Róbert Katalin: Vajákosok

Éktelen lárma tört ki a műhelyben. A féleszű Petron fejhangon rikácsolt, mint egy álmából felvert madár, és a zajok alapján dobogott és csapkodott is maga körül. Gavron ösztönösen behúzta a nyakát, de mégiscsak fülelt, hogy kihámozza a szavakat a hangorkánból.

– Lányoknaktilos, tilostilostilos, lányoknaktilos! – szajkózta a férfi. Születésekor a vének túl keveset mormoltak el a jószerencse-bűbájokból, ezért hiába volt négyszer annyi idős, mint Gavron, a viselkedése negyedannyinak mutatta.

– Hol vagy, fiú?!

Ez már a Mester hangja volt, és Gavron felkapta a káviából kinyert, sűrű enyvvel teli tálat, és apró, mégis sietős léptekkel indult el a műhely felé.

Odabent meglátta a ribillió okát is: az özvegy lánya jött be, és minden bizonnyal hozzápiszkált a munkaasztalon a koporsónak szánt falaphoz, mert nemcsak Petron állt zaklatottan, kezében egy fogót forgatva, hanem a legényként tanuló Anton is beszaladt a Mesterrel, és riadtan bámulta a betolakodót, sőt, még a Mester is idegesnek tűnt. Adélia tenyerén ugyanis friss vér gyöngyözött. Gavron ismerte az ilyen sebeket: ha rossz fát tett a tűzre, a Mester keze gyakran eljárt, és amikor a kanalas vésővel koppintott, bizony nem lehetett elkerülni a sérülést.

De most a nagyságos asszony lányáról volt szó, és ráadásként még ő maga is bent volt a műhelyben: Adéliát vigasztalta – habár neki egy csepp könny nem sok, annyi sem csillant meg az arcán. Ha nem lett volna lány és fiatalabb nála három évvel, Gavron valami tiszteletfélét érez iránta. Így maradt a zavar. Egyfelől, mert ilyen közelről nem volt még alkalma gyereklányokat megszemlélni, másfelől mert a Mestertől is tartott, de a nagyságos asszonytól is.

– Ide azzal! – A Mester elengedte Adélia kezét, és Gavron meg a tál felé nyúlt. Tar fején izzadságcseppek ültek meg, szemöldöke haragtól futott ráncba, száját összeszorította, nehogy keresetlen szavak bukjanak ki rajta. Gavron, három év tapasztalattal a háta mögött, tudta, most csak akkor kerülheti el fenyítést, ha annyira csendes lesz, mint egy kisegér, annyira fürge, mint egy mókus és annyira szorgalmas, mint egy hangya.

– Asszonyom, itt komoly munka folyik – szólalt meg a Mester. Az enyvvel teli tál aggasztóan remegett a kezében. – Ha békés életet kíván a férjének a túlvilágon, lesz szíves megfékezni a kölyköt. Minden bűbájt tönkretehet a női érintés.

A nagyságos asszony felegyenesedett. A bőre egyéb helyzetben fehér lehetett, de most kétoldalt kipirult az orcája, kendője alól kifurakodott vöröses hajának egy tincse, amitől ziláltnak és kissé romlottnak tűnt. Kezét a munkalap fölé emelte, már csak néhány ujjnyira volt a fától, amikor megállt. Gavron megfigyelte, hogy olyan apró a kézfeje, annyira törékenynek látszanak a csontjai, akár egy gyereknek.

Petron újra motyogni kezdett, látva, hogy a nő majdnem megérintette a koporsófát, Antonnak minden izma megfeszült, hogy szükség esetén kirántsa a lapot a nő keze alól, a Mester pedig mély lélegzetet vett, mint aki megértette, hogy most igazán okosan kell eljárnia.

– Megfizetem a munkájukat, akkor is, ha elölről kell kezdeniük – mondta a nagyságos asszony.

– Lássa be, asszonyom, ha most mindent újra kellene kezdenünk, már nem lennénk készen a temetésig – felelt a Mester ezúttal sokkal lágyabb hangon. Ha nem érezte volna lehetetlennek, Gavron talán behízelgőnek nevezi magában. De egy ilyen szó semmilyen körülmények között sem illett a Mesterhez. Mindenesetre a nagyságos asszony visszahúzta a kezét, és inkább Adélia vállára helyezte.

– Csak végezzék a dolgukat, másba ne ártsák bele magukat!

Gavron ritkán hallott nőt ilyen határozottan utasítani egy férfit. Igaz, a nagyságos asszony egykori férje a Mesternél magasabb rangú volt, de most már nem élt, hogy azt a rangot a nőre is átruházza. És az mégis megállt, sőt, parancsoló hangon szólt egy férfi előtt. Amikor a Mester nyelt egyet – és minden bizonnyal lenyelte a megvető választ is –, majd bólintott, Gavron megdöbbent.

Ez volt az első alkalom, hogy nem látta mindenhatónak.

 

 

A tenyerén túl gyorsan hegesedett a seb – pedig anya nem gyógyította be, hogy kerüljék a feltűnést. Így Adélia a körme hegyével piszkálta fel a barna vart, háta borsódzott a fájdalomtól, fémes íz ébredt a szájában, és újra kibuggyant a sebből a vér. Rossz volt – de jó is, mert ez legalább még emlékeztette apára. Apára, aki elment arra a szörnyű vadászatra, ahol a szellemek akaratából rossz irányba röpült egy nyílvessző, és most ketten maradtak anyával. Addig, amíg ketten lehetnek.

Az asszonyok között pletykák járták, és egy nyolcéves lány még elég gyermeknek tűnt, hogy ne zavartassák magukat, ha meghallotta őket. A pletykák a szellemek akarata helyett inkább Bárgon akaratáról szóltak, és arról, hogy a fiúiskola tanítója irigykedve nézte apa és anya házasságát és gazdagon termő földjeiket. Azt pedig rosszallón, hogy Adélia nem járt leányiskolába, hanem otthon tanították. Talán Bárgon azt is megsejdítette, hogy mágiára is tanítják – és ha így volt, akkor apának nem csak az asszonya szépsége miatt kellett meghalnia.

Kavicson csattanó saruk hangja zavarta meg Adéliát. Ép kezével megkapaszkodott az egyik szélesebb ágba, a másikat kissé már elkoszolódott, fehér gyászruhájába törölte, miközben alaposan kinyújtóztatta a derekát, hogy ki tudjon lesni a fa levelei között.  Odalent göndör, barna hajú fiú szaladt, éppen az, akit Adélia az ácsmesternél látott, amikor belopózott.

– Kit keresel? – Adélia hangjára a fiú hirtelen torpant meg, lába már nem mozdult, felsőtestét viszont még sodorta a lendület, így elesett, és kissé meg is csúszott a kavicson. A nevetés csiklandozta Adélia torkát, képtelen volt visszatartani.

– A Mester küldött a nagyságos asszonyért – lihegte a fiú. Adélia tekintete a ház távolban vöröslő teteje felé villant.

– Anya nincs most itthon, a szertartás ügyében jár el.

A fiú a térdére támaszkodott, kétrét görnyedt, és úgy lihegett, mint aki csak most veszi észre, mekkora nagy távot tett meg, s milyen sebesen. Mindkét térde lehorzsolódott az eséstől; Adélia tekintetét vonzott a vér. Leereszkedett a fa ágai közül, és megállt a fiú mellett.

– Vérzel.

– Tudok rá igét – felelt a fiú, és most már kihúzta magát. Alig fél fejjel magasodott Adélia fölé. Kezét a sebekhez tartotta, és motyogni kezdett. Nyögvenyelősen születtek ajkán a szavak.

Adélia szíve megsajdult. Szíves-örömest segített volna, de azzal elárulja magát, sőt, elárulja anyát is. Persze a régi időkben nem kellett volna bujkálnia, mert valaha a szellemek jóvoltából az asszonyok és a férfiak megosztották egymás között a varázslatokat. De aztán megszületett Isira, aki gyönyörű és erős nővé cseperedett. Meg akarta ismerni a szellemek minden titkát, és úgy mondják, szépsége lángra lobbantotta még az egyik szellemet is. Isiráék szerelme olyan haragra gerjesztette a többi szellemet, hogy úgy döntöttek, megbüntetik az asszonyokat: elvették tőlük a mágiát.

Adéliának tehát nem lett volna szabad értenie az igékhez. Sőt, Isira története szerint, amelyet minden gyermek ismert Mazaretben, Adéliában a csírája sem lehetett volna meg a mágiának. És más lányokban sem.

– Sikerült! – A fiú felegyenesedett. Arca kipirult az igyekezettől, haja izzadt homlokára tapadt, térdein vértől maszatosan, de sebek nélkül feszült meg a bőr. – Ez nagyon nehéz bűbáj ám!

– Akkor te biztosan nagy erejű mágus vagy. – Adélia életében először hazudott valakinek azért, hogy az ügyesebbnek hihesse magát a valóságnál.

És működött.

A fiú arcán boldog mosoly ragyogott fel, s ettől kisimultak aggodalmat tükröző, feszült vonásai.

– Gavron vagyok.

– Adélia.

A fiú biccentett. Látszott, nem akaródzik elindulnia, talán mert nem találta meg anyát, és dolgavégezetlenül kellett volna visszatérnie az ácsokhoz.

– Tudod, hogyan készítik a tetőgerendát? – kérdezte hirtelen. Adélia a fejét rázta. – Elmagyarázom neked, de nagyon figyelj, mert bonyolult lesz ám!

Adélia kissé félrehajtotta a fejét, és figyelt. Mert jó volt látni a fiú arcát kisimító mosolyt.

 

*

 

Kemény hidegek jártak, szürke felhők kapaszkodtak meg az égen, és lábaikat olyan mélyre lógatták, hogy rugdoshatták vele a magasabb fák csúcsát. Minden napra havat jósoltak, és a szél jeget lehelt Gavron nyakába, így szorosan összefogta magán a prémet, úgy vágott neki a földeknek.

Korán sötétedett, ő meg későn végzett a műhelyben, hát ugyancsak ki kellett lépnie, ha még tisztes időben oda akart érni Adélia ablaka alá. Márpedig a lány mostohaapja szigorú ember volt. Azt is nehezen fogadta el, hogy egy ácslegény udvarolgasson a lányának, de azt, hogy késő estig maradjon, már tényleg nem nézte volna jó szemmel. Gavron meg, hiába végzett az iskolával tavaly nyáron, még mindig tartott kissé Bárgon tanító úrtól.

Ködként fogta körül a sötétség, szerencse, hogy a lába megtalálta az utat – súgtak a göröngyök, ismerősen simultak vékonytalpú cipője alá –, mert lámpásra nem akart költeni. A cél halvány, fénylő pontként lebegett a szeme előtt, miként hajósokat vezeti Sarkcsillag: Bárgon tanító úr házának ajtaja felett örökkön égett egy olajlámpa, ez volt most Gavron számára is az igazodási pont.

Hivatalosan egy éve járt ide Adéliához – amíg nem töltötte be a tizennyolc esztendőt, Bárgon meg sem hallgatta, ha a lányát hozta szóba –, de valójában Gavron úgy ismerte a házat és körülötte a földeket, mint a tenyerét: ő és Adélia nyolc éve találkoztak titkon. Gavron eleinte aggódott, hogy a lányt is elküldik az iskolába, ahová minden tizenhét évnél fiatalabb leány járt, de Bárgon végül másképp döntött.

A faluban azt beszélték, Adéliának azért nem kell iskolába járnia, mert ő is féleszű, mint Petron volt, aki az ácsmester mellett örök inasként dolgozott Gavron gyerekkorában. A fiúnak elég volt, hogy ő tudja, mekkorát tévednek. Adélia eszesebb volt, mint bárki, akivel valaha is találkozott.

Gavron megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor végre odaért a házhoz, és megkerülve az északi falat, szélárnyékba jutott. Adélia szobájának ablaka a hosszan elnyúló, L-alakú ház két szárának találkozásában nyílt. Oda lehetett látni majd’ az egész házból, de Gavron nem bánta. Tisztességesek voltak a szándékai.

A lány szobájának ablaktábláit behúzták, hogy kizárják a hideg és a sötétség nagyját. Az öreg fát alaposan megrágta már az idő, és a réseken nyalábonként szökdösött ki az odabent égő gyertyák fénye. Gavron vöröslő, fagyott ujjait dörzsölgetve állt meg, és ösztönösen lesett be az egyik résen. Jó érzés volt először csak elcsípni egy kicsit Adéliából, és utána kopogni be hozzá.

A lány a szövőszéknél ült. Nem sokkal azután, hogy az anyja újra férjhez ment, Adélia szőni kezdett, és bármit pletykáltak is róla, azt mindenki elismerte Mazaretben, hogy ő készíti a legcsodálatosabb anyagokat. Hogy mi a titka, még Gavron sem tudta – de az kétségtelen volt, hogy a lány már évek óta szebbnél szebb kelméket kínált vásárnapokon, a kalmárok szinte összeverekedtek értük.

Gavron elnézte, ahogy a gyertyák fénye rezesre festi Adélia haját, hosszú ujjú, keskeny kezében könnyedén siklik a vetélő, a nyüstök nyekkenve váltanak a lába mozdulatára. A színek megkapó harmóniába olvadtak össze az anyagon. Gavron már csaknem bekopogott, mikor Adélia megállt a munkában, néhány pillanatig hallgatózott, és amikor úgy találta, senki sincs a közelben, az anyag fölé tartotta kezét. Gavron megdermedt. Nem bírt kiemelkedő varázserővel, de azt így is érzékelte, hogy megrezdültek az energiák a lány körül.

Adélia varázsolt.

Gavron önkéntelenül hátrált el az ablaktól, és amikor már úgy érezte, kellő távolságra van, megfordult, és úgy menekült, mintha üldöznék. Maga sem tudta, mi elől.

Reggelre fehér gyászleplet terített a földekre a hó. Adélia szélesre tárta az ablaktáblákat, és belélegezte a kristálytiszta, dermesztő levegőt. Fák csupasz ágaira vont jeges csipkét a dér, sírva roppant a hó Hiron léptei alatt, aki nyaranta a béreseket irányította, télen pedig segítette anya munkáját az álomba borult birtokon. De őt leszámítva sem lábnyomok a hóban, sem egy ismerős alak nem tűnt Adélia szemébe.

Nyolc év után a tegnapi volt az első nap, amikor nem találkoztak Gavronnal. Legalábbis az első olyan, amelyen a fiú nem is üzent, csak elmaradt a szokásos, esti találkájukról. Adélia bőrén fagyosan futkározott a szél, belekapott a fonatából kiszökő, rövidebb hajtincsekbe, és a szemébe fújta őket. Sóhajtva zárta vissza az ablaktáblákat, hátat fordított nekik, tekintete végigfutott a szobán. A szövőszéken még kifeszítve várakozott a tegnap készített anyag, az ágyon már hűvösen, lesimítva feszült meg a takaró, mellette a ládában megbújtak a kincsek, mindaz, amit Adéliának el kellett rejtenie a világ elől: pergamenek a jegyzeteivel.

Nem járt iskolába, és így hivatalosan írni, olvasni sem tudhatott, ezért az apró betűkkel teleírt pergameneket jól kellett őriznie. Anya még gyerekként fedezte fel magában a mágiát. És ha egy kicsit odafigyelt, azt is észre kellett vennie, hogy a képesség kiforratlan szikrája ott ül a többi leányban is. De az iskolában szépen, lassan kivész belőlük: az első-, másodévesek még bírtak varázserővel, az idősebbek már nem. A leányiskola szigorú és erős mágusokból álló tanári kara megfosztotta őket tőle.

Anya elszökött. Adélia kicsi gyermekként gyakran hallgatta a szülei egymásba fonódó meséit azokról az időkről, amikor anya kislányként az erdőt járta, apa pedig rátalált a saját apja földjein, és rávette a családját, hogy befogadják. Lassan szövődött közöttük a szerelem, de végül egymásra találtak, és amikor lányuk született, egyetértettek abban, hogy otthon fogják tanítani – mágiára is.

Adélia biztos volt benne, hogy amikor Bárgon elveszi anyát – mert ő aligha mondhatott volna nemet az ajánlatára –, neki is el kell majd mennie az iskolába. Hogy mégsem így történt, amögött hátborzongató bűbájokat sejtett, amelyekkel Bárgont jobb belátásra bírták – de anya ezekről nem beszélt, s azt mondta, Adélia addig jár jól, amíg nem tud semmit.

Adélia most az ággyal átellenes, nagyobb ládát nyitotta fel, és előkeresett néhány meleg kendőt, a lábára bőrből varrt, zárt cipőcskét, a kendők tetejébe prémet a nyakába, s így vágott neki az útnak, hogy bent a faluban megkeresse Gavront. Más leány talán otthon várt volna, esetleg kesereg, amiért régi udvarlója elhagyta. De Adélia inkább arra vágyott, hogy megértse, miért a változás, nem arra, hogy válaszok nélkül zokogjon odahaza.

A távoli dombok tar fejére hósipka terült, akár egy fájdalmas tragédia mementója. Az út két oldalán tágasan, jegesen nyúlt el a világ, a hóban keskeny ösvény született Adélia talpa alatt, és a hideg átszivárgott a cipőn, megdermesztette a lány lábaujjait, hogy nehéz és fájdalmas lett tőle minden lépés. Végül csak feltünedeztek a falu első házai. Tetejük fehérlett, előttük az utakat már megtisztították a hótól. Könnyebb is lett, gyorsabban is ment itt a járás.

Gavron kint állt a műhely előtt, széles prémet vetett a vállára, a hajával éppen megegyező barnát, amitől hátulról úgy festett a prémre hulló göndör fürtjeivel, mint egy két lábra emelkedő, elvarázsolt állat. Adélia léptei surrogtak a fagyos földön, Gavron meghallhatta őket, és megfordult. Jó fejjel magasabb volt a lánynál, széles vállaival, a homlokán összefutó ráncokkal most először tűnt igazán felnőttnek. És először látszott elutasítónak. Adélia visszahőkölt, annyira jeges volt a tekintete.

Gavron nem aludt sokat az éjszaka. Hol arról igyekezett meggyőzni magát, hogy rosszul látta és érezte, amit Adélia tett, hol viszont azon borzongott, hogy a leány boszorkány, és ő már évek óta nap mint nap a közelében van. Mindkét gondolatnak megvolt a maga keserűsége.

Sejtette, hogy Adélia el fog jönni, de amikor meglátta őt a műhely udvarán, mintha megfagyott volna benne valami, ahogy jegessé vált a világ körülöttük. Legszívesebben elzavarta volna, de Adélia olyan megkapó volt a fehérbe öltöztetett tájban halványkék ruhájával, fejét fedő kendője alól kicsillanó, vörös hajával, a nyakában megülő, dértől fehér szőrméjű prémmel. És annyira átfagyottnak látszott vöröslő kezeivel, hogy nem volt ereje rákiáltani. Inkább a fejével intett, jelezve, menjenek beljebb.

A Mester éppen egy szomszédos faluban járt, a fiút pedig, aki kisinasként tanult náluk már két éve, egyetlen pillantással kizavarta, s végül ott álltak kettesben, éppen abban a helyiségben, ahol Gavron először láthatta közelebbről Adéliát. Most, hogy felidézte azt az alkalmat, rádöbbent, hogy a féleszű Petron annak idején nem azért rikoltott, mert egy gyereklány bejött a műhelybe, hanem mert Adélia varázsolt már akkor is. És ez az, amit egy lánynak tilos, tilos, tilos.

– Láttalak tegnap. – Gavron hangja rekedt volt. Csak most döbbent rá, hogy nem szólalt meg tegnap este óta. Adélia eddig a kezeit lehelgette a melegben, de most leeresztette őket, és várakozón, csöppnyi értetlenséggel nézett a fiúra.

– Mire gondolsz?

– Láttalak varázsolni. Valami bűbájt vagy igét mondhattál a szövéshez.

Gavron úgy érezte, szorítja, szinte szétrobbantja mellkasát a tehetetlenség. A felismerés, hogy elárulták. Üvölteni vágyott tőle, izmai megfeszültek, megragadott egy kanalas vésőt, és olyan erővel szorította, hogy kézfeje belefehéredett.

– Én nem…

– Ne hazudj nekem! – Belefojtotta a szót a lányba, közelebb lépett, amitől Adélia hátrált, mint egy riadt kismadár, de Gavron nem ért hozzá a lányhoz, helyette a saját tenyerét emelte, és abba vágta bele a vésőt, olyan erővel, hogy elfutott a csontokig, és egész testét megbénító kín járt a nyomában. Adélia ajka sikításra nyílt, de végül hangtalanul, eltátva dermedt meg. A sebből előbuggyant a vér, Gavron egy pillanatig megbabonázva bámulta, levegő után kellett kapnia, annyira lüktetett.

– Gyógyítsd be, amíg nem késő – lehelte a lány, de Gavron csak megrázta a fejét, és elé tartotta a tenyerét, néma parancs gyanánt.

Adélia közelebb lépett. Most már forró, nyirkos és puha volt a keze. Oly kicsi, hogy alig tudta a fiú széles tenyerét a sajátjába temetni, de Gavron hamarosan megérezte az energiák áramlását maguk körül, s a fájdalom elenyészett a testében. Aztán az ige véget ért, és Adélia még mindig tartotta a kezét, felnézett rá, a szemében ott ült a szomorúság. Gavron kitépte magát a lány ujjai közül.

– Ez valami betegség? – Igyekezett távol maradni Adéliától. Ő a fejét rázta. Halkan szólalt meg:

– Nem a szellemek fosztják meg a nőket a varázserőtől, hanem a férfiak. – Gavron hitetlenkedve felnevetett, Adélia csak beszélt tovább: – Ezért nem látsz a faluban gyereklányokat, ezért kell abban a korban, amikor a fiúkban is ébredni kezd a mágia, beköltözniük a leányiskolába. Hogy sose tudódjon ki, mire képesek. Ők maguk is elhiszik, amit a férfiak mondanak, mert idejük sincs kiismerni a képességeiket azelőtt, hogy a tanárok kiirtanák belőlük. Nézz meg engem: nem tanultam ott. És anya sem.

– Anyád is… – Gavron inkább nem fejezte be a kérdést. A fejét rázta. Ez nem volt normális, nem lehetett az. Minden, amitől Adélia eddig különleges és vonzó volt, most hazugnak és taszítónak látszott.

A lány várt néhány pillanatot, aztán lassan bólintott. A csend megült a műhelyben, nehézzé és fűrészpor-szárazságúvá tette a levegőt. Gavron nem tudta, mit tegyen. Csak most döbbent rá, hogy tenyerén a seb helyét simogatja. Borzongva rejtette a háta mögé a kezét, mint a kisgyerek, akit csínytevésen kaptak.

– Menj el. Nem akarlak látni többet!

Adélia újra csak némán bólintott. Megigazította haján a félrecsúszott kendőt, és kilépett az udvarra. Gavron nem akart utánanézni.

 *

 Érett gyümölcs édes illatától volt nehéz a lég. A nap sugarai aranyszálakkal szőtték tele a fa sötétbarna, rücsköktől ráncos törzsét. Adélia érezte a tenyere alatt a fa lüktetését. A világot úgy töltötte meg a mágia, mint a levegő: láthatatlan elemként vett körül mindent, megbújt az élő és az élettelen tárgyakban is. A lány évről évre jobban tudta érzékelni, s minél több bűbájjal bővítette tudását, annál fogékonyabb lett rá.

Gavron félszegen álldogált mellette. Ő is a fát fürkészte, de homlokán a bizonytalanság ráncai redőztek. Öt hónap szaladt tova azóta, hogy a fiú leleplezte, és ugyan Adélia akkor búcsút mondott magában ennek a szerelemnek, Gavron három hét után újra ott kopogtatott az ablaka alatt.

Bárgon, aki csupán egy rosszindulatú mosollyal vette tudomásul, hogy nevelt leánya mellől elmaradt az udvarló, mogorván bólintott rá Gavron visszatérésére. Adélia szíve pedig meglódult, amikor meglátta az ablakban a fiút, és sem kedve, sem oka nem volt arra, hogy kéresse magát: éppen olyan szívesen fogadta, mint annak előtte.

Mégis minden más lett közöttük. Gavron viselkedése óvatosságot és tiszteletet sugallt, amely bántotta Adéliát, de jól is esett. Első alkalom volt ez az életében, hogy valaki elismerte a képességét – nem számítva persze anyát, aki tudta minden titkát. A faluban féleszűnek tartották, s kimondtak olyasmit is a füle hallatára, amit másokról legfeljebb csak a háta mögött mertek volna, mert úgy hitték, nem képes felfogni a szavaikat. Legfeljebb a vásznakról szóltak elismeréssel, amelyeket szőtt, de azt már senki sem fedezte fel, mennyi mágia teszi könnyűvé az anyagokat, védi meg a színüket.

Gavron elismerő pillantása azonban félelemmel párosult. Minden beszélgetésük alatt láthatóan mérlegelte a szavait, mintha tanár vagy nagyhatalmú, a falu vezetői között helyet foglaló mágus előtt kellene megszólalnia. Az érintésében pedig óvatosság bújt meg, mint aki veszélyes állatot simít végig, amely vonzza, de kiszámíthatatlansága miatt riasztja is egyben. A valaha oly szeretett könnyedségnek, amely gyerekkoruk óta jellemezte a kapcsolatukat, örökre befellegzett.

Adélia érezte, hogy meg vannak számlálva a közösen eltöltött napjaik. Olyasféle bizonyosság volt ez, mint a mágia lüktetése maga körül: megfoghatatlan, mégis eltéveszthetetlen. Öt hosszú hónapot kapott még ebből a szerelemből, s tudta, véget kell neki vetnie, mert már egyiküknek sem okoz valódi örömet. Gavron talán találhatott még olyan lányt Adélia helyett, akiben szikrája sem bújt meg a varázserőnek, és aki aztán biztosíthatta a fiú boldogságát.

Adéliának pedig mennie kellett.

Valójában erre készült egész életében. Hogy elinduljon Mazaretből, és olyan helyet keressen, ahol nem kell szégyenkeznie azért, mert képes varázsolni, és ahol nem lopva, titokban kell elmondania az igéket. Valaha talán abban reménykedett, hogy nem kell egyedül elindulnia. De anya már túl öreg volt az úthoz, Gavron pedig túlságosan is mazareti.

Egyedül maradt.

– Mi bánt? – Gavron homlokát aggodalom barázdálta, ahogy figyelte az arcát. Adélia kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon, de olyan hamissá sikerült, hogy inkább tűnt grimasznak. Gavron keze bizonytalanul mozdult, megingott a levegőben, és éppen csak hozzáért a hajához, azt simította végig, nem az arcát, ahogy régen tette volna.

Adélia mély lélegzetet vett. Szeretett volna még néhány hetet. Vagy legalább napokat. De már nem volt mire várni.

– Gavron, elmegyek.

Feszengett közöttük a csend. A fiú arcára árnyék borult, és Adélia elkapta róla a pillantását, mert nem akart olvasni a vonásaiban.

– Miért? Most már végeznek az iskolában a veled egykorú lányok, nem leszel többet egyedül.

Keserű nevetés kaparta Adélia torkát.

– Mit tudnék velük kezdeni? – Tudta, dölyfös a hangja, de nem tehetett ellene. – Te is tudod, hogy ostobának tartanak. És még ha szóba is állnának velem, akkor sem érthetnénk meg egymást. Ők már sohasem lehetnek a társaim.

– De van, aki lehet. – Gavron nagyot nyelt, és megfogta a kezét. Langyos és izzadt volt a tenyere, amellyel körbefogta Adélia ujjait. – Télre végére érek a legényéveknek. Ha elkészítem a mesterremeket, akár saját műhelyt is nyithatok, ha nem itt, hát a környéken. Én… szerettem volna kicsit még várni ezzel, de ha úgy érzed, most jött el az ideje…

– Ne, Gavron, ne mondd ki. – Szabad kezét a fiú szájára simította. Forrónak és száraznak tűnt a bőre az ujjai alatt. – Ne mondj ki olyat, amiben nem hiszel igazán. Majd találsz mást, aki hozzád való. Én pedig elmegyek.

Gavronból vádlón robbant ki a kérdés:

– Mégis hová? Sehol sem tűrik meg a boszorkányokat!

Mint mikor vérvörös tinta csöppen a papírra, s az mohón issza magába, úgy terjedt szét sietősen a zavar pirosa Gavron arcán. A szavak túl őszinték, túl keserűek voltak. Adélia szíve szerint nem is felelt volna rájuk. Talán nem is létezett jó felelet.

– Nagyobb a világ, mint ameddig ellátunk innen – intett valahová a távolba. – Mazaretben és a környékén nem tűrik a bűbájos asszonyokat, de kell lennie olyan helynek, ahol igen. Ott majd befogadnak engem is.

Gavron összeszorította a száját, s a dombok túloldala felé futó utat figyelte, mintha onnan várna segítséget. Végül a másnapi munkára hivatkozva hagyta faképnél Adéliát, és a lány szíve összeszorult, amíg hazafelé sétált. Kövér felhők gyülekeztek az égen, árnyékuk a földekre nehezedett, búcsútól lett sűrű a levegő, és a pár óra múlva kitörő vihar sem hozott valódi megkönnyebbülést.

Minden olyan csendesen történt. Közelgett az ősz, lassan köszönt el a nyár, és lassan halt el Gavronban a szerelem. Nem mondta ki egyikük sem, hogy ne találkozzanak többet, de Gavron kezdett elmaradozni a háztól. Éppen csak ritkábban jött, s hamarabb indult haza, mintha a rövidülő nappalok űznék. Míg valaha semmi sem tarthatta vissza Adélia ablakától, most elég volt egy komolyabb feladat az ácsműhelyben, hogy úgy érezze, nem érdemes este nekivágnia az útnak. Míg korábban nem tudott elképzelni olyan napot, amelyről ne akart volna részletesen beszámolni a lánynak, most hallgatag lett. Máshol járt az esze.

Adélia továbbra is szép volt, de távolinak és megfoghatatlannak tetszett. A vágy, amely valaha a közelébe hajtotta, elillant, s Gavron még azt sem tudta pontosan, mikor történt mindez. Csak abban lehetett biztos, hogy a meghittség örökre elveszett.

Az utolsó estén szótlanul ültek egymás mellett. Nem akadt már semmi, amit elmondhattak volna egymásnak. Adélia nem árulta el, hogy aznap fog indulni, Gavront mégsem vitte haza a lába azután sem, hogy elköszönt. A közelben kezdődő erdő fái közé húzódott, mélyen magába szívta a gyorsan hűlő levegőt, és bámulta, ahogy a közelgő éjszaka sötétje magába nyeli a házat. Odabent sorra gyúltak ki a lámpások, az ablakok pislogtak, mint ébredező szemek, csak Adélia szobájában maradt feketeség, hiába mélyült az éjszaka.

Aztán felbukkant az első fák alatt egy sötét árny.

Adélia éjszín ruhákba burkolózott, vállára nehéz batyut vetett. Nem lepődött meg, amikor Gavron elkapta a karját, és odahúzta magához. Talán csakugyan olvasott még a fiú gondolataiban is. Tűzforró volt az ajka, s Gavron belefeledkezett az utolsó csók ízébe. A lányból végleg eltűnt az ártatlanság, immáron titkoktól volt fűszeres, és Gavron nem szívesen gondolt arra, hogy még így is jó. Még így is édes. Magához szorította, még egyszer, hogy könnyebb legyen a szíve, amikor hátat fordít neki.

Nem várta meg, hogy a lány elinduljon, s nem kívánt azon töprengeni, hogy mit fog találni. Hosszúra nyújtott léptekkel sietett vissza a faluba, s amikor az ősszel karöltve megérkeztek a leányiskola végzős hallgatói, engedte, hogy elcsalja tekintetét könnyed léptük, ringó csípőjük. Egy biztonságos szerelem ígérete.

 

 

***

Róbert Katalin 1986-ban született Budapesten. Iskolás kora óta ír, prózáival többször is részt vett Sárváron a Diákírók, Diákköltők Országos Középiskolai Pályázatán, ahol 2002-ben bronzminősítést ért el. 2009-ben az Aranyvackor meseíró pályázaton több száz nevező közül a legjobb harminc közé került, 2013-ban részt vett az Aranymosás irodalmi pályázaton, amelyben a nyertesek közé került.

2014 nyarán megjelent Nalávia titka című meseregénye, 2014 őszére várható a Könyvmolyképző Kiadónál a pályázatban részt vett Szívből,színből, igazán című regény megjelenése.

 Írói blog: http://robertkatalin.blog.hu/