Rezeda Réka: Lélekszüret

A frissen lakkozott zongora szaga szúrja az orromat. Kényszeresen a kottára pillantok, pedig fejből tudom Mozart Török indulóját. A nézőtéren pusmogni kezdenek az emberek. A gyomromban csomó feszül. A nadrágomba törlöm izzadó tenyeremet, és a hűvös billentyűkre csúsztatom az ujjaimat.

Menni fog, győzködöm magam. Anya a nézőtéren ül, jéghideg ujjai mégis mintha várakozón dobolnának a tarkómon.

Mélyen beszívom az émelyítő lakkszagot, és belekezdek a zongoradarabba. Az ujjaim veszett tempóban siklanak a billentyűkön, gondolkodnom sem kell, a hangok mintha magukat játszanák.

Piano.

Talán ha hibátlanul játszom, végre sikerül mosolyt csalnom anya arcára.

Crescendo.

Megpróbálom magam elé képzelni anya nyolc éve nem látott mosolyát, de csak egy homályos foltot látok, maszatot egy párás ablaküvegen.

Verejtékező kezem megcsúszik a zongorán.

Félreütök egy hangot.

Belepillantok a kottába. Hirtelen nem emlékszem, hol tartottam. A torkomat zsibbasztó pánik szorongatja.

Valaki felköhög a nézőtéren.

Nem anya az.

Mások is vannak itt.

Már emlékszem, hol tartottam.

Fortissimo.

Reszkető ujjakkal száguldok végig a refrénen.

Mikor leütöm az utolsó akkordot, kitör a tapsvihar. Kikászálódom a zongora mögül és esetlenül meghajolok. A reflektorok vakító fényében elmosódott árnyaknak tetszenek a nézőtéren ülő alakok. Anyát kutatom a tekintetemmel. Mindig ugyanoda ül le, jobb oldalt az első sor legszélső székére. Az ülőhely üres. Elszorul a torkom, a szívem a taps ritmusára dübörög.

Még egyszer meghajolok, és kibotorkálok a színpad hátsó ajtaján a fellépőktől hemzsegő, hosszúkás terembe. A színfalak mögött fekete-fehér hangyákként nyüzsögnek az ünneplőbe öltözött zeneiskolások. Az egyikük a gitárját hangolja, két, hegedűt szorongató alsós egymással sutyorog.

– Szép munka, Zsófi! – Bori, a zongoratanárom odalép mellém, rám mosolyog. Régebben Bori néninek hívtam, de egy éve, amikor gimis lettem, megengedte, hogy tegezzem.

– Elrontottam – motyogom. – Ledermedtem…

– Ügyesen kivágtad magad.

Anya nem értékelte. Végig sem hallgatta a darabot.

A gondolattól, hogy már megint csalódást okoztam anyának, a szám kiszárad, mintha lenyeltem volna egy marék sót. Szabadkozva sok sikert kívánok Borinak a növendékhangversenyt záró fellépéséhez, lekapom a fogasról a táskámat meg az ócska kabátomat, és kiiszkolok a teremből. Ólomsúlyúnak érzem a lábamat, ahogy a főbejárat felé caplatok a zeneiskola kihalt folyosóján. Már biztosan elkezdődött a következő műsorszám, de a gyéren megvilágított átjáróban némaság uralkodik. Semmi nem hallatszik ki a hangszigetelt ajtókkal felszerelt hangversenyteremből. A hátamra kanyarítom az átmeneti kabátot. Előre vacogok a gondolattól, hogy ki kell lépnem benne a havazásba.

Még mindig reszket a kezem, az ujjaim csontfehérek az izzók sápadt fényében.

Előhúzom a zsebemből foszladozó kesztyűmet. Ha lefagynak az ujjaim hazafelé menet, mi lesz a Zeneakadémiával?

– Kisasszony!

Megtorpanok. Észre sem vettem, hogy más is van a folyosón.

Egy férfi lép elém az egyik sötét sarokból. Hajlott hátú öregember, a bőr ráaszalódott mazsolaszerű arcára, a keze és a lába túl hosszú a testéhez képest, amitől egy kaszáspókhoz hasonlít. Ódivatú, karimás keménykalapot visel, szövetkabátjából émelyítő naftalinszag árad. Borzongva hátrálok egy lépést, de nyomban megbánom, hogy udvariatlan voltam, és sután elmormolok egy jónapotot.

– Kegyed szépen zongorázott.

Kíváncsian pislogok az öregúrra. Kegyed? Honnan szalajtották ezt a fickót, ezernyolcszázhetvenből?

Elmotyogok egy köszönömöt.

– A kis hölgy nagyon tehetséges, csak hiányzik valami a játékából.

– Tessék?

– A zene a föld, amire a világ épült. Kegyednek a mélyébe kellene ásnia, hogy megértse a titkait.

– Kicsoda maga? – bukik ki belőlem.

– Mirgesszof Lajos, zongoraművész. – A férfi megpöcköli a keménykalapja karimáját.

A szívverésem felgyorsul. Bori néhány hónapja feladta házi feladatnak, hogy nézzem meg Mirgesszof néhány koncertfelvételét, aki szerinte a kortárs magyar zeneművészet legtehetségesebb alakja.

Összehúzott szemmel vizslatom az öregembert. Azt hittem, négy koncert végignézése után már az agyamba égtek a vonásai, mégis idegennek tűnik, és ahogy megpróbálom felidézni az arcát a felvételekről, az emlékkép elmosódik, mintha vizet akarnék megtartani az ujjaim között.

– A kártyám. – A férfi egy rojtos szélű papírdarabot nyom a tenyerembe. Jéghideg a keze. – Ha kegyed úgy döntene, hogy beleássa magát a zene rejtelmeibe.

A férfi sarkon fordul és távozik, a zeneiskola kapuja döndülve becsapódik mögötte. Megsimítom a névjegykártya érdes szélét, és megszemlélem a papírfecnit. A lap vastag és elsárgult, mint egy régi pergamen.

A cédulán nincs se név, se telefonszám. Egyetlen budapesti cím virít rajta, azt is kézzel írták, régies, cirkalmas betűkkel.

A nadrágzsebembe dugom a papírdarabot, és kilépek az utcára. A decemberi fagy az arcomba harap. A kabátomon nincs kapucni, és otthon felejtettem a sapkámat. Reménykedve körülkémlelek, de sehol nem látom anya rozzant Suzukiját. A zeneiskolai növendékek többségét Mercedesszel meg Volvóval hordják-viszik a szüleik, és én mindig megkérem anyát, hogy egy utcával odébb álljon meg, nehogy valaki meglássa a családi csotrogányunkat, de a hóvihar miatt anya ma délután közvetlenül a zeneiskola előtt parkolt le.

Anya nélkülem ment haza. Itt hagyott sapka nélkül a hóesésben.

A szám kiszárad a felismeréstől.

Biztos nem vette észre, hogy nincs nálam sapka, győzködöm magam, és a legrövidebb úton elindulok a lakótelep felé. Az utcai lámpák hideg fényében sápadt fehérek az útszéli hóhalmok. Hó szitál az arcomba, a szél belekap kiengedett a hajamba. Óráknak tűnik a negyven perces út.

A hidegtől elgémberedett tagokkal, elnehezült mellkassal nyomom be a tízemeletes lépcsőházának műanyag kapuját. Vajon anya megbékélt már?

Rutinszerűen kikerülöm a liftet, úgysem működik, és csigalassúsággal megindulok felfelé, a tizedikre. Zihálva kaptatok fel a lépcsőn. Lépésről lépésre nehezebb megmásznom a fokokat, mert egyre közelebb visznek anyához, a csalódott kifejezéshez, ami rendszerint kiül az arcára, amikor belezavarodok egy futamba gyakorlás közben, a sértődött szipogáshoz, amit akkor hallat, ha túl mereven billentek egy hangot. Hiába mondtam neki, hogy a többi tizenöt évessel nem jár be az anyja gyakorolni a zeneiskolába, hiába könyörögtem, hogy ne égessen a társaim előtt, azt felelte, hogy másoknak biztosan van otthon zongorájuk, és ne gondoljam, hogy a szüleik nem ellenőrzik, eleget gyakorolnak-e. Mikor tiltakozni kezdtem, könnyek gyűltek anya szemébe. Nem szidott le, csak a szemét dörgölve elfordult, és akkor már az én torkomat is sírás szorongatta.

Dermedt ujjakkal előkaparom a kulcsomat viseltes válltáskámból. Harmadszorra sikerül beledugnom a zárba. Még a lépcsőházban kibújok a csizmámból, anya nem szereti, ha behordom a sarat a cipőmön. Ahogy belépek az ajtón, megcsapja az orromat a szokásos fertőtlenítőszag. Gondosan beteszem a csizmámat a kopott cipőtárolóba, és elindulok a szobám felé. A zoknim tapad a nedves linóleumon, amit anya már megint fényesre súrolt.

– Zsófia.

Megpördülök a tengelyem körül. Anya áll a nagyszoba ajtóban, ritkás szemöldökét összevonja, vékony száját szorosan összepréseli. Felmosórongyot tart a kezében, úgy szorítja a porszürkére fakult anyagot, hogy elfehérednek az ujjai.

– Sajnálom – motyogom összeszoruló torokkal. – Én… egy pillanatra ledermedtem, pedig tudod, hogy mennyit készültem, nem tehetek róla…

Anya még szorosabbra zárja az ajkát, könny csillan a szeme sarkában.

A torkomban gombóc növekszik. Nemrég még abban reménykedtem, hogy a hangverseny után végre ismét láthatom anyát mosolyogni, de aztán mindent elszúrtam a bénázásommal.

– Nem akartam csalódást okozni. – A gyomrom görcsben áll, a hangom vékonyan csendül. – Tudod, hogy nem akartam. Tudod, hogy szeretlek.

Képtelen vagyok tovább nézni anya könnytől csillogó szemét, remegő száját. Elkapom róla a pillantásomat, és ezredszerre is szemügyre veszem a falra akasztott fényképeket. A tekintetem megakad azon az egyen, amit anya bekereteztetett, ő maga van rajta, zongora mögött ül egy zeneakadémiai hangversenyen, a haja mogyorószínű, nem pedig szürke szálakkal átszőtt egérbarna, mint most, a szeme sarkában egyetlen szarkaláb sem látszik, az arcán átszellemült kifejezés ül. Liszt Ferenc La Campanelláját játssza, minden idők egyik legnehezebb etűdjét, aminek a végén álló ováció fogadta.

– Én is szeretlek, Zsófia. De úgy látszik, nem szánsz elég időt a gyakorlásra.

– Minden hétköznap két órát gyakorolok – suttogom.

Anyának is tudnia kell, mennyit készültem, hiszen minden nap, miután hazaér a munkából, bevisz a zeneiskolába, és bekísér a gyakorlóterembe.

Anya szája még szorosabbra préselődik, de vitázás helyett csak letérdel, és folytatja a padló suvickolását.

Vajon hányszor mosott fel ma?

– Mirgesszof Lajos ott volt a hangversenyen – bukik ki belőlem. – Azt mondta, szépen zongorázom.

Meg azt, hogy nem ástam bele magam eléggé a zenébe, de ezt eszemben sincs közölni anyával.

Anya feltápászkodik, karikás szeme hatalmasra kerekedik.

– Az a Mirgesszof Lajos?

Tétován bólintok. Megint megpróbálom felidézni a koncertfelvételeken látott Mirgesszofot, ezúttal világosan látom magam előtt a mélyen ülő bogárszemet, a fényes, fekete kefebajszot. Visszagondolok a zeneiskola folyosóján látott férfira, de hiába erőltetem az agyamat, képtelen vagyok felidézni az arcát. Idős volt? Fiatal? Jólöltözött? Pacuha? Csak arra emlékszem, hogy azt mondta, szépen zongorázom, és hogy adott egy kártyát…

Beletúrok az ünneplős nadrágom zsebébe, és előhúzom a gyűrött papírfecnit.

– Azt mondta, keressem fel – magyarázom anyának, ahogy átnyújtom neki a cédulát. – Azt mondta, segít…

Beleásni magam a zene rejtelmeibe.

– Segít a fejlődésben.

Nem egészen ezt mondta, de mi másért adta volna meg a címét, ha nem azért, mert tehetségesnek tart és tanítani akar?

Anya szemöldöke a homloka közepére szalad, a kártyáért nyúl, és tüzetesen áttanulmányozza. Most, hogy elvette tőlem, légszomjam támad, és viszketni kezd a tenyerem. Csak remélni merem, hogy hisz nekem, és nem tépi szét. Megpróbálom felidézni a cetlire írt címet, de a cirkalmas betűk alkotta szavak emléke úgy pereg ki a tudatomból, mint homok a szitából.

Anya felém nyújtja a cédulát, kikapom a kezéből, olyan mohón, hogy anya arcára kiül a rosszallás. A fülem felizzik a szégyentől, de ahogy visszacsúsztatom a fecnit a zsebembe, könnyebbnek érzem a mellkasomat.

– Nincs pénzünk rá, hogy Mirgesszof Lajostól vegyél órákat.

Biztos voltam benne, hogy ezt fogja mondani, mégis keserű ízt érzek a számban. Apa halála óta anya azért gürizik éjt nappallá téve, hogy a jelzáloghitel törlesztőrészletének kifizetése mellett minden hónapban félre tudjon tenni egy kis pénzt a zeneakadémiai éveimre. Hogy elvégezhessem az iskolát, ahonnan ő a születésem miatt kénytelen volt kimaradni.

– Nem mondta, hogy pénzbe kerül – cincogom. Tudom, hogy mekkora ostobaság, amit mondok. Ugyan miért oktatna ingyen Magyarország legnagyobb zongoraművésze?

– Menj aludni, Zsófia, és dobd ki azt a papírt!

– Tudom, hogy kevés a pénzünk. – A torkom fájdalmasan összeszorul, lesütöm a szememet. – És tudom, hogy miattam dolgozol annyit. De hiába teszel félre a zeneakadémiai évekre, ha fel sem vesznek. Mirgesszofnál tanulni óriási lehetőség lenne…

– Kellő szorgalommal mindent el lehet érni. – Anya ugyanazt a sértődött szipogást hallatja, amit akkor szokott, ha gyakorlás közben elvétek egy billentyűt. – Nem lenne szükség méregdrága tanárokra, ha eleget gyakorolnál. Engem sem oktatott országos hírű zongoraművész, mégis beküzdöttem magam a Zeneakadémiára.

Anya ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést. Folytatja a feltörlést, bár a betonszürke linóleum már így is ragyogóan tiszta. Lábujjhegyen surranok be a szobámba, mintha félnék, hogy megzavarok valakit, pedig kettesben élünk anyával. Még a csukott ajtón keresztül is hallom, ahogy anya a padlót vakarja. A halántékom lüktetni kezd a hangtól.

Előveszem a zsebemből a furcsa névjegykártyát, és megforgatom az ujjaim között.

Mirgesszof Lajos szerint tehetséges vagyok.

Mirgesszof Lajos meghívott a házába.

Lopva a polc felé pillantok, a barackvirág-mintás zenedobozra, amit anyától kaptam a tizenötödik születésnapomra, és amiben elrejtettem néhány ezrest az újságkihordásért kapott keresményemből. A pénz nagy részét anyának adtam a rezsire, a maradékot pedig eltettem, hogy vehessek neki valamit karácsonyra, de mi is lehetne szebb ajándék, mint hogy egy lépéssel közelebb kerülök az álmához… a közös álmunkhoz? Három év múlva felvételiznem kell a Zeneakadémiára, és minden esélyt meg kell ragadnom a fejlődésre.

Tisztában vagyok vele, hogy a dugi pénzem öt percnyi mesterképzést sem futna ki Mirgesszof Lajosnál, de a budapesti vonatjegyre biztosan elég lesz. És ha már ott vagyok, talán meggyőzhetem Mirgesszofot, hogy adjon nekem néhány zongoraleckét. Akár azt is vállalhatom, hogy ledolgozom az órák árát. Úgyis itt a téli szünet, még az iskolából sem kell kimaradnom.

A netet évekkel ezelőtt kikötötték, de már régen rájöttem, hogy a szomszéd néni a macskája nevét állította be jelszónak. Bekapcsolom az íróasztalomon álló ósdi laptopot, a masina köhögve betölti a linuxot. Megvárom, amíg egy örökkévalóságnak tűnő idő alatt bejön a böngésző, és megkeresem a Google Térképen a Mirgesszof kártyájára firkantott címet.

Hárshegy elég messze van a Nyugatitól, de úgy kalkulálok, hogy két átszállással megúszhatom.

Fürdés után beállítom hajnal ötre az ébresztőt, és az asztalomra csúsztatok egy anyának szánt levelet. Sehová sem szeret egyedül elengedni, pláne nem hosszabb útra, de ha megtudja, hogy arra költöm a spórolt pénzemet, hogy egy zongoraművésztől vegyek leckéket, biztosan büszke lesz rám.

Boldogan lüktető szívvel bújok be a foszladozó paplan alá, és azonnal elnyom az álom.

***

Reggel még azelőtt kipattan a szemem, hogy megszólalna az ébresztőóra. Beledobok néhány göncöt egy rongyos hátizsákba, és kisurranok a bejárati ajtón. A szám kiszárad. Mégiscsak szólnom kellene anyának.

Elhessegetem a gondolatot. Ez anya karácsonyi ajándéka. Ki akarná fenyőfa állítás előtt lelőni a karácsonyi meglepetést?

A hosszú zötykölődés a vonaton elandalít. Izzasztóan dübörög a fűtés, de jólesik bekucorodni az ablak mellé a melegben, és kibámulni a hólepte tájra. Mennyire szerettünk apával és anyával kiülni a panelház ablakába télen, amikor kicsi voltam! Én sikongattam a hósipkás háztetők láttán, a kémények meghitten pöfékeltek, gomolygó felhőknek tűntek a felszálló füstpamacsok, és azokban a percekben tökéletes volt a világ.

A torkom elszorul, nehezen megy a nyelés. Nyolc éve, hogy utoljára együtt bámultuk a behavazott tájat, de addigra apa már elfonnyadt a kemótól, és úgy gubbasztott az összecsukható faszéken, mint egy törött csontú madár.

Azon a télen nem csak apát vesztettem el. Azóta nem láttam anyát őszintén mosolyogni.

Külvárosi bevásárlóközpontok váltják fel a hófödte szántóföldeket, ahogy a vonat bedöcög Budapestre.

A Nyugatiban leszállok, álmélkodva nézem a vasúti kocsikkal teli hangárt. Lenyűgöz a nyüzsgő tömeg. Az egyik szerelvényről zsibongó gyerekcsoport tódul a peronra. Egy nő magas sarkúban tipeg mellettem, menet közben meglibbenti gyönyörű haját, gesztenyebarna és fényes, mint egy frissen lakkozott hegedű. Képtelen vagyok elfojtani egy lelkes vigyort. Utoljára hétévesen jártam a nagyvárosban egy osztálykiránduláson, és csak arra emlékszem, hogy majdnem elvesztem a metrón.

Beszerzek néhány vonaljegyet az egyik újságárusnál, és kibotorkálok a pályaudvar elé. Mentemben úgy megbámulok egy kékhajú lányt, hogy kis híján hasra esem. Büköndön is lehet néha extrém külsejű járókelőkkel találkozni, de messze nem annyival, mint itt. Mióta leszálltam a vonatról, láttam két punk tarajas srácot, egy rövidgatya-télikabát kombós huszonévest, egy nőt csivavával a táskájában, és akkor még nem számoltam a kékhajút.

Villamossal eljutok a Széll Kálmán térig, ahonnan busszal megyek tovább Hárshegy felé. A végállomástól még sétálnom kell néhány kilométert, de nem bánom. A térképen megnéztem, merre kell mennem, úgyhogy nincs szükségem útbaigazításra. A szívem reményteljesen zakatol, még a hideget sem érzem annyira dermesztőnek.

A betonút földútba torkollik, nekivágok a havas fák övezte ösvénynek. A föld keményre fagyott, itt-ott jeges foltok szabdalják, ügyelnem kell, hogy talpon tudjak maradni a csúszós talajon.

Az erdő sűrűsödik körülöttem. Szél süvölt az öreg tölgyek között. Egy pillanatra megállok, és magamba szívom a levegőt. Füstösebb, mint otthon, mégis jobban esik, kitisztítja a tüdőmből a lakásunkban állandósult vegyszerszagot.

Apa halála előtt anya nem takarított annyit.

Belesajdul a mellkasom a gondolatba, ezért inkább tovább indulok. A jég recseg-ropog a talpam alatt.

Nagy sokára kiérek a fák közül. Egy hatalmas kúria tárul elém. A falakat benőtte a repkény, az ablakai sötéten ásítanak, a zsalugátereket szél csapkodja.

Nem úgy tűnik, mintha bárki lakna itt.

A hátam borsódzik, de odaóvakodom a rézkilincses kapuhoz, és mivel csengőt nem találok, bedörömbölök rajta az ódon, oroszlánfejes kopogtatóval. Az ajtón mállik a festék, az egyik földszinti ablak be van törve.

Biztosan jó címre jöttem?

Kitapintom a zsebemben a névjegykártyát, de mielőtt előhúzhatnám, a kapu nyikorogva kitárul. Egy pókszerű öregember áll előttem, a kezét sután lógatja maga mellett, a lába túl hosszú a testéhez képest. Azonnal megismerem a zeneiskolában látott férfit, görnyedt testtartása és a simára borotvált, ráncok barázdálta arc annyira jellegzetes, hogy nem is értem, hogyhogy korábban nem tudtam magam elé idézni.

– Már vártam, kisasszony. Kerüljön beljebb. Szabad a kabátját?

Félszegen belépek az épületbe, és kibújok a kabátomból. Émelyítő, édeskés szag csapja meg az orromat. Odakintről félhomályosnak tűnt a benti tér, de amint átlépem a küszöböt, egy gyertyákkal fényesen megvilágított, pompásan berendezett hall tárul elém. Szalon, így szokták nevezni az ilyen szobákat a kosztümös filmekben, amikben a csipkekesztyűs kisasszonyok egymásnak áradoznak, hogy milyen patinás helyen báloztak előző este.

Képtelen vagyok elfojtani egy vigyort. Meg tudnék szokni egy ilyen otthont.

Erről eszembe jut, hogy éjszakára szükségem lesz egy vendégszobára, és a zongoraleckékért sem tudok fizetni. A mosoly leolvad az arcomról.

– Mi a baj, kisasszony? – Mirgesszof betessékel a szalon-szerűségbe, és hellyel kínál. Letelepszem egy bársonyhuzatos karosszékbe. – Kiváló választás. – A vendéglátóm elvigyorodik, tele van a szája apró fogakkal, amitől mohónak tűnik, mint egy éhes cápa. – Ez volt Bartók kedvenc széke.

Úgy pattanok fel, mint akit megcsíptek.

– Bocsánat, én… nem akartam… leülök… leülök egy másikra.

– Parancsoljon. Az ott Gershwin kanapéja, az a faragott hintaszék meg Csajkovszkijé volt. És ez itt… – Mirgesszof az életkorát meghazudtoló fürgeséggel odapiruettezik a szoba közepén álló gyönyörű, feketebillentyűs zongorához. – Ez a nagy Mozart fortepianoja, emellett is nyugodtan helyet foglalhat.

Lenyűgözve odalépek a hangszerhez. Megint megcsap a furcsa, édeskés illat.

– Tényleg szabad?

Mirgesszof széles mosollyal bólint. Leereszkedem a tömörfa zongoraszékre, és megsimítom a hűvös billentyűket.

A kezem önkéntelenül mozdul. A Török induló mintha saját magát játszaná. A zene belém karol, melegen körém fonódik, mint egy puha sál. Az ujjaim száguldanak a billentyűkön. Még ha akarnék, sem tudnék megállni. Épül a ritmus, a zene egyre szorosabban ölel, a láthatatlan sál megfeszül a torkomon.

Anya fantomujjai a tarkómon dobolnak. Hirtelen nyirkosnak és hidegnek érzem a szoba levegőjét, a látásom elhomályosul, mintha földet hánytak volna az arcomba, kapar a torkom és ég a tüdőm, a szívem kétségbeesetten vergődik, a szememet könnyek csípik, meg fogok fulladni, meg fogok fulladni, meg fogok fulladni!

– Elég. – Mirgesszof hangja hallatán végre képes vagyok elszakítani a kezemet a zongorától. Felpattanok, és szaggatottan zihálva elhátrálok a hangszertől.

– M-mi volt ez? – krákogom erőtlenül. A gyomrom tájéka fagyos.

– Azt hittem, kegyed a zenének kívánja áldozni az életét, de nyilvánvalóan tévedtem.

Reszketve átölelem magam.

– Persze, hogy a zenének akarom áldozni az életemet. A Zeneakadémiára fogok járni, mint az anyám, és… és…

– És büszkévé teszi őt?

Sűrű, ragadós csend telepszik a szobára.

– Én csak olyanokkal foglalkozom, akik tiszta szívből tanulni akarnak. Akik a lelküket is feláldoznák a zene oltárán. – Mirgesszof szeme sötét alagút, a feketeség mögött megvillan valami túlvilági szikra. Beleborzongok a látványba.

– Én tiszta szívből tanulni akarok – felelem elfúló hangon. – Kérem, tanítson!

A tüdőm még mindig hasogat a fullasztó zongoralecke emlékétől, de nem adhatom fel. Elképzelem, mit fog szólni anya, amikor bemutatom neki az új tudományomat. Aggodalomtól gyűrött arca kisimul majd a büszkeségtől, végre valódi karácsonyunk lesz, és megint igazi család leszünk.

– Könyörgöm, bármit megteszek…

Csak pénzt ne kérjen, mert az nincsen. Gyertyalángként lobban fel bennem a szégyen, izzik az arcom, és biztos vagyok benne, hogy a fülem hegyéig elvörösödtem.

– Sosem okítok pénzért – feleli Mirgesszof, mintha olvasna a gondolataimban.

– Akkor mivel fizethetnék a leckékért?

– Azzal, hogy a zenének adja a szívét és a lelkét.

– Úgy lesz – bólogatok. – Csak mondja meg, mit kell tennem, és megteszem!

– Elsőként segítsen szüretelni!

Mirgesszof megindul a szalon hátulja felé, félúton int, hogy kövessem. Sietve engedelmeskedem.

A szalon hátsó ajtaján át kilépünk egy télikertbe. Megint megcsap az ismeretlen eredetű, édeskés szag, egészen meglepi a levegőt. A kert hosszában különbözőbbnél különbözőbb növények sorakoznak: göcsörtös törzsű fák és karcsú ágú bokrok, tömpe szárú virágok, amiknek minden szirma a szivárvány más színében pompázik, meg egy óriási pálma, egyetlen hatalmas, éjfekete virággal. A fákon és a bokrokon különböző színű és méretű gyümölcsök teremnek. Ámulva megsimítok egy érdes héjú, méregzöld termést. Nyirkos és hűvös a felülete.

– Csak nyugodtan – bátorít Mirgesszof. Leszakít magának egy gyümölcsöt, és átszellemült arckifejezéssel beleharap.  – Kóstolja meg!

Kíváncsian letépem az ökölnyi gyümölcsöt, lehántom a héját, és nagyot harapok belőle. Édes, mint a cukorszirup. Fogalmam sincs, micsoda lehet, otthon annak is örülni szoktam, ha anya vesz néhány szem almát, de ínycsiklandóan zamatos, ahogy a lédús gyümölcshús szétárad a számban. Zongoraszó csendül, először halkan szól, majd fokozatosan erősödik. Mozart Török indulója ezer szólammal visszhangzik körülöttem.

Nem körülöttem. Bennem.

Langyos bizsergés járja át a testemet. A zene a tudatomba szivárog, melegség önti el a mellkasomat, ahogy a szívemet átjárja a muzsika, egyre forróbban pulzál bennem, a ritmus a katarzis felé száguld, a testem rezonál a zongoraszóra, minden porcikám együtt dalol a billentyűkkel, a véremben mintha nyers zene lüktetne, zabolázhatatlanul tombol bennem, és amikor eljön a finálé, reszketve ölelem át magamat, mintha ezzel odabent tarthatnám az élményt, mintha magamhoz láncolhatnám a zenét, hogy örökké engem szolgáljon.

A zongoraszó elhallgat. Lenyűgözve meredek magam elé. A kezemben tartott gyümölcsre pislogok. A számhoz emelem, de mielőtt újra beleharaphatnék, Mirgesszof feltartott mutatóujjával jelzi, hogy elégedjek meg ennyivel.

Csalódottan leeresztem a kezemet.

Most, hogy a zene elhallgatott, hideg zsibbadás költözik a tagjaimba. Összébb húzom magamon kifakult pulóveremet.

– Mi volt ez?

Még mindig érzem a gyümölcs ízét a nyelvemen. Túl ízletes, túl zamatos. A földöntúli zene emléke túl élénken visszhangzik a fejemben. Mintha feltekerték volna az érzékeim befogadóképességét.

– Ez a lélekszüret ideje. Ilyenkor a legérettebb a gyümölcs.

Döbbenten bámulok Mirgesszofra. A férfi rám se néz, ráncos ajkát összecsücsörítve egy faládához egyensúlyoz egy dinnyényi, homokszínű terméssel, és a korát meghazudtoló fürgeséggel lepakolja a rakományt.

– Lélekszüret?

Biztos rosszul hallottam. Vagy ez valami kábítószer gúnyneve? Mirgesszof drogot oltott a gyümölcsbe? Olyat, ami elűzi a szorongást és kihozza belőlem a zongoravirtuózt?

– Leszedjük a termést a növényekről, és eltesszük őket későbbre. – Mirgesszof a gyümölcstől roskadozó fákra mutat, és ahelyett, hogy közölném vele, tisztában vagyok a szüret fogalmával, odalépek egy vaskos törzsű tűlevelűhöz, és engedelmesen leszedegetem róla az apró, vérvörös bogyókat.

Szürkületig szedjük a gyümölcsöt, majd becipeljük a házba a megpakolt ládákat. Reménykedem benne, hogy este megkezdjük a zongoraleckéket, de Mirgesszof szerint ideje lepihenni, és egy korhadó falépcsőn felvezet a szobámba. A helyiséget gyönyörű antik bútorokkal rendezték be, viszont hideg, penészszagú és pókhálós. Anya biztosan azonnal nekiesne a hipóval, hasít belém a gondolat.

Vajon anya megtalálta az üzenetemet? Biztosan halálra aggódja magát, és én még csak fel sem hívtam.

Bűntudat szurkálja a mellkasomat. Előkaparom a táskámból ütött-kopott mobilomat, de nincs térerő. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amitől még jobban furdal a lelkiismeret. Anya biztos nem értékelné, hogy rendes fizetség nélkül veszek zongoraórákat, és be kell vallanom magamnak, hogy nem akarok lehetőséget adni neki, hogy hazaparancsoljon.

Semmi baj nem történik, ha csak holnap jelentkezem anyánál, győzködöm magam.

Az ágyra hajítom az ócska készüléket, épp abban a pillanatban, amikor Mirgesszof belép a szobába. Egy tányért tart a kezében. Nehéz zsírszag lepi meg a levegőt. A vonaton ettem utoljára, egy kis száraz zsömlét, és már veszettül korog a gyomrom. Megköszönöm az ételt, letelepszem az ágyam szélére, és nekilátok az evésnek. Egy nagy szelet sült hús és valamiféle borsós mártás van a tányéron. Bekapok egy falat sültet, az íze testes és szúrós, mint a túlérlelt sajtnak.

– Pácolt ürühús. A specialitásom.

– Egyedül lakik itt? – bukik ki belőlem.

– A tanítványaimmal.

– Hol vannak? – kérdezem izgatottan. Vajon vannak a kastélynak más szárnyai is, amiket nem láttam? Vajon a többieket ott szállásolták el?

– A lehető legjobb helyen.

Értetlenül meredek Mirgesszofra. A férfi rám villantja cápamosolyát, és kilép az ajtón.

– Az édesanyja miatt ne aggódjon. Üzentem neki, hogy kegyed megérkezett. – Mirgesszof előhúz a zsebéből egy hosszúkás, élénksárga gyümölcsöt, és mámoros vigyorral beleharap. Sóvárogva nézem, ahogy a narancsszínű lé lecsurog az állán, és az az abszurd gondolatom támad, hogy Mirgesszof azért lett országos hírű zongoraművész, mert a télikertben érlelt terméseket eszi.

– Holnap kegyed is ehet még.

Azzal Mirgesszof becsukja maga mögött az ajtót.

Mire végzek a vacsorával, a pilláim elnehezülnek. Leteszem az üres tányért a földre, és úgy, ahogy vagyok, ruhában bedőlök az ágyba. A szemem majd’ leragad, kimerített az utazás és a szüretelés.

Ahogy magamra húzom a dohos tollpaplant, azonnal elnyom az álom.

***

Másnap reggel virtuóz zongoraszóra ébredek. Kipattanok az ágyból, megmosom az arcomat a szoba sarkában álló rozsdás rézcsapnál, és már viharzok is lefelé a lépcsőn.

Mirgesszof Mozart fortepianoja előtt ül, az ujjai olyan könnyedén siklanak a billentyűkön, mintha a művészi zongorajáték épp olyan természetes lenne a számára, mint a levegővétel. Ráncos arca kisimul, a szeme átszellemülten csillog, és egy pillanatra az az érzésem támad, hogy nem is egy embert nézek, hanem egy túlvilági lényt. Egész testemben beleborzongok az élménybe.

Mikor leüti az utolsó hangot, Mirgesszof mélyen beszívja a levegőt, és mosolyogva rám pillant.

– Jó reggelt, kisasszony! Íme a reggelije.

Az öreg az egyik bársonyhuzatos puffra mutat. Lapos porcelántányér van rajta egy méregzöld gyümölccsel, ugyanolyannal, mint amiből tegnap falatoztam. Mellette egy másik gyümölcsnek már csak a héja maradt meg. Nyilván Mirgesszof is zenetermést reggelizett.

Lepucolom a gyümölcs érdes, nyirkos héját és mohón beleharapok a húsába, várom a hatást, az élményt, ahogy a zene átjárja a testemet és a lelkemet. Halvány zongoraszó csendül a fülemben, de hamarosan elhal. Harapok még egy falatot. A zene felerősödik, de csupán hallom, és nem érzem.

Befalom az egész gyümölcsöt. Mikor az utolsó falatot is legyűröm, végre átjár a földöntúli bizsergés, a zene körülölel és belém szivárog.

Az érzés néhány másodperc múlva elhalványul, de az ujjaim lágyan zsibognak, a lábam önkéntelenül mozdul. Mirgesszof utat enged nekem, leülök a zongoraszékre. Mire magamhoz térek, a kezem már száguld a billentyűkön, még Mirgesszof tempóját is túlszárnyalom. A gyümölcs okozta eufória átjárja a lelkemet. A szívem maga a hangszer, az ereimben forró zene lüktet. Mikor leütöm a Török induló utolsó akkordját, felszakad belőlem egy felszabadult sóhaj.

– Bravó! – Mirgesszof megtapsol. Képtelen vagyok elfojtani egy büszke mosolyt. Mennyire fog örülni anya, amikor bemutatom neki, mit tanultam. Anyáról eszembe jut, hogy otthon illene hírt adnom magamról. Mikor rákérdezek a dologra Mirgesszofnál, azt mondja, ma reggel óta nem működik a telefonja, de felajánlja, hogy szüretelés helyett sétáljak vissza az úton, amíg nem találok térerőt.

Elhárítom az ajánlatot. Nem akarok visszaélni a zongoraművész vendégszeretetével, de legfőképp attól félek, hogy anya hazarendelne. Mirgesszof üzent neki, tehát nem fog aggódni, a dühe pedig majd elszáll, amikor meglátja, mennyit fejlődtem. Talán még mosolyogni is fog. Az lenne a legszebb karácsonyi ajándék.

Reggeli után kimegyünk szüretelni. Mirgesszof megengedi, hogy belekóstoljak egy amorf, húspiros gyümölcsbe, és utána úgy játszom el a Für Elise-t, hogy Mirgesszof megkönnyezi.

Este kimerülten, de boldogan dőlök be az ágyba. Elképzelem, milyen arcot fog vágni anya, amikor egy hét múlva, karácsonykor hazamegyek, és bemutatom neki a tudományomat. Először biztos morcos lesz, amiért nem segítettem a karácsonyi takarításban, de amikor meghallja, milyen csodálatosan zongorázom, örömében magához ölel, és megint boldog család leszünk, mint apa halála előtt…

Mirgesszof még azt is megígérte, hogy karácsonyi ajándékként vitet a lakásunkba egy zongorát. Anya először majd sopánkodik, hogy egy ekkora hangszer nem fér el a kicsi panellakásban, de aztán megenyhül, és megengedi, hogy bezsúfoljuk az ócska tévé mellé.

Anya boldogságtól sugárzó arcának képétől mámorosan behunyom a szememet, és elnyom az álom.

***

A következő héten éjt nappallá téve gyakorolok. Más tanítvánnyal egyszer sem találkozom. Napról-napra több gyümölcsöt eszem, mégis egyre gyakrabban vétek hangot, és játék közben egyre többször érzem fullasztónak a zene ölelését.

December huszonharmadikán reggel egyedül ülök Mozart fortepianoja előtt. A gyomrom összefacsarodott csomó. Zokogás rázza a testemet. Hajnalban lejöttem gyakorolni, de annyira gyatrán ment a zongorázás, hogy magamba tömtem az összes gyümölcsöt, amit találtam, mégsem érzek semmit, csak anya jéghideg bőrét a bőrömön, a fantomujjak dobolását a tarkómon.

– Jöjjön, kisasszony! Ma kell leszüretelni az utolsó gyümölcsöket.

Mirgesszof a lépcső aljában áll, rám villantja a cápafogait.

– Indulnom kellene – szipogom. – Estére haza kell érnem…

– Holnap van huszonnegyedike. Ma még aludjon itt, holnap hazaviszem autóval.

Könnyektől nedves arccal kitámolygok a télikertbe Mirgesszoffal, és az utasításai szerint elkezdem letépkedni a virágok szirmait.

Egész nap dolgozunk, míg a sápadt, téli napkorong le nem bukik a felhők mögé. Szürkeség ereszkedik a télikertre.

– Segítek bevinni a terméseket – bökök a ládákban sorakozó színes virág- és gyümölcshalmokra.

Megint megcsapja az orromat az édeskés szag. Elnyújtott sóhajtás hallatszik, akár egy utolsó lehelet, és a télikert lecsupaszított növényei egy szempillantás alatt elhervadnak, a fák és bokrok kérge feketére szenesedik, ágaikon a levelek elszáradnak és összepöndörödnek. A télikert úgy sorvad el egy pillanat alatt, ahogy apa, miután legyűrte a rák.

A föld megremeg, riadtan lepillantok a lábam elé.

A korábban porhanyós talaj most kérges és kemény.

– Mi volt ez? – nyeldeklem. Hideg futkos a gerincemen.

– A föld felkészült az ültetésre.

– Hogy micsoda?

– Minden évben karácsony előtt ültetni kell, hogy az elszáradt növények új erőre kaphassanak.

– Mit kell ültetni?

– Majd én beviszem a gyümölcsöket. – Mirgesszof elkapja rólam a pillantását, és a kezembe nyom egy ásót. – Kegyed ássa fel a földet az ültetéshez!

– De hiszen csontkemény.

– Elég, ha egy nagyobb gödröt ás.

Értetlenül meredek Mirgesszofra, de ő további magyarázat helyett megragadja az egyik ládát, és a korát meghazudtoló ügyességgel beegyensúlyoz vele a házba.

Beledöföm az ásót a talajba, mélyebbre tuszkolom a fejét a cipőmmel, és nehézkesen kifordítok egy lapátnyi földet. Megint megcsap a szag, édeskés és émelyítő, mint a rothadás. Felkavarodik a gyomrom, de szorgosan ások tovább.

A percek órákká nyúlnak. Mikor már izzadság csurog a halántékomon és sajog a tenyerem a vízhólyagoktól, megkérdezem Mirgesszofot, hogy befejezhetem-e az ásást, de a zongoraművész szerint még nem elég mély a gödör.

Mire végzek a munkával, már besötétedett, az éjszakai ég csillagtalan és fekete.

– Hogyan keletkezett a kert? – kérdezem a mellettem feszengő Mirgesszofot, és zihálva elegyengetek néhány göröngyöt. – Mik ezek a… növények?

– A tanítványaim.

– Tessék?

– A tanítványok, akik rájöttek, hogy a művészet áldozatot követel. Akik a szívüket és a lelküket áldozták a zene oltárán.

A torkom összeszorul. Miről beszél ez?

Mirgesszof szeme sejtelmesen megvillan a csillagfényben.

– Feküdjön bele!

A szívem kihagy egy ütést.

– Tessék?

– Igazi zongoraművész szeretne lenni?

– Hát persze, de…

– Megmondtam, hogy csak olyanokkal foglalkozom, akik a lelküket is feláldoznák a zene oltárán.

Miféle őrült baromság ez?

– De én nem akarok… Nem fogok oda befeküdni!

Zsibbadni kezdek a gondolattól, hogy belemásszak a sötét verembe.

 – Az én hibám – sóhajtja gyászos hangon Mirgesszof. – Rosszul választottam. Azt hittem, kegyedben elég erős a sóvárgás.

– M-miféle sóvárgás?

– A valódi művészek önmagukból táplálják a zenét, akár a friss víz a földet. A lelkükből. A testükből.

– De a föld felemészti a vizet – rebegem. – Magába szívja és elnyeli.

Az imént még izzadtam az ásástól, de a tél hidege most kíméletlenül bekúszik a pulcsim alá. Dideregve behúzom a cipzárt.

– Újraformálja. Ahogy a forrásvíz feltör a talajból, kegyedből is úgy fog előbuzogni a művészet, ha hallgat a szavamra.

– Miről beszél? – A torkom száraz, a hangom reszelős.

– Feküdjön a verembe! Feküdjön a verembe, adja a földnek a lelkét, és valódi zongoraművészként mehet haza az édesanyjához.

– Ez lehetetlen – hebegem. – Ez őrület.

– Kegyed szerint a világ legnagyobb zeneművészei hogyan tettek szert a tehetségükre?

– Biztosan nem úgy, hogy beásták magukat egy gödörbe!

Szédülni kezdek, azonnal le kell ülnöm, és mivel szék nincs a közelben, a kemény földre roskadok. Az eszem azt súgja, hogy azonnal keljek fel és meneküljek minél messzebbre ennek az őrültnek a közeléből, de a zsigereimben érzem, hogy Mirgesszof igazat beszél. Belém hasít az emlék, amikor először belekóstoltam a gyümölcsbe. Nem egyszerűen hallottam a zenét, hanem magamba fogadtam, átéltem és feleltem rá.

Én voltam a zene.

Vajon mire képes az a föld, amiből ilyen gyümölcsök teremnek?

Lepillantok a veremre. Lehajolok, megsimítok egy száraz göröngyöt. Édeskés halálbűz árad odalentről. Ugyanezt a szagot éreztem, amikor a földbe engedték a koporsót apa temetésén.

A szívem majd’ kiugrik a torkomon. Képtelen vagyok belemászni a verembe.

– Rosszul választottam. – Mirgesszof hangja fagyosan csendül. – Kérem, távozzon.

Elojtott könnyektől égő torokkal besomfordálok a házba. Felnyalábolom a hátizsákomat, felhúzom a kabátomat, és kicaplatok a bejárati kapun. Némán megindulok a zúzmarás fák között. A fagyott gallyak recsegnek-ropognak a talpam alatt. Zsibbadok. A fák kopár ágai egymásba kapaszkodnak, mint a temetésen ölelkező rokonok.

Éppen így kapaszkodtunk össze anyával apa temetésén. Azon a napon öleltük meg egymást utoljára. Azon a napon anya még szeretett.

És ha beteljesítem az álmát, talán újra szeretni fog.

Lenyelem a könnyeimet, és megfordulok. Egy percig némán ácsorgok a hideg csendben. Aztán mélyet sóhajtok, és elindulok visszafelé az ösvényen.

Köszönés nélkül lépek be az ódon kastélyba. Mirgesszof elégedett cápamosollyal illet, de figyelmen kívül hagyom. Hátramegyek a télikertbe. A verem feketén tátong előttem. Minden izmom megfeszül. Összeszorított foggal a mélybe ereszkedem, és lefekszem a kiszáradt földre. A talaj azon nyomban nyirkossá és porhanyóssá válik alattam, mintha a testem keltette volna életre. A fejemet a sárba hajtom, a hajam és a ruhám átnedvesedik. Összerezzenek, amikor egy nyákos valami átmászik a kezemen.

– Neked adom a lelkemet – suttogom reszkető hangon. A torkom szorít, a szívem zakatol. – Neked adom a lelkemet, csak…

Csak add vissza anyát!

A talaj megremeg; felsóhajt, mint egy álmából ébredő szörnyeteg, kiszívja belőlem a félelmet és a reményt, az éhséget, sóvárgást a szeretetre. A szeretetvágyat, ami meghatároz.

Ami nélkül nem vagyok.

Odafentről földpernye szitál, édeskés a szaga, mint a halálnak, betemeti az arcomat és a testemet. Rettegnem kellene, de a közöny halottas lepelként borul a tudatomra, és ahhoz is túl egykedvű vagyok, hogy kisöpörjem a szememből a földet. A sár maga alá temet, földet lélegzem és mocskot nyelek, egészen addig, amíg a szívem dobogása elcsitul. Egész éjszaka a gödör mélyén emésztődöm, és amikor a nap első sugara megvilágítja a télikertet, a verem kiköp magából.

Az elsorvadt léleknövények újra zöldellnek, de a kerekded gyümölcsök többé nem csábítanak. A szívem néma és mozdulatlan. El kellene borzadnom a tudattól, hogy a testem hideg és élettelen, de nem érzek mást, csak tompa közönyt. A talaj morajlani kezd, és a föld visszaböfög belém egy lélekszilánkot. Zsibogás árad szét a talpamban, felkúszik a lábamba és a gyomromba, majd a lélekdarab fentebb kapaszkodik, és összekuporodik a mellkasomban, mint egy lemeztelenített, csonka torzszülött.

Csak kölcsönbe kapod. A föld szavai a tudatom mélyén dübörögnek. Vissza kell adnod, ha itt az idő.

Magam mögött hagyom a télikertet. A szívem újra dobog, de a zsibbasztó közöny velem marad.

***

Az ujjaim veszett tempóban siklanak a billentyűkön. Gondolkodnom sem kell, a hangok mintha magukat játszanák.

Allegretto.

Minden szem rám szegeződik a Zeneakadémia nagytermében.

Scherzando.

Anyám a nézőtéren ül, jobb oldalt, az első sor legszélső székén. Liszt Ferenc La Campanelláját játszom, minden idők egyik legnehezebb zongoradarabját, aminek a végén anyámat álló ováció fogadta ugyanebben a teremben, huszonkét évvel ezelőtt.

Egyetlen hangot sem ütök félre.

Forte Fortissimo.

A terem majd felrobban a feszültségtől. A játékom tökéletes.

Vegytiszta.

Steril.

Mint a kölcsönbe kapott lélekszilánk a mellkasomban. Az érzésektől megfosztott torzszülött.

Leütöm az utolsó akkordot, a nézősereg álló ovációval fogadja a hibátlan előadást.

Anyám mintha ragyogna az ujjongók tengerében, arcán könnyek peregnek, a tekintetében büszkeség és szeretet.

Valahol egy eldugott télikertben feljajdul egy megbéklyózott lélek, amikor egy buzgó tanítvány leszakít egy érett gyümölcsöt a belőle sarjadt fáról. Hallom a sikolyát. Érzem a gyötrődését. Fáj a hiánya. A mellkasomban kucorgó csonka lélekdarab vágyakozva megvonaglik, vigasztalanul epekedik a föld mélyén kushadó másik fele után. Ez az egyetlen érzés, ami sosem hagy el.

A sóvárgás.