Robin Masters: Szezám tárulj -2.

1. részlet

Baromarcú hátracsavarta a rongycsomót, a fejével együtt. Felnézett a csigalépcsőre, mert valami zajt hallott fentről… a pillanat tört része alatt kaptam ki a kártyát és benyomtam a székkárpit résébe! Na, ez meg van!

A lépcsőn a seggtekerős sztyuvi lépdelt. Mint Merylin grófnő a „Nyálédes érzelmek kastélya” nagyjelenetében. A kezében egy szál rózsával… nem az még sem rózsa, hanem… a luvnyaéletbe! Jól látok? Igen, a szememmel semmi baj. A kislány egy 38-as Magnumot szorongatott! Nahát, más jobban állna a kezedben, én mondom!

Szóval bevettek harmadiknak az ultipartiba? Így állunk?

 

A sztyuvi magabiztosan állt be a két rosszfiú közzé és énekelni kezdett:

–          Mindenki figyeljen ide, mert csak egyszer mondom el! – ó, de idegkaparó, jégreszelő hangod van!- az amerikaiak itt maradnak, a többiek nyomás a felső szintre!

 

Senki sem mozdult. Lehet, hogy csak egy olcsó poénnak vették? Csak néztek, mint a jégbehűtött muréna. Egy lefagyott monitorképen nagyobb a nyüzsi.

 

Pöfeteg úr reagált elsőnek. Egy gyenge fulladás vett erőt rajta /”Tudja uram, nekem asztmám van. Ezért kell ez a pipa”/

–          Ne, ne! – ordítottam, mert sejteni véltem Pöfeteg további ténykedését.

 

De már késő volt. A jó török reszkető kézzel nyúlt be zsebébe és előhúzta az asztmapipát.

Ebben a másodpercben bedurrant a ménkő! Egy lángcsóva csapott fel, hatalmas dörrenés kíséretében. A sztyuvi kezében megszólalt a fegyver!

 

Pöfeteg úrban megállt a köhögés, de még a légzés is. A szemüvegként használt két üveggömb állati lassan leereszkedett az orráról. Szabadon maradt két szemével értetlenül bámult a semmibe… majd, mint egy zsák krumpli, összerongyalt a lábam előtt.

–          Aki ellenkezni próbál, mind így végzi!- óbégatta a kis cemende, mint akit felbátorított, amit tett. Közben eszeveszetten lóbálgatta a stukkert. Hé! Hol tanultad a jó modort? Az angol-kisasszonyoknál? – Utoljára mondom: minden nem amerikai felfelé!

 

Na, ezt már komolyra vették. Hiába, meg lesz annak a haszna, ha az embert szépen kérik. A tömeg egymást taposva igyekezett a lépcsőhöz. Az erősek félrelökték a gyengébbeket, a fiatalok az öregeket. Mindenki igyekezett megőrizni a pánikot…

 

Amikor lecsengett a jelenet, körbenéztem. Heten maradtunk itt, akik amcsinak hiszik magukat. Egy házaspár, nyolc év körüli kislánnyal, egy néger kosár-labdás fazon, a hógolyónak álcázott egyenruhás pasi, aki kettesével szedte a fokokat, Nyúlszáj, a félresikerült tőzsdecápa – ki más, ha nem ő?- na, és én.

Itt maradt még a török is, aki hasznavehetetlenül hevert a pévécén. Ő nem volt amerikai és szívesen elment volna, de úgy láttam, igencsak lekéste a csatlakozást.

–          Elnézést kérek! – szólalt meg a házaspár férfi tagja – Orvos vagyok. Szeretném megnézni a sérültet!

–          Kuss! Nem pofázni! – Baromarcú újfent tanújelét adta példátlan intelligenciájának.

 

A műtárgyszorongató magához intette a másik kettőt. Á, szóval te vagy a góré? Arca idegesnek tűnt, ha ezt a tényt meg lehet egyáltalán állapítani semmitmondó pofájáról. Vannak emberek, akik arcáról az is lerí, hogy mit ettek tegnap este. De ez nem abból az alomból származott…

 

Karattyolt valamit társaihoz, közben sűrűn bólogatott a fekvő török felé. Mi van, faszikám? Ez nem volt a tervben?

Segglédy törte meg az egyhangú unalmat:

–          Orvos! Menjen oda, nézze meg! De semmi trükk, mert…- a stukkert meglengette jóindulata jeléül – Egyébként is várjon csak! /szeme megcsillant, mintha egy ragyogó ötlet boldog tulajdonosává vált volna, hirtelenjében/ Küldje csak ide azt a gyereket!

–          Tessééék? – az orvos úgy tett, mintha kínaiul szóltak volna hozzá. Egy olyan nyelvjárásban, amelyik háromezer éve megszűnt, mielőtt bárki beszélte volna.

–          Süket lenni? Ide küldeni kölyök! – mozdult meg a fejre csavart rongybála.

 

A kislány fogta fel leghamarabb a helyzet komolyságát:

–          Apu ne! Nem akarok! Félek! – szinte sikoltozott.

–          Mi lesz már? Gyerünk! – a sztyuvi a gyerekhez lépet és megfogta a karját, majd magával húzta – nem lesz semmi bajod, csak ne ordíts már, hallod?

 

A gyerek hirtelen abba hagyta és riadtan tekintett a nőre.

–          Hogy hívnak?- próbált vele a sztyuvi beszédbe elegyedni.

–          Angelica vagyok, és vissza akarok menni Anyuhoz!

–          Legyél okos Angelica! Papád megvizsgálja a bácsit és visszamehetsz a szüleidhez! – enyhült meg egy cseppet –Menjen, nézze meg azt az izgága embert! – intett a dokinak

 

Az odament a fekvőhöz és nézegetni kezdte. Mivel azonban a török elölről kapta a golyót- és a hasán hevert – nem sok mindent láthatott. Megpróbálta átfordítani az üveggyárost. Miután sikerült majdnem kitörni a kezét, nem kísérletezgetett tovább.

–          Segíthetne nekem az az úr? – bólintott felém – Fel kellene fektetni az ülésre, hogy megvizsgálhassam!

–          Gyerünk, gyerünk! – indított útnak kedvesen Baromarcú – Nem szarozni, gyorsan végezni!

 

Veled ez biztosan sikerrel menne, Haver, csak egy iciri- piciri lehetőséget adj nekem! Odaléptem a vízszintes testhez és megfogtam két kezét. A doki a lábait karolta át a térdei fölött. Hát, jó sok törökmézet és más keleti csemegét ettél meg életedben. Az ázsiai elefánt irigyelve nézné a személymérlegedet!

Erőlködésünket sok lúd, disznót főz alapon, siker koronázta. Feltettük az ülésre.

A doki kibontotta ingét. Bár a török magán kívül tartózkodott, de élt. Ezt a doki mondta, neki elhittem. Ő mégiscsak jobban tudja…

–          Kérhetek valami kötszert? – nézett reménykedve az élbolyra – Erősen vérzik. Úgy látom, a lövedék a jobb válla alatt hatolt be… igen. És még mindig bent van. Ide hozhatom a táskámat?

 

Baromarcú igenlően bólogatott, majd halandzsált valami a sztyuvinak. Az átadta pisztolyát neki és elindult a szolgálati folyosó irányába.

 

Még tetvészkedtünk valamit a törökkel, amikor megjelent a nő, kezében egy vöröskeresztes ládával. Ledobta az első ülésre, a tengerésztiszt mellé, majd visszahúzott a fiúihoz.

A doki szorítókötést tett a sebre és alaposan áttekerte a török felsőtestét. Majd fecskendőt varázsolt elő, felszívott vele valami levet és benyomta a zsírgolyóba.

 

–          Szarakodást befejezni! Helyre menni!- intette le a jelenetet Rongyosbáró.

A jó török teljesen elfoglalta az én helyemet, mint aki két jeggyel utazik. Ezért kénytelen voltam egy sorral hátrább ülni. Csak ezt ne tettem volna! Mögém került ugyanis Nyúlszáj barátom.

 

Vagy egy negyedóráig nem történt semmi. Csak bámultuk egymást. Én a rongyfejűt, ő a sztyuvit, az a törököt. Majd én bámultam a sztyuvit, az a törököt, a rongyos meg engem. A nagyobbik arabnak kinéző pofa meg felváltva mindenkit. Szerintem neki volt a legjobb. Csak a török nem bámult senkit. Mindenki egybehangzó véleménye szerint – bár ezt senki sem hangoztattaegybe – neki lehetett a legrosszabb…

 

–          Kérhetek egy kis italt?- szólaltam meg, mert szomjasan bámulni nem a legélvezetesebb.

–          Kuss! – Baromarcú rám meresztette tekintetét. Az értelemnél csak a jóindulat volt benne szerényebb – Ki vagy te? Már régen figyellek. Nem tetszel te nekem!

 

Na, ezzel én is pontosan így vagyok. A lefolyóba rekedt meztelen csiga Richárd Gere hozzád képest. Pedig az se egy nagy fazon.

–          Kérdeztem valamit! Pofázni! Add ide igazolvány!

–          Ott van elől a táskámban, az ürge feje alatt, akit kilyukasztottak. Ezért még dádát fognak kapni, az tutkó!

–          Fogd be a mocskos pofád, mert megkapod a párját! – sipított Segglédy és felén irányította a 38-ast – mi a neved?

–          Steven Peterson vagyok, kereskedelmi utazó.

–          Papír idead! – intett, hogy menjek érte.

 

Előre dzsaltam és kiemeltem Pöfeteg úr ideiglenes párnáját. Szétrántottam a cipzárt és előhúztam a civil igazolványt.

Baromarcú undorral vette át, és tanulmányozni kezdte. Most olvasol, cseszd meg, vagy csak a képet nézegeted?

 

Mindezek alatt a török felől mozgás keletkezett. Tényleg csoda történt, mert a megspékelt ember magához tért és bámulni kezdett. Előbb céltalanul, majd határozottan rám.

Amint felfogta, hogy kit lát, állapotához méltatlan hangerővel kiáltott fel:

–          Busiweier úr! Busiweier úr! Mi történt velem?

 

Úgy! Mondjad csak a nevem! Amilyen balfék voltam elárultam ennek a félresikerült üvegfúvónak. Ennek meg első szava hozzám szól. Mi vagyok én? A megváltó?

 

A levegő úgy megfagyott a nevem hallatán, hogy kopogva hulltak le a legyek a mennyezetről. Aztán döbbent csend következet.

Vártam a hatást. Vártam, hogy valaki hangosan felröhög: hahaha! Ilyen nincs! Ez csak az évszázad legszellemesebb vicce lehet! Busiweier! Hahaha!

De nem ez történt. A két arabnak látszó figura eszement karattyolásba fogott. Talán még ők sem értették, mit hordanak össze, de egy szó szépen csengett a disszonáns félhangokban: Busiweier!

Mi van fiúk? Mond ez a név nektek valamit? Talán már hallottátok valahol? Hollywood? Oscar-díj? Vagy valami híres rock banda?

–          Igen! Ismerni téged!

 

Na, ez bejött, mint Hófehérkénél a hetedik törpe…

–          Te szemét Busiweier! Miattad meghalni három bátor harcosunk! És tizenöt börtönbe kerülni! De Allah igazságot tenni! És most itt az idő, megbüntetni téged!

 

Kicsavarta a sztyuvi kezéből a stukkert és csőre rántotta. Egy lövedék kirepült a csőből, mivel már be volt töltve az előbbi lövés alkalmával. Rám emelte a fegyvert és bal szemével hunyorogni kezdett. Egy szabályos célra tartást csinált, de ezt most egy cseppet sem értékeltem…

Vesztettél Pedigré! Véged van, mint a hatvan részes szappan operának! A pillanat tört része alatt képzeltem el, hogy recseg a koponyám a becsapódó lövedék nyomán. A képkockák kimerevedtek, és… de nem történt semmi!

–          Még nem végzünk veled! Csak egy kis élvezetet biztosítottunk neked! Milyen volt? – kérdezte vigyorogva sztyuvi, miután konzultált a nemzeti tanács. – De megnyugodhatsz, meg kapod, ami neked jár!

 

Már nem emlékszem az utolsó szavaira, pedig biztosan sok szépet hallhattam volna még, de valaki hátulról nyakon simított. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy kiverje fejemből a hasznos gondolataimat, a további tevékenységemet illetően. Mindent belepett a jótékony fekete köd.

***

                                     Azt álmodtam, hogy török vagyok, és egy imaszőnyegen térdepelek, Mekka felé fordulva. Hát, álmodtam már sok rémséget életemben, de ez…

Ráadásul fejemre szakadt az egész kábakő. Nem is csoda, hogy kába voltam.

Hála Istennek, vagy kinek, felébredtem. De ez az állapot sem volt sokkal jobb, mert a fejem irtózatosan fájt. Ja, hát persze. Tarkón nyomott valaki, mit várok?

 

De mi ez a testhelyzet, amibe találtam magam? Tényleg török lennék? Hiszen a két térdemen nehézkedek, összekulcsolt kézzel? Segítség! Török lettem! Nem akarok, nem akarok!

Gyorsan fel is állok, bizonyára még az iménti rémálmom utóhatását élem. Ébredj Pedigré!

A jó büdös franckarika ez a kezemen? Össze van bilincselve? Ja, biztos valami szado-mazó buliban vagyok. Jól van már csajok, engedjetek, nem vagyok vevő az effajta szexjátékokra!

A bilincs másik vége egy vascsőhöz volt rögzítve, egy ülés lábához. Miféle ülés ez, he? Úgy néz ki, mintha egy repülőülés lenne! És tudjátok miért? Mert az is volt.

 

Most kezdett derengeni bennem valami. Valami, az elmúlt idők eseményéből. A Rongyfejű, meg a Baromarcú. Ja és a sztyuvi. A seggtekerős. Aha! Biztos ezek közül gyújtott tarkón valaki. Rövid úton vont ki a forgalomból. Szeretem az ilyen vitapartnereket. Hatásos az érvrendszerük.

 

Igen, most már felmértem a helyzetemet. A repülőn vagyok és odanyálaztak az egyik üléshez. De mi van? Állunk? Igen, a gép dekkol valahol. És ami tuti, nem a levegőben. Kevés gép szokott a levegőben megállni. Ha meg is áll, hamar megunja azt, odafenn…

Az ülésen, melyhez a bilincsem ragaszkodott, valami mocorgás keletkezett. Egy láb ereszkedett le hozzám, majdnem rátaposva kezemre.

Nem vagyok egyedül! Áldom a szerencsém, valaki itt van – még ha olyan bunkó is, hogy széttapossa kézfejem – áldom a szerencsém!

–          Örülök neki Pedigré úr, hogy magához tért!- szólalt meg valaki fentről

 

Nem, nem, nem akarom! Vissza akarok menni az imaszőnyegre! Vissza a kábakőhöz! Vissza a terroristákhoz! Bárhova!

–          Na, mi újság az afgán tőzsdén?- mégis csak túltettem magam a kezdeti ámulaton

–          Afganisztánt még nem kapcsolták be a nemzetközi részvénykereskedelembe. A hazai forgalmazásuk sem említésre méltó – mondta komoly pofával – de most egyéb problémák is vannak, ahogy azt ön is érzékeli.

–          Vajon mi lehet az? Én elég jól elvagyok, félig szétvert koponyával, hétrét görnyedve, kilátásba helyezett agyonlövetés közepette… hol vannak?- körbe tekintettem, ahogy kényelmes helyzetem ezt lehetővé tette.

–          Most nincs itt senki, rajtunk kívül. Fél órával ezelőtt leszálltunk valahol. Mindenkit elengedtek. Úgy hiszem, cserébe feljött hat másik úr. De mi sajnos itt maradtunk. Nem tudom miért?

–          Túsznak. Mi másért?

–          És az mit jelent a számunkra? – hangja elég ijedtnek tűnt.

–          Megnyugodhat, semmi jót. De ne ganézzon, míg engem lát!

–          Hát… most nem igen van olyan állapotban, hogy bármit is tenni tudna az érdekünkben…

 

Mondasz valamit pajtikám!

–          Szóval, azt mondja, elengedtek mindenkit? És a törökkel mi lett?

–          Hát… azt hiszem, meghalt.

–          A rohadékok! Hát, nem igen várható ezektől más a mi esetünkben sem.

–          Micsodaaa? Mit mond? Én… én… én nem tettem semmit! Miért bántanának?- hangjában sírással vegyes kétségbeesés villogott.

 

Láttam rajta, hogy tényleg kezd lepetézni, megpróbáltam megnyugtatni.

–          Csak vicceltem… tud még valamit?

–          Nem sokára tovább indulunk… talán tíz perc múlva. Oránba repülünk, de sajnos a mi helyzetünk tényleg nem biztató.

–          Na, ugye. Miért mit akarnak velünk?

–          Azt hiszem útközben, kitesznek minket!

–          Ezt meg hogy érti?

–          Hát úgy, hogy menet közben kidobnak bennünket a repülőből

–          Hogy? Mit csinálnak?

–          Kidobnak. Pedigré úr! Én még sosem ugrottam ejtőernyővel. Mi lesz, ha nem tudom kinyitni?

–          Ettől ne féljen! Nem kell vele bajlódnia! Ezek úgy ki fogják lökni, mit a WC csésze tartalmát… na, jól van. Ne fosson annyira, ráér később is. De mondja csak: honnan tudja ezeket a dolgokat? Kétlem, hogy bevonták volna a terveikbe. Kerekasztal meg ilyesmi.

–          Nekem van egy komoly segítségem – mondta és leeresztett hozzám egy laptopot –Látja? Innen tudok mindent!

–          Miket beszél? Agyára ment a bangladesi tőzsde? Honnan tudná ez a szar, hogy miket főznek ezek a birkafőző lábasukban?

–          A maga dolga, hogy hiszi-e, vagy sem. De ez az igazság! – felemelte és gyengéden átölelte.

–          Legyen. Tegyük fel, játszzuk el, hogy hiszek magának. Azt hiszem, ebben a pillanatban nem tehetek mást.

–          Ez nem egy egyszerű gép ám, uram! Ez egy harmadik generációs készülék, negyvenhat gigabájt, kibővített Rem, CDW turbó, műhold kompatibilitás, beépített nyomtató, mikroláncos jeladó-vevő…

–          Jól van, elég! A franc se érti! A lényegre!

–          Szóval: sikerült ráállnom a repülő központi komputerére… itt a teljes forgalmazás – felnyitott valami fedelet- ez itt a kapitány beszélgetése az irányító toronnyal. Ez pedig a terroristák tárgyalása az oráni központtal. De ez még mind semmi. Még azt is megmondom, hogy jelenleg, ki, hol van. Ráálltam a mobiljukra. Apropó mobil: az Ön mobiljára is érkezett egy SMS üzenet. Szeretné hallani? A szöveg: Kihozzuk! Keresztapa.

 

Szabad bal kezemmel a mobil után nyúlkáltam.

–          Ne keresse! Elvették. De ne féljen, nem tudták elolvasni az üzenetet, mert mielőtt elvették letiltottam mindent. Átírtam a SIM- kódot az én készülékemre. Ide jött az üzenet – büszkén mutogatott a számítógépre.

–          Mit is mondott a mobiljukkal kapcsolatban? Mármint ezeké a jótevőké, meg az ő telefonjuk…

–          A készülék elárulja gazdájuk helyét. Olyan, mint egy nyomkövető.

–          Bőrharisnya…

–          Tesséék?

–          Coopernél. Tudja? Na, mindegy. Ezek szerint most meg tudja mondani, hol vannak ezek a faszik? Mindet?

–          Nagyjából igen. Persze, csak akinek van mobilja. Hatnak van, háromnak nincs.

–          Baromarcúnak, Rongyfejűnek meg Segglédynek van?

–          Kik azok?

–          Ne tudja mán! Akik a balhét rendezték!

–          Ja, igen. Nekik van. Itt tartózkodnak. Nézze csak! – felém irányította a képernyőt

–          Melyik a csillagszórós?

–          Hogy ki?

–          Na, ne játssza már itt a nyelvészprofit, hát a robbantós!

–          Iiigeen…- valamit húzogatott, majd nyomogatott és egy csomó billentyűt billegtetett.

 

A repülőgép keresztmetszetét kezdtem felismerni. Vagy legalább is arra jobban hasonlított, mint egy ló csontvázra. Hátul, a farok rész körül egy apró, piros pötty kezdett el lüktetni. Majd még néhány.

–          Itt vannak a hátsó raktárrészen. Látja? Négyen vannak. Ők hárman… hát ők, akik ezt az egészet előidézték! Meg még valaki.

–          Miből hiszi, hogy ők azok?

–          Tudom. Ezek a kis számok itt, a pont mellett… látja? Ezek az ő számaik. Megjelöltem őket. A beazonosítás miatt.

–          Jól tette, én mondom! És a szerkezet hol van? Tán még azt is megmutatja itt nekem ezzel az ördög-masinával.

–          Miért lenne ez az? Ez egy rendkívül egyszerű alapgép, megfejelve néhány extrával. Ennek ellenére mégis nagyon okos. Nagyon szeretem! Mi lenne velünk nélküle?

–          Ne essen túlzásba, mint Arnoldka a hanuka ünnepen. Mit is regélt, hol van a bébicsősz? A robbanószerkezet!

–          Ott van velük… lehet, hogy éppen ennél – mutatott az egyik pontra – ennél a személynél van.

–          Ez mennyire biztos?

–          Biztosabb, mint a Standard Oil részvény…

–          Jó, jó! – picinykét ingerült lettem – Van egy biztostűje? – váltottam témát.

–          Hogy mim? – az arcára ragadt értelmetlenség a Neander-völgyi nősembert idézte fel bennem.

–          Egy tűje. Valamilyen tűt csak hord magánál?- érthetetlen volt számomra, hogy egy ember miként mászkálhat egy tű nélkül.

–          Hát tűm… az nem nagyon van. De minek kell az magának?

–          Akkor nem kell, ha ideadja a bilincskulcsot. Akkor halidé!

–          A kulcsot? Azt hiszem, magukkal vitték…- mondta bizonytalanul. Szemével a padlózatot kezdte pásztázni. Majd hirtelen valószínűtlenül kerekre formálta vágott szemeit. Lehajolt és felemelt egy láthatatlan valamit. Diadalmasan mutogatta:

–          Ez megfelel?

 

Nem láttam, mi a túró lehet az, míg az orrom alá nem nyomta. Egy letört injekciós tű volt az.

–          Nyúlszáj! Maga nem senki! – tényleg nagyra értékeltem. Eközben a tűt a bilincszárba dugtam. Néhány igazítás, és…huss. A karperec koppant a padlózaton.

Alaposan megmasszáltam a csuklóm.

–          Látta a pokolgépet a mandrónál? Amit olyan élvezettel szorongatott?

–          Ki nem látta uram? Sose felejtem el.

–          Tudja, milyen fajta?

–          Azt nem figyeltem. Abban az izgalomban nem törődik ezzel egy normális ember.

–          Hát én viszont törődtem. És szerintem ez a normális… na, mindegy. Nézzük, mit tud az a csodamasina?- mutattam a hóna alá – Töltse le gyorsan: w.w.w. danger. nec. Meg van? Na, mi lesz már, akar segíteni, vagy nem?

–          Már hogyne! Meg van… igen. Ez lenne az? Ez egy rendkívül egyszerű szerkezet. Ez képes robbanni? – hitetlenkedett, míg a rajzot tanulmányozta.

–          Ne várja meg a bizonyítékot… Figyeljen ide! Ez itt egy mikroprocesszoros jelgenerátor. Látja?

–          Nem vagyok vak, bár szemüvegem van.

–          Tudja aktivizálni? Nem ezt itt, a rajzon, hanem a valódit?

–          Ezt hogy érti?

–          Beindítani a robbanást. Érti? Egy óriási bumm! Így értem.

 

Szerintem a pofa mindent értett, csak kérette magát picit. Folytattam:

–          A levegőbe repíteni. Explózió. Világos? Nem érteni angol?

 

Továbbra is csak nézett, mint a pápaszemes varánusz.

–          Úgy érti, indítsam be a robbantást?

–          Igen. Hogy jött rá? Magának tényleg éles a logikája. Igen. Indítsa be!

–          Na és mi lesz velük? Hát, akik ott vannak? Még valami bajuk eshet. Talán meg is halhatnak…

–          Igen? Ne mondja! És a törökkel mit tettek? Arra már nem emlékszik? És velünk mit tesznek? Az állatkerti belépőt biztos nem fizetik, arra mérget vehet. Repülni fogunk Kispajtás, mint Prométheusz. Mi leszünk a szárnynélküli repülés csúcstartói. De nem kell majd átvennünk a serleget, mert hólyagpapírként végezzük. Magából szép sárga pergamen lesz.

–          Jó, jó, jó! Hagyja abba, kérem. Meggyőzött. Megteszem, de előbb meg kell fejtenem az indítókódot!

 

Néhány percig bajlódott valamit. Én addig kisasoltam az ablakon. Hát nem sok érdekeset láttam. Valami kietlen pusztaság közepén dekkoltunk. Néhány száz méterre egy épületegyüttes feketéllett a homoklavór közepén. Vajon hol a picsába lehetünk? – törtem a fejem, amikor megszólalt Nyúlszáj:

–          Meg van Pedigré úr! E –16 és meg kell nyomni az entert!

–          És miért nem teszi?

–          Én nem fogom. Inkább meghalok!

–          Ez a vágya könnyen teljesül, ha gyorsan nem cselekszünk. Melyik az a rohadt gomb?

 

Megmutatta. Egy határozott, hüvelykujjnyomással érvényt szereztem akaratomnak.

A következő pillanatban óriási detonáció rázta meg a gépet. A légnyomás mindkettőnket a falhoz csapott, mint falusi pulyka a taknyát.

Néhány másodpercig öntudatunk tartaléklángon pislákolt. Amikor kitisztult agyunk és elszállt a keletkezett füst egy hatalmas rés tátongott előttünk. A gép hátsó harmada nyomtalanul eltűnt. Önálló repülőutat vett. Előttünk a végtelen, ezer izgalommal kecsegtető sivatagi táj!

 

–          Na Nyúlszájkám! Lőn világosság! Megérkezett a menetrendszerinti vágat.

A jó sárga még nem tért magához. Sápadt arcára vastagon letelepedett a korom. Mi vagy te? Mesztic? Vagy, hogy hívják az ilyen keverteket?

–          Hellókám, ébresztő!- megráztam, csak úgy potyogott róla a sitt.

 

Levette szemüvegét és megtörölte. Úgy láttam, visszatért önmagába.

–          Gyerünk, vegyük fel a nyúlcipőt! Nyúlszáj, aki felköti a nyúltalpat, hahaha!- próbáltam viccesre venni, de nem értékelte. – nyomás utánam!

 

Nyúlszáj uraság, hóna alá szorított komputerével mászott a félig megdőlt fedélzeten, a füstölgő roncsdarabokat kerülgetve.

– Jól van? – kiáltottam hátra a mögöttem lihegő kis embernek .- Most pedig ugrani fogunk! Ne fosson! Ez nem olyan magasság, mint amilyenről reptetni akartak!

Nyögtem egyet, hatalmas port kavarva köröttem. Nem is láttam Nyúlszájat, de hallottam nyekkenését.

–          Minden rendben? – folytattam a megkezdett egészségügyi órát.

–          Nagyjából…- jött a bizonytalan válasz – de azt hiszem, a lábam megsérült. És a szemüvegem is elrepedt.

–          Jöjjön gyorsan! Bújjunk be oda! – mutattam egy távolabb fekvő hatalmas hordóra.

 

Rohantunk vagy száz métert, mire elértük a menedéket. Berántottam egy feneketlen, rozsdás tartályba.

Pihegtünk egy kellemeset, mire erőt vettem magamon és megszólaltam:

–          Jobb lesz, ha nem mutatkozunk senki előtt. Próbáljuk elkerülni a kíváncsiskodókat. Ki tudja, milyen viszonyban vannak az itteni faszik a terroristákkal. Az is lehet, hogy együtt bútoltak. Ezek az arabok mind egyformák…

–          Már megbocsásson Uram ezzel a nem túl szimpatikus nézeteivel. – hangja sértődöttbe hajlott.

–          Jól van már! Nem úgy gondoltam! Nem kell mellre szívni minden megnyilatkozásomat! Egyébként is, maga nem is arab, hanem… na mindegy!

–          Csodálkoztam volna, ha megjegyzi nemzettségemet! Nem baj! – egy kissé rezignált lett az ürge – de térjünk át más témára, mik a további tervei, Pedigré úr?

–          Jó kérdés… jó kicsi kérdésecske. Először is pontosítani kellene, hogy hol is vagyunk!

–          Ennél mi sem egyszerűbb. Ezt én már korábban megállapítottam, még a gépen. Most pontosan…- szétnyitotta a masinát és olvasni kezdett: most éppen a 46,5 északi szélesség és a z 50,6 keleti hosszúság metszéspontjában vagyunk. Legalább is a Maryland műhold jelzése szerint.

–          Igen? Rendkívül izgalmas.

–          Izgalmas? Micsoda?

–          Hát ez a helyzet-meghatározás. Ettől aztán kurvára okos lettem. Nem lehetne egy kicsit konkrétabban?

–          Nálam minden kérdésre van válasz. Emlékszem, tavaly, októberben megbízást kaptam a három favorit részvényre, a frankfurti tőzsdén, és képzelje…

–          El tudom képzelni!- vágtam bele, kevés megértéssel – Itt döglünk egy istenverte bádoghordóban, mellettünk egy füstölgő repülő ronccsal és a jó ég tudja, ki vadászik ránk, maga meg a részvényekről papol itt nekem! – kicsit elhagyott a humorérzékem – Majd’ éhen döglök, kiszáradt a szám a szomjúságtól és az sem tudom, hol vagyok?!

–          Pedigré úr! Kicsit elhagyta a humorérzéke – szólalt meg. És igen csak meglepődtem. Valóban elhagyott a humorérzékem?- Oké, oké, csak nyugi – mondta. Ő nyugtat engem? Hát ez aztán tényleg a vég! – Jelenleg a khathentaui katonai repülőtéren vagyunk. A fővárostól 160 kilométerre, északra.

–          Na, látja! Ez már beszéd!

 

Éppen dicsérni akartam jó magaviseletéért. Így kell kispajtás! Mégsem vagy te olyan női alsóneműt viselő, belterjes, manhattani legyező árus, amikor… megláttam, hogy könny folyik a szeméből. Mi van? A faszikám tényleg bőgött, mint cerkófmajom a húsvéti nász idején.

–          Most meg mi a lóherpesz leli? – kérdeztem diszkrét hangsúllyal.

–          Azokra gondoltam, ott…- pityergett – tudja, ott a repülőn az imént. Mégiscsak meghalhattak… remélem, hogy túlélték. Tudja, én még egy legyet sem tudnék leütni.

–          Mit van úgy oda? Egyébként sem maga tette lapátra őket. Ha nincs multiplex- kórom, én nyomtam meg a rezonátort!

–          Alzheimer…

–          Tesséék? – nem értettem kristálytisztán

–          Alzheimer – kórnak hívják azt a betegséget, ha valaki mindent elfelejt – kezdett magyarázkodni. Úgy látszik magához tért.

–          Na, én ezt is elfelejtettem, tényleg lehet valami bajom… néha nem árt, ha felejt az ember – konstatáltam, mintegy magamat nyugtatandó- – Azt viszont nem felejtettem el, hogy hol vagyunk… hol is vagyunk?

–          A khathentaui reptéren.

–          Katonai mi? Hát persze! – erősítettem meg, mivel a távolban egy teherautó közeledését észleltem. Katonai teherautó, terepszínű ponyvával. Szaggatott dübörgéssel erőlködött felénk a tengelyakasztó homokban. – Azt lesse! Látogatókat kapunk.

 

Az autó – tőlünk mintegy ötven méterre – hirtelen megállt. Kinyílt a jobboldali ajtó és valaki kiugrott belőle. Tisztféle lehetett, mert csizmát viselt, erre felé nem hétköznapi viselet, ezeknél.

Rövid ordítozás hangját hozta felénk a langyos, homokkal telt sivatagi lebegés. Kisvártatva megmozdult a platóra feszített szakadt ponyva és katonákat dobált ki magából. Mint a rinocérosz, mikor trágyázik. A farkával szétszórja az égi áldást. A katonák rendezetlen alakzatban tétováztak parancsnokuk körül.

Az láthatóan keresgélt valamit a homokban. Szinte térde ereszkedve hesszelte a felettébb érdekes portömeget. Mi van kopasz, ráleltél a jeti lábnyomára?

Eszelős mozdulattal intette magához az egyik fickót. A földre mutatott, majd egyenesen a hordónk felé! Ez tényleg a lábnyomra bukik. De lehet, hogy nem az ősmajoméra?

 

Lebuktunk, mint Barbi, a szögnyelő vesenyen! Lábnyomaink vízszintes felkiáltójelként árulkodtak hollétünkről!

A katonák láncot alkottak /mégis tudnak ezek valamit/. Előre szegett géppityuval indultak el felénk.

 

–          Na Nyúlszájkám! Nem kell tovább szerveznünk az ötórai löncsöt. Megoldják ezt helyettünk a közismerten vendégszerető tuareg katonák!

 

Néhány perc múlva megélénkült a környék. Az itt őshonos perzsavásár halotti menetnek tűnt a bekövetkezett éktelen ordibáláshoz viszonyítva.

A tisztféle pisztolyát előkapva adott nyomatékot felfedező örömének. Hadonászva, a levegőbe lövöldözve újrázott nekünk.

 

Miután háromszor tapsoltak vissza bennünket, kimásztunk a hordóból. S hogy teljes legyen az örömük az égnek emeltük mancsainkat, bár ez Nyúlszájnak, a hóna alá szorított vacak miatt, igencsak félre sikeredett.

 

A katonák meglepő gyorsasággal kerítettek be minket. Első dolguk volt, hogy kiverjék a jó sárga kezében lévő ismeretlen valamit. Nekem pedig hátracsavarták a karomat. Így toltak a parancsnok elé. Ócska, szokványos kis jelenet…

 

A kezdeti kommunikációs zavarok után, valaki megszólalt emberi nyelven:

–          Kik maguk? Igazolják maguk! – reszelte ki magából a bonyolult angol mondatokat egy zoknifejű.

–          Amerikai állampolgárok vagyunk, és megköveteljük a részünkre kijáró bánásmódot!- mondtam én és vártam a frenetikus hatást.

 

A tolmács a tiszt felé fordult és megkezdte rendes karattyolását.

A parancsnok korábbi lenéző tekintete undorba kúszott át.

–          Mit keresnek itt?

–          A gépen tartózkodtunk. Valami robbanás azonban kitessékelt onnan bennünket. Korábban voltak néhányan, akik nem osztottak lapot nekünk, de a játszma nekünk állt.

–          Tudják igazolni maguk?

–          Most viccel? Örültünk, hogy épségben elhúztuk a belünket! Nem holmi szaros papír után tépelődjünk.

 

A tiszt ábrázata most semmit sem árult le abból mit gondol. Lehet, hogy tényleg azt gondolta, amit elárult. Intett a katonáknak, akik a tőlük elvárható kedvességgel tessékeltek fel bennünket a teherautóra.

Korábban birkákat, vagy marhákat szállíthattak a platón. A vastagon odatipegett trágya erre engedett következtetni. Bár lehet, hogy a marhák még mindig itt vannak? Meg az ő széttaposott trágyájuk…