Ria Aims: Nem akarok hugicát!

− Cirkuszba készülsz, Rongyos Réka? – pöccintette meg a fülem Timi éles műkörmével, mikor a suli előtti parkolóban vártam.

Felkacagott, és lenézően végignézett rajtam. Gúnyos nevetése számomra az iskola állandó tartozéka volt. A tenyerem összeszorult a hátizsákom pántján, fejemet elöntötte a forróság és szinte lángokat fújtattam a suli cicababája láttán.

Szempillája és sminkje olyan tökéletes volt, mintha egy rohadt magazinból vágták volna ki. Csillogó oldaltáskája a vállára lendítve, amiben már csak ha a matekkönyvünk benne van, tutira gerincferdülést fog neki okozni. De apuci milliói majd azt is megoldják.

Begurult elénk egy limuzin méretű fekete autó, és kitettem Timi elé a lábam, mikor be akart szállni. Megbotlott, és egy rövid sikollyal bezuhant az autóba. A szám széle felkunkorodott, és a fülcimpám égő lüktetéssel nyugtázta az elégtételt.

− Ki a barátod, Timikém? – szólalt meg egy férfihang a volán mögül, de a hozzá tartozó arcot takarta a sötétített üveg.

− Nem a barátom, csak egy csóró senkiházi – morgott Timi, és elhelyezkedett az ülésen.

− Ne használj ilyen csúnya szavakat – szólalt meg a férfi – mint, hogy csóró.

Azzal Timi becsapta az ajtót, és egy pillanatra még szembenéztem magammal az autó makulátlan fényezésében, mielőtt elhajtottak. Timi túl édes illata még a parkolóban lengett egy darabig.

Péntek van – fújtam ki a levegőt hosszan, és elszámoltam tízig. – Túlleszek a vacsorán, és olvashatok otthon békében.

Lejjebb toltam a farmerszoknyám, és feljebb húztam a lámás zoknimat a térdemig. Anyám kedvéért még a kedvenc, lerongyolódott tornacipőmet is egy kevésbé szakadtra cseréltem.

Vagy fél órát vártam, mire meghallottam a jól ismert recsegő, nyikorgó, pufogó hangokat, és anya lehúzódott elém Opállal, a húszéves kis autóval, aminek már az eredeti színét sem lehetett megállapítani, annyiszor lett megfoltozva.

Behajítottam a hátizsákom hátulra, és beültem az anyósülésre. Anya fekete szoknyában és gyöngyökkel kirakott felsőben ült, és úgy ki volt sminkelve, mintha kettőnk közül ő lenne a 16 éves.

− Izgulsz? – kérdeztem, ahogy elindultunk.

Jobb kezével megtapogatta kipirosodott arcát, míg a balt a kormányon tartotta.

− Csak miattad izgulok, szívem.

Lejjebb csúsztam az ülésben, és kibámultam az ablakon a mellettünk elhaladó szedett-vedett háztetőkre.

− Nem kell. Már nem vagyok 12. Nem fogok elszaladni, ha nem tetszik a fickó.

− Tudom, szívem, de akkor is. Amikor úgy érzed, hogy már túl sok volt, és induljunk haza…

− Tudom, tudom. Csak szóbahozom a titkos jelszavunkat – bólogattam, és láttam a szemem sarkából, ahogy elmosolyodik.

Nem volt már újdonság, az utóbbi fél évben elég sokat mosolygott, de én mégsem tudtam rávenni magam. Csak túl akartam lenni ezen az egészen, és visszatérni az olvasósarkomba.

Az ujjaimmal babráltam az ölemben, mikor anya átnyúlt felém, és hűvös ujjait belefonta izzadt tenyerembe.

− Ugye tudod, hogy András nem akarja pótolni az édesapádat.

Nem bőghettem el magam, még valami szemfestéket is magamra kentem biosz után a lány wc-ben, úgyhogy kihúztam a kezem anyáé alól.

− Tudom – mondtam, és visszanéztem a háztetőkre, amik egyre magasabbakká és cifrábbakká váltak, ahogy haladtunk.

Mégis ki lehet ez az ürge, ha ilyen jó környéken lakik?

− Meséltem már, hogy neki is van egy lánya – pillantott rám anya, aztán bekanyarodott egy meredek kis utcába. Opál felvinnyogott. – Biztosan jó barátok lesztek.

− Persze, mert ha két embert összezársz egy szobába, hirtelen legjobb barátokká válnak – forgattam meg a szemem.

− Csak adj nekik egy esélyt – mondta anya, és begurultunk egy magas kőkerítésen. Leparkoltunk legalább három különböző autó mellett, amiknek csak a kilincse többe kerülhetett, mint Opál egészében.

A hatalmas, kétemeletes ház ajtajában egy öltönyös fazon állt, magas termet, széles váll, sűrű fekete szakáll néhány ősz tinccsel. Édes illat terjengett a levegőben férfi kölnivel keveredve. A fickó csókért hajolt anya felé, mire elkaptam a szemem, de sajnos a cuppanást még hallottam. Grimaszomat fájdalmasan mű mosolyba fojtottam anya kedvéért, és illedelmesen köszöntem, mikor megszólalt a férfi mögül valaki.

− Örülök, hogy végre találkozunk – lépett ki csillogó ruhában a vaníliafelhőben úszó Timi, és felém nyújtotta rózsaszín karmos kezét.

Amint meglátott, a mosolya undorrá vált. Úgy éreztem, a mellkasomat tépi azokkal a hosszú karmaival. Alig kaptam levegőt, a szívem szaporábban kalapált, mint egy kolibrié maraton után.

Anya a Timi apjával jár?!

− Dinnye! – ziháltam. – Dinnye, dinnye, dinnye! – ismételgettem a vészhelyzetre tartogatott titkos jelszavunkat, pedig ez nem vészhelyzet volt. Ez már maga volt a vég. – Dinnye! – kiáltottam és hátraléptem, aztán megfordultam, és kirohantam a kőkapun.

⁕⁕⁕

− Beszélnünk kell – törtem át a Timi köré gyűlt rajongótábort égő fejjel, és megragadtam a karját. Tenyerembe vájtak pulcsiján a flitterek.

− Az lehet, de nem itt a folyosó közepén – rántotta ki a magát a markomból, és elfordult egy épp elhaladó srác felé. – Szia Tomi, matekon találkozunk! – kacsintott rá hosszú pilláival, aztán mikor már nem láthatta, felém fordult, és egy centi távolságról bámult az arcomba. Kék szemei vérben forogtak, száján vörösen csillogott a rúzs. – Nem láthatnak meg veled, rongyoskám. Suli után találkozunk a Kalóz Pizzázóban.

− De hiszen az a város másik felén van! – horkantam fel.

− Épp az a lényeg – dobott felém egy műmosolyt, amitől végigfutott a hideg a hátamon, aztán becsatlakozott nevetve a folyosón vonuló focicsapathoz.

⁕⁕⁕

− Borzasztóan nézel ki – közölte Timi kirívóan elegáns ruhájában, mikor lerogytam vele szemben a ragacsos asztalhoz. – Mindig lenyűgöz, hogy újra és újra alul tudod múlni magad.

Egy perce sem voltam ott, de máris legszívesebben beleállítottam volna a villát azokba a műkörmözött ujjaiba, amikkel az asztalon heverő menü után nyúlt.

− Csak a Petőfi utcáig volt érvényes a bérletem – lihegtem, és hátratűrtem egyenes és göndör között hezitáló tincseimet a fülem mögé, mintha egy csapásra eltűnne az arcomról az a legyalogolt három kilométer.

− Normál emberek ilyenkor vesznek jegyet – vetette oda az étlap mögül.

− Normál emberek nem szarják a pénzt úgy, mint az apád – mosolyogtam, mintha az bókká tenné a sértést, ami pontosan betalált, mert Timi lecsapta az étlapot az asztalra.

− Normál emberek nem olyan rusnya tramplik, mint az anyád! – tenyerelt két kézzel az asztalra.

Engem sértegethetett bárhogyan, készen álltam visszaadni neki. Beszólhatott a kedvenc, már-már foszladozó tornacipőmre és a lámás pólómra, ami lelóg a combomig, de az anyukámat, na őt nem sértegethette senki! Pláne nem egy elkényeztetett, sekélyes műanyagbaba!

Hangos csattanással tenyereltem fel én is az asztalra, készen arra, hogy viszonzásul ráborítsam a teljes szótárkészletemet, mikor mellénk állt egy pincér.

− Mit hozhatok a hölgyeknek? – mosolygott jegyzetfüzettel a kezében.

Az éttermekben álltalában a „te ott” voltam, vagy csak egy csettintés, hogy takarítsam fel, ami kiömlött, ha besegítettem anyának a délutáni műszakban. De Timi láthatóan hozzászokott a hölgyezéshez, mert kihúzta magát feszes ruhájában, és megköszörülte a torkát.

− Egy sonkásat kérnék – mosolygott a pincérre.

− Én egy pohár vizet – mondtam, és megpróbáltam eggyé olvadni a székemmel.

Mindketten felhúzták egyik szemöldöküket.

− Normál emberek nem bunkók egy étteremben – mondta Timi megvető pillantással. – Kettő lesz, köszönjük – jelentette ki, és egy karlendítéssel elküldte a pincért az asztaltól.

− Nem, én nem… – kaptam a pincér után, de a hosszú karmok megragadták a kezem.

− Ha ezt még tovább folytatod ahelyett, hogy kitalálnánk valamit, a végén testvérek leszünk, mint Holly és Molly, aztán fizethetsz a saját pizzádért! − Kék szemei jégként vágtak belém. − Ezt akarod?

Rá se hederítettem, hogy a kedvenc könyvem szereplőit mondta.

Testvér? Az ő testvére?!

Vállaim beleremegtek a borzongásba, ami végigfutott rajtam, és kerülgetni kezdett a hányinger. Kihúztam kezemet a markából, és nagyot nyeltem feszülő torkommal.

− Bármit, csak azt ne! – csóváltam a fejem. − Mit akarsz tenni? – kérdeztem.

− Az egyetlent, amit tehetünk – dőlt hátra a széken, és karba fonta a kezét. – Szét kell választanunk őket. Az ő érdekükben.

⁕⁕⁕

− Köszönöm, hogy adsz nekik még egy esélyt – mondta anya, miközben Opál felbőgött az emelkedőn.

Én csak bámultam ki az ablakon, és az ujjaimat tördeltem. Nem szólaltam meg, képtelen voltam rá. Folyamatosan csak a terv járt az eszemben, a tények, amiket memorizáltam éjszaka ahelyett, hogy olvastam volna a második világháborúról. Még az is békésebb volt, mint amilyennek ez a vacsora ígérkezett.

− Szia Timi, örülök, hogy látlak – mosolyogtam az ajtóban álló csillogó illatfelhő felé, amíg a szüleink nyálat cseréltek. Timi rózsaszínnel hímzett fehér miniruhában állt, szempillái a homlokát verdesték minden pislogásra.

− Szia Réka, milyen… − Végignézett a fekete farmeromon, lámás ingemen, és hátam mögé lógó hosszú pulóveremen. Szája mosolygott, de szemöldöke undorba húzódott össze. Fájdalmasan nyelt egyet. – Csinos vagy ma – fejezte be a mondatot, de mikor elindultunk befelé a gránitfolyosón, a fülembe motyogta. – Miért nem azt a ruhát vetted fel, amit kölcsönadtam neked?

− Miért kötsz bele mindig az öltözködésembe? – súgtam vissza dühösen, de csak lesajnáló grimaszt kaptam válaszul.

− Szóval Zsófi – fordult Timi anyához negédes vigyorral. – Hallom, egy étteremben vagy felszolgáló. Furcsa lehet apa mellett, aki három nyelven beszél és négy diplomás politikus.

Rá se kellett néznem, hogy tudjam, anya mennyire elvörösödött. A levegőben fullasztóvá vált a vaníliaillat, és még én is kimelegedtem, nem, hogy ő. Sajnáltam, de tudtam, hogy az ő érdekében van. Timi életbe léptette a tervünk első fázisát.

Anya hebegett-habogott, mire András kihúzta neki az asztalnál a széket.

− Még milyen szerencse, hogy egy felszolgáló, különben sosem találkoztunk volna – dörmögte a fickó, és egy puszit nyomott anya feje búbjára.

Az álszent – forgattam meg a szemem.

Timi felém sandított. Én következtem. A tenyerem izzadni kezdett, és letettem az evőeszközt, mielőtt kicsúszna belőle. Az üres tányérra bámultam magam előtt. A beáradó mély levegő égette a tüdőmet.

Anyáért teszem. Nem maradhat ezzel a beképzelt, újgazdag palival. Mégiscsak Timi apja! Nem eshetett olyan messze az alma a fájától…

− Tényleg, András, mit is kerestél az étteremben a város másik felén? – A lábam úgy remegett, hogy be kellett hurkolnom a szék lábába. − Úgy tudtam, külön szakácsotok van, nem?

András megvakarta rövidre nyílt szakállát.

− Épp két szakács között voltam. Az előzőt aznap rúgtam ki.

− Mármint az ágyából – toldotta meg Timi, várva anya reakcióját.

A levegőt ketté lehetett volna vágni a hatalmas étkezőben.

− Ó, persze, Csilla! – ragadta meg anyám a férfi kezét az asztalon. – Emlékszem, hogy mesélted. Tulajdonképp hálával tartozom neki.

András nevetve szorította meg anya kezét.

Ahogy egymásra nézve mosolyogtak Timi apjával, borsó méretű gyomrom polkát kezdett járni odabenn.

Felszolgálók tálalták nekünk a vacsorát. Alig bírtam enni belőle, pedig a hús rágás nélkül olvadt el a számban. Se a víz, se a szörp nem nedvesítette elégé a torkomat ahhoz, hogy küszködés nélkül emlegessem fel anyám egy újabb és újabb exét, furcsaságát, kínos pillanatát, hogy az egyikre végre ráharapjon ez a bájgúnár, de ugyanannyira sikertelen voltam, mint Timi, aki ugyanezt tette az apjával. Mintha az a fél év, amióta járnak, elég lett volna rá, hogy minden apró titkukat megtudják egymásról. De ha így volt, hogyan lehetnek még együtt? Hogy szerethet anyám egy ilyen sekélyes embert az apám után?

Timi egyre szorosabban fogta kezében az evőeszközt a szüleink minden egyes összenevetésénél, a tányérjában fekvő szelet húst sokkal inkább már gyilkolta az este végére, minthogy vágta volna, ahogy a tökéletes címlaplányhoz illik.

− Az első fázis totális kudarc volt – súgta oda, miközben anyám elolvadt az apja karjában.

− Nem adhatjuk fel – mondtam, és ökölbe szorult a kezem magam mellett –, nem lehetek örökre a testvéred! – köptem ki undorral a szavakat, és Timi is megborzongott.

− Nincs más hátra. Amint elindultok, elkezdődik a második fázis.

− Remélem ez már elég lesz – motyogtam magam elé.

Timi megigazgatta szilárdra lakkozott haját.

− Hidd el, én sem akarok elérni a hármas fázisig.

⁕⁕⁕

− Kibírtam velük egy estét, most már lehet véleményem? – szegeztem anyának, amint legördültünk az utcából.

− Inkább ők bírtak ki veled egy estét! – hangja olyan magasra kúszott, mint Opálé lejtmenetben. – Mégis mi volt ez a faggatózás egész este?

Szorosabbra húztam a pulóverem, karba tettem a kezem, és lejjebb csúsztam az ülésen, hogy egyik tagom se remegjen a második fázis közben.

− Ha annyira komolyan tervezgettek, jobb, ha mielőbb megtudja, mit vállal.

− Nagyon jól tudja, hogy mit vállal, ahogy én is – lökte át a sebességváltót dühösen.

− Igen, ti ketten nagyon szépen vállaltatok mindent helyettünk is – mondtam, és belülről forró lávaként tört fel belőlem a düh. – De őket nem én vállaltam, hanem te! Engem meg sem kérdeztél róla!

− De hát most mutattam be neked!

− De ezt úgy vetted, hogy bele is egyeztem! – torkomnak nekifeszültek visszatartott könnyeim. − Most sem hallgatod meg a véleményem, miután egy egész estét töltöttem velük! És nem, én nem akarok vállalni semmit, ami a hozzájuk kötődik!

Csend ült a kocsira, mintha Opál nyekergései is elnémultak volna, csak hogy hallatszon ziháló lélegzetem.

− Én, az egyetlen lányod – kezdtem halkan, de minden szavam visszhangzott a foszló kárpiton – nem szeretném, hogy bármi közünk is legyen hozzájuk, mert… − A szavak kaparva kívánkoztak ki a torkomon, de nem mondhattam el, hogy Timi állandóan piszkál a szakadt cuccaim miatt, mert akkor azt is el kellett volna mondom, hogy én meg állandóan visszaadom neki. Tudom, hogy ennek nem örülne. Nem értené meg, hogy csak miatta adom vissza. Hogy őt védem minden nap. Azt az életet, amit három munkahellyel biztosít nekem. – Azért, mert… jobbat érdemelsz nála – fejeztem be a mondatot, és a körmeim alatt piszkáltam a koszt.

Anya egy pillanatra elnézett a másik irányba, aztán visszakényszerítette szemét az útra. Arca vörös volt, mellkasát némán rázta a visszatartott sírás.

− Kérlek, Réka… Ne kényszeríts rá, hogy egy rosszul sikerült este miatt válasszak közöttetek.

− Benned egyáltalán kérdés, hogy kit válassz? – a könnyek égették a szememet, és forrón kicsordultak.

− Persze, hogy nem kérdés, szívem – jobb kezével az enyém után kutatott –, de mielőtt ilyet kérsz, ismerd meg őket egy kicsit jobban! A kedvemért!

Kezemet elhúztam az övétől, és hálás voltam, hogy megrezzent a mobilom, mert legalább elmenekülhettem a válasz elől.

Szipogva szedtem össze magam, és feloldottam a kijelzőt. Nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom látni a mobilomon, de Timitől jött üzenet.

„Apa nem tágít.”

Remegő ujjakkal írtam be:

„Anya sem.”

Azonnal jött a válasz, és elképzeltem, ahogy a hatalmas ágyán a manikűrös kezével pötyögi be a szavakat. Talán ő is dühös.

„Nem maradt másunk, csak a harmadik fázis.”

A könnyek megdermedtek az arcomon az utolsó üzenetére.

„Hugica.”

⁕⁕⁕

Tudtam, hogy összetöröm anya szívét a hazugsággal, de ő az egész életünket roppantotta volna össze, ha tovább folytatja a kapcsolatot azzal a fennhéjázó politikussal, aki, ha egyszer megunja anyát, meglátja, hogy ő is csak egy csóró senkiházi, ahogy rólam állította Timi. És ő csak a csórót javította ki. Szét kellett szednünk őket, mielőtt túl messzire mennek, és Timi testvére leszek, akit nem érdekel más, csak a külsőségek. Meg, mint kiderült, a Holly és Molly, amit már én is rongyosra olvastam. De persze neki dedikált díszkiadása van.

Feküdtem az ágyamban, és hallottam, ahogy anya veszekszik, majd szakít Andrással a telefonban egy olyan hűtlen este miatt, amit a pali sohasem tett meg. Szinte hallottam, ahogy ő is kérdőre vonja anyát, hogy még mindig apámba szerelmes, pedig ez nem volt igaz. De meg kellett mondanom Timinek, mi a gyenge pontja. Véget kellett vetnünk ennek.

Anya pedig hitt nekem. Mindig nekem ad igazat, mindig bevéd mások előtt, mert csak ketten maradtunk egymásnak, mióta apa szó nélkül itt hagyott minket. Most mégis csöndben potyogtak a könnyeim, hogy az irántam való szeretetét kellett használnom ellene.

De érte tettem. Jobb lesz neki így – hajtogattam magamban, mint valami imádságot, és reméltem, hogy egyszer valóban igazam lesz, amikor talál egy tisztességes férfit magának.

Megrezzent a telefonom.

„Utálom, hogy hazudnunk kellett. De úgy tűnik, bevált a terv.”

Timi a szívemből szólt, mintha gondolatai az enyémek lennének. Mintha egy érző, hús-vér ember lenne a sminkrétegek alatt.

Mintha.

„Igen, bevált” – válaszoltam.

„Jól tettük?” – írta, és megremegett a kezem. Már úgysincs visszaút.

„Jól” – válaszoltam, aztán percekig csak a mozdulatlan csetablakot bámultam, míg anya beszéd, sírás, kiabálás és nyöszörgés közti hangjai hallatszódtak be a szobámba.

Utoljára akkor hallottam ilyet, miután hazajöttünk a suliból, és apa holmijai mind egy szálig eltűntek. A szobám sötétje fojtogatva telepedett rám, és egyre nehezebben vettem a levegőt. Nem akartam erre gondolni.

Gépelni kezdtem Timinek.

„Mivel nem leszünk testvérek, továbbra is fizetned kell a pizzámat.”

Azonnal érkezett a válasz.

„Jó lesz neked az a pohár víz is.”

Felnevettem, és tovább leveleztem Timivel, hogy elterelje a gondolataim, míg anya letette a telefont és csak folytatta a sírást.

⁕⁕⁕

Másnap Timi már első óra után letámadott a folyosón. Megragadta a karomat, de körmei nem vájtak a húsomba a bő pólómon át. Tövig le voltak rágva.

− Azt hiszem, ezt elképesztően elcsesztük – motyogta.

Haja egyszerű lófarokba volt kötve, kék szemei kisírva vöröslöttek, alattuk mély árnyékokat próbáltak takarni a sminkrétegek. Annyit aludhatott az elmúlt éjjel, mint én. Semmit sem.

A torkom elszorult. Anyára gondoltam, aki ma munkába sem tudott menni, csak bezárkózott a wc-be, és megállás nélkül zokogott, mint egy kifogyhatatlan szökőkút. Elképzeltem az arcát, ahogy vörösen izzik, egybefolyva a könnyektől.

De már végigcsináltuk. Nem visszakozhattunk.

− Majd jobban lesznek – mondtam, de inkább kérdésként hangzott, mint kijelentésnek.

Elindultam, hogy minél hamarabb kikerüljek a bűntudatot keltő vaníliafelhőből. Ha végre nem lesz a testvérem, nem akartam, hogy emlékeztessen arra, mekkora fájdalmat okoztam anyának.

A focicsapat elvonult mellettünk, de Timi ügyet sem vetett rájuk, inkább csak még jobban megragadta a karomat, és visszarántott maga elé.

− Apa nem lesz jobban! – sziszegte. – Láttam már, hogyan viselkedik szakítások után. Azokon túllesz. De ezen?! Annyira maga alatt van, hogy nem beszél senkivel. Anyám halála óta nem volt ennyire mélyen!

A mondat szíven ütött.

− Anyukád meghalt?

Timi nyelt egyet, és lesütötte a szemét. Aprót bólintott.

Hogy lehet, hogy ezt eddig nem tudtam? Hogy nem merült fel bennem, hogy az apja miért van egyedül? Hogy gondolhattam egyből, hogy valami sekélyes indok van az egész mögött?!

De nagyon jól tudtam a választ, és ez a válasz gyomron vágott: mert igazából sosem érdekelt.

Nem érdekelt, hogy András jól bánik-e anyával, hogy szeretik-e egymást annyira, hogy ne számítson a pénz, mert Timiről már megvolt a véleményem anélkül, hogy valóban ismertem volna. Tulajdonképp már azt se tudtam, melyikünk kezdte a piszkálódást, és miért. Csak folytattuk nap mint nap.

Nem ők voltak a sekélyesek, és nem Timi volt az, akinek csak a külső számított. Hanem nekem.

− Részvétem – mondtam, de ő nem nézett fel, csak megcsóválta a fejét.

− Ő volt a legszebb nő, akit valaha láttam. Bárhogy igyekszem, soha nem leszek olyan szép, mint anya. – A mellkasomat összeszorították a rúzs mögül suttogott szavai. − És a te anyád sem lesz – nézett rám egyenesen. – De úgy tűnik, apa valami oknál fogva igazán szerette őt. Úgyhogy, ha anyukád is szereti… nem vehetjük el őket egymástól.

Megszólalt a jelzőcsengő, és a folyosó egy pillanat alatt kiürült, minden elcsendesedett, mintha arra várt volna a levegő, hogy én töltsem meg szóval, hogy én valljam be hangosan a saját hibámat, amivel lehet, hogy örökre tönkretettem azt, akit mindennél jobban szeretek.

− Anya teljesen összetört – vallottam be, és Timi szemében felcsillant a remény.

− Akkor tudom, mit kell tennünk. De ahhoz szükségem van rád is. És a lábméretedre.

⁕⁕⁕

A Timitől kapott ruhában úgy éreztem, mintha én is egy magazinból léptem volna ki. Még ha csak elég hétköznapi magazinból, de akkor is. A magassarkú pedig meglepően kényelmesen simult a lábamra a kitaposott tornacipő után.

Anya nem hitte el elsőre, hogy hazudtam neki. Több órát könyörögtem, mire rávettem, hogy mozduljon ki a házból, és öltözzön ki.

Timi nem viccelt, mikor azt mondta, nem engednének be a lámás ingemben ebbe az étterembe. A plafonról ezer apró kristályból álló csillár lógott le, az ülések bársonyból voltak, és minden aranyszínben pompázott.

− Mégis mit keresünk itt? – kérdezte anya, és megragadta a kezem.

− Találkozónk van – mosolyogtam rá, mialatt a pincér a helyünkre kísért minket. – egészen normális emberekkel.

Anya felvonta rám az egyik szemöldökét, aztán menten erősen belém kapaszkodott, ahogy térdei megadták magukat, mikor észrevette Andrást közeledni.

− Menjünk innen, szívem, én ezt nem akarom – motyogta nekem, miközben elfordult.

− Amikor úgy érzed, hogy már túl sok volt, és induljunk haza, csak szóbahozod a titkos jelszót – vigyorogtam rá.

Anya nevetett, napok óta először igazán.

− Akkor ti is velünk tartotok? – kérdezte András, Timivel az oldalán, de le sem vette a szemét anyáról.

− Á! – legyintett Timi. – Mi jobban csípjük a pizzát.

− Ilyen ruhában akarsz beállítani a Kalózba? – szaladt fel a szemöldököm.

− Nincsenek ennél rosszabb ruháim – mondta Timi, és szája szélén mosoly bujkált.

− Akkor először megállunk nálunk átöltözni – vigyorogtam, mire Timi megforgatta a szemeit.

A felnőttekre néztünk, de ők már ránk se hederítettek. Timi belém karolt, és kisétáltam mellette az étterem arany fényéből, az új kedvenc cipőmben.

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt