Rezeda Réka: Vajon mit gondol apa?

Hátradőlök az igazgatói irodában trónoló egyik műbőr fotelben, és fintorogva beleszippantok a fanyar cigiszagtól bűzlő levegőbe. Apa a mellettem terpeszkedő kopott forgós székben foglal helyet Ungvári igazgatónővel szemben. Úgy fest ebben a lepusztult irodában az Armani öltönyében, mint aranyrög a trágyadombon. Stenkainak meg a szüleinek már csak a kemény faszékeken maradt hely, amiket a titkárnő sietve bezsúfolt a szűkös irodába, mielőtt megkezdődött az elbeszélgetés.

Ott ülnek, ahová valók, mondaná apa, ha kettesben lennénk. Stenkai meg a szülei pontosan úgy festenek, mint azok az emberek, akiket apa az olcsó jelzővel szokott illetni. Béna frizura, kirojtosodott farmer, kopott póló, még a mosolyuk is olcsó, ócska, törékeny műmosoly, amiről messziről süt, hogy hamis.

Egyáltalán ki franc mosolyog, amikor beidézték az igazgatóhoz, mert a fia verekedett?

– Gondolom, a fiúk már elmondták önöknek, miért vagyunk itt. – Az igazgatónő végignéz a szülőkön. Stenkai anyjának arcáról leolvad az ostoba mosoly, az apja idegesen tekergeti a nyakát. Apa mobilja megrezzen.

– Elnézést. – Apa kinyomja a készüléket. – Nemsoká lesz egy tárgyalásom, de természetesen ez sokkal fontosabb. – Lapos ujjai az iPhone képernyőjén táncolnak, üzenetet pötyög, nem tudom elolvasni, mit, de látom a megfeszített könyökén, a szemhéja rebbenésén, hogy olyasmit, ami igenis sokkal fontosabb, mint az iskolai kihágásom megtárgyalása.

– Zsombor és Balázs összeverekedtek a nagyszünetben. – Ungvári felemel az asztalról egy gyűrött papírt, és vaksin rápislog vastag keretes szemüvege mögül. Nyilván erre jegyzetelte a szemtanúk beszámolóit. Röhejes. Valaki szólhatna neki, hogy Sherlock Holmesnak nagyítója van, nem szifonszemüvege. – Zsombor sértegette Balázst…

Én sértegettem? – fortyanok fel. – És hogy Stenkai lekurvaanyázott, az nem számít?

Stenkaiban legalább annyi becsület (vagy életösztön?) van, hogy szégyenkezve lesüsse a szemét. Ungvári értetlenkedve forgatja a papírfecnijét.

– És lopott is tőlem – ütöm tovább a vasat. – Elcsórt egy tollat, ami…

Ami anya ajándéka volt. A torkomban ragadnak a szavak. Apára sandítok. Annyira belemerül a telefonja püfölésébe, hogy nem figyel, de ha megemlíteném anyát, biztos százezerre szökne a vérnyomása.

– Ami nagyon értékes…

– Elhagytad a Montblanc tolladat? – Apa felkapja a fejét. A szemében most először villan szemrehányás.

– Nem azt – rázom a fejemet. – Egy másikat…

– Akkor jó. – Apa visszafordul a telefonjához.

– Kivizsgáltuk a lopás kérdését – Ungvári szigorúan végigmér –, nincs rá bizonyíték, hogy Balázs vette el a tollat. Nem vádolhatsz meg másokat, csak azért, mert…

Ungvári elharapja a mondatot, és gyűrögetni kezdi a szemtanús papírlapja szélét. Képtelen vagyok elfojtani egy mosolyt a zavara láttán. Csak azért, mert csórók. Nyilván ezt akarta mondani, vagy ennek valami szofisztikáltabb verzióját.

– Itt csak annyi áll – köszörüli meg a torkát Ungvári, és a fecnire pislogva kidülleszti fodorgalléros mellkasát –, hogy Zsombor féleszű tolvajnak szólította Balázst…

– Mert az is. – Stenkai szülei döbbenten pislognak. Hátradőlök a nyikorgó műbőr fotelben. A mellkasomban kellemesen bizsereg az elégedettség. Apa pénzeli a suli alapítványát, akármit mondhatok, Ungvári úgysem mer megbüntetni. Az igazgató nem fog oda szarni, ahonnan eszik, apát pedig annyira se érdekli ez az egész, mint egy koszfolt a cipője talpán. Most is a telefonját nyomkodja. Nyilván meg se hallotta, amit mondtam. Meg kellene könnyebbülnöm, de a gyomrom kellemetlenül szurkál.

– Nem loptam el a tolladat! – csattan fel Stenkai. – És nem vagyok féleszű! Az előző sulimban jó tanuló voltam!

– Attól, hogy Randomfalván császár voltál a félidióták között, még ugyanúgy gyök kettő az IQ-d.

– Elég legyen! – Az igazgatónő az asztalra csap. Apára sandítok. Fel se pillant a telefonról.

– Nincs hozzáfűznivalója, Ferenczy úr? – kérdi hűvösen Ungvári.

– Hogyan? – Apa az igazgatónőre pislog. – Őő, de, természetesen. Otthon alaposan el fogok beszélgetni Zsomborral.

Stenkai szülei vöröslő fejjel oktatják a fiukat a testükből élő nőkre használt obszcén kifejezéssel kapcsolatos véleményükről. Apa már megint a mobilját nyomkodja. Örülnöm kellene, hogy nem éget dorgálással, mégis felforrósodik az arcom. Úgy látszik, annyit sem érek, hogy lecsesszenek.

– Elnézést. – Apa az iPhone-nal a kezében Ungvárira villant egy mosolyt, olyat, amit mindenki más megnyerőnek tartana, de én azonnal felismerem az ajka biggyedésén, hogy hamis. – Most már tényleg mennem kell.

Apa elegáns mozdulattal feláll a helyéről.

– Egy pillanat. Zsombor és Balázs ki van tiltva a pénteki rendezvényről. És büntetésből holnap iskola után ki kell festeniük a fiúk mosdóját a földszinten.

– Micsoda? – hördülök fel.

– Ezt fiatalúr, úgy hívják, hogy büntetőfeladat.

– Mi ez, a szájbakúrt Roxfort?

Stenkai szülei élesen beszívják a levegőt a megjegyzésem hallatán, de nem törődöm velük. Apára sandítok. Már megint a telefonját nyomkodja. Dühösen püföli a képernyőt, mintha az iPhone-on akarná megtorolni, hogy Ungvári feltartja.

– Még egy ilyen kijelentés, és a lányvécét is kifestheted – sziszegi Ungvári.

– Kérdés volt, nem kijelentés – dörmögöm a bajszom alatt.

Ungvári az ajtóra mutat, egyértelművé téve, hogy a beszélgetésnek vége.

Egy perc, és már a kihalt folyosón kapkodom a lábamat, hogy lépést tudjak tartani apával.

Keserű a szám íze, amikor bekászálódom a Mercedes anyósülésére.

– Csak a bíróságig viszlek – vakkantja apa, miután nyikorgó kerékkel kilő a parkolóból. – Perfelvételi tárgyalásom lesz. Ha nem érek oda, megszüntetik az eljárást.

Kényelmetlen csend telepszik közénk.

– Csokitortát rendeltem a szülinapodra, jó lesz? – Apa meredten nézi az utat.

– Persze – motyogom. Utálom a csokitortát, de hálás vagyok, amiért apa megígérte, hogy kivesz egy szabad estét, és holnap együtt töltjük a születésnapomat.

Kapargatni kezdem a hüvelykujjamon a bőrt.

– Remélem, nem késel el miattam a tárgyalásról.

– Nem a te hibád, hogy az a nőszemély egy ilyen piszlicsáré ügy miatt berángatott az iskolába. De ha meg akarod tartani a rekordmagas zsebpénzedet, akkor ne legyen több balhé. Ha elterjed a híre, hogy verekszel a suliban, az rossz fényt vet a praxisomra.

Már a nyelvemen van, hogy anyát védtem, hogy azért verekedtem, mert Stenkai lekurvázta, de visszanyelem a mondandómat. Apa is ott volt a beszélgetésen, mindent hallott.

Már ha eljutott a füléig a mobilpüfölés közben.

– Felháborító, hogy tolvajokat engednek be az iskolába – morogja apa. – Ki kéne penderíteni azt a rongyos suhancot. Budán bezzeg nem voltak ilyenek.

Apa elhallgat. A szénfekete kesztyűtartóra meredek. Apa Stenkait szidja. Nem rám haragszik. Nem értem, miért megy olyan nehezen a nyelés.

– És egyébként melyik tollad tűnt el?

A hang, ami elhagyja a torkomat, leginkább egy krákogás és egy nyöszörgés egyvelegére hasonlít. A nyelvem dermedt és száraz.

– Biztos megvan a Montblanc? – Apa oldalra sandít a vezetőülésből.

– Persze – lehelem, és fázósan átölelem magam, pedig a kocsiban dübörög a fűtés. Kikívánkozik belőlem, hogy eltűnt anya tolla, a kabala, amivel a dolgozataimat szoktam írni, az ereklye, ami arra emlékeztet, hogy anya egyszer régen törődött velem.

Mélyen beszívom a levegőt, és kibámulok a novemberi ködben fulladozó házakra. Csendben maradok. Apa és én nem beszélünk anyáról. Soha.

***

Beledugom a hengert a vödörbe, és mogorván nekilátok a falfestésnek. Az eredmény csomós és csíkos, de nem én tehetek róla, ilyen a festék, olcsó, mint minden ebben a tetű suliban. Olcsó festék, olcsó henger. Ingyen munkaerő. A budai elit kisgimiben, ahová nyolcadikig jártam, annyira más volt minden, de apa cégtársa sikkasztási botrányba keveredett, a régi ügyvédi irodát felszámolták, és mivel anya mindenáron levegőváltozást akart, vidéken kezdtünk új életet. Anyának annyira bejött, hogy fél év múlva le is lépett Genfbe egy helyi ügyésszel.

Remeg a kezem, még jobban elmaszatolódik a festék. Ezredszerre is felidézem anya szobormerev arcát, ahogy beszáll a szurokfekete Audiba, a tekintete a vezetőülésben terpeszkedő férfit kutatja, vissza sem pillant ránk. A mellkasom összeszorul. Haragudni akarok anyára, gyűlölni akarom, de forró düh helyett hideg zsibbadás kúszik a tagjaimba. Megrázom magam, hogy kiűzzem a fejemből anya emlékét.

Megint megcsap a klotyók felől áradó orrfacsaró bűz, még a szúrós festékszag sem tudja elnyomni. Hullámokban tör rám a hányinger. Vajon direkt spóroltak ma a vécétakarításon? Ez lenne Ungvári extra büntetése? Elég aljas. Pláne a szülinapomon.

– Te szartál be, Stenkai? – fintorgom, és rosszmájúan a szembe falat mázoló osztálytársamra pislogok. Vajon Ungvári kirúgná, ha ki tudnám provokálni, hogy megint megüssön?

Stenkai felém fordul. Leereszti a hengerét és begörbíti bivalynyakát.

Összeszorítom a fogamat, és felkészülök, hogy mindjárt rám veti magát. Nem fogok visszaütni, beszélem meg magammal. Egy-két pofon, és cserébe soha többet nem kell látnom az ostoba pofáját.

– Lehet, hogy én szartam be, de mégis te bűzlesz a nagyképűségtől.

Lángoló arccal elfordulok, és pingálni kezdem a falat. Rohadt nagy ez a mosdó. Hat fülke, négy méter belmagasság. Estig itt fogunk senyvedni.

Éppen felmásznék a kikészített rozoga létrára, mikor megcsörren a mobilom. Ügyetlenül előhalászom, igyekszem úgy felvenni, hogy ne festékezzem össze a képernyőt.

– Apa?

– Zsombor! El kellett indulnom a reptérre! – Apa kiabál, nyilván kocsiból beszél, és ki van hangosítva.

– Micsoda? De hiszen úgy volt, hogy csak a jövő héten…

– Változott a konferencia programja. Az egyik előadó karanténba került, előrehozták a prezentációmat.

Csomó gyűlik a gyomromban. Úgy volt, hogy apa ma velem tölti az idejét, úgy volt, hogy a szülinapomon együtt leszünk.

– De megígérted… – Elharapom a mondatot. Remélem, apa nem hallotta.

– Tessék? Nem értem! Gyenge a térerő!

– Jó utat – lehelem.

– Neked meg boldog születésnapot! Odakészítettem az ágyadra az ajándékodat. Egy vadiúj Xbox. A torta a hűtőben van. Gyertyát vegyél magadnak, mert az nincs otthon.

A torkomat sav mardossa, a szám összeragad, mintha nem a falra kentem volna a festéket, hanem a nyelvemre. Mire elrebegek egy sziát, a vonal már szétkapcsolt.

A hátam mögött kuncogás csendül. Megpördülök a tengelyem körül. Stenkai a saját létrájáról vigyorog le rám, rosszmájú pillantásából egyértelmű, hogy apa minden szavát hallotta.

– Szóval mégsem a nagyképűséged ilyen büdös. Azért van ilyen szag, mert… tádáá, apád szarik rád.

A gyomromban gyűlő csomó megfeszül. A lábam magától mozdul. Mire észbe kapok, már Stenkai létráját markolom.

– Fogd be a pofád, te olcsó kis senki!

Én vagyok olcsó? Az apád egy konferenciát választott helyetted! Mi lehet ennél olcsóbb?

– A szaros kínais pólód biztos olcsóbb – köpöm. Az érveim nem érvek, a sértésem gyerekes, az arcom izzik a szégyentől. Stenkai gúnyosan elhúzza a száját. Nekem nincs pénzem, de neked nincs családod, ezt üzeni a tekintetével. A gyomromban sajgó űr tátong.

– Tudod, igazából sajnállak téged. Vacak lehet az életed.

– Hogy mi van?

Stenkai oldalra döntött fejjel méreget.

– Az az elbeszélgetés Ungvárinál kínos lehetett neked.

– Nekem? – horkantom a tőlem telhető leggúnyosabban, de a szívem kalapál. – Nem engem hordtak le mindenki előtt az öregeim.

– Tényleg nem. Apád szerintem azt se tudta, hol van, anyád meg ahhoz is túl elfoglalt, hogy odatolja a képét az igazgatóhoz. Nyilván fontosabb volt, hogy a Louis Vuitton cipőit súroló bejárónőtök mögött csattogtassa az ostort…

– Nincs bejárónőnk – sziszegem.

Felmondott, miután anya elment, és még nem találtunk újat.

– Azt ne mondd, hogy anyád maga pucolja a cipőit…

– Fogalmam sincs, mit csinál az anyám! – A gyomrom liftezik, a szavak okádékként ömlenek a torkomból. – Három hónapja lelépett valami faszfejjel, és azóta egyetlen egyszer sem hívott fel! Csak az a rohadt toll maradt belőle, amit elvettél!

Sírás facsargatja a torkomat. Elfordulok. Mi a francért nem tudtam kussban maradni? Mélyen beszívom a levegőt. Már csak az hiányzik, hogy Stenkai könnyes szemmel lásson.

– Akkor ezért akadtál ki ennyire a kurvaanyádon? – Keserű torokkal visszafordulok Stenkai felé. Félig leeresztve tartja a hengert az oldala mellett, kövér festékcseppek potyognak róla a repedezett járólapra. Gúnyos szájbiggyesztésre számítok, de az osztálytársam arca komor.

Hanyagul vállat vonok, de a gyomrom összefacsarodik. Miután anya faképnél hagyott minket, egy egész hétvégén át dobozoltuk a holmijait apával. Apa végig némán dolgozott, mindössze egyszer szólalt meg, amikor kihajította a gardróbból anya méregdrága esküvői ruháját. Kurva. Ennyit mondott, nem többet, és a szó azóta is ott lüktet a fejemben. Apa azóta egyszer sem volt hajlandó anyát szóba hozni.

– Neked tényleg baromi vacak lehet az életed.

Stenkai hangja nyers, de nem durva. Nem gúnyolódik. Tényeket közöl. És én sajgó mellkasomban érzem a szavai igazát.

***

Benyomom a Squid Game hatodik részét a Netflixen, és elterülök az óriási kanapén. Valódi marhabőr, jellegzetes szaga van, és nem nyikorog úgy, mint az a szakadt műbőr fotel Ungvári irodájában. A sushi, amit rendeltem, érintetlenül hever mellettem. Szúrós halszag terjeng a levegőben. A tortát be sem hoztam a hűtőből, és gyertyát sem vettem. Ki a francnak van kedve egyedül szülinapot ünnepelni? Ha nem ma tartanák a gimibulit, ahonnan Ungvári kitiltott, talán áthívhatnám valamelyik barátomat Xboxozni (apa, nem azért vettél még egy Xboxot, mert elfelejtetted, hogy tavaly ilyenkor is azt kaptam, hanem azért, mert ez eggyel újabb modell, ugye?), de így semmi esélyem rá, hogy bárkit otthon találok. (Kit akarok becsapni? Nincsenek barátaim, csak haverjaim vannak.)

Nem baj, jó lesz a Squid Game, a hentelés úgyis passzol a hangulatomhoz.

Jó tíz perce megy a film, amikor megszólal a csengő. Ki lehet az? Talán valamelyik haveromnak eszébe jutott a szülinapom? Egy pillanatra bevillan anya karcsú alakja, az álomkép, ahogy szelíd arccal álldogál a kocsibejárón egy szülinapi tortával a kezében. Amikor kicsi voltam, mindig saját maga sütött nekem szülinapi tortát, és bár ez sosem sikerült olyan szépre, mint a cukrászdás süteménycsodák, azóta is visszavágyom a karamellás-narancsos ízét. Elhessegetem a képtelen ötletet, hogy anya hazajött Genfből a szülinapom kedvéért, feltápászkodom, és kicaplatok az előszobába.

Mikor kinyitom a bejárati ajtót, Stenkai gorillatermetével találom szembe magam.

– Te meg mit keresel itt? – bukik ki belőlem.

– Nyitva volt a kertkapu. – Stenkai egyik lábáról a másikra áll, láthatóan zavarban van.

– Mit akarsz?

A fiú felemel egy csíkos műanyag szatyrot, és sietve a kezembe nyomja.

– Tessék. Anyám sütötte. Elmeséltem neki, hogy egyedül leszel a szülinapodon. Meg… megígértette velem, hogy elhozom.

Stenkai sarkon fordul, és megindul kifelé.

Gyanakodva belelesek a nejlonszatyorba. Egy szál gyertya és egy sütőpapír alá rejtett, kerek csomag van benne. Ínycsiklandó almás-banános illat kúszik az orromba.

Stenkai kilép a kovácsoltvas kertkapun.

Beletúrok a zacskóba. Papírba csomagolt, puha süteményt tapintok és egy hosszúkás, hűvös fémtárgyat.

Előhúzok egy tollat… anya tollát. A szívem nagyot dobban. A toll köré egy papírfecnit csavartak. Kapkodva kisimítom, és az utcai lámpák halvány fényében olvasni kezdem a parányi betűket.

Nekem is ugyanilyen tollam van. A földön találtam matek után. Azt hittem az enyém. Akkora paraszt voltál, mikor nekem támadtál a folyosón, hogy direkt nem adtam vissza. De aztán láttam, hogy mennyire fontos neked.

Ennyi. Semmi aláírás, semmi bocsánatkérés.

Dohogva zsebre vágom a megkerült kincset, és a bejárati ajtó felé fordulok.

Stenkai csoszogó léptei még idehallatszanak az utcáról.

Stenkai anyja tortát sütött a szülinapomra.

És Stenkai elhozta nekem.

Anya tollával együtt.

Megfordulok, és Stenkai távolodó alakjára pillantok. Még az utcai neonlámpák pislákoló fényében is látszik a szakadás a kabátja hátán.

Elhozta a süteményt, pedig felfalhatta volna félúton, és azt hazudhatta volna az anyjának, hogy nekem adta. Elhozta a tollat, és beismerte, hogy szándékosan nem adta vissza, pedig ezzel a kirúgást kockáztatja.

Ki kéne penderíteni azt a rongyos suhancot, dübörög a fejemben apa hangja. Budán bezzeg nem voltak ilyenek.

– Hé! – kiabálok a fiú után. – Nincs kedved Xboxozni?

Stenkai megtorpan. Lassan megfordul. Visszasétál, beballag a kapun, és gyanakodva végigmér.

– Azért hívsz be, hogy feldarabolj, és felzabáltass a csivaváiddal?

– Honnan veszed, hogy van csivavám?

– Minden gazdagnak van, nem?

Elvigyorodom.

– Nekem csak törpesünöm van. Imádja az emberhúst. De csak akkor zabáltatlak fel vele, ha lenyúlod az Xboxomat.

Stenkai felnevet. Együtt lépünk be a lámpafényben fürdő előszobába. Vajon mit szólna apa, ha látná, hogy behívok a házába egy rongyos, tolvaj suhancot?

Stenkai még mindig mosolyog.

A mellkasom könnyű.

Nem érdekel, mit gondol apa.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.4/10 (16 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nagyon tetszett, gratulálok! Szép írás, a fogalmazásmód hiteles, a képek megelevenednek előttem. Abszolút elhiszem, amit írtál. Tiszta, és gyönyörű. Köszönöm a reggeli élményt 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük