Rhewa: A rajzoló könyve

Prológus
melyben a haldokló haldoklik és bort kér

*

Saule, Szamogítia, 1236. szeptember 22.

A parázstartók vörös fényt vetettek a sátorponyvára. Odakintről csak a tenger felől érkező szél süvöltése hallatszott, a korábbi csatazajból semmi sem maradt. Giedrius gondterhelten figyelte az ágyon fekvő férfi vértelen arcát. A Nagymester kapkodva, felületesen lélegzett, tekintete elrévedt, mintha a sátortető feletti csillagos ég felé kívánkozna. Bal keze lelógott az ágyról, még mindig görcsösen markolta a törött pengéjű kardot.

– Uram! Volquin, nagyuram! – szólongatta a férfit Giedrius, de az nem figyelt rá.

Lebbent a ponyva, nyomában hideg és hókása szaladt be a sátor mélyére. Az érkező csuhás arca gondterhelt volt, ahogy a Giedriushoz fordult.

– Nagyuram, az atya nem akar jönni!

– Mi az, hogy nem akar jönni?! – A lovag felpattant székéről és a szerzetes fölé tornyosult fenyegetően, mintha az a szerencsétlen tehetne arról, hogy az atya megmakacsolta magát.

– Bocsáss meg nekem, Nagyuram! – A szerzetes térdre rogyott. – Akár itt és most végezhetsz velem, de Juozas atya olyasmit mondott, hogy Volquin mester… hogy a nagyúr, hogy ő, hogy…

– Ne dadogj már nekem, te, szerencsétlen féleszű! Bökd ki végre, miért nem jön az atya!

– Az Úr bocsássa meg vétkeimet…

– Ne most imádkozz, mert kivágom a nyelved!

A szerzetes felnézett a lovagra.

– Jóuram, ha kivágod a nyelvem, hogyan mondjam el neked, hogy mit mondott Juozas atya?!

– A bolondját járatod velem, te, csuhás?!

– Attól mentsen meg engem a Jóisten! Hogy mernék ilyesmire vetemedni?! Porszem vagyok csupán a Teremtésben, aki arra sem méltó, hogy Giedrius nagyuram csizmáját…

– Elég volt, csuhás! Most azonnal bökd ki, hogy mit mondott az atya!

A szerzetes nagyot nyelt, hallani lehetett, ahogy a gigája gyűrkőzik a szavakkal.

– Jouzas atya szó szerint azt mondta, hogy az elkárhozott lélekért ő már nem tehet semmit sem. Ezért nem jön feladni az utolsó kenetet.

Giedriusban bennt akadt a lélegzett. Egy régi–régi délután emléke szakadt fel lelkéből, egy ijesztő délutáné, amit harminc éve próbált elfelejteni. Hátrált két lépést a szerzetestől, majd felháborodást mímelve, nagy hangon elbődült.

– Hogy a csudába kárhozott volna el a Nagymester?! Hiszen egész életében a keresztet szolgálta. Maga Albert, Riga püspöke kente fel rendünk nagymesterévé! Miket zagyvál össze az atya?!

– Én nem tudhatom azt Jóuram, csak porszem vagyok a Teremtésben, aki arra sem méltó, hogy Giedrius nagyuram csizmáját…

– Hagyd már a csizmámat békibe’, ha mondom!

– Miatyánk, aki a mennyben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod…

– Állj fel, csuhás! Gyerünk, mozogj már!

– De Giedrius, nagyúr!

– Ha mindenképpen imádkozni akarsz, akkor tedd azt Volquin nagymester halálos ágyánál. Te fogod feladni az utolsó kenetet.

– Én?! – A szerzetes úgy meglepődött, hogy úgy maradt féltérden állva, ahogy a parancs érte, miközben sonkazabálástól elnehezült ülepét próbálta felemelni.

– Te hát. Látsz itt mást, aki alkalmas a feladatra?!

– De hát, Jóuram, én csupán egy porszem vagyok a Teremtésben, aki arra…

– …sem méltó, hogy a csizmámról lepucolja a lószart. Tudom. De Volquin nagymester belei minden pillanattal közelebb kerülnek az ágy széléhez. Meg kell gyónnia bűneit, te pedig feloldozod, hogy tisztán léphessen az Úr színe elé.

Giedrius nyakon ragadta a szerzetest és az ágy felé lódította, majd az asztalhoz lépett és egy kupa vörösbort töltött magának. Inkább ment volna újra csatába Vykintas ellen, mint hogy itt üldögéljen tétlenül végignézve, ahogy a hatalmas és rettegett Volquin von Naumburg zu Winterstätten kibuggyanó belei lassan, de biztosan letoccsannak a földre.

– Nagyuram! Giedrius, uram!

– Mi az?

– Egy pillanatra… Volquin uram szavai…

– Igen. Tudom. Nem érteni.

– De így hogyan oldozzam fel? Hisz egy kukkot sem…

– Csak oldozd fel!

– Azt nem tehetem. Isten ellen való volna.

– Márpedig feloldozod, ha mondom, különben…

– Kivágod a nyelvem, uram?

– Látod, nem is vagy teljesen reménytelen eset.

– Értem. És mond csak, uram, mit teszünk, ha mindketten a pokolra jutunk? – Giedriusnak átfutott a fején, hogy vajon Volquin cinkostársaként mennyi időt kéne eltöltenie a Purgatóriumban, majd amolyan minden mindegy mozdulattal széttárta a karját. Kupájából kiförccsent a bor.

– Gyanítom, melegünk lesz, de csináld már! Volquin mesternek már nincs sok hátra a földi árnyékvilágból.

Mintegy végszóra, a haldokló kezéből kiesett a törött kard. A szerzetes fenékre huppant, Giedrius káromkodott egy sort, a haldokló pedig kért egy kupa bort.

*

*

1. fejezet – Megosztott emlékek

A legjobb családban is vannak titkok

*

Klaipėda, Litvánia, 1993. augusztus

A tolókocsi kereke megnyikordult, ahogy Magnus bácsi befordult a konyha felé vezető folyosóra. Ole pár lépéssel lemaradva követte; esze ágába’ se jutott segíteni, az öreg ki nem állhatta a pátyolgatást. Soha nem engedte neki, hogy segítsen a közlekedésben vagy a napi tevékenységekben.

A nyitott ablakon át sós permetet és a kikötő jellegzetes szagát fújta be a szél. Az ablakon túl, a kikötő fényeiben hatalmas teherhajókat rakodtak a dokkmunkások. Hosszúnyakú teherdaruk és kisebb–nagyobb rakodógépek zaja hallatszott, de elég távol voltak ahhoz, hogy a hangjuk ne bántsa az ember fülét. Magnus bácsi szerette a tengert, ezért vett itt lakást, ugyanakkor sosem volt romantikus alkat. A hosszú, nyitott partszakaszokat nem állhatta, de a nyüzsgő kikötő bámulása órákra lefoglalta és legszívesebben erről beszélt Ole–val, ha nagy ritkán felhívta telefonon. A tengerjáró monstrumok típusairól, a mérnöki találékonyságról és természetesen kedvenceiről, a szelekről tartott hosszú előadásai jellemezték Ole gyermekkorának végeérhetetlen délutánjait. Magnus bácsi ezzel a szokásával akkor sem hagyott fel, amikor nevelt fia egyetemista lett Vilniusban. Már évek óta csak telefonon érintkeztek, ezért is érte meglepetésként a levél, amit a nagybátyja küldött neki a vilniusi címére. Ole megállt az ablak előtt és figyelte, ahogy Magnus bácsi bekanyarodik a konyhába. Lenézett a kezében tartott, gyűrött papírra. Pár szó állt csak rajta, Magnus utánozhatatlanul spártai stílusában. Egy madár repült el az ablak előtt, Ole a tekintetével követte, ahogy sirály a horizont felé lebben. A madár vijjogva csatlakozott egy nagyobb csapathoz; együtt szálltak le a hullámokra. A láthatáron lemenőben volt a nap, narancsos fénye megfestette az óriáshajók hordóhasát és az ólomszürke hullámokat. A fényhíd, amit a vízre rajzolt, a múltba csalogatta Ole gondolatait.

Tizenöt éve már, hogy a nagybátyja a székbe kényszerült, ugyan azon a napon, amikor Ole szülei meghaltak. Ole még kiskölyök volt akkor, alig hat éves. Részleges emlékei maradtak a temetésről, ám annál élesebbek néhány benyomásról. A pácolt tölgyfakoporsó mélybarna csillogásáról, hogy anyának rózsaszínre lakkozta valaki a körmeit, pedig anya utálta a rózsaszín körömlakkot, a meleg szellőről, ami minduntalan belekapott a pap reverendájába és kilátszott annak szőrös lábszára. Amíg a szüleit leengedték a gödörbe, Ole azon gondolkodott, hogy talán a meleg miatt nem vett hosszúnadrágot a tisztelendő. A hórihorgas, kopasz ember feje tetején pár hajszál lengedezett, amitől Olenak fülig szaladt a szája. Senki sem szólt rá, senki se mondta neki, hogy ejnye, egy temetésen nem illik nevetgélni… Ole ugyanis egyszál egyedül állt a gödör mellett, leszámítva a tisztelendő atyát. Magnus bácsi akkor még kórházban volt… az életéért küzdöttek az orvosok, így mondta a tisztelendő. Ha életben marad, Magnus bácsi lesz Ole gyámja. Ha nem, akkor Ole–ra nevelőotthon vár.

Mindez azonban roppant távolinak és lehetetlennek tűnt a számára. Akkor és ott az izzadságtól csillogó tar fejtetőn az a pár hajszál, meg a tisztelendő szőrös lábszára, a madarak csivitelése, a szinte kirobbanó örömmel virágzó fák és a harsánykék égen kóricáló felhők látványa sokkal, de sokkal közelibbnek, megfoghatóbbnak és valóságosabbnak tűnt, mint az, hogy soha többé nem ölelheti át az édesanyját és az apjával soha többé nem focizhat a hátsó kertben. Csak később tudatosult benne az, hogy árva lett és hogy Magnus bácsin kívül senki más rokona nincs az egész nagy kerek világon. Ők ketten az utolsó Mindaugasok.

És Magnus bácsi, a morgós, goromba medvévé morcosult Magnus bácsi most, ennyi év elteltével hirtelen azt írta neki, hogy beszélniük kell a szülei haláláról és Ole itt állt a nagybátyja és nevelőapja szűk konyhájában és várta, hogy Magnus beszélni kezdjen végre.

Nagybátyja a hűtőhöz gurult, kivett két doboz sört, az egyiket Ole–nak nyújtotta.

– Nesze. Csüccs! – Fejével a konyhapult felé intett ahol egy darab szék árválkodott.

Ole leült, kibontotta a sört, Magnuséhoz koccintotta a dobozt, majd aprót kortyolt belőle.

– Mesélj, hogy vagy mostanában! – dörmögte a nagybátyja.

– Jól. Nemsokára megkapom a diplomámat. Tudod, a tanárit.

– Persze, persze… – Magnus, mintha nem is hallotta volna, amit Ole mondott; befelé figyelt, talán az emlékeibe. Ole–nak fogalma nem volt róla, hogy miért ül itt, amikor a nagybátyjának láthatóan egészen máshol jár az esze.

– Arról volt szó, hogy te fogsz mesélni nekem… – mondta neki. Szerette volna kizökkenteni Magnust, ami láthatóan sikerült is, mert a nagybátyja megrázkódott és úgy nézett fel rá, olyan friss, élénk tekintettel, amilyet régen nem látott tőle.

– Jó, jó, de valahogy el kell kezdenem és még nem tudom, hogyan csináljam. Nem a legkönnyebb téma.

– Kezd azzal, hogy miért pont most jutott eszedbe felhozni anyuék halálát.

– Sosem beszéltünk róla.

– Valóban – Magnus a bal gyűrűsujján lévő ékszert birizgálta. Ide–oda forgatta, ami egyre inkább zavarta Ole–t. Valami titok lappang itt. Magnus általában határozott volt, sőt, néha már a gorombaságig közvetlen. Ezúttal azonban elfogódottnak látszott. És tekergette a gyűrűjét, ami sohasem jelentett jót.

– Tudod, kicsi voltál még, nem értetted volna.

– De könnyebb lett volna, ha tudom, mi történt.

– Nem értetted volna.

– Mit nem lehet érteni azon, hogy meghaltak, elmentek, nem jönnek vissza többet? Mitől jobb agyonhallgatni?

Magnus vállat vont, nagyot húzott a sörből, majd böfögött egy kiadósat. Jó mélyről, olyat, amilyet csak ő tudott és amire Ole gyerekkorában olyan büszke volt, hogy szódavízzel gyakorolta a böfögés művészetét.

A nagybátyja eligazgatta sűrű, ősz haját, öt ujjal belefésült a szakállába. A görbe, köszvényes ujjak megremegtek, ahogy a durva, sörteszerű szálak közé mélyedtek. Ole–nak úgy tűnt, hogy a nagybátyja a saját szakállába kapaszkodva gyűjt erőt a mondanivalójához. Kamaszkorában vallatta már az öreget a témáról, de Magnus mereven elzárkózott, így Ole csak annyit tudott, amennyit a helyi újságok is megírtak annak idején, hogy a szülei kirándulás közben balesetet szenvedtek; lezuhantak egy szakadékba, és amikor Magnus a segítségükre sietett, magával sodorta egy kőomlás.

Egyszerűnek tűnt az eset. Ole később számtalanszor bejárta a vidéket, de nem találta okát a balesetnek. Magnus és Ole szülei gyakorlott túrázók és hegymászók voltak, egyszerűen lehetetlenségnek tűnt, hogy felelőtlenül kimerészkedtek volna a peremre.

– Az lesz a legegyszerűbb, ha bevonom őt is a beszélgetésbe – mondta végül Magnus és elengedte a szakállát. Lehúzta a gyűrűjét és letette a konyhapultra. Ole birtelen úgy érezte, hogy Magnus szinte meztelen. Nagyon ritkán vette le a gyűrűjét. A gyűrűt, amit azelőtt az ő apja viselt. A sárkányos ékszer megcsillant és a legendás teremtmény, mintha Ole–ra kacsintott volna.

– Ezt nem értem. Kiről beszélsz? – Ole önkéntelenül körülnézett az apró helységben, pedig pontosan tudta, hogy csak ők ketten tartózkodnak a lakásban.

– Róla – bökött fejével a gyűrű felé Magnus. – Na, gyerünk, öreglány, ne kéresd magad!

Ole torka összeszorult a szánalomtól. Szegény Magnus, öregkorára teljesen megkergült. Korábban is motyogott magában, de Ole azt már megszokta. Úgy hitte, hogy a nagybátyjának szüksége van arra, hogy megtárgyalja önmagával az életének kisebb–nagyobb dolgait, eseményeit. Egyszer, az egyik évfordulón, Magnus alaposabban a vodkásüveg fenekére nézett; egyenesen a gyűrűjéhez beszélt, felelősségre vonta azt a baleset miatt, kiabált vele és a falhoz vágta. A gyűrű elgurult és Magnus Ole–t kérte meg, hogy másszon be érte az ágy alá, mert ő nem érte el. Az eset azonban nem ismétlődött meg és Ole el is felejtette. Egészen idáig eszébe sem juttott.

Magnus egy újabb doboz sört vett elő a hűtőből. A doboz szisszent, a zárópecek lepottyant a padlóra, a mennyezetlámpa hunyorgott néha, de semmi más nem történt. Magnus ivott és arról beszélt, hogy a sárkány milyen makacs és lehetetlen tud lenni, de egyébként jóravaló jószág, Ole pedig azon gondolkodott, hogy mi lenne a legtapintatosabb módja annak, hogy kivizsgáltassa a nagybátyja elmeállapotát.

– Talán nem bízik benned – jelentete ki Magnus. – Meg kéne fognod, hogy érezze, te is a család tagja vagy. Egy közülünk. Az utolsó Mindaugas.

– Te most a gyűrűről beszélsz? – Ole próbált nem vigyorogni, nem akarta zavarba hozni a nagybátyját.

– Róla hát. Nem kell félni tőle, nem harap – bíztatta Magnus az unokaöccsét és közelebb tolta hozzá a gyűrűt.

– De hát, ez csak egy gyűrű! – kapta fel végül az ékszert Ole és Magnus orra alá dugta a tenyerét.

– Látod?! Ez csak egy gyűrű, Magnus bácsi. Igaz, szép gyűrű és bizonyára értékes is, bár szerintem kissé túldíszített, de… – felszisszent, amikor az ékszer megszúrta a tenyerét.

Kishíján elejtette, de az, mintha megkapaszkodott volna a kezében. Megkapaszkodott, mégpedig a karmával. Ole meredten bámulta a tenyerébe mélyedő apró, fekete karmokat. A gyűrű felizzott, forró volt, de nem égetett. Elolvadt és szétfolyt a tenyerén, csupán az a tíz karom óvta meg attól, hogy a padlóra csorduljon, ami Ole tenyerébe mart. Ole lefelé fordította a kezét, és megrázta, a folyékony fém megnyúlt, hintázott, majd visszacuppant a tenyeréhez. Olyan volt, mintha élne. Magnus öblös nevetése megrezgette az ablaktáblákat is.

– Méghogy túldíszített?! Ezt merted mondani neki?!

– Neki? De hát kinek? Mi ez, Dievas szerelmére, mi a francos nyavalya ez?!

– Engedd meg, hogy bemutassam Betűfalót, a sárkányunkat. A Mindaugasok sárkányát. Családunk emlékezetének őrzője, legendárium, különbejáratú istencsapása és védőszörny egy személyben. Azaz gyűrűben.

A cseppfolyós fémkupac egyszercsak elengedte Ole tenyerét és a padló felé zuhant, majd a férfi legnagyobb meglepetésére, a paca egy szempillantás alatt szárnyakat növesztett. A függönykarnis felé röppent; mire odaért, egy apró, karcsú sárkány bontakozott ki a fortyogásból.

– Túldíszített?! – A lény kétséget sem hagyott affelől, hogy vérig van sértve. Kétágú nyelvét Ole felé nyújtotta, sziszegett, mint egy kígyó, idegesen verdesett a szárnyával, ezüstös csillogása ónszürkévé tompult. – Méghogy túldíszített?! Én?! Magnus! Mire nevelted te ezt a gyereket?! – A férfi felé röppent, leszállt a tolószék karfáján és Magnus nyitott tenyere alá hajtotta a fejét.

Ole megkapaszkodott a konyhapult peremében és igyekezett összeszedni az önuralmát, amely a sárkány feltűnésével egyidőben úgy omlott össze, mint egy hanyagul felépített legótorony. Meredten bámulta a lényt, aki dorombolt, amikor Magnus megvakargatta az álla alatt; az öreg édes kis semmiségeket suttogott neki. A teremtmény szakasztott úgy viselkedett, mint egy apró macska. Ide–oda billegette magát, hízelkedett, törleszkedett. Ami azonban cseppet sem volt macskás, az a zöldes láng volt, amit az öreg kezére lehelt, és amitől elmúlt az ujjakból a göcsörtösség. Még az ujjakat borító őszes piheszálak is visszanyerték eredeti, vöröses árnyalatukat. Ole hirtelen megértette, hogy kettejük kapcsolata sokkal bensőségesebb és titokzatosabb annál, mint ami Magnust hozzá, vagy bármilyen más emberi lényhez fűz. A baleset előtt Magnus bácsi maga volt a móka és kacagás, Ole kisgyermekkorának bearanyozója, szülei szigorúságának feloldója, huncutságok és csintalanságok kiapadhatatlan forrása. A baleset után Magnus magába zárkózott. Lelkiismeretesen és következetesen nevelte a gyámfiát, de Ole sokszor inkább kiképzésnek érezte a vele töltött időt, semmint bensőséges rokoni kapcsolatnak. Magnus volt az őrmester, Ole a közlegény és csak egyszer lehetett hibázni. A sárkány társaságában Magnus tekintetébe visszaköltözött az a pajkos, mindenlébenkanál kifejezés, amit Ole annyira szeretett.

– Tényleg, mire is?! – Ole nem bírta tovább szó nélkül.

– Volquinról is akarsz neki beszélni? – A sárkány leült Magnus térdére. Pirinyó, ám veszélyes ragadozó látszatát keltette, színe a vérvörös és a fekete között lüktetett, és Ole legnagyobb meglepetésére egy háromhegyű lándzsára hasonlító akármit pattintott ki tekergőző farka végéből.

– Ideje megtudnia, nem gondolod? – mondta neki Magnus miközben a körmeit bámulta, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

– Már évek óa el kellett volna mondanod neki. Joga van hozzá – dohogott a sárkány.

– Tudom, de…

– Nincs de, Magnus! – A sárkány szeliden, de határozottan korholta a nagybácsit, ám a helyzet cseppet sem volt komikus. Magnus szabadkozott, a sárkány replikázott, és így tovább. Beszélgetésük közben Ole legnagyobb ámulatára a sárkány aligtenyérnyi jószágból kiskutyaméretűvé nőtte magát. Levegővételenként duzzadt egyre nagyobbra, sima bőr helyett pikkelyek borították a testét, szarvát csavarosra hegyezte, szárnyára kékeslila csillámot varázsolt.

– Ki az a Volquin?! – vetette közbe türelmetlenül Ole.

– Hogy kicsoda?! – A sárkány egyenesen ránézett és a férfi körül megszűnt létezni a világ.

*

*