Róbert Katalin: Szívből, színből, igazán – 2.

1. részlet

Patrikkal iskolatársak, de nem osztálytársak voltunk. Én tagozat nélküli osztályba jártam, az átlagos emberek helyére. Ő nyelvtagozatos volt. Tolmácsképzős – ahogy akkor csúfoltuk őket. Haladó angol, kezdő német, két év után kezdő francia. Minimum három nyelvvizsgával a zsebükben végeztek. Dugig volt az osztálya elkényeztetett diplomata-gyerekekkel, akik a fél életüket külföldön töltötték, ezért is beszéltek annyira jól angolul már hatodikos korukban. Patrik is minden nyáron Angliában volt nyelvtanfolyamon, amíg a szülei kettesben romantikáztak valahol. Az ő apja jogász volt, a nagyapja bíró. Hideg, kimért, felsőbbrendű emberek, akik mindig is úgy gondolták, hogy mások fölött állnak. Azt hiszem, Patrik is ilyennek akarja mutatni magát. Magabiztosnak és határozottnak. Valahol, legbelül gyűlöli azt, aki tudja, hogy van gyengébb oldala is.

Első évben pontosan olyannak láttam, amilyennek látszani akart. Erősnek, tökéletesnek és beképzeltnek. Nem mintha annyira érdekelt volna, hogy állandóan őt figyeljem; csak a tornaórákon találkoztunk. Kevés volt náluk a fiú, úgyhogy összevontak minket. Patrik nem focizott valami jól, de olyan parancsoló volt a stílusa, annyi önbizalom áradt belőle, hogy mindig csapatkapitány lett. És egyáltalán nem választott be mindig a csapatába. Nyilvánvaló, hogy Patrik első évben keresztülnézett rajtam. Lelkesen pislogó lányok vették körül, no és persze minden fiúosztálytársa, ő pedig kiskirályt játszott közöttük. Igaz, vonzott, de sohasem közeledtem volna hozzá, ha nem változik meg minden körülötte.

Mindenki hallotta, hogy mi történt a nyáron. Benne volt a hírekben: magyar baleset külföldön, ez mindig nagyot szól. Ráadásul ez egy kis, családias város – nem véletlenül költöznek ide annyian ki Pestről –, ahol mindenki ismer mindenkit. Néha még én is találkoztam Patrik anyukájával, hiszen öt utcányira laktak tőlünk, és időnként gyalog is járt, nem csak autón. Egész nyáron ezen gondolkoztam. Patrik helyébe képzeltem magam, aztán hányingerem támadt a lelkiismeret-furdalástól. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet. Még a nagyszüleim is éltek, sohasem veszítettem el senkit, aki közel állt hozzám. És soha nem volt balesetem. Megijesztett és kíváncsivá tett a gondolat.

Patrik egészen más volt, amikor ősszel visszajött. Hirtelen értelmet nyert a kifejezés, hogy „megtört benne valami”. Szeretett volna továbbra is erősnek látszani, de sápadt volt, és a szája mindig rosszkedvű fintorba húzódott. Láttam, hogy délutánonként, amikor mindenki kapkodva dobálja be a szekrénybe azokat a könyveket, amiket nem visz haza, és veszi elő a torna- vagy a rajzcuccát, hogy induljon, Patrik nem sietett. Láttam, hogy ott maradt az iskolában, de nem focizott a többiekkel és nem ment semmilyen különórára. Néha még a tanórákról is lógott, de persze mindenki elnézte neki. A különleges bánásmódot nem irigyeltem tőle. De a fájdalma valahogy vonzott.

Napokig fogalmazgattam, hogy mit mondok majd neki. Készültem a dologra, mint valami megmérettetésre. Megterveztem és felmondtam magamban, mint feleltetés előtt a tananyag legfontosabb pontjait. Aztán, amikor megláttam az aula sarkában, a legeldugottabb szekrények mellett, hihetetlenül sápadt arccal, minden ötlet kiment a fejemből. Elveszettnek tűnt. Nem sírt – soha életemben nem láttam Patrikot sírni, pedig láttam már tényleg  kiborulni –, de valahogy megijesztett a belőle áradó szomorúság.

Olyan dolgokat mondott akkor el, amiket talán senki más nem tudott. Arról, hogy az apja nem szól hozzá a baleset óta. Arról, hogy hallotta, amikor azt mondta a nagyapjának, bárcsak ő ült volna hátul. Arról, hogy bűnösnek érzi magát, mert elöl akart ülni. Megdöbbentett az őszintesége. Aznap délután eldöntöttem, hogy a barátja akarok lenni, de biztos voltam benne, hogy később szégyellni fogja azt, hogy ennyi titkot árult el. Másnap, amikor odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, hogy van, hidegen, lenézően mért végig. Mint aki el sem tudja képzelni, mit keresek a közelében.

Akkor még semmit sem értettem. Egy olyan játékot kezdett játszani velem, aminek akkor még egyáltalán nem ismertem a szabályait. Patrik pontos megfigyelő, és képes arra, hogy akár egyetlen mondatával megalázzon vagy megsértsen. Ahogy arra is, hogy a megfelelő pillanatban, amikor az ember igazán elveszettnek érzi magát, ott teremjen, és mellette álljon. Öt éven keresztül minden áldott nap találkoztunk az iskolában, és volt köztünk minden, amit csak el lehet képzelni: hideg távolságtartás, sértések, verekedés, mély beszélgetések, lopott pillantások, futó érintések. Csók.

Sohasem tudhattam, hogy mit hoz a következő nap. És idővel ez elkezdett tetszeni. Akkor már nem féltem megbántani őt, nem rettegtem attól, hogy megsértődik, és örökre összeveszünk. Rájöttem, hogy értékeli, ha én is kemény vagyok vele. Elhittem, hogy hiányzom neki, amikor nem beszélünk. Észrevettem, hogy állandóan figyel, akkor is, amikor látszólag tudomást sem vesz rólam. Idővel felfogtam, hogy Patrik csak így tud barátkozni, neki másképp nem megy. És belementem.

*

 Az óra kattogása visszhangzott Patrik fejében, monoton zajjal törte meg a szoba halott csendjét. A fiú a küszöbön állt, és nem tudta rávenni magát, hogy belépjen a helyiségbe. A bútorok ürességig egyszerűsített vonalai, a szürke és fekete huzatú fotelek, a kopár dohányzóasztal elhagyatottsága éppen annyira undorította, mint az egyetlen, fényképekkel telezsúfolt polc feltűnő színessége. A nappali. Ebben a házban most már öt éve nem voltak olyan nappalok, amiket a család együtt akart volna tölteni. Patrik csak akkor tette be ide a lábát, ha nagyon jó oka volt rá. Általában akkor hagyta el a saját szobája, a fürdőszobája és a konyha hármasát, ha valami szokatlan történt.

Az apja itthon volt. Csak most döbbent rá, amikor mégis túlmerészkedett a küszöbön, és meglátta a nyitott könyvet. Az oltárszerű, képekkel telerakott polc melletti fotelben hevert, mintha csak egy pillanatra tették volna le. Ezek szerint az apja itthon van, és olvas, vagy dolgozik valamin – csak éppen nem köszönt neki, amikor megérkezett, és nem vacsorázott együtt vele. Patrik már évek óta leszokott arról, hogy keresse az apját a házban, ha hazaért,  ahogy a társaságáról is leszokott valamikor régen, évekkel ezelőtt. És egyértelmű volt, hogy az apját sem nem érdekelte, hogy ő otthon van-e.

A férfi belépett a szobába. A léptei halkan surrantak a szőnyegen, és Patrik összerezzent, amikor meghallotta őket, mintha valami rosszat tett volna, mintha tiltott dolgon kaphatnák. Az apja beledermedt a mozdulatba, amikor meglátta. Kelletlen meglepetés ült ki az arcára: mint aki egy idegennel találkozott olyan helyen, ahol valójában idegeneknek nincs semmi keresnivalója, s most küzd benne a jólneveltség és a jogos harag.

– Igen…? – A férfi türelmetlenül mérte végig tetőtől-talpig. Patrik nyelt egyet, és kereste a szavakat.

– Éppen csak benéztem – mentegetőzött, és közben gyűlölte magát, amiért felvállalja a szerepet, amit az apja ráoszt: megtűrt idegenként viselkedik a saját otthonában, csak, mert úgy tekintenek rá. – Gondoltam…

Nem fejezte be a mondatot. Semmit sem gondolt. Most fogta fel, mennyire nem volt felkészülve arra, hogy belebotlik az apjába. Talán önkínzásból lépett be a nappaliba, talán azért, hogy legalább egyszer egy évben megnézze a fényképeket. De az biztos, hogy nem azért jött, hogy találkozzon és beszéljen az apjával. Nem is volt miről beszélniük. Mindaz, amit érzett vagy gondolt, ami fontossá vált az életében, már elérhetetlen távolságba került a férfitől. Már nem lehetett sem megfogalmazni, sem elárulni neki. Éppen olyan idegennek tűnt számára az apja, mint amilyen idegennek az őt tekintette.

A férfi hallgatott. Nem nézett rá, de az, ahogy a könyvespolcokat fixírozta, nem zavart rejtett, inkább annak az embernek a tétlen szórakozottsága volt, aki szeretné elütni az időt valahogy, amíg újra egyedül maradhat, semmiképpen sem kezdeményez tehát beszélgetést, vagy kezd bármi olyanba, amivel azt sugallja, hogy érdekli a másik. De megtűri, mert nem szokása senkit sem kidobni. Aztán, abban a pillanatban, amikor Patrik vett egy mély lélegzetet, és az ajtó felé lépett, hogy megszabaduljon a helyzettől és a nyomasztó némaságtól, az apja utána szólt:

– Gondolom, az angol egyetemek most már elbírálják a jelentkezéseket…

Patrik lassan fordult vissza. Az egyszerű mondat mentes volt minden lágyságtól, minden érdeklődéstől. Tényszerű kijelentésnek tűnt, és Patrik szinte hallotta magában a folytatást, hogy jó lenne, ha végre elárulná, hova megy ősszel, és minél előbb elutazna oda.

– Majd szólok, ha lesz valami – vágta rá, és ezúttal hálás volt, hogy az apja biztosan nem teszi be a lábát a szobájába, és nem nézi meg az asztalán a leveleket. Kapott válaszokat, és volt miből választania. De egyedül akart dönteni. Annál több kényszert, hogy külföldre kell mennie, nem tudott volna elviselni.

Januárban beszéltek utoljára hosszabban. Az sem volt valódi beszélgetés, csupán az apja bejelentette az akaratát – mint mindig. Más években azt közölte így vele, hogy mikor és hova fog utazni a nyáron. Még azután sem kérdezte meg, hogy őt mi érdekelné, hogy felsőfokú nyelvvizsgát tett angolból. Akkor is az apja döntött, és Patriknak volt egy olyan érzése, hogy azért választotta Berlint, mert az volt a prospektus első oldalán a német nyelvű tanfolyamoknál. Azonban ez a bejelentés sokkal komolyabb lett annál, hogy hol töltsön el egy hónapot. Az apja ezúttal években számolt.

Patrik később, amikor Alexnek elmondta az egészet, kicsit megszépítette a beszélgetést. Arról mesélt, hogy az apja szerint milyen hasznosak lehetnek a külföldön töltött évek kapcsolatok, munkatapasztalat, nyelvtudás szempontjából. Patrik úgy tett, mintha az apja rávilágított volna arra, hogy mennyire sokat ér egy oxfordi diploma. Valójában persze nem ez történt – és valószínűleg ezt Alex éppen olyan jól tudta, mintha ott állt volna ő is a dolgozószobában, ahová a férfi hivatta Patrikot. Igazából aznap az apja csak felajánlotta a támogatását, ha külföldön akarna tanulni. És a hallgatása árulta csak el, hogy egyetlen fillért sem költene rá, ha itthon maradna.

Így hát Patrik megfontolta a kimondott és kimondatlan szavakat, és döntött. És később nem akart azon gondolkozni, hogy dönthetett volna-e másképp. Egyszerűen nem merte vállalni azt az életet, amelyből hiányzott az apja pénze. De most mégis ki szerette volna élvezni ezt a kis hatalmat: nem árulta el, hogy melyik egyetemekre vették fel, és egyedül akarta eldönteni, hogy hova megy.

– Majd szólok, hogy hova kell repülőjegyet venni – mondta kihívóan. Ennél világosabban nem merte kimondani azt, hogy „semmi közöd hozzá”. Az apja biccentett, s úgy tűnt, fel se fogja a kimondatlan üzenetet. Patrik kihúzta magát, és ráérősen sétált ki a nappaliból. Nem akarta, hogy menekülésnek tűnjön, amit tesz.

Nem köszönt el akkor sem, amikor valamivel később elment. Kilépett a házból, és mélyet lélegzett a kert langyos levegőjéből: jólesett otthagyni a néma, kihalt szobákat. Odakint szétpukkadt a csend fojtogató buborékja, és a szomszéd utcában ugató kutya, vagy a főúton dudáló autók hangja kellemes zsibongással töltötte el Patrikot. Az utca hangjait hallgatta egész úton, amíg a városba és a kocsmához utazott. Aztán, amikor belépett a helyiségbe, kiélvezte, hogy a beszélgetések, a zenegép, az egymásnak ütköző biliárdgolyók, a megcsörrenő poharak zajaiból kerekedő hangzavar szinte körbeöleli. Egy pillanatra mélyen magába szívta a füst és alkohol szagától nehéz levegőt, aztán odasietett a barátaihoz.

– Patrik! – Lelkes mosolyok, határozott kézszorítások, az arcára simuló ajkak fogadták. Némi vita támadt, hogy hova üljön, és Patrik hagyta, hogy egyezkedjenek, helyet cseréljenek, poharakat pakoljanak, aztán levetette magát egy lány mellé, ügyet sem vetve rá, hogy ő nem szállt érte a vitába. Patrik kicsit azt remélte, hogy azért hallgatott, mert a többiekkel ellentétben őt egyáltalán nem érdekli. De elég volt ránézni, hogy tudja, tévedett.

A lány az alattuk lévő évfolyamra járt, és valószínűleg nem is mert igényt formálni a társaságára. De képes volt egyszerre hálás, zavart és vágyódó pillantással végigmérni Patrikot, amikor a fiú mellé ült a padra, annyira közel, hogy a combjuk egymáshoz érjen. Könnyű győzelem volt, de Patrik addigra már felmérte, hogy mindenki az lett volna, aki ma este eljött: minden lány el lett volna ragadtatva attól, ha éppen őt nézi ki magának. És akkor már izgalmasabb volt keresni egy olyat, akivel eddig nem nagyon találkozott.

Nem mintha Patrik igazán kíváncsi lett volna rá. De, mivel saját magáról végképp nem akart neki – vagy bárkinek az asztal körül – mesélni, hajlandó volt feltenni azt a néhány kérdést, amitől a másik úgy érezhette, hogy érdeklődik iránta, és amitől kellemes, zsongásszerű beszéddel telhetett el az érkezés és az első csókok, érintések közötti idő.

– Alex nem jön ma? – hajolt át az asztal fölött az egyik osztálytársnője. Patrik lustán mérte végig a lányt. Kiöltözött és alaposan kisminkelte magát: úgy tűnt, tervei voltak Alexszel.

– Elutazott a szüleivel Ausztriába – válaszolta unottan, és figyelte, ahogy a lány szeméből kihuny az izgatott csillogás. – Jövő héten itthon lesz.

– Akkor majd jövő héten… – sóhajtott a másik. Patrik egy pillanatra lehunyta a szemét, és aztán tudatosan zárta ki a gondolatai közül Alexet, hogy visszaforduljon a mellette ülő lányhoz, és rá figyeljen. Végigsimította az arcát, és élvezettel figyelte, ahogy a keze útja zavart pírt fest a lány bőrére. Hátradőlt, és eldöntötte, hogy ez egy jó este lesz.

 *

 Gyűlölöm az ünnepeket. Karácsony, születésnap, hosszú hétvégék… Még a nemzeti ünnepeket is. Azt hiszem, én voltam az egyetlen diák, aki sohasem örült a tanítási szünetnek. Gyűlölök otthon lenni. Még akkor is, ha apa nincs ott – mert többnyire nincs. Vagy dolgozik, vagy bent alszik a pesti lakásában, hogy többet tudjon dolgozni, vagy mit tudom én, merre jár. Nem szokott arra időt fordítani, hogy tudassa velem.

De egyedül éppen annyira rossz otthon lenni, mint apával kettesben. A csend ugyanakkora. Ha mégis hazajön, apa úgy mozog a házban, mintha kísértet lenne, mintha csak véletlenül tévedt volna ide, maga sem tudná, hogy mikor és hogyan, és a lehető leggyorsabban el akarna tűnni. Nem tudom, miért nem költöztünk el a baleset után. Apa még a nyár végén eladta a horvát nyaralót és eladományozta anyu ruháit. Eltűntek a festmények, amik a nappaliban lógtak a falon – csak anyu értett hozzá, hogy melyik mennyit ér, azt gondoltam bagóért odaadta valakinek –, és anyu ékszerei is.

Semmiről sem kérdezett meg, hogy esetleg nem szeretném-e, ha megtartanánk. Persze apa soha nem kérdezett, már azelőtt sem, csak bejelentett, vagy esetleg engedélyezett valamit. Úgyhogy most sem osztotta meg velem a döntéseit, hanem csak megtudtam. Akkoriban szokásom volt kutakodni apa dolgozószobájában, és így találtam meg az adásvételi szerződéseket, meg egy rakás ehhez kapcsolódó papírt. Az értékbecslő anyagait, levelezések hitelesített fordítását, tulajdonjogi dokumentumokat.

Apa a házunkat is felbecsültette, de aztán mégis maradtunk. Vagyis inkább én maradtam, ő meg alig jött haza, és akkor is minden módon jelezte, hogy mennyire nem érzi itt otthon magát. Én sem éreztem. A ház mindig is kicsit nagy volt három embernek. Ennek a másfélnek, ahányan maradtunk a családban, már rettenetesen nagy. Alex egyszer eljött hozzánk. Némán körülnézett, bejárta a szobákat, kipróbálta az ágyamon a matrac rugózását. Azt hittem, faggatni fog, hogy miért nem jövünk ide, ahelyett, hogy náluk lennénk minden délután, ahol ott van a húga, a bátyja, néha a szülei is.

De Alex nem kérdezett. Pontosan értette, hogy miért gyűlölök otthon lenni. Nem mondott semmit a házra, de tudtam, hogy látja, mennyire üres és halott. Csak felállt, megfogta a kezemet, és maga után húzott. Mint mindig, akkor is fellélegeztem, amikor kiléptünk a házból és a kertből. Átmentünk hozzájuk, fel a szobájába, Alex iszonyú hangosra állította magnót, bekapcsolta valami thrash metál együttes zenéjét, és akkor tényleg erre volt szükségem: valamire, ami kiszorítja a fejemből a ház csendjét.

Szeretek Alexéknél lenni. Tetszik, hogy tele van a házuk élettel: szeretem a bejárat mellett a fogasra akasztott kabátok, esernyők össze-visszaságát, a rendetlenséget a nappaliban, az asztalra könnyedén ledobott újságokat vagy a félig teli kávésbögrét, amit Lilla rendszeres otthagy, ahol éppen ivott belőle. Szeretem a konyhában a mosogatógép tetejére letett üres tányérokat – még azt is, amikor Alex anyja veszekszik, hogy miért nem tudjuk a gépbe tenni a koszos edényt.

Alex apja rendszeresen megpróbált hatni rám, és hazaküldeni. Tudom, hogy valaha beszélt apával, tudom, hogy hallotta, miket mond rám – mégsem volt hajlandó elhinni, hogy apa nem akar látni, nem vár otthon, nem tart a fiának. Nincs szüksége gyerekre, soha nem is volt… Alex apja nem szeret szembesülni azzal, hogy valami nem úgy van, ahogy ő elképzelte. Kényelmetlen neki elfogadni mindent, ami szokatlan vagy ritka. Ha egy apa nem szereti a saját fiát. Ha egy gyerek nem akar otthon, pláne az apjával lenni. Ha egy fiú nem az ő gyönyörű kislányának udvarol, hanem a fiába szerelmes.

Alex apja nem vesz tudomást arról, amit kellemetlen lenne elfogadni. És azt hiszi, hogy az, amiről nem vesz tudomást, nem is létezik.

*

 Attól fogva, hogy átlépték Hegyeshalomnál a határt, Alex nem fért a bőrébe. Folyamatosan a mobilját ellenőrizte, az óráját bámulta, vagy az autó kijelzőjén a kilométerórára pislogott. Lilla ajkain kaján mosoly játszott, ahogy figyelte, Ákos fel sem pillantott – a fülhallgatóján át kiszűrődött a basszus mély dübörgése, egyébként meg unottan bámulta a tovasuhanó tájat –, az anyja biztatóan mosolygott néha hátra, az apja pedig nem akart gyorsabban menni, Alex hiába reménykedett.

A szüleinek nagyon fontos volt, hogy minden évben együtt töltsenek egy hetet: a közös út úgy jelképezte az összetartozást, mintha helyettesíteni tudta volna az őszinte vagy a mély beszélgetéseket. Egyelőre Ákos beleegyezően bólintott minden tavasszal, amikor tervezgetni kezdték a családi nyaralást, Alex tehát egyáltalán nem húzhatta volna ki magát az utazás alól. Nem is volt határozott kifogása ellene, leszámítva azt, hogy ennek köszönhetően napokig nem találkozott Patrikkal, és a tudat, hogy a fiúnak egész idő alatt otthon kell lennie, még neki is fájt. Még akkor is, ha Patrik egyébként megpróbált úgy tenni, mintha őt a legkevésbé sem zavarná az egyedüllét.

Az első napokon sorra váltották az sms-eket. Alex látta, hogy az apja hogyan vonja fel hitetlenkedve a szemöldökét, amikor lefényképezte a még nyáron is havas osztrák hegyeket, és elküldte az mms-t, de kommentárt nem kapott; a férfi nem kérdezett rá arra sem, hogy kivel folytat a fia sms-csetelést egész este. Alexet nem is érdekelte, hogy tudja-e, Lilla sóvárgó pillantását pedig igyekezett nem észrevenni. Aztán amúgy is megritkultak az üzenetváltások. Alex pontosan tudta, hogy mit jelent Patrik hallgatása, de képtelen volt elfogadni.

Úgyhogy, amikor átléptek a határon, írt a fiúnak még egy üzenetet, aztán csak várt, és leste a telefon üres kijelzőjét. Lilla mobilja lágy hangon kezdett csipogni. Alex lehunyt szemmel fordult az ablak felé, hogy ne lássa a mosolyt, amit a lány ajkaira csalt az üzenet. Fáradtnak érezte magát ehhez, de pontosan tudta, hogy most sincs választási lehetősége. Patrik ismét döntött helyette is, és ő nem tudja kivonni magát a játékból.

– Apu… – Lilla megvárta, amíg találkozik az apjáéval a tekintete a visszapillantó tükörben. – Bemehetek este a városba?

A mérlegelő csend hosszú másodpercekig elnyúlt az autóban, az Ákos fülhallgatójából áradó ütemes hang különös aláfestést adott neki, Alex úgy érezte, a szíve ritmusában ver a basszus, egyre gyorsabban, egyre idegesebben, és kimondatlan, szégyenkeltő, bűnös vágyakat pumpál szét az ereiben. Még mindig flegmán, érdektelenre rendezett vonásokkal bámult ki az ablakon, de visszafojtotta a lélegzetét, amikor az anyjuk megszólalt.

– Ez a nap még a nyaralás része, Lilla. Együtt akartunk vacsorázni útközben. Szerintem a barátnőid tudnak várni még egy napot.

Az autó puhán siklott az országúton, a motor finoman zümmögött, Lilla kivárt, és Alex szinte látta maga előtt az elkeseredett, szomorú pillantást, pedig még mindig nem fordult felé. Lilla sóhajtott. Hosszan, hihetetlenül kiszámítottan, és nem telt bele fél perc, az apjuk megszólalt:

– Mi olyan fontos? Azt hittem, Vera még nincs is itthon…

– Nem vele találkoznék – vallotta be Lilla suttogva. A szülők zavart pillantást váltottak. A basszus üteme mellé enyhén eltorzuló gitárzene csatlakozott: Ákos megérezte az autóban uralkodó feszültséget, úgyhogy kivette a fél füléből a fülhallgatót, nehogy kimaradjon az eseményekből.

– Randevú? – Az apjuk hangjában keveredett a gyanakvás és a büszkeség. Sohasem tudta eldönteni, hogy állandó vizsgáztatással hozza-e zavarba Lilla udvarlóit, vagy boldog legyen, hogy más is látja, mennyire tökéletes a lánya.

– Csak elmennénk moziba, meg dumálnánk kicsit – nyomkodta Lilla a telefont. Csalódottság, enyhe zavar, szomorúság keveredett a hangjában. Alex azon törte a fejét, hogy a szülei tényleg nem érzik, hogy manipulálja őket, vagy csak nem zavartatják magukat. Lilla felnézett. Nem volt egyszerű mindkét szülő tekintetét elkapni a visszapillantó tükörben, de neki sikerült. – Nemet mondanék, csak nem is hittem volna, hogy éppen ő elhív, és kicsit félek, hogy ha most visszautasítom, nem lesz nála több esélyem.

– Nevetséges. Neked mindig van esélyed – mosolygott a tükörbe a férfi.

– De végül is hazamehetünk előbb is… – tette hozzá elgondolkozva a nő.

– Úgyis fáradt vagyok – biccentett a férfi.

– Én meg talán találkoznék Enikővel – szállt be Ákos hirtelen a beszélgetésbe. Az anyja hátrafordult, és rámosolygott.

– Akkor ma rendelünk valamit otthonra, és majd a jövő héten valamelyik este eszünk étteremben.

Ákos visszadugta a fülébe a fülhallgatót, Lilla újra a telefon fölé hajolt, Alex pedig a tenyerébe támasztott állal bámulta a kiégett füvet az út mentén. Zsebre tette a telefonját, és most már nem foglalkozott vele tovább. Az üzenetet így is megkapta. Amikor megálltak egy benzinkútnál, kiszállt az autóból, sétált egyet, amíg Lilla a boltban válogatott, de alig fogott fel valamit a környezetéből. Hallgatta az autópályán tovasuhanó autók zaját, összeszorította az ujjait a telefon körül, hogy ne kezdeményezzen hívást. Legszívesebben beült volna a kocsiba, megfordul és visszamegy. De nem volt értelme menekülni.

Hamar hazaértek, hamarabb, mint Alex szerette volna. A ház megtelt élettel, az anyjuk Ákossal veszekedett, hogy ne hagyja a nappali közepén a bőröndöt, az apjuk vacsorát rendelt az otthon maradók számára, Lilla felszaladt a szobájába, és ruhákat kezdett válogatni. Alex felment, ledobta a szobája közepén sporttáskáját, találomra betett egy CD-t a magnóba, és feltekerte a hangerőt. Ténfergett néhány szám erejéig, aztán mégis kiment a folyosóra, és belépett az emeleti fürdőszoba nyitott ajtaján. Leült a kád szélére, és figyelte Lillát, ahogy a tükör előtt sminkel.

– Sok lesz – mondta halkan, amikor a lány a szemhéjtus után nyúlt. Lilla keze megdermedt a levegőben, a tükörben találkozott a pillantásuk.

– Haragszol rám? – Lilla hangja lágy volt, Alex úgy érezte, nem akarja, hogy mérges legyen. Elfordította a pillantását, és vállat vont. Lilla letette a tust, szemceruzát vett elő, némán, gyorsan dolgozott. Aztán, amikor végzett, hátrébb lépett, és végigmérte magát a tükörben, ellenőrizte a sminket, a könnyű nyári ruhát, az ajkain játszó mosolyt. Alex összerezzent, amikor a lány leült mellé a kád peremére. – Sajnálom.

– Nem sajnálod – legyintett Alex.

Odalent megszólalt a csengő. Alex szinte látta maga előtt, ahogy az ajtó hangtalanul feltárul, és egy pillanattal később meghallotta Patrik hangját. A nyaralásról érdeklődött, és Alex hallgatta az anyja jókedvű válaszait, és összeszorult a torka. Mintha minden rendben lenne. Önkéntelen mozdulattal szorította meg a kád peremét, Lilla óvatosan simogatta végig a kézfejét. Aztán Patrik léptei könnyedén koppantak a lépcsőn, és a fiú megállt a fürdőszoba küszöbén. A szája szögletében gúnyos félmosoly játszott, a pillantása egyetlen, szívdobbantóan hosszú másodperccel tovább időzött Alex arcán, min Lilláén, aztán a lányra mosolygott.

– Jól nézel ki. Kész vagy?

Lilla felállt. – Majdnem. Sietek. – Olyan közel kellett simulnia a fiúhoz, amikor kiment az ajtón, hogy Alex félrekapta a pillantását. Aztán mégis felnézett. Kettesben maradtak, Alex felállt, önkéntelen mozdulattal lépett közelebb, hogy Patrik szemébe nézzen.

Némán, zavaróan hosszan teltek a másodpercek. Patrik tekintete lassan simította végig az arcát, a kezeit, az alakját. Volt benne valami rideg távolságtartás, amitől Alex gyomra összeszorult. Mondani akart valamit, de a fiú pillantása a torkára fagyasztotta a szót, beledermesztette a mozdulatba. Lilla léptei jókedvűen kopogtak a folyosón: magas sarkú cipőt vett fel. Patrik kilépett a fürdőből, rámosolygott a lányra, és franciául kérdezett tőle valamit. Alex nyelt egyet. A francia Patrik és Lilla közös titkos nyelve volt. Ő egyetlen szót sem értett belőle, és mégis minden kiejtett hang incselkedőnek, túl lágynak, flörtölésnek hangzott. Hallgatta, ahogy a lépteik és a beszélgetésük hangja elhalkul, miközben lemennek a lépcsőn, és végtelenül magányosnak érezte magát.