Robin Masters: Szezám tárulj – 1.

–          Ismeri Münchent?

Ez a nyúlszájú már kezd az idegeimre menni. Ennek nem elég, hogy folyton a pofámba bámul a drótkeretes szemüvegével. Csak jár a szája, mint a hasmenéses szélmalom…

–          Én már jártam ott, háromszor – nem kímél – de rendre eltévedek.

–          Nem nagyon…- köptem ki magamból. Bár rémesen utálom, ha nem tudok valamit. Ebben az esetben viszont kénytelen voltam bevallani, mivel még nem jártam ott, soha.

Nyúlszáj viszont tovább lökte a szöveget. Miközben eszeveszett módon püfölte a számítógépét.

–          Tudja uram… mit is mondott, hogy hívják?

–          Pedigré…

–          Á, igen! Hogy áll a tőzsdén a Master Food részvény?… A Don Jonesnál plusz öt pont öt, a Fudjinál…

–          Megkérhetem mister Nyúlszáj, tegye tartalékra magát. Ne eszkuzálja magát, mint a kínai nagy hal!

–          Exkuzál, ezt felénk így mondják. És Niubszie! Niubszie vagyok uram. Jó apám…

–          Igen, igen. Mondta már. Japán.

–          Helyesbítenem kell Pedigré úr! Szingaléz.

–          Szingaléz, aki kiganéz…

–          Tessék?

–          Semmi. Semmi…

„Kedves utasaink! Kérjük, készüljenek a leszálláshoz! Foglaljanak helyet és csatolják be a biztonsági övet!”

Van Isten! Még ha az sárga is! Végre megszabadulok ettől a félbevágott Mao- cetungtól.

A futóművek jótékony jajgatása elnyomta Nyúlszáj magvas okfejtését a hong- kongi tőzsde idegtépő eseményeiről. Na, meg az arcoskodásától.

 

 

„Most sem fogom megismerni Münchent!”- konstatáltam magamban. A tovább indulásomig alig van három óra szabadidőm. Csúcs. Pedig, de jó lenne rácsapni a rövidgatyás bajor pipik méretes seggére. Csak úgy csattanna. Hahaha! Közbe benyomni néhány sört, jó vastag habbal. Beültetnéd az öledbe, haver a német spinkót. Le se kéne húzni róla a nadrágot. Közben meg nyelni az aranysárga nedűt. És sramli, sramli, sramli szól, ollálé, ollálé hopp! Ez igen, ez az igazi városnézés!

Lelöktem magam az egyik kifordított bőrmedvére, csak úgy szuszogott alattam. Közben előkapartam egy staubot. Miközben ábrándos füstkarikákat fújtam a mennyezetre / egyébként lehet itt dohányozni? A franc a pofájába ennek a sok egészségvédő buzinak. Ott rohasztom a tüdőm, ahol én akarom, he!/ és elkezdtem gondolkozni.

 

Miért is vállalkoztam erre a melóra? Ezt most már végleg jó lenne, ha megsúgná valaki! De ki, ha nem én? Három éve vagyok ennél az elfuserált cégnél, de eddig még nem kaptam ilyen semmitmondó, ködös, taknyos melót. Pedig elég sok semmitmondó, ködös, taknyos melót kaptam már. Én már csak ilyen szerencsés fazon vagyok, aki kiérdemli az ilyeneket. A notre madámi teremőrre mondom, hogy ki.

Le kell kapcsolnom egy fószert a tokiói reptéren, mint Arnold bácsi a falábát. És át kell adnom a japcsiknak. Nem a falábat, hanem azt a balfasz ipsét, akit le kell kapcsolnom. Ennyi és nem több!

És miért éppen én nekem jutott ez a feladat? Egy ilyen baszdmeg munka? Azt hiszik rólam, hogy ismerem? Hogy én vertem be a pofáját a nicaraguai szőrme vásárban?

 

 

 

Jó lenne zuhanyozni egyet indulásig. De mi a bánatnak, hiszen előfordult már velem jó néhányszor, hogy több napos kosz rakódott rám. Mint a guanó a baltimóri kikötőre. A tisztaság egyébként is csak fél egészség. Én meg nem szeretem a félmegoldásokat.

 

Lecsaptam a parkolóórát és hunytam egy szusszanásnyit. Arra ébredtem, hogy elzsibbadt a nyakam, de legfőképp az zavart, hogy irtózatosan horkolt valaki. Hogy ki volt az, arra nem jöttem rá, mert mire felébredtem, senki sem volt tűzközelben.

Felpattantam, mint a rugótörött bolha és elballagtam a reptérbárig. Benyomtam két jeges skótot és éppen az Amstelemet szopogatom, amikor meglátom a vágott szeműt. Menten lebabázok! Ne tudd meg, hogy megörültem neki. Mármint annak, hogy nem vett észre. Dobtam egy hátast.

 

Hálá a papának, hogy nem vett észre. A pult másik végéhez ment és kért egy jó erős narancslevet. Csak úgy tisztán, jég nélkül! Kiégeti a beledet, hé. Egyesek hogy bírják?…

 

Kiinaltam a teraszra. Egykedvű izgalommal kezdtem bambulni München korai fényeit. Így, esti megvilágításban bármely más város is lehetett volna. Ezek mind egyformák, leszámítva a rövidnadrágos sellőket. Hatalmas hirdetőtáblák, jól ismert márkák fényreklámjaival. Már idáig vagyok az egésszel. Nagyon cinkes. Aki bírja az ilyet, az élvezze.

Enyhe szellő fújdogált egy tó felől, melyen apró cigi csikkek lebegtek: kisebb-nagyobb jachtok, vitorlások. A csóró réteg pasziánsza. Hé dürgencském! Miből vetted? Bizonyára sokat gályáztál érte. Vagy mi a ványadt lópikulából szerezted? Lövésem sincs, hogy egyesek mitől gazdagodtak meg. Á, egyébként nem is izgat. Nyomok rá egy kábelt. Amúgy nekem is van, de én megdolgoztam érte. Megdolgoztam? Ha flekkes vagy, elhiszed.

 

Jó mélyet slukkoltam a tiszta levegőből, amikor felbirizgált a mobilom. „Ez csak a hivatal lehet, hiszen senki sem tudja ezt a számot!” Éles logikám hozta a tutit:

–          Halló, itt Keresztapa!  A terv változott. Szálljon fel a húsz-negyvenkettes bangkoki járatra. Tom Henry néven van lefoglalva. A többit később!

 

Sirály! Órámra sandítottam: húsz-tizenöt. Na, akkor nyomás vissza!

 

–          Mr. Tom Henryt kérjük a nyolcas terminálhoz! Megismétlem: Mr. Tom Henryt kérjük a nyolcas terminálhoz!- mondta el ötödjére a hangosan dumáló. Szinte belezsongott az egész reptérváró. Tom Henry. Tom… tom… tom, mintegy kerge üstdob, úgy tommogott.

De ki a túró lehet az a Tom Henry és hol a ványba mászkál eddig? Tán beszorul a farka a WC ajtó kulcslyukába?

Te jóságos Szent Bernadett-napi körmenet! Hát ez én vagyok! Annyi rohadt álnevet kaptam már, hogy anyám se emlékszik a frankóra.

–          Ön Tom Henry, uram? Igen? Már azt hittük nem jött el. Tessék a jegye!- csicseregte egy nyolcvan kilós, százhúsz IQ-s / vagy nyolcvan IQ-s, százhúsz kilós?/ úszóbajnoknő /férfi?/ – Kérem Uram, fáradjon a tizenkettes terminálhoz! A gépe rövidesen indulni fog. Jó utat!- magyarázta kétértelmű vigyorgással, miközben enyhén megszorította mutatóujjamat. /Ah! Ez tényleg jó volt, de igazán az volt benne a mennyei, amikor elengedte/. De azért a cerkám ficergett egy cseppet.

 

Most mi van? Mindenki Bangkokba megy? Mi lesz ott? Ingyen osztják a nylon zacskókat? Vagy Micimackó megbontja a mézes köcsögöt?- sasoltam az egyre csak özönlő népséget a tizenkettesnél.

–          Üdvözlöm Mister!- köszöntött egy távol keleti sztyuvi – az Ön jegye az első osztályra szól. Jöjjön utánam, kérem!- tekergette előttem pompás valagát, miközben megmutatta a helyemet. Fullos buksza.

Micsodaa? Első osztály, ráadásul az ablaknál? Nem semmi! A szolgálat kitett magáért. A sok töketlen. Végre valami emberhez méltó. Bár ami igaz, nem smafu: én legalább is ennyit, alsó hangon ilyet érdemlek és punktum! Erről nincs mit hérecolni!

 

Kellemesen befészkeltem magam a repülőülésbe. Mint Lizettke nagybátyja ölébe… egy-két kattanás, egy-két cuppantás és feldörömböltek a hajítóművek.

Sirály! Repülünk, mint a kócsag!

 

A gép ép hogy elengedte a betont, amikor ismerős, de egy hangyányit sem kellemes hang csapott fültövön:

–          És akkor az ESSO részvények huszonöt pontot estek. Fantasztikus! Egyik óráról a másikra. Fel is kellett függeszteni a forgalmazást.

Ne ezzel a pasival tényleg beszoptam! Ez futtatja magát!

A mellette ülő vízilószerű, sváb pofájú, vörös, tányér-képű fószer rövid, enyhén kopaszodó fejet viselt, mellyel sűrűn bólogatott. Mint a műanyag kutya a hátsó ablakban.

–          De ez még mind semmi! /Tényleg, mivel tudod még fokozni az izgalmakat?/ Londonban ezért a papírért egy fonttal többet adtak! Érti ezt?

A vizenyős szemű kényszeredetten vigyorgott. Már hogyne értené, kilátszik a fejéből a bazi nagy értelem. És olyan szaga volt, mint a hagymalevesnek, savanyított heringgel.

 

Micsoda fazonok közzé kerültem? Már most tele van velük a lócipőm.

 

–          Ön melyik részvényt helyezi előnybe, Mr. Niubszie?- gargalizálta sváb angolsággal

–          Én leginkább a portfoliót kedvelem.  Kevés kockázat, biztos jövedelem.

 

Na, ebből nekem éppen most van elegem! Herótom van. Sietősen rángattam fejemre az előttem meredező fülest. Szememet a mennyezetre rögzített képernyőre fagyasztottam. Feljebb már nem tudtátok tenni lófaszmatyik? Olyan pózt kell felvenni, mit egy szklerózisosnak a balett órán.

A videón Jackie Chan rendezgette a sorokat. Haláli baromság. Nem tudom, kik tanították be a statisztákat, de ezek úgy mozognak, mint a Vasorrú Bába a city-discóban!

Értek egy keveset a küzdősportokból, kiválóan karatézom, thai-boxból minősített sportoló vagyok. Ezek meg csak görcsölnek egymással. Nekem magyaráznak? Na, ne!

Egy jól irányzott mozdulattal magamhoz intettem az italos sztyuvit és leemeltem a tolókocsi készletét. Ez igencsak áldásos tevékenységnek bizonyult, mert rövid idő alatt tele lett a fejem és lenyomtam magam hídállásba…

 

Jó ideje szunyókálhattam már, fülemre forrt hallgatóval, mert igen erős ingerencia térített magamhoz. Nem sok választott el attól, hogy teleengedjem a gatyámat lecsapolt fáradt gőzzel.

A bal vállam is teljesen elzsibbadt. Pedig bírom az unkomfort helyzeteket. Emlékszem, egyszer öt rohadt órát töltöttem egy százhúsz literes kuka kies belsejében. Fél mázsa halcsontváz és számos elhasznált koton társaságában. Igaz, hogy erre, akkor három bronxi simogatófiú biztatott…

Úgy-ahogy összekaptam magam és kiballagtam a slozira. Éppen visszagyűrtem a lompost, amikor izgatott hang-foszlányok szivárogtak át, a falon túlról. Egy férfi és egy női hang tekeredett egymásba.

Biztosan kefélnek. Egészségükre! – volt az első ami beugrott. De gyanússá vált az egész, mert a dialógot nem követte megkönnyebbült lihegés. Bár egy szót sem értettem, de ennek több oka is volt. Egyrészt, mert a gép úgy szörcsögött, mint a benzinharkály, de az is igaz, hogy számomra érthetetlen nyelven folyt a duma. De valami mégsem tetszett benne. Legfőképp az, hogy nem értettem.

 

Ahogy kiléptem a klotyóból rásandítottam a szomszéd helyiség ajtajára: „Service”- olvastam. Bizonyára a más-napi menün dolgoznak. Lehet, hogy valami izgalmasat tálalnak fel?

 

Odabent Nyúlszáj oroszlánszájat horkolt ki magából. Drótkeretes fejét a vörös képű svábra hajtva, aki szintén tátott szájjal aludt. Hahaha! Jó kis páros. Szép kis kerek részvényekről álmodtok mi? Hahaha! Tényleg, minden vicc nélkül: hahaha!

Torreádor módjára alléztam át a mellettem lévő ülésen bóbiskoló kövér török fazonon, majd lehunnyadtam. A török magához tért valamitől. Lehet azért, mert ráléptem széttaposott cipőjére? A franc se tudja. Nem mondta, de rövid, kolbász ujjaival a kézicsomagjai körül kezdett el szüttyögni. Kisvártatva diadalmasan emelt ki belőle valamit: a túró se tudja, mi volt az, de leginkább egy vízipipához hasonlított. Kerekre formálta kék színű, cserepes száját és belesprézett.

–          Mi van Pöfeteg úr? Szipózunk, szipózunk?- kérdeztem érzékeny előzékenységgel.

–          A nevem Mohamed Karaoghlu, ha nem sértem meg. És asztmás vagyok, arra kell ez a szerkezet, kedves uram! – mondta durcásan, mint a lekváros képű Arnoldka –Sajnos! Ön is megtudná, ha ilyen komoly betegsége lenne!

–          Ezer bocs Kara… Pöfetegkém! Ne várjon el tőlem akkora ikut, hogy ezt a kacifántos nevet bevéssem a tekervényesembe! Pláne meg, hogy még ki is mondjam. Mohamed dörmögi…

–          Mohamed Karaoghlu

–          Hát jó. Nem bánom. Én meg Stewe Busiweier volnék… azt hiszem… na, most meg mit vigyorog azzal az afrikai, világhódító képmásával?

–          Törökország Kis-Ázsiában van, egy része meg Európa…

–          Ha kicsi, ha nagy, mindegy… Dzsingisz kán meg ilyen. Tudom én. Elég lepukkant hely.

–          Nem az, kikérem magamnak! Dzsingisz kán meg tatár volt. Hol járt maga iskolában?

–          Az is mindegy.

–          Maga csúfolódik a nevemmel. Miért, a magáé talán szebb?

–          Jól van. Erről ennyit. Egyébként nem akartam cikizni a betegsége miatt. Azt hittem valami… érti? Szólítson, csak Pedigrének. Érti? Mint a kutyatáp.

–          Nem igaz!

–          Mi vaaan? Maga nagyon bátor Pöfikém! Kétségbe vonja tisztességes nevemet? Ezt még a csikágói börtönparancsnok sem tette meg büntetlenül.

–          Nem az a nem igaz, már megbocsásson Uram! – tolta fel nyolc dioptriás szemüvegét zsíros homlokára – Allahra mondom! Én arról beszélek, hogy milyen aceton szag van! – kerek orrlyukai úgy kitágultak, mint Don Quijote harci lováé – Nem érzi? Az a nem igaz.

–          Most igaz, vagy nem? – végkép nem értettem, miket zagyvál ez itt össze.

–          Ha azt mondom: nem igaz, az akkor nagyon is az. Ha valamit nagyon állítok, akkor mondom.

–          Logikusnak hangzik… mit mondott, Pöfetegkém? Milyen szag van? / inkább térjünk rá erre, ezt mégiscsak jobban értem/.

–          Aceton. Erős aceton szag van. Érzi? Majdnem befulladok. Biztos, hogy aceton, vagy valami olyasmi… Tudja, nekem van egy üveggyáram Istambulban. Sokat tartózkodom ott. Innen az asztma. Minden erős illatra előjön.

 

Miket beszél ez itt nekem? Rögtön lejövök a tapétáról! Akárhogy is szaglászok, nem érzek semmit a disznófejű sváb hagymaszagánál. Lehet, hogy ezt érzi ez az elfuserált arábiai? Végül is a két bűz rokona egymásnak. Jól van, liherésszél csak Pöfikém. Majd abba hagyod!

 

 

Így elvoltunk, mi ott ketten, az ablak mellett, amikor valami elcikázott a széksorok között. A seggtekerő sztyuvi volt a jelenség oka, aki szélsebesen rohant át a helységen. Ázsiai arca szokatlanul kifakulva. Olyan szaporára vette, mint aki buggyantott tojást kajált. De nem a budit vette célba, hanem felkúszott a másodosztályra vezető csigalépcsőre.

Még utána kukkoltam, meglátom-e mi a legújabb hongkongi bugyi módi, de hamarabb eltűnt, mint a svéd szex magazin a beduin sátorban.

 

Egy darabig nem történt semmi, így zavartalanul élvezhettem a rögtönzött horkoló koncertet. Megspékelve Pöfeteg sípoló légzésével, némi krahácsolás kíséretében. Mindazok, akik az ilyesmit élvezik, sajnálhatják, hogy nem voltak ott.

A békés tájat azonban elnyomta valami. Valami óriási robaj, ami a csigalépcső felső fokáról indult és merített lágy dallamok közepette leereszkedett hozzánk. Egy méretes hógolyó volt az, amibe beszorult valaki. Ezt abból sejtettem, hogy két kéz és láb kalimpált ki belőle. A hógolyó leért, talajt fogott, majd szétterjedt.

Sirály! Ledobom a szíjat!

Felpattantam és átugrottam Pöfeteget. Megálltam a lavina előtt, melyben egy csodálkozó pofa bámult felém.

–          Hé! Ez az első osztály! Ide szól a jegyed?- kérdeztem kedves egyszerűséggel.

 

A csávó- ahelyett, hogy válaszolt volna- megpróbált felállni. Ez azonban most nem ment neki. Még az is lehet, hogy eltört valamije, mert igencsak bamba pofát vágott. Vérző orra bemintázta hófehér haditengerész öltönyét.

 

–          Mi van Pajtás? Megmártóztál a whiskys-kádban?

–          Terroristák…- motyorászta, alig hallhatóan

–          Tenoristák? Talán inkább basszus. Mit énekelsz te itt?

–          Terroristák…- mondta, mint aki meggárgyult.

Ennek ez a mániája? Biztos valami énekkar gyakorol ott fenn, és a karmesternek nem tetszett a Trubadúr belépő…

–          Al ahma, bud fahma – ordította valaki fentről és erőteljes csörtetéssel közeledett.

 

Ki ez? Tán csak nem a karmester? Elég felbőszült lehet, a hangjából ítélve.

–          Pedigré úr! – kiáltotta egy hang becsesemet – gyorsan üljön vissza, ha kedves az élete!

Nyúlszáj volt az. Mi van? De törődős lettél hirtelen? – Ezek nem tréfálnak – folytatta. Hangszínéből ítélve elég frankóra vette.

A tengerész manus hóna alá nyúltam és belöktem az egyik üres ülésbe. Magam pedig behuppantam a török mellé. Miért- miért nem, komolyan vettem a Nyúlszájú intelmeit. Lehet azért néha hinni ezeknek is…

Ebben a szent pillanatban leért a zaj forrása: egy arab kinézetű pofa. Hogy ne legyek soviniszta, csak így mondom: egy arabnak látszó, megfirkált arcú manus. (Hátha ombucmanók is olvassák). Szóval, az volt, nyakában rongyalt szélű kenyeres szakajtó, jobb kezében pedig egy méretes boxer díszelgett. Triplagyűrű. Ezt így hívjuk, elegáns körökben. Hogy miért tripla, amikor négy részből áll? Ez nagyobb rejtély, mint a vencuveri halkonzerv. Biztos, aki elnevezte nem tudott latinul. Vagy mit tudom én, milyen nyelven?

 

Na. Elég az hozzá, hogy egy ilyen ólomdarab díszítette a jobb mancsát. Némi makogás kíséretében egyértelmű mozdulatot tett felénk, ha esetleg kérdés merülne fel.

Valódi tenyérbe mászó pofája volt, annyi szent. Bekészítettem az indítórakétákat. Kétszer üt, aki gyorsan üt. Ha sikerül sprintben megközelítenem be is mászatom a képét ebbe a foglalatba, amit jobb kezemnek hívok. (Amitől még én is majrézok. A bal kezem meg a halálosztó, de egy másik sztori)

Már éppen ugrani készültem, mint a M. G. M- oroszlán, amikor a gyaloglift tetején egy újabb, jó svárdájú személy jelezte jelenlétét. Hasonló fazon, mint ez, csak harminc kilóval könnyebb stöpszli. Két kezét imára markolta… az ám, lószerszám! Hisz ezek nem is így szokták! Ezek leborulnak a szőnyeg mintáját hesszelni. Ez valamit szorongat a mancsában! Ez valami meglepivel készült!

Amit édesdeden dédelgetett az… a rohadt életbe!  Egy pokolgép!

Rögtön felismertem: egy Ahmed- Dx becenevű szerkentyű volt! Kurva egyszerű kis bize ez, bármilyen terhelt elkészítheti, csak le kell tölteni a hálóról. Még az ilyen zamek is megcsinálhatja, mint te! Most büszke vagy magadra?

A fazonarc úgy nézett rám, mint aki érti, mit gondolok róla. Pedig, ha mindent tudna, rögtön be is indítaná ezt a rafkós szerkentyűt. Mikroprocesszoros jelgenerátor indítja az aceton és a nátriumpentátos turmixot.

Acetoon??? Á, szóval ezt érezte Pöfeteg úr? Jó szimata van, de ebben az esetben, most ez annyit ér, mint szúnyogon a hálóing.

–          Senki sem mozdulni! Mindenki kussolni! – kiabálta a kis pöcs nemes egyszerűséggel, seggszpíri akcentusban. A szakajtós, babaarcú kis pöcs. – Aki ellenkezni, megdögleni!

De bátor vagy hallod! Születési rendellenesség?

–          Oké, oké kispajtás! Ne szívd úgy fel magad, nem vagy te hernyó! Ha az lennél, én is felszívnálak! – próbáltam megnyugtatni. Nem vettem volna szívemre, ha rosszul lesz itt nekem az idegtől. Hát, nem róla mintázták a mosolygós szfinx szobrát.

 

Eközben tovább sasoltam a bébicsőszt. Ez egy fejlesztett szerkezet volt, mert az indítóegységet kiegészítették egy szorító kapoccsal. Ezt markolászta oly nagy élvezettel a kisebbik csippendél-fiú. Úgy, hogy begörcsölt a mancsa. Na, ha ezt megunja markolászni, egy jó kis léket fog varázsolni az öreg Boeing falára! Csúcs!

 

Mindenki felébredt az alkalmi ébresztő szolgálatra. A mennyezeten függő képernyők elkezdtek kivilágosodni. Ez az személyzet! Nyomassatok be valami jóféle pornót, hátha dekkolnak a fiúk egy kis lihegésre!

De a kapitány savanyú ábrázata nézett le ránk:

–          Hölgyeim és Uraim! Kérem, őrizzék meg nyugalmukat! Gépeltérítés történt. Az úti célunk a továbbiakban nem Bangkok, hanem Karacsi lesz, Afganisztán fővárosa. A repülőgép további irányítását az Szulami Nemzeti Hadsereg végzi. Karacsiba körülbelül négy óra harminckor érünk. Kérem Önöket, hogy mindenben tegyenek eleget a gépeltérítő urak kívánságának! Sajnálom a…- bizonyára akart még valami szellemest mondani, de eltűnt a kép és a hang a képernyőről.

 

Ó, hogy az a ronggyal bélelt, májzsugoros, foghíjas kelet-benini nagynénikédet! A Szulami Nemzeti Hadsereg? Ezt kikaptam, mint Matild a kutyapéniszt. Ezekkel a gyíkarcúakkal volt már dolgom, talán három éve, Delhiben. Akkor az antiterroristáknál melóztam és sikerrel kivezettük őket az amcsi nagykövetségről. Na, ha ezek rájönnek, ki vagyok, akkor nem kell túl sokat röhögnöm az idétlen vicceiken…

 

Hátha nem jönnek rá! Mert polaroid fotót nem csináltattak rólam a japán turistákkal. De áttapizhatják a zsebeimet. Nézzük csak, mi is van nálam?

Fegyver nincs. Sajnos! Most sajnálom igazán a 32-es Thomasomat.

Az igazolványom! Ez Steven Pederson névre szól. Különleges ügynök. Nemzetvédelmi szolgálat. De ez csak a szolgálati nevem. A valódi – ha még jól rémlik – Busiweier. De ezt le kellett adnom, mint molyos bundát a ruhatárban. Jobb is így. Mert a delhi buli után az újság-írók igencsak megszellőztették. Nem a bundát, a nevemet.

De így sem örülnének a pedigrédnek Pedigré. Egy NIA-s igazolvány igencsak begerjesztené őket, mint cicamicát a macskagyökér.

Hova is rejtettem? Jól eldugtam, ide a zakóm bal felső zsebébe. De egy szikraagy vagyok! Ha átkutatnak rögtön oda nyúlnak. Viszont, ha én teszem most ezt, nem biztos, hogy lesz még alkalmam ki is húzni onnan. Ezek néha olyan gyorsak, mint az áruházi tolvajok…

Feltéve, ha van valami lőfegyverük. Nem látok egyiküknél sem. Csak ez a kis csillagszóró, meg a triplagyűrű a teljes arzenál… azt hiszem legalább is. Nehéz ezekkel felspriccelni a fedélzetre. De megoldható.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 2.4/10 (27 votes cast)
22 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Bea, már több ízben látom ezt a mondatot, de ezzel nem hiszem, hogy sokat tud kezdeni a szerző. Ilyenkor nyugodtan írd le, hogy meddig jutottál, és mi zavart az adott írásban. Sokkal informatívabb.

  2. Nos, én sem jutottam a végére. A sokadik nagyon erőltetett hasonlatnál hagytam abba. Talán a leginkább ez borzolta az idegeimet: „Olyan pózt kell felvenni, mit egy szklerózisosnak a balett órán.” De például már azt sem tudtam elképzelni hogyan lehet hasmenéses egy szélmalom.
    Nem beszélve a számos helyesírási hibáról.
    Körülbelül annyira találtam érdekesnek a történetet és a főszereplőt, mint Pedigré az elején Nyúlszáj szövegelését.
    Még akkor is nagyon erőltetett, ha ez egy paródia akar lenni.
    Sajnálom.

  3. Van bennem, önfegyelem, küzdeni akarás.
    Ha rászorítasz, haver, állok a vártán, mint J.I. Joe a gyerekszoba polcán, a többi műanyag játék között. Keccsöltem keményen, mint valami öreg MUSZ-os Recsken, de szakadozott a cérnám. Egy idő után csak pislogtam, mint vak macska a ködben, a verdám fényszórója előtt.
    Magyarul lapozgattam.
    Nehezen birkóztam az irodalmi alkatrészgyárban préselt szlenggel és gépi humorral, nem mindig vettem a fáradságot a magyarra fordításra. A szerző bizonyára humorosnak szánta, még sem lett tőle nevethetnékem, inkább bosszankodtam. Tudom, Rejtő…
    Rejtő egyetlen mondatban elsütött három eredeti és remek poént, aztán hagyta, hadd emésszem. Amit itt olvasok mesterkélt, és nem látom benne a viccet.
    Pár szót a lényegről:
    Bár még sosem csekkoltam Bangkok felé Münchenben, valami azt súgja, oda nem lehet csak úgy, egy hirtelen kitalált álnévvel eljutni. Az Unión belül még hagyján, de innen kifelé, valami útlevélféleségre netán szükség lenne, és azt mégsem küldheti a maffiavezér SMS-ben a hiperbunkó ügynöknek. Valahogy azt is kétlem, hogy magára valamit adó maffia, hiperbunkókat utaztat körben, a világban ezerdolláros repülőjegyekkel – első osztályon.
    Bár megpróbáltam végig olvasni, csak a küzdelemre futotta. Jó nagy kihagyásokkal lépkedtem előre, és nagy vonalakban megismerkedtem a vékonyan adagolt cselekménnyel. Az átlapozott bekezdések valami gépeltérítésről meséltek, és elgondolkodtam azon, hogyha a folytatás elém kerül, kíváncsi leszek-e a balhé részleteire.

  4. Ok Bea. Megpróbálom. Szóval az első bekezdésig jutottam. Nem tetszett a szóhasználat, unalmasnak éreztem a stílust. Valahogy tavolinak éreztem magam a történettől. Egyszerűen nem vonzott be a részlet eleje. Nem igazán tudom megfogalmazni, de valahogy taszított a részlet. Van néhány ilyen pályamű most a pályázaton. Ezek az írások nagyon idegenek a számomra.

  5. Az az igazság, hogy én sem értem el a végére. A sokadik furcsa, számomra fárasztó szófordulat után beleuntam. Azt hiszem sokkal jobb történet lehetne, ha nem lenne megpakolva már-már értelmetlen, „humoros” mondatokkal.

  6. A stílus zsúfoltan lekezelő, haverkodó, nem mentes az alpáritól sem. Lehet ilyen bunkó egy karakterhang, de ez már agyon van tömve, túl sok lesz a pasasból. El is tömte az elmémet a sok egymásra hányt-dobott hasonlat, miegymás, és bizony ott véget is szakadt az olvasásnak.

    /Müncheni reptér: TILOS a dohányzás rajta, aki megkísérli, a rendészekkel húz ujjat és azoknak nincs humora semmilyen vagánykodó szövegre. Arrafelé amúgy is értelmesek a népek és tudnak viselkedni, betartják a szabályokat és bevonulnak a dohányzóboxba./

  7. A közhelyes alaphelyzetből (arab? terroristák egy gépen) és az „antihős” narrátorból kiindulva azt gondolom, hogy a fenti írás paródiának készült. Végigküzdöttem magam a szövegen, de sajnos nem sok pozitívumot tudok mondani róla. A karakterek egydimenziósak (mintha két lábon járó sztereotípiák lennének), és a történetben sem találtam semmi olyat, ami számomra izgalmas lett volna: rengeteg szövegelés, unalmas párbeszéd.

    A stílusáról azért meg kell jegyeznem, hogy a szöveg ritmusa rendben van, és szerintem ezt a legnehezebb megtanulni. A többivel van a gond. Rengeteg a (szándékos?) képzavar, ahogy mások is említik, a helyesírási hiba. A humora rendkívül fárasztó, egyszer sem tudtam mosolyogni olvasás közben. Figyelni kell arra is, hogy a főszereplőnek talán tényleg nincs fogalma arról, hogy mi hogy működik, hol van a világban, de a gép pilótájától még egy paródiában is elvárható a helyismeret (Afganisztán fővárosa Kabul, Karacsi pedig Pakisztáné volt).

    Az álnév a Magnum sorozatban szereplő (ill. nem szereplő) íróra, Robin Mastersre utal? Nem hiszem, hogy ilyen álnéven bármit is ki lehetne adni, hiszen gondolom, a nevet a szerzői jog védi.

  8. Gratulálok,sikerült a kortárs irodalom legellenszenvesebb,legfelületesebb, legalpáribb férfifiguráját létrehoznod…sajnos,elég kétes érdem. Összefoglalva én is azt mondhatnám, hogy a kevesebb több, a mértéktartóbb fogyaszthatóbb lett volna. A macsós-vad sztori tekereghet még érdekesen, de ha ebben a szellemben tolod a többit is,már nem leszek rá kíváncsi.

  9. a Tom Henry-s résztől valamicskével lejjebb jutottam, de nem sokkal tovább.
    elnézést kérek, hogy csak ennyi alapján tudok véleményezni.
    az érdekesnek szánt „szóviccek” engem egy idő után fárasztottak. egy részüket fejtegettem magamban, találgattam, hogy a szerző mit facsart ki, mi kínálkozik szerinte viccesnek.
    bizonyára van olyan olvasó, aki szereti az ilyesmit.

    a helyesírási hibák persze javíthatóak, de a sokadik egybe-különírási hiba, névelő, raghiba után nekem elfogy a türelmem.

    a sok locsogás közepette pedig számomra, még a szóvicceskedés nélkül is, de elvesznek a karakterek, elsikkad a történet.
    sajnálom.

  10. Végigolvastam, hogy rendes véleményt mondhassak róla. Ugye nem ítélünk első benyomás alapján. De most, sajnos, helyes volt az is.
    Erőltetett szóviccek, képzavaros hasonlatok, erősen fárasztó stílus, egy tenyérbemászó karakterrel. Ez utóbbi még lehetne jó is, ha azt az izzadságszagú „humoros akarok lenni”-t kivágnánk belőle.
    Sajnálom, mert a történet még akár érdekes is lehetne, és a karakter is, ha a vicc helyet arra koncentrálna, hogy többdimenziós legyen. 🙁

    Az egyetlen poén, amin nevettem, az az írói álnév volt. Magnum c. sorozat jutott az eszembe.

  11. Ne haragudj , de ezt nem tudtam végig olvasni nekem egy káromkodás és szleng halmaznak tűnik, tele képzavarral és hibákkal. Ne haragudj hogy ezt mondom ,de ez még egy kezdőtől is nagy hiba szerintem.

  12. Gratulálok! Ebben a rövid részletben sikerült a szerzőnek tökéletesen összeszednie a legmodorosabb szlengeket, amelyektől a falat kaparja az olvasó. Bár ma divatos az antihős, minden rossz fiúban kell lenni valami vonzónak. Ez a főszereplő sikeresen kizárja a leghalványabb azonosulást.
    A megnyerő ganajkupac jópofizása kizárólag ellenszenvet váltott ki belőlem, különös tekintettel az alpári szófordulatokra.
    Sajnálom, de a gördülékeny írásmódon kívül semmi pozitívumot nem találtam a szövegben, szerintem egy írónak nem az a feladata, hogy a magyar nyelv legtahóbb kifejezéseit „csillogtassa” cselekmény helyett. Kedves Szerző, remélem, egyszer megtalálod a saját humorod, és elhagyod ezt az erőltetett utánzást.

  13. Kicsit olyan, mint a Rock and rolla’ („There is no school like the old school and I’m the fuckin’headmasta'”), de azért ezen még csiszolni kell. Kicsit menni kell az éjszakába is, hogy éppen milyen dumákat nyomnak, mert hol stimmel, hol meg nem. Nyilván nem a véresen komolyan vehető gengsztersztorik közé tartozik, nyilván kissé paródia is, amit persze néhányan nem fogtak, de mindenképp van még mit csiszolni rajta. Ez kábé annyira alvilág így, mint amikor a Pattogatott kukoticát megírták és alvilági fazonok szájába adtak olyan dumákat, amiket azok nem mondtak. Aztán a filmben pont az lett hiteles,amita Hypósék spontán csináltak a kamera előtt, forgatókönyv nélkül. Szóval egy kicsit jobban elmerülni… több kondieterem, rablás, ez-az, és ha már egyszer-kétszer vitték a szerzőt vezetőszáron, fog ez menni 🙂

  14. Ez az idei első(és remélem egyetlen), amit nem bírtam végigolvasni. A helyesírás rossz, a káromkodás zavart, a narráció egyszer jelen, egyszer múlt idejű, a humor erőltetett, ez a szlenges stílus sok(nekem), és amit olvastam, abban is vannak hiteltelen elemek.(pl. egy pillanattal[és két sorral feljebb] előtte tájékoztatják, hogy Tom Henry néven foglaltak neki helyet, és mikor megszólal a hang, hogy Tom Henryt kérik, főszereplőnknek percekig le sem esik, hogy ő az.)
    Sajnálom, ez most nagyon nem jött be.

  15. Nekem ez kissé kusza volt.(Ott hagytam abba, hogy ficergett a cerkája.)
    Nem értettem, mi történik, vagy mi fog, nem volt semmi, ami felkeltette volna a figyelmem, unatkozni kezdtem.
    Én jobban kedvelem a lazább és elegánsabb humort, ez nekem valahogy sok volt és erőltetett.
    A karakter ellenszenves volt, ami nem baj, ha a történethez az kell, csak itt inkább azt éreztem, olyan viccesen, jópofán akar bunkó lenni. Amolyan szerethetőként. Na de ez itt nem jött össze sztem.
    Viszont úgy tűnik, (nekem) hogy könnyedén ír, ha majd kukázza az erőltetett humort és ezt a fajta jópofizós stílust, és rátalál valami finomabbra, biztosan jó írások születnek!

  16. Ööö….bocsánat, nem kémkedni akartam :), csak meg akartam nézni, hátha van blogja, hogy ott hogyan, milyen stílusban ír.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük