldalán, biztonságos távolságra a baleset gócpontjától.

Minden nap egy baleset, amint a köd leesett, szólt a mondás. Ilyen fennakadások mindennaposak voltak Perenczia fővárosában, a ködlepte Gyárpalotán, így Benzelt nem különösebben zavartatta magát. Lovainak borostyánszeme – mely megegyezett a saját szemszínével – mindig éberen fürkészte a kénsárga ködpaplan rejtekén megbúvó veszélyeket, a bakon automaton gépember látta el a kocsis feladatát, pontosan betartva a belé kódolt protokollt. Benzelt vele utazó lakáját szalajtotta, hogy segítsen a rászorulókon, mellesleg tudakolja meg, mikor haladhatnak tovább. Eztán rábízva magát paripái vigyázó tekintetére, magához vette a frissmeleg reggeli lapot, így nyúlt végig hintajának bársonyülésén, szeretett hímzett utazópárnái karéjában.

Titkos tanácsosi címe révén eleget bámulta a császári tanácsterem képét, így egyáltalán nem vette rossz néven, ha ma kivételesen későbbre időzíti bevonulását. Újságolvasás közben elmerengett karrierhajhász szerény személye zsúfolt órarendjén, és a biztonság kedvéért ellenőrizte, tip-top öltözéke megfelel-e a mai ülés kívánalmainak. Lábán Gyárpalota legfeketébbre suvickolt lakkcipője, őzbarna mellénye gombjain a Monarchia nyolcágú kéményes gyárra emlékeztető koronája, aranyszín nyakravalóval kiegészítve. Zakója, fehér kesztyűje és sétapálcája révén kvietált hivatalnok benyomását keltette, inge oly makulátlan, hogy a törzshelyéül szolgáló Belemózsia kávéházban a vendégek rendszeresen megkérdezték a mosónője nevét. Állát a legújabb divat szerint simára borotválta, a haját bodorította, s büszke volt rá, hogy hátulról sosem nézték többnek harmincöt évesnél, pedig jócskán megtaposta már a negyvenet. Benzelt épp cigarettára gyújtott volna, amikor barátja és csodálója, Visinszky Albert nagykövet sétabotja ezüstgombjával megzörgette a hintó ablakát, bebocsátásért folyamodva.

– Hát itt vagy, te szerencsefia! Az én kocsimnak bezzeg kibicsaklott a kereke! – kezdte a sopánkodást a nagykövet, miközben felkapaszkodott a hintó aranyozott lépcsőjén, és némi viszontagság árán bepréselte magát a Benzelttel szemközti ülésre.

Visinszky a szó szoros értelmében nehéz esetnek számított, ugyanis a gasztronómia élvezetének szentelte életét, és torkossága már gyermekkorában észrevehető nyomot hagyott az alkatán. Ahogy teltek az évek, kisgombóc fiúcskából dupla tokás, kórosan elhízott emberré vált, körte alakú pocakján derékban mindig repedésig feszült a kelme. Bárhová vetette a sors, a bérkocsisok menekültek előle, s még ha volt is az a pénz, amiért a merészebbek vállalták az utaztatását, a kísérlet általában a legelején kudarcba fulladt, ugyanis Visinszky a legnagyobb jóindulattal sem fért be az ajtón. Márpedig a nagykövet rendszeresen rászorult mások hintajára azon egyszerű oknál fogva, hogy ami közlekedési szerencsétlenség történhetik a világon, az a saját kocsiját mind elérte: utcagyerek szaladt alá, elszabadult omnibusz kapta derékba, gutaütést kapott a kocsis, lábát törte a ló, arról az esetről nem is beszélve, mikor banditatámadás következtében Viszinszky két napig ruháitól megfosztva, kötözött sonkaként kényszerpihenést végzett az árokparton. Ez az öt évvel ezelőtti incidens jelentette e barátság kezdetét, Benzelt strapabíró utazóbatárja pedig azóta is azon kevés biztos pontok közé tartozott Visinszky életében, ahonnan segítő kezet várhatott.

Épphogy helyet foglalt, a nyomában feltűnt Dókus lakáj, ez a colos termetű, ragyogó paszományos livrébe bújtatott fiatalember. Büszkeségtől remegő hangon újságolta, hogyan szabadított ki két sebesültet egy oldalára fordult konflis fogságából. Benzelt tíz aranykorvonával jutalmazta a hőstettet.

– Csakhogy innen egyhamar nem haladunk tovább, excellenciás uram. Egy órába is beletelik, mire valamennyire feltakarítják az utat – adta meg a helyzetjelentést Dókus.

– Nem baj, fiam, szaladjál a kávéházba, hozzál nekünk egy adag Hivatalnok-reggelit, meg egy jó bőséges Katona-reggelit – rendelkezett Benzelt, megnyomva a bőséges szót, mert kiválóan ismerte Visinszky gyomrának befogadóképességét (mellesleg annak korgásmorgását csak a süket nem hallotta meg).

Benzelt elfoglalt ember volt, több időt töltött utazóhintaja belsejében, mint odahaza, így megszokta már, hogy az etikettre fittyet hányva „kocsiban” reggelizik. Jó alkalom volt ez, hogy kettesben maradjanak Visinszkyvel és nagy diszkréten megforgassák nyelvükön a folyó ügyeket. Az Uralkodógyárban ugyanis nem nézték jó szemmel, ha egy hozzá hasonló főúr négyszemközt látogatót fogad. Lakosztályában állandó volt a jövés-menés: rokonok, bizalmasok, szolgák sürögtek-forogtak, belső szolgálatra rendelt társalkodók ültek a nyakán, álruhás kémek és besúgók figyelték minden lépését, s egy zárt ajtók mögött zajló diskurzus máris összeesküvés-gyanússá vált. Benzelt remélte, hogy ezen a rozsdamarta óramutató módján megrekedt reggelen a városra ránehezedett ködgomoly meghomályosítja a kíváncsi szemeket, így vérbeli életművész lévén elengedheti magát barátja és csodálója társaságában.

– Szörnyű ez a betegszínű füstköd – kezdte Visinszky, aki mindig az időjárás szidásával melegítette be a társalgást. – Akár a romlott a tej. Alig kaptam levegőt, amikor kikászálódtam a kocsimból… valósággal kipotyogtam, úgy meghőköltek a pacik! Bezzeg a te hintód balesetmentes! A lovaid fegyelmezettek, csillog a szőrük, mintha drágakőben fürdetnéd őket, barátom! Nem csoda, hogy így ragaszkodol hozzájuk. Pedig Ludvig gyárúrfi évek óta a nyakadra jár miattuk, te pedig visszautasítod minden ajánlatát.

Benzelt gőgjét megmelengette a visszaemlékezés. Hiú természete okán a legkisebb dicséret is mézzel kenegette a lelkét, embertársai hízelgését mégis az elképzelhető legszűziesebb, legtartózkodóbb somolygással fogadta. Ez is a titkos tanácsosi álarc része volt, melyet immár tizenkét esztendeje viselt.

– Dáma, Bubi, Király és Ász nem eladóak. Még a trónörökösnek sem.

– Haha! A nyerő paklit én sem adnám ki a kezemből! Az enyémek bezzeg hitvány lapok, de a mai kisiklás meghozta a megvilágosodást. Gőzparipát vásárolok, a kehes felhozatal meg mehet kolbásznak a lópiacra!

Benzelt méltatlankodó fejcsóválással fogadta a hírt, mire Visinszky magyarázkodni kezdett.

– Tudom, mit gondolsz erről, de sok nyűgbe kerül az élő ló tartása. Megbetegszik, lesántul, homlokon rúg, ha rossz helyen állsz mögé – nem viccelek, szegény Péter bácsikám így lett agyalágyult. Már az elit körökben is sorra pártolnak át a Grancz Művekhez, az ő gőzlovaik a legmegbízhatóbbak. Nem igényelnek megkülönböztetett bánásmódot, nincs olyan, hogy egyiknek ez a szeszélye, a másiknak meg az. Csak egy ügyes kocsis kell melléjük, aki megfelelő időközönként szenet lapátol a bendőjükbe, meg ügyel a kazántápvíz szintjére, ezt meg akár egy automaton is elvégzi. Gondos karbantartás mellett hosszú évekre biztosított a kényelmes közlekedés, mellesleg megspórolhatom rajtuk a lócitromadót.

Ezt az adófajtát – becsületes nevén a lovak okozta környezeti ártalom adóját – a századelőn vezették be, amikor még a gyárpalotai lópopuláció által kitermelt trágya gyorsabban gyűlt, mint ahogy el lehetne takarítani – tótágas módra akkoriban az elszállítás egyetlen módja is a lovaskocsi volt. Az ördögi kört a gőzzel hajtott járművek elterjedése és a Granz família mechanikus csodaparipái törték meg, melyek bűvköre most Visinszkyt is beszippantotta. Benzelt viszont megmaradt lázadónak: méregdrága négyesfogata ugyanúgy tekintélyének részét képezte, mint a titkos tanácsosi pecsétgyűrű, az irigykedő pillantásokat pedig egyenesen élvezte. Barátja viszont másképp látta a dolgot:

– Beszélhet nekem a gépellenes lobbi, Benjáminkám, de haladni kell a korral. Te agglegényként egyedül magadért vagy felelős, csak a cselédeiddel kell törődnöd meg a keresztfiaddal, de jómagam kilencgyermekes apaként nem engedhetem meg magamnak a luxust, hogy táltoslovat tartsak. Kacérkodtam a gondolattal, persze, mindenki megteszi, de a faintos ló faintos bánásmódot igényel, arról nem is beszélve, mennyi húst megesznek ezek!

– Fejenként hét kilót naponta – közölte tárgyilagosan Benzelt, majd somolyogva hozzátette. – De ennyit szerintem te is elfogyasztasz ám, már ne vedd sértésnek.

– Nem igaz! – nyögött fel önérzetesen Visinszky, és halkabbra fogván a hangját közelebb hajolt Benzelthez, mintha valami zaftos államtitkot készülne a fülébe súgni. – Amióta új szakácsnőnk van, nyúltápon élek, Benjáminkám!  Ez nem tűr meg senkit a tűzhely közelében kontárkodni. Folyton főzeléket meg rongyos salátákat készít. Már alig merek otthon vacsorálni, mert tudom, mi vár rám… egy satnya kolbászkarika, annyi sem jut az asztalra, csak a zöldséghegyek állanak halomban, meg mutatóba egy darabka pisztráng, méretre mint a négyéves fiacskám tenyere. Nem ettem egy jó oldalast, mióta ez a diétásnéne uralkodik a konyhánkon.

– Hát válj meg tőle – tanácsolta a kézenfekvőt Benzelt, látván, hogy koplalásra fogott barátjának még a könnye is kicsordul a rosszemlékű étkezések okán.

– Jaj, nem úgy megy az egy házasságban! Az asszony meg a két nagyobbik lányom valósággal bálványozzák. Ilyen muri, olyan muri, belekínozzák magukat a báli ruhákba, ahelyett, hogy szalajtanának a varrónőért. No, de visszatérve a lovakra, teszek egy próbát a gőzcocókkal, és ha te ezért árulónak tartasz…

– Valahogy túlteszem magam rajta – sóhajtotta színpadiasan Benzelt. Valójában egyáltalán nem bánta Visinszky döntését. Minél kevesebb igazi ló marad a városban, az enyémek annál különlegesebbek, gondolta, de azért továbbra is színlelt sértődöttséggel igazgatta a dereka mögötti díszpárnát. – Ilyen embernek nyújtottam menedéket a hideg elől és invitáltam fényűző reggelire!

Merthogy közben a Belemózsia kávéház konyhájáról megérkezett Visinszky Katona-reggelije. Sajtos bajszú sonkahadnagyok, szalámipalástos kenyérkatonák, posírozott és tüköregyenruhás tojásarzenál, krumplicsatamezőn diadalmaskodó bélszín-közlegények, dagadt hurka-őrnagyok és megpörkölődött kabátú kolbász-ezredesek, libamájpástétom-tábornok vezényletével tisztelegtek a nagykövet előtt. Utánpótlásként eperraguval és madártejjel töltött házi kalácsszeletek masíroztak a hadszíntérre, tojásbundájuk fahéjas aromával illatozta körbe a hintóbelső aranyszövésű kárpitját. Mindezt leöblítendő a birodalom-szerte slágernek számító kaprinczai kávékülönlegesség gőzölte be a kocsit, a bögrében tejszínhab-hajóba szúrt fehér ostyazászló hirdette, hogy a hadsereg megadta magát. Visinszky csillogó szemmel, egy mindenre elszánt generális állhatatosságával vetette bele magát a regiment elpusztításába. Ehhez képest Benzelt Hivatalok-reggelije igazán szóra sem érdemes kategóriának tetszett: egy kevés füstölt lazacfilé, egy szelet rozskenyér, csipetnyi rántotta egy csésze forró borsmenta teával.

Ilyen ínycsiklandó körítés mellett folytatódott a baráti beszélgetés. Benzelt átmenetileg túltette magát Visinszky átpártolásán a gőzparipákhoz, és beleártotta magát a politikába.

– Mi hír Axtúriából, ahol legutóbb jártál?

– Isteni a rakott krumplijuk! – jelentette ki áhítatosan a nagykövet, miután egészben lenyelt egy fél vesepecsenyét. – Mellesleg fogytán a türelmük. Félő, hogy megint visszapártolnak az ellenség táborába. Hat éve dúl ez a fránya örökösödési háború a Kowaltán Koalícióval, és őfelsége úgy ígérgeti a leánya kezét, mintha cukrot osztogatna, csak hogy szövetségeseket szerezzen. Mintha Priszcilla császárkisasszonynak száz gyűrűsujja lenne! Félek, egyszer baj lesz még ebből, és akkor engem vesznek elő – aggodalmaskodott Visinszky. – No, nem mintha itthon minden fenékig tejfel lenne. Borzalmas látni a manufaktúraipar hanyatlását. Példának okáért ismered te a Tortacsellót, Benjámin?

– Azt a kis családi cukrászatot odaát, Retrúviában?

– Azt! Az Üstdobos tortájuk nyerte idén a Monarchia tortája címet, a sajtos fánkocskáik meg oly pompásak, hogy örömtáncot rop láttukra az ember gyomra! És azok a mennyei marcipángolyóbisok, aranyporba forgatva! A múltkor rendeltem húsz dobozzal, erre kapok egy levelet, hogy csak a jövő hónap elején tudnak szállítani. Hát hogyan lehet ezt a sok időt addig kibírni? Megvallom, nincs ínyemre ez az óriáskagylós politika, amit őfelsége folytat. Számára a nagyvállalatok meg a konszernek jelentik a jövőt, és méret alapján favorizál. Hiába győzködöm, hogy kicsi kagylóban is teremhet igazgyöngy.

– Amíg Koridon kakaskodik Retrúviában, nem fogsz egyhamar Csellós marcipánt csemegézni.

– Jaj, csak ezt a nevet ne! Megöli az étvágyam! – nyögött fel tragikusan Visinszky, és még nagyobb erővel vetette rá magát a tányérján gyakorlatozó, levitézlett burgonyagombóc-seregre.

Kerczenter Konrád és Kohareczky Koridon… Benzelt örökérvényű igazságként állapította meg, hogy a K betűs emberekkel mindig csak a baj van. Az utóbbi években mást sem csinált, mint e két ember tartózkodási helye közt szaladgált oda-vissza, ami azért is volt igen kellemetlen, mert a császár és a kardinál nem szívelték egymás képét, így természetszerűleg a birodalmi sakktábla két legtávolabbi végében cövekelődtek le. A császár Perenczia fővárosából, Gyárpalotáról igazgatta birodalmát, Koridon pedig Retrúviában, a Monarchia legnagyobb és legproblémásabb tartományában kiskirálykodott. Ez testvérek közt is minimum háromnapi utazást jelentett, rossz időben ennek dupláját.

De nem Benzelt volt az egyetlen, akinek szájában megsavanyodott a nyál Koridon neve hallatán. Ha valakinek Perencziában alacsony volt a vérnyomása, a doktor csak tapintatosan a beteg fülébe súgta a kardinál nevét, és a pulzus máris az egekbe szökött. Migrén-indikátornak bizonyult már a puszta gondolat is, hogy ez az úriember a világon van, melyet semmilyen patikárius pora-pirulája nem gyógyíthatott meg. Kohareczky Koridon egyszerű sörgyárosként kezdte pályafutását, nem is volt vele soha semmi baj. Aztán indult az 1830-as Gyárjátékokon, ahol csellel börtönbe vetették, ám példátlan szökése híressé tette. Eljátszotta a bátor hőst, és verte a mellét, hogy ő az egyetlen, aki síkra száll e sokat szenvedett tartomány népéért, közben a császári udvarba is becsókolta magát. Briliáns szereplését siker koronázta: lassan nyolc esztendeje annak, hogy kiügyeskedte a győzelmet, elnyerve a bíborszalagot és a jogot, hogy Retrúvia gyáraival hadisarcot fizettessen magának.

Ez idő alatt Retrúviának és Perencziának is volt ideje felébredni álmából. Hol a szabadság, igazság és jólét, melyről azt hitték, a dicső Koridon lépte nyomán fakad? A megelőlegezett bizalomból, a belé vetett reményekből nem maradt egyéb, csak a csalódottság. Még őfelségét is megtévesztette, különben miért hagyta a császár vesztesen kullogni a többi gyárurakat, amikor Koridon ugyanolyan önkénnyel, ugyanolyan irányíthatatlanul végzi kardináli feladatait, mint húsz évvel ezelőtt Grekócz Gergely? A nagyobb gyárak urait megsérti, a kisebbekét megfélemlíti, és teljhatalmát illetően nem tűr semmiféle vitát. De Grekócznak legalább akadt néhány gyengéje, melyet ki lehetett használni, mert félte a császárt és hatott rá a pénz vonzereje. Kohareczky Koridon azonban hajlíthatatlan és erőszakos gyárúr volt. A gyártulajdonosok egy töredékének sérelmeit képviselte, és amikor vállára került a bíborszalag, úgy viselkedett, mintha egész Retrúvia őt szolgálná. A közjóval is csak akkor törődött, amikor az időszakosan összefonódott saját ügyeivel. Ellenségeire a törvényileg megengedett legmagasabb sarcot rótta ki, a kardináli címet királyi rangnak tekintve uralkodói életmódot folytatott, és a Sörkonszernbe belépő sörgyárak mind fejet hajtottak előtte.

Ez a gyárúr szilárd fal és kőszikla volt, éppoly áthatolhatatlan, mint a Derbéczei zarándokdomb tetején a hármas falgyűrűvel védett gyászos gyártorony, ahol Benzelt gyakran megfordult bátyjával tett ifjúkori kirándulásaik alkalmával.

Ezeken tűnődve kortyolgatta langyosodó teáját, amikor merengéséből hangos kattanás zökkentette ki. Hintaja ajtaját egy szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kéz tépte fel, a ködfátyolból kibukkanó ormótlan kefebajusz és a hozzá tartozó fekete-fehér ruhás ember megjelenése egyből agyonvágta az idilli körülmények között zajló früstököt.

– Sülthülyék az urak, hogy a kocsiban zabálnak? – köszöntötte a reggelizőket nagy nyájasan Kollonich Márkusz.

Ez a fazon volt a Kerczenterek gyárnagya, a birodalom harmadik legfontosabb embere. Állandó fekete-fehér öltözékében, pozíciójának kényes tudatában masírozott be nap mint nap az Uralkodógyárba zongoralábain, amalgámtöméses fogai fekete-fehér billentyűk módjára csattogtak a tanácsüléseken. Benzelt hasonlón viszonyult hozzá, mint a Granz-féle gőzparipához, vagyis nem bánta volna, ha meg sem születik. Pedig napsugaras időben Kollonich volt a világ legszeretetreméltóbb embere, ám amint megjelentek az első esőfelhők vagy épp ködpaplanba takaródzott a város, nyomban megdudvásodott a kedve. Ilyenkor a legutolsó gyári munkástól kezdve a legrangosabb generálisig mindenkivel olyan harapós hangot ütött meg, hogy a csodájára jártak. Benzelt egyszer fültanúja volt, amikor egy különösen cudar reggelen a császárnak is megadta a magáét: „Őfelségének megköszönni kellene, hogy ilyen takony időben felkeltem!” Másnap hat inas kíséretében szelte át a palota küszöbét, akik egy-egy megrakott ajándékkosarat cipeltek. Így ment bocsánatot kérni.

Kollonich ma kétségkívül bal lábbal lépett ki az ágyból. Kérdés nélkül megostromolta a tanácsosi hintót, nikkelbolhaként pattanva be a Benzelt melletti szabadon maradt helyre. Keménykalapját kapkodó mozdulattal hajította a fogasra. Arcán ragadós pára fénylett, nyomában nyirkos ködszag lopakodott be a fűtött hintóbelsőbe. Végigmustrálta a lakoma romjait, fintorogva szippantott az utasteret megülő nehéz ételszagból, aztán rámeresztette a szemét Visinszky csámcsogó képére, felcsippentett egy falat rántottát, két percig rágicsálta, végül nagy nehezen kibökött egy kérdést – azt, amitől Benzelt, Kollonich természetét ismerve, joggal tartott.

– Mit keresnek még Gyárpalotán az urak, mikor rég úton kéne lenniük visszafelé?

Konrád császárnak a hitegetés mellett másik népszerűtlen tulajdonsága volt, hogy utasításait Kollonich Márkuszon keresztül juttatta el udvaroncaihoz. A gyárnagy átadta őket a főtitkárának, onnan átkerültek valamelyik altitkár asztalára, majd újabb vándorútra indultak, és a bürokrácia labirintusának sövénykerítéseit kerülgetve vagy eljutottak a célszemélyhez, vagy megrekedtek valahol az útvesztő mélyén és soha többé nem kerültek elő. Az élő barométer derűs időben ilyenkor csak a vállát vonogatta, rossz időben az asztalt verve, bajuszát tépkedve hőbörgött az emberhiány miatt. A felelősséget viszont időjárástól függetlenül leseperte a válláról, ugyanis azt az alapelvet vallotta, hogy a hűséges alattvaló magától is kitalálja uralkodója kívánságait. Vagyis olyan császári óhajsóhajok teljesítését is számonkérte, melyek korábban az ő hibájából nem jutottak el az illetékeshez. Benzelt évek óta szimbiózisban élt az udvarral, többé-kevésbé elsajátította a gondolatolvasással egybekötött jövőbelátás képességét, illetve a Kollonich-féle labirintushoz is megvolt a maga térképe, ezúttal azonban az ő megbízatása is fennakadt a rostán.

– Ha gyárnagy uram lenne oly szíves felvilágosítani, pontosan hol is kellene most tartózkodnom – érdeklődött alázatosan Benzelt, miközben megütögette Visinszky hátát, miután annak a gégéjén rossz felé csurrant a kávé.

– Hát Retrúviában! Hol máshol? Az urak úgy tesznek, mintha most hallanák először! Hát ennyire sülthülyék az urak?

Kollonich recsegő-pattogó hangja tovább fokozta Benzelt bajsejtelmeit. Bár a gyárnagy bőven mérte a trágár szavakat, és igazán nem lehetett őt azzal vádolni, hogy bárkit is diszkriminál, de arisztokrata származású kollégáit általában nem merte egy nap kétszer letromfolni. Benzelt alig észrevehető fejrándítással jelezte Visinszky felé, hogy ezúttal komoly feladat maradt késésben.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 3.7/10 (72 votes cast)
19 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Okééé… Csak én nem értem?!
    A jelzők hol túl cizelláltak, hol “idegbeteg őr”? Cigaretta, amit nagyjából 60 évvel később találtak csak fel…
    Összességében nekem kapkodó, összecsapott érzetett kelt-
    Ez tipikusan az a könyv amit a tér-idő-téma elhelyezés alapján a kezembe vennék, aztán pár sor után csalódottan tennék vissza, hogy ezt én el nem olvasom…

  2. Kedves Krisztina!
    Akármennyire is rajongok a steampunkért, ezt sajnos nem bírtam végigolvasni. Az ütközés utáni, Benjámin ruházatát leíró bekezdésnél ellankadt a figyelmem.
    Az expozíció ilyetén megoldása (másfél oldalnyi borítás az elején) szerintem nem túl elegáns, és bár izgalmas dolgok derültek ki belőle, ezeket semmihez nem tudtam kötni, a rengeteg elhangzó nevet és titulust máris elfelejtettem. Nem hatékony így letudni az infóadagolást, sokkal emlékezetesebb türelmesen a cselekménybe szőve, bár tudom, hogy nehezebb úgy.
    A stílust vontatottnak éreztem, emellett sok mondaton megakadtam a nyelvtani hibák vagy a furcsa kifejezések miatt. A világépítésben is felfedeztem egy oda nem illő elemet (a beprogramozott robotkocsis nekem teljesen más hangulatot idéz, mint az óraművek és a gőzgépek).
    A Monarchia korát idéző világ egyébként nagyon is felkeltette az érdeklődésemet. Erre kaptam fel legjobban a fejem az eddig kikerült részletek közül. Szívesen olvasnék ilyen környezetben játszódó történetet, de ez a részlet sajnos nem tartotta fenn a figyelmem.

  3. Sajnos nem fogott meg. A kissé túlírt, cirkományos mondatok számomra megnehezítették az olvasást, nem tették élvezhetővé a történetet. Lehet, hogy ha hosszabban lehetne olvasni, meg lehetne szokni a stílust, és még az is lehet, hogy jó történet ez, csak kell egy kis idő, hogy az ember ráhangolódjon… de az eleje – legalábbis engem – nem fogott meg. Ha könyvesboltban levenném egy polcról, és ennyit elolvasnék belőle, nem landolna a kosaramban. Sajnálom, mert az első néhány mondat izgalmas sztorit ígért, de nem azt kaptam, amit vártam.

  4. Gratulálok a kikerüléshez!
    Tetszik a stílus, ami kicsit szarkasztikus, egyébként kellemesen mesélős. A világunkra reflektáló részleteken jót mosolyogtam, mint pl. üstdobos torta, G(r)anz művek, Gyárőrvidék, Szerendély (bár lehet, hogy ebbe csak én látom bele Erdélyt)… stb. KIKE-hányados szerint ez biztosan egy világközpontú történet, aki szereti ezeket, annak élvezetes olvasmány lehet.

  5. Szia! Gratulálok a kikerüléshez!
    Reggel, frissen, kipihenten kezdtem bele az olvasásba… de még így is nagyon erőltetnem kellett az agyamat. A cselekmény ugyan érdekelne és olvasnám tovább, azonban nálam ezzel a fogalmazással nem működőképes. A valóságtól eltérő világot szeretnél bemutatni nekünk, viszont ha a mondataidra kell koncentrálnom, akkor nem tudok a világra figyelni, míg ha a világra figyelek, akkor belegabalyodok a mondatokba. Ez így nagyon fárasztó, és elveszi a kedvemet az olvasástól.
    Az első részt bár elolvastam, a végére semmi nem rémlett belőle. Így nem sok értelmét látom.

  6. Szia!
    Én sem tudtam teljesen végigolvasni, pedig nagyon lelkesen vágtam neki. Addig jutottam a szövegben, amíg rájöttem, miért nem tudom rendesen (értsd: normál iramban, megszokott összpontosítással) olvasni. Talán segítség lesz, talán nem, ha megosztom veled, mire jutottam.
    Nagyon sok az alanyi és értelmezőjelzői alárendelő mondatod. Ami önmagában nem lehetne zavaró, de olyan mellérendelő mondatokkal variálod őket, ahol legtöbbször hiányzik az alany. Így nekem/az olvasónak állandóan vissza kell mennem az előző tagmondatba, és ellenőriznem kell, hogy vajon arra az alanyra vonatkozik-e az igei állítmány. Ha aztán stimmel a szám, személy, csak akkor állok/állnék neki az értelem kibogarászásának. És közben baromira elfáradok, pedig színes lenne ez a világ, jók a nevek, szinte látom magam előtt, csak épp közben az agytekervényeim is beleizzadtak…
    (ja, voltak szociolingvisztikai vizsgálatok, amik kimutatták, hogy az ilyen típusú alanyi, értelmezőjelzői alárendeléseket dekódolja legnehezebben az emberi agy, de ez már csak hab a tortán, szóval nehezített pályát raktál magad alá.)
    Kevesebb erőbefektetéssel szívesen olvasnám.

  7. Ó, de kár azért a rettenet történelemóráért az elején! 🙂 A folytatás viszont tetszik. Ízlés dolga, én szeretem a bonyolultabb mondatokat és szerkezeteket, és annyira jó szavakat kaptál elő több helyen is (pl. megdudvásodott a kedve). 🙂 A karakterek karikatúrába hajlanak, amit szintén bírtam benne. Lehet, hogy kellene gyomlálni a szövegen, vannak kilógó szavak is (nekem ilyen volt a fazon), de én látom benne a lehetőséget.

  8. Örültem, amikor elkezdtem olvasni a kikerült részt, de hamar le is hervadt az arcomról a mosoly, amikor 400 szóban töményen kaptam az infót. Bevallom, az első pár sort olvastam el belőle, miközben azon gondolkodtam, hogy ez az infóblokk tényleg kell ide? Nem lehetett volna inkább szépen adagolni, bemutatni mindazt, ami ilyen erőszakosan akart lemászni a torkomon?
    Aztán jött egy vers, amit elsőre nem tudtam hova tenni. Mi célt szolgált? Végül rájöttem, bár a mondatok igényességről árulkodnak, nincs kedvem végigolvasni a szöveget. Legörgettem az aljáig, és azt láttam, hogy a minimális párbeszédeket terjengős leírások, belső monológok szakítják meg, amik egy az egyben elveszik az ember kedvét a folytatástól.
    Nagyon sajnálom, mert a tudás megvan mögötte, csak az egyensúly hiányzik. 

  9. Szuper az ötlet, a zsánerválasztás is, meg a kor. Érdeklődve olvastam egy darabig, de a tömény infóblokk az elején nagyon elvette a kedvemet, és sajnos az érdemi részig el sem jutottam, csak a versig. Az tetszett 🙂

  10. Kedves Krisztina,

    Gratulálok, hogy tovább jutottál 🙂
    Nagyon érdekesnek találtam a részletet, és látszik, hogy összeszedett világ él a fejedben, ehhez csak gratulálni tudok. Szép is nagy is. A szöveg igényes és látszik, hogy sokat foglalkoztál vele. Viszont világos, az eleje arra szolgál, hogy időben és térben elhelyezzen minket, viszont kissé szárazzá teszi a “sztori boxok” melyek magyarázzák a személyeket, ettől egy kicsit régi tipusú fantasy élményem volt. Viszont bele lehet merülni a történetbe. Szerintem az elejéről kihagyható lett volna és egyből a verssel lehetet volna, és a történeti-történelmi kitekintést valahol a második fejezetbe dobtam volna bele egy jelentebe vagy olyan kompozicióba, amiben élővé válik a történelem.
    Mindennek ellenére olvasnám még, sok új karakter és kíváncsi vagyok ki milyen utat ír le. 🙂 Köszönöm, hogy olvashattam, és mégegyszer gratulálok a kikerüléshez.

  11. Köszönöm szépen mindenkinek a visszajelzéseket, tanácsokat. A „mit mikor találtak fel”-re röviden annyit reflektálnék, hogy ez nem egy történelmi regény, hanem old school stílusú felnőtt fantasy (sorozat első kötete). Lassabb folyású, több nézőpontkarakteres és hatalmas világa van, ezért éreztem indokoltnak egy rövidke prológusban konkretizálni, hogy időben-térben hol járunk. A történet eleje valóban szárazabbra sikerült, sajnálom, hogy ez többeket elriasztott az olvasástól. Majd igyekszem ezt a részt emészthetőbbre csiszolni, ha úgy alakul. 🙂

  12. Szerintem nincs azzal baj, ha a szöveg nem olyan, amit falni tudnál. Verseket sem azért olvasunk, hanem leállunk soronként, élvezzük a ritmusát, a képeket, a nyelvi leleményességet. Ez is kicsit olyan, mint a borkóstolás a vedeléssel szemben. A steampunkba kellenek modernebb szavak, mint a ‘fazon’, colos, faintos ló vagy az ‘agyonvágta’, pont ettől lesz jó íze, a stíluskeveredéstől. A Kincsem-ben is milyen vagány Nagy Ervin napszemüvege, a báli koreo, a korabeli szelfie, vagy a MIzumizu dudorászása.
    Kiváncsi vagyok, ha továbbolvasnám, beszippantana-e, az objektív stílusméltányláson túl érdekelne-e a történet.

  13. Hadd pontosítsak a múltkori hozzászólásomon! Elég szigorúan értékeltem ezt a részletet – talán pont azért, mert az izgalmas téma rögtön nagy elvárásokat támasztott bennem, és akaratlanul jó magasra tettem a lécet.

    A nyelvezet szerintem kifejezetten szép és elegáns. Bár sok helyütt lehetne egyszerűsíteni, nagy részét igényesnek és ízlésesnek találtam. A “stílus vontatottságát” a szöveg tagolatlanságára és a kevés párbeszédre értettem.
    Maga a világ szerintem nagyon izgalmas, és alaposan átgondoltnak tűnik. Szerintem ez a legnehezebb műfajok egyike (realitáshoz kötődik, ugyanakkor kitalált világ – ebben a jó egyensúlyt megtalálni eszméletlen munka), ezért teljesen érthető, ha annyi háttérinformáció kíséri a sztorit, hogy a regény egyharmada leírás vagy expozíció. Ezt jól adagolni szerintem 10000000szor nehezebb, mint pl egy átlagos realista romantikus regénynél.
    Nekem átjött a világ eklektikussága – a kiegyezés, a gépek megjelenése, a Nyugatosok stílusát idéző vers, ezek azért elég nyilvánvalóan egy montázst alkotnak, nem egy adott időszakot akarnak ábrázolni. Hogy kitalált világ és nem valós történelem, az az első mondattól fogva kétségtelen volt számomra. Ezt nagyon jól sikerült ábrázolni.
    Ha ezt a szöveget átszerkesztenék úgy, hogy kicsit fellazuljon, szerintem könnyedén belemerülnék annyira, hogy mondjuk az első fejezet második felében már befaljam a száraz expozíciót is. Én szurkolok a lektorihoz, remélem, hogy továbbjutsz, és ha netán lesz folytatás, azt kíváncsian várom!

  14. Kedves Kata és Orsi! Köszönöm a véleményeket, nagyon sokat dolgoztam a történeten és hálás vagyok minden építő jellegű visszajelzésért. Egy igényes, régies stílusú, egyben modern elemekkel átszőtt fantasy megírása volt a célom. Annyiban tényleg nehéz, hogy elég sok a világépítős rész (mágia és a táltos pacikon kívül más különleges szörnyek is lesznek benne). Nem könnyed olvasmány, nem is való mindenkinek, de nagyon remélem, hogy meg fogja találni a célközönségét. Abban természetesen egyetértek, hogy majd lazítanom kell még a szövegen, illetve jobban ráfeküdni az egyensúlyra, hogy olvasóbarátabb legyen, hiszen én is azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna. 🙂

  15. Az elején az információtömb tényleg elrettentő, de most elolvastam a többit is, és az tetszik. Érdekelne az egész is. Remélem, látnak benne fantáziát a lektorok is.

  16. Köszönöm, András. Annyiból örülök, hogy ez a rész került ki, mert én magam is a regény elejét érzem a leggyengébb láncszemnek (pont a töménysége és a kevés párbeszéd miatt). A vélemények jó alapot adnak a javításra.

  17. Engem nagyon megfogott a világ hangulata. Picit régies, picit modern, olyan mechanikus, és ez különösen tetszett. Az elején az a világ leíró rész tényleg nem kellett volna, legalábbis ne ott. Bárhol csak ne a legelején. Az a levél szerintem sokkal ütősebb kezdet lenne, és nem baj, ha nem értünk az elején még mindent, legalább fenntartja az érdeklődést. A párbeszédek, és a párbeszédekbe szőtt karakterépítés is tetszik, sokkal vagányabb, mintha hosszú, unalmas leíró részeket kapnánk. A karikaturisztikus karakterépítés szerintem passzol a világhoz amiben vagyunk, a szereplők jól elkülönűlnek egymástól, és karakterhűek. A bonyolultabb fogalmazas nem zavart, izgalmas szófordulatok voltak benne. 🙂 Az egyetlen amit hiányoltam, hogy nem igazán kapjuk meg milyen irányba halad a történet (avagy fog haladni), egy ekkora mennyiségű szövegből ez már kéne kicsit körvonalazódjon, legalább sejtetés szinten.
    Ettől függetlenül látok potenciált a történetben, szívesen elolvasnám a teljes történetet, ha megjelenik, amihez ez úton is sok sikert kívánok! 🙂

  18. Kedves Bea!
    Nagyon örülök, pontosan egy ilyen jellegű hangulat megteremtése volt a célom.
    A kis „történelemórát” részben szerintem egy térképpel is ki lehetne váltani.
    A világbemutatás miatt kissé lassabban indul be a sztori, de az egész sorozat fókusza azon a hatalmi harcon van, amiről a prológusban olvashattok.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük