Rozenbach Titanilla: A Pilvax-párbaj

Figyelmeztetés: erotikus tartalom

*

– Professzor úr, kérem, majd jövök a jövő héten – dugta be az orrát a vizsgaszoba ajtaján Oravecz Konrád (barátoknak szigorúan csak Kon), mint később kiderült, vesztére. Hátulról láthatatlan kezek (nyilván merő jóindulatból) betaszították az ajtón, így többé nem volt menekvés. Egy perc sem telt belé, a hátsója már ott süppedezett a vizsgázók számára fenntartott antik bőrszékben. Nem emlékezett rá, hogyan és mikor, de kihúzott egy tételt, aztán összemakogott-mekegett valamit a bányajogról latinul. Ezúttal homlokon csókolta a szerencse: vagy a vén Bükki professzort kapta el valamiféle előkarácsonyi hangulat, vagy valaki suttyomban megvesztegette a tanszékvezetést, a szóbeli mindenesetre egészséges elégségessel zárult.

– Nem tudom mire vélni, igazán nem tudom, mire vélni – sopánkodott kecskehangján a professzor, mazsolásra aszalódott arcán végtelen csalódottsággal. – Mi lelte magát, Oravecz? A tavalyi év színjeles eredménye után pont nekem kell ilyen ízetlen osztályzatot adnom magának. No most már mit csináljak magával? Nem-e húzna egy másik tételt? Ringbe szállhatna egy szép kövérre hízott közepesért.

– Talán majd legközelebb – hárította el az ajánlatot Kon, megrettenve az elébe toluló, vékony szeletekre vágott papírcsíkok haderejétől.

– No jól van. Nem erőltetem – hagyta rá az öreg. – Hát a perzsák hogy vannak?

– Köszönöm kérdését, professzor úr, voltak már jobban is, de azért kielégítő egészségnek örvendenek – felelte Kon. A kérdés egyébként a családi szőnyegkereskedés mibenlétérére irányult. Az üzlet régi dicsősége már-már feledésbe merült, de még így is komótos profitot hozott a konyhára.

– Ösmertem a nagybátyját. Kiváló kereskedő volt. Tavaly ilyentájt hunyt el, igaz-e?

– Igen – válaszolta csöndes-kelletlenül Kon.

– Nagy veszteség – bólintott rá a professzor, majd a mai dátummal együtt (1842. december 12.) odavakarintotta reszketős szignóját az indexbe, jelezve, hogy a tragédiát nemcsak a szőnyeg-biznisz sínylette meg, hanem az ígéretes tehetségnek induló fiatalember tanulmányi átlaga is.

– Fiam, ön szép vagyont örökölt tőle, s a pénzzel együtt a nagy felelősség is rászakadt a vállára. Ennek fényében vizsgálja felül a képzéshez való hozzáállását.

Ezzel a jó tanáccsal bocsátotta útjára Kont a professzor, aki az oxigénhez jutó fuldokló agilitásával menekült ki a szobából, átadva helyét a következő áldozatnak. Miután a dohos falak közül kiszabadult a friss levegőre, első útja a Pilvax kávéházba vezetett. Három éve, mikor gólyacsőrű elsősként a szaktársak először beráncigálták ide, a létesítmény még Café Renaissance néven vonzotta a fekete nedű rajongóit. Megrögzött törzshelye volt ez az egyetemi ifjúságnak, különösen a maihoz hasonlatos, fűszeres decemberi délelőttökön esett jól ide beszabadulni. Kon kávéházimádó diák volt, és kedvenceinek listáján a Pilvax az elsők között foglalt helyet. A jó társaság mellett itt bizony a külcsín is a helyén volt: biliárdasztalok, légszesz világítás, luxusra faragott-nemesített bútorok, kényelmes játékszoba, vagyis minden, ami szemnek-szájnak ingere. A kávézamat csalogatón úszott a levegőben, valósággal harapni lehetett az inspiráló koffeint, s a finom feketére vágyó gyomrok mellett a pletykára szomjas fiatal fülek is messzemenően kielégültek.

Kont az egyetemen lefutott tiszteletkör vidámságra ingerelte: összecsapott bokával szalutált egyet a Pilvax ajtaja előtt, majd kalapját az ujján pörgetve bevetette magát a kávéház forgatagába. Már messziről észrevette Czenkváry Emil kártyalapok mögül kikandikáló vigyori pofáját, és mélységes ingert érzett hozzá, hogy beverje.

– Te voltál az, te kutyaütő! Te löktél be orvul a pokol tornácára! – mutatott rá a bűnösre, majd nagy sebbel-lobbal csatlakozott a kártyaasztal körül lebzselő társasághoz.

– Nem hagytál más választást. Különben elbliccelted volna a vizsgát – mentegette magát tettetett bűnbánattal Czenkváry, Kon szaktársa és egyben leghűbb barátja. – Aztán bökjed csak ki, hogyan muzsikált a rozsdás zongora?

– Elégségesen.

Czenkváry itt egy pillanatra megakadt.

– Azt hittem, ugratsz, mikor teljes erőből bizonygattad, mennyire nem tanultál! Úgy véltem, stréberségből teszed. Tavalyról ezt szoktuk meg tőled. Hisz olyan kocajeleseid voltak, hogy szinte kiröfögtek a leckekönyvedből.

– Miért nem hagyod már ezt a tanárok kedvencét? Tavaly behízelegte magát, most meg már magolnia sem kell, csak azért is meggörbítik a jegyét – szólt közbe Printz Manszvét, Kon egy másik szaktársa. A szavaiból fröcsögő irigységre Kon csak a vállát rángatta.

Tudta, hogy Manszvétot ma reggel tisztességesen farba rúgták a szóbelin, s rosszkedvében az élő fába is belekötött. Jómaga a sikertelen vizsgát tripla adag pálinkával ünnepelte, s amikor hiába invitálta Kont és Czenkváryt, hogy csatlakozzanak hozzá az ilyenkor szokásos kocsmakörúton, tiszta erőből megsértődött.

– Micsoda findzsapárti társaság vagytok ti – szörnyülködött Printz. – Különösen te, Oravecz.

– Ne fintorogjál arra, mit iszom, inkább osszál nekem is – ajánlotta Kon a paklira bökve.

– Pedig veled inkább nem játszanák, mert téged, barátom, köztudottan nem szeretnek a lapok, márpedig mi itt most pénzben kezdtünk el játszani. Nem lenne tisztességes veled szemben, ha bevennénk.

– Na és miért?

– Mert én bukott vizsga után mindig nyerek. Ha belebonyolódsz a velem való játékba, azt a kis alamizsnát is elvered, amit a néhai nagybátyád neked juttatott. Én mindig rád hivatkozom, ha az édesszülék gyötörnek a lexikonnal való ismerkedéssel. Elregélem nekik a történeted, hogy mennyit tanultál, s hogy mennyire nem értél vele semmit, mert csak kiforgattak a szuflából.

Czenkváry a könyökével tapintatosan oldalba bökte Printzet, jelezve, hogy ingoványos talajra tévedt, és fogja már be a száját. Kont valóban rosszul érintette a téma. Nem szívelte, ha nagybátyja halálát vagy annak körülményeit emlegették, s ma ez az ügy már másodjára bukott a felszínre. A nagybácsi, Oravecz Bertold tisztes éltű kereskedőember volt, a pesti nagypolgárság oszlopos tagja, akinek szőnyegekben utazó vállalkozása az elmúlt tíz esztendőben szép vagyont fialtatott a családi kincstár részére. Kon, a távoli unokaöcs az 1831-es felvidéki kolerajárvány idején vesztette el szüleit. Egy ideig a keresztanyja nevelte, majd egyik kollégiumból a másikba vetődve vendégeskedte végig kamaszéveit, végül három éve került fel Pestre, a jómódú nagybácsi kegyéből, akivel azelőtt csupán kétszer találkozott. Ő pénzelte a tanulmányait is, abban a reményben, hogy saját örököse nem lévén, idővel Kon veszi majd át a helyét. Oravecz Bertoldot azonban tavaly októberben gutaütés érte, amiből többé nem épült fel. Három hét múlva már szegelték is a koporsót. A szertartáson mindenki kezet szorított Konnal, azzal a fajta bizalmaskodó kézfogással, amivel csak nagy vagyon várományosának szoktak részvétet nyilvánítani az emberek.

Kon egyetlen fiúörökösként megkülönböztetett figyelemben részesült. Természetesnek vették, hogy ő lesz a nagybácsi első számú kedvezményezettje. Mindenki megdöbbent, amikor a végrendelet felnyitásakor kiderült, hogy a jóakaratú bácsi vagyonának zömét nála tizenöt évvel fiatalabb feleségére, Maximillára hagyta. Kon ehhez képest csupán egy jelképes összeget kapott, mely épp elég volt arra, hogy fedezze tanulmányi költségeit és befejezhesse az egyetemet. A nagybácsi megspórolta rajta a nagybetűs élethez szükséges kezdőtőkét, helyette megfogalmazódott az elvárás, miszerint Konnak a diploma megszerzése után a szőnyegiparban a helye (a családi vállalkozást addig is Oravecz úr üzlettársa vitte, viszonylag stabilan lavírozva a profit és deficit végeláthatatlan útvesztőjében). Kon nem volt elájulva a neki szánt jövőképtől, így csak ritkán tette tiszteletét az üzletben. „Szerencsétlen úrfi”, csípte el Kon egy alkalommal a cselédek suttogását. „Hogy töri magát az oskolával, majd kifolyik a szeme, annyit tanul, s hogy elvágták előle a jövőjét! Ez az asszony még gyereket sem szült a nagyságos úrnak, mégis megkaparintotta magának az örökséget.”

– Úgy alakult, ahogy alakult – dörmögte Kon, miközben tekintete belemélyedt a csésze mélyfeketéjébe. Most, hogy így végiggondolta ezt, kissé fejbe kólintotta őt az emlékek súlya. –Cseppent annyi, hogy átrágjam magam a zabkásahegyen, utána is megállok én a magam lábán. A szűrömet se tették ki, továbbra is ott lakom a bácsikám házában. Maradhatok, ameddig akarok.

– Egyelőre maradhatsz, persze – kapott a szón Printz. – Aztán eltelik pár hónap, s azon veszed észre magad, hogy hónapos szobában számolod a poloskákat, és itt a Pilvaxban vaníliás kuglóf helyett deákkenyeret mártogatsz a mokkádba. A mostohanénéd folytatja az aranyásást, és amint egy jó kövér telérre akad, a te szűrödet is kiteszik.

– Aranyásást? – döbbent le Kon.

– No, ne tégy már úgy, mintha nem tudnád, miről is beszélek – feszítette tovább a húrt Printz. –Fortélyos egy nőszemély az. Most telt le a gyászéve, meglásd, úgy férjhez megy, mint a pinty. Ha szerencséje van, kifog magának valami porhanyós kutyakölyköt, akinek pukkadásig tömve a bukszája. Még az is megeshet, hogy a mostohaapád fiatalabb lesz, mint te, barátom.

– Ilyesmi a mi családunkban sohasem történhet meg! – hárította el a vádat rosszkedvűen Kon.

– Már hogyne történhetne! – okoskodott tovább Printz, miközben újrakeverte a lapokat. – Elveteti magát valami ficsúrral, téged meg együttes erővel kiforgatnak a maradék örökségből. Egy fia szőnyegbojtot sem hagynak neked mutatóba. Nem hiszed, hogy ez lesz? Pedig így járt a Barkóczi Gergő is! Most egy asztalnál vacsorál a volt évfolyamtársával, aki három évvel idősebb nála, és apámuramnak szólítja. Amikor nagyon kell a tömőanyag a pénztárcába, még hajlong is előtte. Meglásd, hamarosan pedzegetni kezdik, hogy elköltözhetnél a házból. Láb alatt vagy ott, ez az igazság, és mivel a szőnyeg alá nem söpörhetnek – már elnézést az otromba szóviccért – módot találnak arra, hogy eltávolítsanak.

– Igyál kevesebb feketekávét, akkor kevesebb fekete szcenárió jut majd eszedbe. Mit gyötröd ezt a kuglófbajnokot? Most élte túl élete legocsmányabb vizsgáját, hagyjad már egy kissé levegőhöz jutni – brummogott közbe Czenkváry, csak hogy elsimítsa a helyzet élét. Printz azonban nem sokat törődött Kon percről percre savanyúbb ábrázatával. Elemében volt, és tovább ütötte a már amúgy is izzó vasat.

– Érdekes egy barát vagy te, Czenkváry, hogy így a homokba akarod dugni a fejét. Légből kapott ügyekkel én nem foglalkozom, tudhatnátok már. Egyre hangosabban csiripelnek a madarak, és bizony arról regélnek, hogy Markóczy Márton bankár újabban kéthetente jár Konrádunk házába.

– Csak segít Maximilla nénémnek intézni az üzleti ügyeket.

– Hát persze, segít, hát hogyne segítene! Nem is azért jár oda, hogy a szakácsnőnek segítsen tésztát dagasztani. És nemcsak ő, más urak is vizitálnak, mert a szép hozomány ígérete a legcsúnyább arcot is oly rózsássá varázsolja, mint a hajnalpír. Kész sáskajárás zajlik ott, mert ostrom alá vették a várad, fiam.

– Na ezt most már kikérem magamnak! – Konnak hirtelen fejébe szökött a vér, dühében olyan hévvel pattant föl a székéről, hogy majd’ felborította az asztalt. Valahányszor szóba hozták a „kiforgatását”, a vérében máris bugyborékolni kezdett a dac, és most még ezek a rágalmak is… Nagyon vissza kellett fognia magát, hogy ne lendüljön meg az ökle, Printz viszont csak a vállát vonogatta.

– Mit kérsz ki magadnak? Mindenki tudja, hogy ez a nő apád udvarlását is pénzügyi indíttatásból fogadta.

– Még ha így is van, ki vagy te, hogy a nyelvedre vedd az én nagynénémet? Talán neked kell vele élned és minden nap az arcát bámulnod? Sőt van merszed őt aranyásással gyanúsítani? Vonjad vissza a szavadat ízibe, vagy esküszöm, kihívlak!

Printz Manszvét erre szintén felemelkedett ültéből, büszkén felszegte állát, s csak ennyit szólt:

– Fáj az igazság, ugyebár.

Farkasszemet néztek egymással. A sistergő csendben mindkettő arra várt, hogy a másik majd bocsánatot kér.

– Nono, fiaim, tessék leülni, megnyugodni, nagy lélegzetet venni – csitította a veszekvőket Czenkváry. Szegénynek falra hányt borsót ért a szava. Printz nem volt hajlandó visszavonni aszavát, Kon pedig nem volt hajlandó ebbe belenyugodni, s a szóbeli kötélhúzás végül addig fajult, amíg az ügy valósággal is pisztolyra került.

Kon hevesen dobogó szívvel indult el hazafelé a friss hóval borított utcákon, nem is igen tudva, mit csinál. Megsértették, mégpedig úgy, hogy semmiféle habozás nem lehetséges. Czenkváry, aki a legjobb barát tiszténél fogva kénytelen volt elvállalni a képviseletét, zsebre dugott kézzel kullogott mellette, és faarccal szívta a pipáját.

– Mit bizonyít a párbaj? – szólalt meg végre, ropogó léptekkel gázolva a mocsoktalan hóban. –A zsivány talán kevésbé zsivány, ha megverekszik? Mit nyer a tisztességes ember azzal, ha kockára teszi az életét egy címeres barommal szemben? Printz tapintatlan volt, ezt senki nem vitatja el, de ha tudta volna, mi áll a dolog mögött, nagy eséllyel befogja a száját.

– Vagy kinevetett volna. És akkor meg azért kell kihívnom.

– Ha nagyon tudni akarod, anno én is nevettelek érte magamban. Az elején. De most, hogy látom, milyen mély a verem, amibe estél, már nem is tudom, mit gondoljak. Holnap teszek egy látogatást Printznél, hogy megbeszéljük a föltételeket. Addigra nyilván ő is kitalálja, ki lesz a segéde. Talán sikerül elföldelni az ügyet. Bár félek, hogy most már nem hátrálhatsz meg.

– Nem is akarok.

– Tudsz egyáltalán vívni? Volt valaha kard a kezedben?

– Csak fakard, gyerekként.

– Hát a pisztollyal hány hét a világ?

– Csak az alapokat ismerem – vallotta meg Kon.

– Biztos nem akarod, hogy bocsánatkérő levél útján elintézzük a dolgot?

– Ha Printz kér bocsánatot, talán elfogadom. Tőlem ilyet ne is várj! – jelentette ki Kon sértett büszkeséggel.

Tudta, hogy hosszú éjszaka áll előtte. Hazaérve lefürdött, átöltözött, majd egy mázsás jogi könyvvel megtámogatva behúzódott az ágyába. A lexikont figyelemelterelésnek szánta, mégis egyre a közelgő kihíváson kattogott az elméje. Hát olyan férfi ő, hogy az egérlyukba bújjon, ha szándékosan meglökik? Ha csak a saját becsülete lett volna a tét, ráhagyja, de a Pilvax-beli vitába ezúttal Maximilla is belekeveredett, és ezt nem hagyhatta szó nélkül. Képtelen volt hideg fejjel gondolkodni, mert amióta átlépte ennek a háznak a kapuját, fel volt abajgatva a lelke, s a fokozatosan gyülemlő feszültség a ma délutánt választotta, hogy kipattanjon belőle.

Pedig eleinte nem akadt neki semmi baja Maximillával. A nagybátyja felesége volt, afféle díszlet, amiből minden jóravaló kereskedőcsaládban akad, és akivel az együttélés szabályainak megfelelően megadták egymásnak a kölcsönös tiszteletet. Az asszony harminchárom éves volt, édesszájú, kislányos arcú, mégis komoly, takarékos teremtés, aki férje üzleti ügyeiből is kivette a részét, ha a helyzet megkívánta. Azon a napon változott meg minden, amikor operába mentek. Bertold nagybácsit elővette a rosszullét, de hogy a programot mégse kelljen elhalasztani, Kon kísérte el Maximillát. Minden a tervek szerint folyt, aztán az előadás szünetében Maximilla elvonult megigazítani a toalettjét, Kon pedig a büfé felé vette az irányt, ahol összefutott Czenkváryval, akivel akkoriban amolyan „barátság előtti” státuszban leledztek. Szó szót követett, s búcsúzáskor Czenkváry gratulált neki a menyasszonyához, „Tudod, a hölgyhöz, akivel együtt láttalak a páholyban!”. Ostoba félreértés volt, amit sikerült azonnal tisztázni, ám Kon utána furcsamód nem tudott többé ugyanolyan szemmel nézni Maximillára.

Újfajta érdeklődéssel, a csecsebecséket kedvelő műbarát kíváncsiságával nézegette az asszonyt, és napról napra több örömét találta benne, mind a külcsín, mind a belbecs tekintetében. „Bűbájos teremtés, gyöngéd és meleg, cirógatásra termett jószág. Ugyanakkor a nagybátyám felesége, és minket tíz év korkülönbség választ el”, mondogatta magában. Mindhiába. Amint lelkiismeretét elaltatta e szavak racionalitása, elég volt egy tekintet, egy diszkréten villanó dekoltázs, egy napfényben aranylón megvillanó fürt, és mindent lerombolt, amit addig védekezésképpen felépített. Ráadásul minél többször rajta felejtette szemét az asszonyon, annál többször folytak össze a szeme előtt az egyetemi kötelezők betűi, hagyta cserben a vizsgákon példás emlékezőtehetsége, és kerültek a korábban oly pompás jegyei szégyenszemre leszállóágba. Így küzdött már lassan másfél esztendeje minden nap és minden éjjel e növekvő megszállottság és az álmaiban kísértő kép ellen.

Próbált kigyógyulni belőle, persze, hogy próbált. Egyszer borgőzös mámorában Czenkvárynak nyilatkozott, hogy ő bizony nem bírja tovább. Sorra végigvették az ilyenkor szokásos orvosságokat: Czenkváry minden létező társasági eseményre meginvitálta Kont, ahol nagy eséllyel megismerkedhet vele egyidős hölgyekkel, megismertette őt a bordélyházak bíborával, sőt meghívta magukhoz a vidéki birtokára, remélve, hogy barátjára pozitív hatást gyakorol a pár hónapos távollét, és idővel belenyugszik a helyzetbe. Bár a két havi „karantén” (így nevezte Czenkváry a meghívást) nem tudta kigyógyítani a betegségéből, Kon megacélozott szívvel és azzal az elhatározással tért vissza ősszel Pestre, hogy megfogadja a tanácsot: meghajtja magát a megváltoztathatatlan előtt és lemond Maximilláról.

Négy hétre rá érte nagybátyját a végzetes szélütés. Éppen akkor, amikor már jobban érezte magát, ám a hirtelen jött tragédia visszarántotta őt a gödör mélyére. No nem azért, mintha olyan közel érezte volna magát a bácsihoz. Sokkal inkább a lelkifurdalás gyötörte, amiért a be nem teljesült vonzalom kínlódásában elő-előbuggyant lelkéből a gonosz kívánság, amikor is Oravecz Bertold halálát kívánta. Olyankor elképzelte, hogy a nagybácsi nincs többé, neki pedig csak ki kell nyújtania a kezét, hogy leszakajtsa az érett szépasszonyt, mint valami gyümölcsöt, betöltve a megüresedett helyet a családfán. Bekövetkezett hát a legrosszabb, ami csak történhetett vele: minden eddiginél erősebben reménykedni kezdett.

Csakhogy nagybátyja halála sem hozta őt könnyebb helyzetbe. Erre az örökség körüli cirkusz és a fáradhatatlanul pörölő rossz nyelvek is rátettek egy lapáttal. „Én vagyok a fiúörökös, az igaz, de mégiscsak öt évig a bácsi házastársa volt. Miért járt volna neki kevesebb? Viszont abban igazat kell adnom a végrendelet kritikusainak, hogy egyenlőtlen döntés született, hisz Maximilla rendelkezik szinte a teljes vagyon felett”, töprengett el néha Kon. Ő maga úgy vélte, meg kellett volna felezni a pénzt, de az igazságtalan döntést teljes egészében nagybátyja pillanatnyi elmezavarának tulajdonította. Egyébiránt a pénz izgatta a fantáziáját legkevésbé. Fájt neki, hogy a legfőbb akadály elhárult kettejük közül, ő mégsem mert színt vallani. Tudta, hogy az elhunyt unokaöccse lévén a világ megítélné a vonzalmáért. „De mi történne, ha Maximilla is elítélne érte?”, gyötörte magát magányos óráiban, mert utóbbi bizony sokkal jobban aggasztotta, mint mások véleménye.

A szerelem örvénye magába szippantotta, és ő hagyta, hogy marja-tépje őt, kerengett benne, s közben rettegett, hogy ha kiköpi magából, akkor egy visszautasítással egyetemben teszi. Maximilla érzelmes nőnek született. Láthatóan megviselte őt férje váratlan távozása, s hogy ilyen hirtelen magára maradt. Gyermek nem lévén, akivel foglalkozhatott volna, még inkább belefolyt férje üzleti ügyeibe, irányította a háztartást, sokat olvasott, néha meg-megemlítve Konnak, hogy nem találja a helyét a világban. „Én itt vagyok önnek, és támogatom”, felelte ilyenkor a fiú, talán túlontúl is busás meggyőződéssel, s ezért Maximilla nagy valószínűséggel nem is tudta komolyan venni.

– Igen, most már látom, hogy itt az alapprobléma – suttogta bele félhangosan a szoba homályába. – Nem tud komolyan venni, mert a fiút látja bennem, és nem a férfit. Ráadásul az utóbbi időben mintha készakarva kerülne engem. De én most kiállok a becsületéért, és bebizonyítom a világnak, hogy felnőtt ember vagyok.

Ezzel az elhatározással tért aznap nyugovóra.

Másnap tízkor azzal ébresztették, hogy egy barátja érkezett. Erősen dobogni kezdett a szíve, amikor megpillantotta a szalonban tébláboló Czenkváryt. Arckifejezéséből azonnal megsejtette, hogy az a tenyésztett úrificsúr Printz Manszvét bizony nem hajlott semmiféle bocsánatkérő levélféleség lekörmölésére.

– Tisztáztuk a föltételeket – adta meg a helyzetjelentést suttogva Czenkváry. – Párbajpisztoly, harminc lépés, egy golyó.

– Nagyon derék – helyeselt Kon. Legjobb barátja ennél kissé borúlátóbban látta a dolgot.

– A kardot kellett volna választani, nem a pisztolyt, még akkor is, ha nem forgattad még. A karddal megúszod a dolgot egy vágással a karodon vagy a kezeden, de a pisztollyal sosem lehet tudni.

– Már nem lehet megmásítani, ugye?

– Már nem.

– Akkor nyugodjunk bele.

Megállapodtak, hogy Czenkváry holnap reggel hat órakor kocsival érte jön (a diszkréció kedvéért két utcával arrébb áll meg), utána együtt hajtanak ki a Palotai erdőbe, az ütközőpont helyszínére. Kezet szorítottak, majd Kon némi lézengés után üzenetet hagyott, hogy ma nem ér haza vacsorára. Elment a könyvtárba, ahol gépiesen, szótlanul jegyzetelte a kötelezőket. Utána benézett a Pilvaxba, ahol a férfiak, akik tudtak a tegnap lezajlott szócsatáról, vakmerő fickónak tartották, és egyből meginvitálták némi szíverősítőre. Kon szívélyesen fogadta jóindulatukat, közben úgy tett, mintha minden rendben lenne. A nap szédületes iramban szaladt el mellette, olyan gyorsan, hogy szinte belekábult. Valójában azért menekült el hazulról, mert rettegett, hogy összetalálkozik Maximillával, hogy az arcára lesz írva, hogy holnap párbajozni fog. Tudta, hogy az asszony a végletekig helytelenítené a dolgot. Még az is lehet, hogy megpróbálná megakadályozni, csendőrt hívna rájuk, meghiúsítva a férfibecsület kódexében oly előkelő helyet elfoglaló rituálét. Kon tehát tartotta magát ahhoz, hogy a dolognak egyelőre titokban kell maradnia. Este tizenegy órakor tolvajléptekkel lopakodott be a kapun, csak akkor nyugodott meg kissé, mikor végre magára zárhatta a szobája ajtaját. Zavaros, izgatott érzés kerítette hatalmába, miközben szüntelen baljós kételyek tolultak az elméjébe.

– Mi lesz, ha holnap meghalok, és nem mondhattam meg neki, hogy az őrülésig rajongok érte? – tette fel magának a kérdést félhangosan. – Nem-e jobb lenne megvallani addig, amíg van idő, mert holnap talán már késő lesz?

Kapkodva előkotort egy tiszta levélpapírt, gyertyát gyújtott, és írni kezdett. „Drága Maximilla”. Aztán hirtelen indíttatástól vezérelve összegyűrte a megkezdett levelet, és a sarokba hajította. Jeges félelem markolászta a szívét, valamiért úgy érezte, hogy a levél egyenlő lenne egy búcsúüzenettel, a búcsúüzenet pedig a saját halálos ítéletével. Rettegett megkísérteni a sorsot, és papírra vetni, hogy a holnapi párbaj során bekövetkezhet a legrosszabb.

Egy ideig fel-alá járkált szobájában, majd nyugtalanságát elűzendő, a komód legalsó fiókjában rejtegetett túlélőcsomaghoz folyamodott, melyet eddig csak az igazán emberes vizsgák és szigorlatok előtti éjjelen bontott meg. A készlet egy flaska puncsból, egy kevés cseresznyepálinkából és egy üveg érettvörös borból állt, kiegészítve egy doboz szivarral. Kont a diákcsemege látványa egyből jobb kedvre derítette, az ital és a dohány pedig teljesítette rendeltetését: sikerült valamennyire megnyugtatnia az idegeit és néhány töredékes, ám félig-meddig pihentető órát aludnia.

Hajnali fél hatkor arra riadt, hogy Czenkváry inasa veri az ablakát. Ez volt az ébresztő. Kon gondosan felöltötte legújabb ruháját, magára terítette bélelt fellegjáró köpenyét, homlokába nyomba fényesre vikszelt cilinderét, és kimászott az ablakon. Akárhogy is alakul a párbaj, meg akarta adni a módját, vallva a divatos elvet, hogy mind a dicsőséget, mind a bukást egyaránt ízlésesen felöltözve illik fogadni.

Czenkváry prémes bundában toporgott a bérkocsi mellett.

– No, elszántad magad?

– Hisz láthatod, itt vagyok.

– Reggeliztél valamit?

– Még sokat is – hazudta Kon, akinek rókacsalogató izgalmában egy falat sem ment le a torkán.

– Jól van, ez jó jel – helyeselt barátja, miközben felkapaszkodott a kocsiba. – A biztonság kedvéért azért még beléd diktálok némi kávét, meg van itt az ülés alatt egy doboz gyömbéres keksz, ha útközben mégis eléheznél.

– És a fegyverek?

– Rendben vannak – csapott rá egy tölgyfából faragott doboz tetejére, majd intett a kocsisnak, hogy indulhatnak.

A jóember beavatott lélek volt, tudta, hová kell mennie. A gőzölgő orrlyukú lovak komótos ritmusban kaptattak végig a hófödte utcákon, fázós horkantásaikkal meg-megszakítva a kerekek nyikorgását. Csak egyszer álltak meg, hogy felszedjék az orvost. Kon kezet szorított vele, hangot adva reményének, hogy feleslegesen viszik magukkal. Czenkváry, aki egy korábbi párbajsegédi megbízatása során már átesett a tűzkeresztségen, részletesen elmagyarázta, mi fog történni.

– Felálltok egymásnak háttal. Amikor azt kérdezik: „Készen vannak, uraim?”, ráfelelsz, hogy „Igen!”, és míg hangosan számolunk, lépsz tizenötöt. Printz is halad ugyanennyit, így lesztek harminc lépésre egymástól. Erre a vezényszóra: „Tűz!”, gyorsan megfordulsz, fölemeled a karod és lősz. Ennyi az egész. No, igyál még kávét. Éles érzékekre lesz szükséged, fiam, meg amúgy sem engedhetlek itt elhullani, különben még megúszod az államvizsgát.

Kon hálás volt Czenkvárynak, amiért így próbál lelket önteni belé, miközben fokozódó gyomorfacsarodással tanulmányozta a pisztolyokat. Fél óra múlva bekanyarodtak a jeget izzadó, zúzmarával hintett fák közé. A kocsi – mintha csak egy madárlesre érkező expedíció résztvevőit szállítaná – ráérősen döcögött be a Palotai erdő egyik közkedvelt, sok párbajt látott tisztására. Tetejét jégpaszománnyal ékített ágak karcolták, a kerekek nyomán felporzott a friss hó. A tisztás másik végén, kocsistól, orvosostól, segédestől, ott várakozott Printz Manszvét kompániája. Maga a „főellenség” is ott téblábolt, sápadtan, kialvatlan-karikásra dagadt szemmel, képén amolyan „megfogyva bár, de törve nem” arckifejezéssel. Kon sejtette, hogy egyikük sem alhatott sokat az éjjel.

A két segéd szertartásosan üdvözölte egymást, majd egy sétapálcát a fagyott földbe döfve kijelölték a kiindulópontot. Kon feszengve figyelte őket. Vajon jól tette-e, hogy rászánta magát a párbajra, hogy véleménye tartósságához, szíve erejéhez a halál kapuja előtt is ragaszkodjék? Nem-e jobb lett volna tegnap felkeresni Manszvétot, és megvallani neki, miért tüzelte fel magát ennyire, meginni együtt egy pohár ürmöst és fátylat borítani az egészre? Már sokkal kevésbé volt biztos abban, hogy ez a kívülről ártalmatlannak tetsző botos-lépegetős játék megoldást kínálhat a kettejük közti nézeteltérésre.

Czenkváry visszatért, hogy tájékoztassa a fejleményekről, s ez kiszakította a tépelődéséből.

– Minden készen áll. A pisztolyok ügyében érmedobással döntöttünk, és Fortuna ujja a mieinkre mutatott, egyem a kacsóját.

Kon bólintott (ezen a ponton már képtelen volt értelmes emberi hangot kiadni magából), mire odakísérték a startvonalat reprezentáló sétabothoz, végigtapogatták a ruháját, nincs-e alatta valami golyótompító segédeszköz, majd kezébe nyomták a pisztolyát. Ekkor megértette, hogy már nincs visszaút.

– Készen állnak, uraim? – kiáltotta egy hang.

– Igen! – felelték mindketten, mire megkezdődött a számolás.

Kon gépiesen megindult, az első lépésnél talpa alatt riasztón megingott a talaj, de aztán összeszedte magát. A szíve, mely fél órával előbb még a gyomrában kuporgott, a torkába felszökve vezényelte az ereiben lüktető vér áramlását. A lüktetés egy pillanatra kihagyott, amikor a segédek tüzet vezényeltek.

Kon megpördült a sarkán. Vele szemben, tőle harminc lépésnyire, hullasápadt fővel ott állt Printz Manszvét, aki előrenyújtott jobb kezében úgy tartotta pisztolyát, mintha attól félne, hogy saját magában tesz kárt vele. Kon zsigereiben ott parázslott az iránta érzett harag a szeretett nő megsértése miatt, és erős vágy munkált benne, hogy rántottára verje a pofáját, de agyonlőni azért mégsem akarta. Biztos volt benne, hogy Manszvét is hasonlóképp érez, csakhogy az ügy felfújódott, mint a kályhára tett kelt tészta, s mire rájöttek, hogy nem érdemes kisütni, már jócskán kinőtte magát a tálból. A párbajt most már be kellett végezni. Kon hirtelen megbánta, hogy tegnap este hanyagolta szerelmi vallomása papírra vetését. Aztán a téli erdő csöndjét két szinkronban dörrenő pisztolylövés hangja törte meg.

Mire Kon felocsúdott az első meglepetés kábulatából, segédje és a doktor már nagyban tapogatták,  nem sérült-e meg, s őszinte megkönnyebbüléssel fellélegeztek, amikor megállapították, hogy kutya baja. Printz orvosa is hasonló diagnózist állított fel. Mindketten túlélték.

– Már vége is van? – kérdezte hitetlenkedve Kon.

– Vége hát! – veregette vállon megvidámodva Czenkváry. – Mi másra számítottál? Hisz mindketten úgy fogtátok azt a pisztolyt, mintha nem is egymásra, hanem vadlúdra akarnátok lőni, ott fenn az égen! És ha befejezted a világra való rácsodálkozást, indítsunk a Pilvaxba.

Kont megdermesztette a meglepetés és az öröm, hasonló, mint amit sikeres vizsgák után érez az ember. Vége van! Még mindig kezében szorongatta a fegyvert, úgy kellett kicsavarni a kezéből. Két órával később a szíve és a gyomra is visszatalált a helyére. A Pilvaxban költötték el az ebédet, Kon ott osztotta meg benyomásait hallgatóságával.

– Piskóta volt az egész – seperte el ott lebzselő ismerősei és diáktársai aggodalmaskodó kérdéseit.

– Igen, derekasan tartotta magát – erősítette meg Czenkváry is a hitetlenkedőknek. – De leszögezem önöknek, uraim, a mai az első párbaja volt a mi Konrádunknak, és egyben utolsó is, mert ha még egyszer ilyenre vetemedik, úgy orrba verem, hogy három hét múlva is kongani fog a feje.

Czenkváry aztán kifejtette, mennyire igazságtalannak tartja, hogy ilyenkor mindig csak a párbajozók testi épségét féltik, senki nem gondol a szegény segédre, annak álmatlan éjszakáira, magas vérnyomására, s hogy az erdőben a nagy izgalmak hatására kis híján neki kellett orvosi segítséget kérnie.

Kon a biliárdnál összefutott Printz Manszvéttal, aki szintén bőszen mutogatta magát, és fogadta a gratulációkat hősies kiállásáért. Egy szemrebbenéssel jelezték egymásnak, hogy az ügy rendezve van, és többet nem emlegetik fel.

Kon végül este hat után szabadult a Pilvaxból. Hazafelé menet úgy döntött, vásárol egy hatalmas csokor rózsát, ám tárcáját a kávéházban laposra ürítette, így haza kellett ugrania némi utánpótlásért. Annál inkább meglepődött, amikor a szalonba lépve látta, hogy Maximilla a kandallópárkányon pont egy olyan rózsacsokrot rendezget, amilyennel ő szándékozta meglepni. Bosszúságot és mérhetetlen elégedetlenséget érzett, mintha ellopták volna az ötletét, a figyelmességet és mindazt a gyönyörűséget, amit ettől várt. Szívét zavaros aggodalom szorította össze, kezdeti magabiztossága pedig veszedelmesen lohadni kezdett. Vajon kitől érkezett? Hát mégis van valóságmagva a pletykáknak, amiket Manszvét összehordott?

– Szólok a konyhára, hogy tálalhatnak – közölte Maximilla, miután Kon udvariasan kezet csókolt neki, majd követte őt a vacsoraasztalhoz.

A közös étkezések voltak Kon életének fénypontjai. Igyekezett jól megrágni a falatot, lassan enni, közben elgyönyörködött a gyertyafényben fürdő meztelen vállakban, a telt ajkakon megcsillanó borcseppekben, az együtt töltött ritka percek élvezetében. A társalgás akkor sem volt valami bővérű, amíg nagybátyja élt, az utóbbi időben pedig egyre ritkábban hullajtottak el egy-egy szót. Ma este sem alakult ez másként. Báránykotlettet tálaltak, salátafejekből vetett vastag ágyra fektetve. Kon mohón evett, a puha, könnyű húst aranyló fehérborral öblítette le, mely cseppenként hullott a torkára, megzavarva az eszét és felhevítve a vérét. A csokor emléke viszont megkeserítette szájában az ínyenc utóízt, és folyvást azon morfondírozott, hogy bárki is legyen az elkövető, ő kihívja párbajra, akkor is, ha Czenkváry orrba veri érte.

– Hát nem akar nekem valamit elmondani? – emelte rá egyszer csak szelíd őzszemét Maximilla, kizökkentve bosszúszomjas gondolataiból. Már a desszertnél tartottak,  az asszony tányérján egy félig elfogyasztott gránátalmás szuflé bíborlott.

– Nem, nem akarok.

– Biztos ön ebben?

Kon megérezte, hogy vallatják.

– Előbb maga mondja meg, hogy kitől kapta azt a bokrétát! – támadt neki hirtelen az asszonynak, a szalon felé nyíló ajtóra szegezve mutatóujját. Hangjába oly erős féltékenység vegyült, hogy egy pillanatra saját maga is meghőkölt tőle, de nem bírta abbahagyni. – A gyászév épphogy csak letelt, de magához mindenféle urak járnak ide, bókolnak önnek, ajándékokat kap… – Itt egyszeriben elfulladt a hangja.

Maximilla természetéhez híven elnézőn fogadta a kitörést. Nyelvére egy korty veresbort cseppentett, mielőtt válaszolt.

– Markóczy Márton küldte a bokrétát, de miért zavarja ez magát ennyire? Tudhatná, hogy számomra nincs jelentősége.

– És ezt világosan az értésére is hozta? – presszálta tovább Kon.

– Árulja el nekem, Konrád, miért fáj magának Markóczy jelenléte? Hisz csak üzleti ügyekről szólunk egymás között, s mindezt a maga javáért teszem. Ön viszont cserben hagy engem. Felelőtlenül viselkedik. Tavaly pompás bizonyítványt szerzett, most meg olyan rossz jegyek vicsorogtak rám az indexéből, hogy szinte megijedtem, mikor megpillantottam. És most még ez a mai dolog is…

„Mindent tud hát!”, nyugtázta magában Kon. „Tudja, hogy párbajoztam. Hisz sejthettem, hogy úgysem maradhat titokban.”

– Honnan tudta meg? – kérdezte álcázott hűvösséggel, és igyekezett ártatlan képet vágni.

– A hírek gyorsan terjednek, főleg, ha az érintettek egész Pestet végigdicsekszik az állítólagos hősiességükkel. Délután beugrottan a cukrászdába, ahol Printz Manszvét húga egyből nekem szegezte a kérdést: hallottam-e, hogy önök hajnalban párbajoztak, és csak a szerencsén múlt, hogy a kakaskodásból nem lett visszafordíthatatlan tragédia?

Maximilla megdühödve az asztalra hajította szalvétáját és lassan felemelkedett a székéről. Kon ismerte az asszony vérmérsékletét, őzgida-szelídsége és oroszlánvadsága kettősségét, s most be kellett látnia, hogy párbajával átlépett egy határt, és fölébresztette a szunnyadó ragadozót.

– Bocsásson meg – lehelte gyorsan, csak hogy mentse a menthetőt, az asszony azonban rá se hederített. Felajzotta magát, nekiállt pörölni, és most töretlenül sorolta a fekete szcenáriókat:

– Fel tudja mérni, hogy ha csak egy kevéssel odébb megy az a golyó, ön súlyosan megsérül, mi több, ott hal meg? Vagy ha véletlen megöli az ellenfelét? Ez nem kuglisport, ahol ahogy esik, úgy puffan módra leüti a bábut, aztán újra felállítja, és folytatja a játékot, mintha mi sem történt volna! Te jóságos isten, önök mindketten meghalhattak volna!

– Mentségemre szóljon…

– Erre nincs mentség, hát ne is keressen rá! – szakította félbe Maximilla, aki most, hogy kidühöngte magát, fáradtan rogyott vissza a székére, és a desszertben keresett menedéket. Haragtól sápadt arccal, pihegő keblekkel markolta meg a villáját, ám a féltés szikrája is ott pislákolt a szemében, ezzel mérhetetlen örömet gyújtva Kon lelkében. Odaperdült mellé, térdre ereszkedett és merészen megcsókolta a kezét.

– Hagyjon nekem békét ezzel a kölyökkutya-képével – húzódott el az asszony. – Ön az életét kockáztatta valami ifjonti semmiségért, aztán meg kikürtölte a Pilvaxban, hadd tudja meg az egész világ. Holnap tán majd nemzeti hőssé avatják, még tán ingyen kávét is kap élete végéig…

– Hát az ön becsülete ifjonti semmiség? Mert amit tud, az csak az igazság egyik fele. Ez a Printz Manszvét, akivel összevesztem, megrágalmazta önt, hamis vádakkal illette, mindezt a fülem hallatára! Mikor szépen kértem, hogy a szavait vegye vissza, a képembe röhögött. Az ön becsületéért harcoltam, mert Printz olyanokat mondott, hogy maga nem szívbeli indíttatásból ment hozzá a bácsikámhoz.

A szónoklat nem érte el a kívánt hatást, mindössze egy rezignált legyintést sikerült előcsalogatnia az asszonyból.

– Ezért igazán szükségtelen volt kockára tennie az életét. Valóban nem szerelemből mondtam igent a nagybátyjának.

Kon megütközve nézett rá, mire Maximilla nagyot sóhajtva beszélni kezdett.

– Nézze, Konrád. Nem tagadom, a tény, hogy nagybátyja megállapodott ember, sokat nyomott a latban. Én lánykoromban olyan dolgokon mentem keresztül, amiket ön el sem tud képzelni, rengeteg csalódás ért és sokat nélkülöztem is, ezért volt számomra elsődleges szempont, hogy olyan férfinak kötelezzem el magam, aki mellett biztonságban kelhetek-fekhetek, egy olyan kapcsolatba, ahová nyugodt szívvel szülhetek gyermeket. Ez az asszonyok természetes ösztöne, hiába ítél meg a világ miatta. Ön még nagyon fiatal, azt képzeli, hogy a pénz amolyan mindenható dolog. Pedig két ember kapcsolata ennél sokkal összetettebb ügylet, ezért nem nyugodhat csupán anyagi alapokon.

– Hogyne… szerelem is kell hozzá – bizonygatta Kon.

– A szerelem pilleszirmú teremtmény, és még ha szárba is szökken, nem tudhatjuk, meddig virágzik. Még az igazi, mély szívszerelem is bizonytalan, lehet, egy-két év alatt elvirágzik, lehet, csak húsz év múlva. Nem mondom, hogy lehetetlen, hogy a koporsó bezártáig illatozzék, de ebből van statisztikailag a legkevesebb. Ráadásul a szerelem gyára kétkohós létesítmény, hiába lobog az egyikben a tűz nagy lángon, ha a másikban elhamvadt. A fennmaradását két külön lélegző és gondolkodó teremtmény határozza meg. A közös érdekek, gondolkodásmód, a kölcsönös megbecsültség és tisztelet azok, amik az anyagi biztonság mellett egy házasság fundamentumát képezik. Enélkül a szerelem is csak teherré válik idővel, gyűlölet, megcsalatás és mindenféle gizgaz nő belőle, vagyis minden, ami csak a fájdalom táptalaján megteremhet. Majdnem harmincéves voltam, amikor megismerkedtem Bertolddal, és rajta kívül soha senki nem kérte meg a kezem. Még csak nem is nagyon udvaroltak nekem, aki meg igen, azzal sajnos én nem bírtam elképzelni magam. Hiába, nem az a fajta nő vagyok, aki után botladoznak a férfiak. Legtöbbször inkább fordítva sült el a dolog, s én lettem a bolondja olyan uraknak, akik nem érdemelték meg. Egy szó mint száz, lehetett volna a bácsikájának tízszer ekkora vagyona, ha nem tudtam volna mellette elképzelni az életem, visszautasítom az ajánlatát. Ő megértette a szükségleteimet, én is megértettem az övéit, és tekintettel arra, hogy a magányt nem bírtam már tovább, másik kérőm, kedvemre valóbb opció pedig nem volt a láthatáron, feleségül mentem hozzá.

Maximilla zárkózottsága eddig nem sok teret adott az őszinte beszélgetéseknek, így Kon most mohón itta a szavait. Felujjongott a lelke annak hallatán, amit a házasságáról mondott. Mindig is munkált benne valami posztumusz féltékenység, melyet percről percre növelt minden elejtett szó és tárgy, ami néhai nagybátyjára emlékeztette, s a tudat, hogy Maximilla a házastársat, a volt férjet, de nem az elvesztett szerelmest gyászolja, feloldozta őt görcsös kényszerképzetei alól.

– Most, hogy ezt tisztáztuk, árulja el, érdemes volt-e ezért párbajoznia? – kérdezte megenyhülve az asszony a még mindig térdeplő fiatalembertől. Konnak erre megeredt a nyelve.

– Az a barom vádaskodott, hogy a bácsikám az ön hatására írt olyan végrendeletet, amilyet! Hogy maga kiforgatott az örökségemből. Talán ezt is el kellett volna tűrnöm?

– Pedig a vád igaz. Én javasoltam néhai férjemnek, hogy esztelenség lenne magának sok pénzt juttatni. De mielőtt megítél – folytatta lassan, a fiú hátrahőkölt testtartását látva –, tudja meg, közösen döntöttünk így, és alapos okkal tettük. Emlékszik-e arra, hogy tavaly kétszer is kölcsönadott valamelyik bajba keveredett barátjának? Árulja el, visszakapta-e azokat az összegeket?

– Még nem, de…

– Tehát nem kapta vissza, hisz gyanítottam. Nem is fogja, erre a fejemet tenném. Látja, pontosan ezért nem akartuk, hogy egyből ekkora összeghez jusson. Ön még nem tud bánni a pénzzel, nem ismeri annak értékét. Féltettük a hamis barátoktól, törleszkedőktől, akik rátapadnak a sok pénzt öröklött emberekre, és addig szívják a vérüket, ameddig tehetik. Bertolddal közösen határoztuk el, hogy első körben egy kisebb összeget juttatunk önnek, a vagyon többi része pedig biztos helyen lesz nálam. Amint kinőtte a felelőtlenségeit, természetesen rendelkezésére bocsátom a részét. Én magam kevéssel is beérem, hisz láthatja, nem élek nagy lábon. No, maradt-e még aggálya? Most már tudja az igazságot. Feledjük el ezt a párbajt, és adjunk hálát az égnek a szerencsés kimenetelért. Remélem, az eset intő például szolgál önnek, és nem nyersanyagot merít belőle a jövőbeli hősködésekhez.

Kon, hogy időt nyerjen, ezúttal az asszony tenyerébe lehelt egy csókot. Egy fiatal lány tudatlansága nem hozta volna ennyire zavarba, de az az éber és furfangos értelem, amivel Maximilla nézett vissza rá, korábban mindig félszeggé tette a viselkedését, és tartott tőle, hogy rossz szokásához híven elhirtelenkedi a dolgot. Most azonban, hogy lélekben ilyen közel kerültek egymáshoz, határozottan érezte, hogy a mai túlkapás ellenére is tetszik az asszonynak, hogy az többet érez iránta közönséges rokonszenvnél. Most, hogy ez a párbaj dolog megesett, amúgy sem titkolhatta tovább az érzéseit.

– Márpedig én örülök annak, hogy megléptem ezt a kis csetepatét. Enélkül talán sosem derül ki, hogy ön nem szerette a bácsikámat, és hogy sosem akart kiforgatni a pénzemből. Mennyi kétely gyötört engem ezek miatt! S ön talán azt gondolta, hogy gyanúsítom, ezért kezdett el kerülni engem.

Maximilla ezúttal néma maradt. Zavartan elfordította tekintetét, és javaslatot tett arra, hogy térjenek nyugovóra. Kon azonban mindenre elkészülve folytatta az ostromot.

– Ha beérkezett emberről van szó, könnyebb választani, és a bácsikám ilyen volt, de egy kezdőről, egy olyan tacskóról, mint én, még nem lehet tudni, mire viszi. De én bizonyítani fogom magának, hogy méltó vagyok a figyelmére: újra jó jegyeim lesznek, és a szőnyegüzletbe is belevetem magam. Eddig nagybátyám iránti kegyeletből hallgattam, de most, hogy így tisztába hoztuk a dolgokat, nem titkolhatom többé, mit érzek ön iránt, és ha már így letérdeltem, egy kérdés erejéig még így is maradok. Hozzám jönne-e feleségül?

Maximilla nem válaszolt, s Kont ez a hallgatás minden kitörésnél jobban felizgatta. „Ennél még az is jobb lenne, ha most jelenetet rendezne vagy felpofozna”, gondolta. Az asszony végül így szólt:

– Kon, maga még nagyon fiatal. Ilyen korban minden szoknyalibbenés megzavarja a fiatalemberek szívét.

– Nem, ez más, ez már évek óta tart… amióta együtt mentünk az Operába…

– Hát akkor a rossz jegyek is… hisz éreztem én, hogy talán szívpanasz van a dolog mögött, de hogy én legyek az oka… ma ez a párbaj is…

Ahogy Maximilla zavartan elfordította a fejét, Kon hosszú, szerelmes csókot nyomott a nyakán bodorodó hajfürtök közé.

– Fejezze be, Konrád.

Maximilla felpattant a székről, és az ajtó felé indult. Kon azonnal rárontott, és elkapta a derekánál fogva. A sikeres párbaj és mindenre elszánt vallomása felbátorította, szinte kibuggyant belőle a lelkét marcangoló, tehetetlen szenvedély.

– Nekem már mindegy! – lihegte, közben mohó ajakkal csókolta Maximilla dekoltázsát. Tapogatta, fogdosta a ruháján keresztül, s az asszony egy pillanatra elernyedt a brutális simogatástól, majd nagy erőfeszítéssel kiszabadította magát, és sietős léptekkel bemenekült a szobájába. Kon azonban túl messzire ment, hogy annyiban hagyja a dolgot, s nagy bőszen utánacsörtetett.

Maximilla éppen a fehérneműs fiókját rámolta.

– Most meg mit művel?

– Ön nem hagy nekem más választást! Holnap vidékre elutazom, és ott is maradok, amíg lecsillapodik.

Kon megrettent, mert bizony nem ezt akarta elérni. Nagy levegőt véve hadarni kezdett:

– Talán nem fejeztem ki magam világosan. Kőkomoly szándékkal állok ön előtt, Maximilla. A gyűrű is megvan, a szekrényemben tartom, még a tavasszal megvettem, csak a gyászév miatt  vártam, hogy előhozakodjak vele…

Elhallgatott. Úgy figyelte az asszony lelkének hullámzásait, mint a bíró, aki iparkodik rajtaütni a vádlott legkisebb gyengeségén is.

– Hát maga valóban ennyire állhatatos? – tudakolta megilletődve Maximilla, és ellépett a fióktól. – Sem az éveink közti különbség, sem a rossz nyelvek nem zavarnák magát?

– Utóbbi valóban kellemetlen, de ha nagyon terhessé válna, elköltözhetünk innét. Akár külföldre is. Szőnyegekre elvégre mindenhol szükség van. Még egyszer kérdem, lenne-e a feleségem? Figyelmeztetem, addig fogok kérdezni, míg nem nyilatkozik!

Maximilla hófehér arcán rózsás pír derengett fel. Láthatóan úgy simogatta az ajánlat, mint minden olyan bók, mely megtalálja a szívet. Meghatódott pillantást küldött Kon felé.

– Nem… nem tudom… váratlanul ért az ajánlata… Kerültem önt, mert megijesztett a vonzalma. Félre ne értse, ön igazán fess fiatalember, de a korkülönbség… Még nem tudom, mire vállalkozom, így dönteni sem dönthetek.

– Hát akkor hadd mutassak ízelítőt abból, mire is vállalkozik.

Kon tett néhány lépést az asszony felé, majd hirtelen mozdulattal leszorította őt a liliommintás ágytakaróval borított fekvőhelyre. Úgy gondolta, előbbi kijelentésével az udvarlás a következő fázisba lépett, s hogy bizonyíthassa rátermettségét, fel kell rúgnia a sorrendet. Mérhetetlen szerzési vágy kerítette hatalmába, nem maradt benne elegendő türelem, hogy gyöngéd óvatossággal egyenként hámozza le az asszonyról a rétegeket. Valósággal tépte, szaggatta testéről a méregdrága ruhát, hogy hozzáférhessen a régóta áhított, édes húshoz, s annak kiszolgáltatottsága még inkább felajzotta ösztöneit. A jól sikerült párbaj, a vártnál kevesebb ellenállásba ütközés, a bizonytalan válasz a házassági ajánlatra mind-mind azt mutatták, hogy semmi sincs veszve. A szeretett nő eddig soha nem tapasztalt közelsége felforralta vérét, ágyéka lüktetve, egyre kevesebb engedelmességet mutatva követelte rég áhított jussát. Epekedve vetette rá magát a szomjas ajkakra, melyeket Maximilla vonakodó megadással nyújtott feléje, és csókokkal öntözte a keblein bimbódzó rózsákat.

Egy pillanatra megállt, csak hogy legeltethesse szemét az eléje táruló eszményképen. Elgyönyörködött Maximilla immár meztelen testében, majd munkához látott. Törődése nyomán hamarosan nedves ellipszisek és koncentrikus körök rajzolódtak ki a meleg, összerezzenő hason. Kon – Czenkváry mentorálásának hála – pontosan tudta, mivel lehet levenni a nőket a lábukról, így ennek megfelelően adagolta a szenvedélybe burkolt odaadást.

– Magát aztán jól kitanították – sóhajtotta az asszony két sikoly közepette, miközben Kon mohó szája épp a combjai közt foglalatoskodott. Örömtől duzzadó szívvel processzálta a kényeztetést, édeni élvezettel szürcsölve az asszony rózsájának szirmait betöltő, részegítő nektárt. „Köszönöm, barátom, köszönöm! Téged kérlek fel násznagynak!”, hálálkodott magában, mikor a Maximilla testén végigáramló első gyönyörhullám meghozta számára a várt sikert.

– Folytathatom, hölgyem? – kérdezte lovagiasan, időt adva szerelmesének, hogy valamennyire összeszedje magát, de a türelmetlenség azért ott vibrált a hangjában.

– Igen… Igent mondok a házassági ajánlatra, és a folytatásra is – lehelte Maximilla az éjszaka csendjébe.

Kon válaszképpen követelőző, nedves csókokkal borította be az imádott testet, és örömtől duzzadó szívvel ölelte magához szerelmét. Most, hogy megkapta az igent, többé nem várt válaszra, nem kért engedélyt. Úgy vélte, egyesülésükkel felesleges a házasságig várni, a jegyesség megpecsételésére pedig mi más is lehetne alkalmasabb, mint az együttesen elhált éjszaka? Előzetes figyelmeztetés nélkül hatolt belé a még édes kábulatban fürdőző menyasszonyába, és teketóriázás nélkül heves ostromba kezdett. A női testen kisvártatva végiggyűrűző, sóhajoktól kísért újabb gyönyörhév igazolta a módszer hatékonyságát, és arra sarkallta Kont, hogy vétek lenne visszafognia magát.

– Kon, tudnia kell, hogy a mai napon… nagyobb az esélye, hogy áldott állapotba kerülök – pihegte akadozó hangon Maximilla, beismerve utolsó és talán legnagyobb kételyét. Az ablakon beszüremlő holdvilág ezüstös fénypikkelyeket hintett arcára és meztelen, hófehér keblére. Amikor Kon újra megcsókolta az ajkát, szemében reményteli könnycsepp csillant. – Vagy nagyon haragudna érte? – kérdezte félénken.

Kon egy pillanatra lassított a tempón, majd egyetlen pillanat alatt meghozta a döntést.

– Vállalom a felelősséget… önért akármit vállalok – lihegte, majd fokozódó ritmussal mérte tovább a szerelmet. – A bácsikám idős volt már… nem tudott magának gyermeket adni. Én készen állok arra, hogy a világ legboldogabb asszonyává tegyem önt.

A töredezve elhadart szavak megtörték Maximilla ellenállásának utolsó bástyáját is. Később meg is vallotta Konnak, hogy ő nem az a fajta nő, aki jó hírét valaha is a szerelem vagy a gyermekáldás elé helyezte volna. Volt férje és félretett pénze révén anyagi biztonságot élvez, tehát gyermeke jövőjét akkor is tudja biztosítani, ha a házasság netalántán meghiúsul – ezt természetesen Kon lehetetlenségnek tartotta, és ezerszer is végigcsókolta Maximilla minden porcikáját, hogy az ilyen ostobaságoknak a csíráját is kiverje a fejéből. Valóban, a frigy bármi okból való elhalasztására az éjszaka minden egyes együtt töltött percével egyre kisebb esély mutatkozott. A fiatal férfitest, a szépségét bálványozó csókok és a combjai között fáradhatatlanul tevékenykedő, erőtől duzzadó férfiasság a téboly határmezsgyéjére szorították Maximillát, Kon pedig volt annyira eltökélt, hogy egy perc nyugtot se hagyjon neki egész éjjel. Élvezettel figyelte hölgye megmámorosodó arcát, amint öle kellemes zsibbadással fogadja az ő türelmetlen szerelmét, vágyát pedig felkorbácsolta a látvány, amint menyasszonya teste az utódra oly régóta vágyó asszonyok megelégedett reményével szívja magába a kisarjadni vágyó magvakat, mellyel az éj folyamán még háromszor megajándékozta.

A beteljesült szerelem édes bűbájába burkolózva forrtak össze, a kiéhezettek hálájával fogadva az egyesülés kataklizmáját. Így vallották meg egymásnak újra és újra szerelmüket, míg az áldással teli, forró homály jótékony leple alatt álomba merültek.

*