Rezeda Réka: Kristályszív

– Tuti, hogy kell cukor a diétás tortába? – Odanyújtom Hangának a kristálycukros üveget, és gyanakodva nézem, ahogy belehint belőle néhány kanállal a keverőtálban várakozó aranysárga masszába. Édes sütemény- és nehéz zöldségillat lengi be a konyhát.

– Nyugi. – Hanga megajándékoz egy ragyogó mosollyal. Telt alakjára rásimul a virágmintás kötény. – A gizda csajod nem fog belehalni néhány kalóriába.

– Remélem, tudod, mit csinálsz – mormogom az orrom alatt. – Az életem múlik ezen.

Hanga a szemét forgatja a habverő fölött. Azt hiszi, túlzok. Fogalma sincs, hogy ha nem sikerül a ma esti randi, akkor a főnök visszadug az érzéstolvajok démonbörtönébe, és többé ki sem enged onnan.

Hanga pisze orra lisztes, karamellszőke hajába is jutott egy kevés. Odahajolok, hogy letöröljem, de a kezem megakad a levegőben. Az arcom felforrósodik. Már háromszázhatvannégy napja élek embertestben, de még mindig nem sikerült megszoknom ezeket a heves fizikai reakciókat.

– Lisztes az orrod meg a hajad – motyogom, és gyűrögetni kezdem a szárított vargányás zacskót.

Hanga megvonja a vállát.

– Nem én randizok ma este a legcsinosabb osztálytársunkkal.

Nagyot nyelve a gáztűzhelyen rotyogó leves felé fordulok, és beleszórom a gombát.

– Beáztattad, mielőtt beletetted? – Hanga mellém lép, és az edény fölé hajol. Friss erdőillata körbeölel. A gyerekkoromra emlékeztet, arra, mikor még taknyos érzésdémonként múlattam az időt a természet lágy ölén. Persze amilyen lassan érnek az érzésdémonok, még mindig csak kamasznak számítok, emberi léptékkel mérve mégis elképzelhetetlenül régen voltam már gyerek.

– Töhötöm! A gomba! Beáztattad?

– Upsz.

Hanga elnéző mosollyal lekapja a lábast a tűzről, és ügyesen leszűri a tartalmát.

– Semmi baj. – Hanga gondosan kiválogatja a gombát a zöldségek közül. – Zoé nem a főzőtudományodba szeretett bele.

Zafírkristályba zárt démonszívem megremeg a farmerem zsebében. Rászorítom a kezemet, de hiába. Az emberszívem is épp úgy reszket, mint a valódi. Hanga szerint Zoé belém szeretett, de vajon igaza van? Reggel mindenki előtt kifigurázott, persze én tehetek róla, de akkor is rémítő a gondolat, hogy talán nem is gondolja komolyan ezt az egészet. Talán el sem jön ma este. És ha nem sikerül a randi, akkor nem adhatom neki a démonszívemet, és akkor…

Hanga betolja a tortát a sütőbe, beáztatja a gombát, belesöpri a fazékba a többi hozzávalót, és mosolyogva kézen fog. A bőre meleg és puha.

– Na, gyere! Válasszunk neked ruhát estére.

Engedem, hogy Hanga bevontasson a nappaliba. A kinti hideg a szobába is beszivárog a régi, rosszul záró ablakokon át, de Hanga érintése átmelegít.

Hanga felkattintja a villanyt, és a rozoga gardróbhoz lép. Nyikorogva kinyitja az ajtaját.

Nem szabad beengednem ide Zoét. Nem láthatja meg, milyen lepukkant ez a szoba.

A szám kiszárad. A szerelemdémon főnök szándékosan költöztetett ebbe a lepattant kecóba, hogy nehezebben menjen a randizás. Egy év alatt igaz szerelmet találni szerelempor nélkül – ez önmagában is komoly kihívás, de jelentősen nehezebb úgy hódítani, hogy a randipartnernek egyszer a fűszeres polc zuhan a nyakába, másszor a rozoga vécécsésze reped meg alatta.

– Nincs valami modernebb inged? – érdeklődik Hanga, miközben összehúzott szemöldökkel kutat a ruháim között. – Úgy tűnt, hogy Zoé… nem annyira kedveli ezeket a régi stílusú cuccokat.

– Ott az a fehér, az a legújabb.

– Ez az ekrü? – Hanga megsimítja az ing buggyos ujját. Az ajka felfelé kunkorodik. – Valami kamu középkori vásáron vetted?

– Egy jelmezboltban.

Hanga csilingelő nevetésétől melegség fészkelődik a mellkasomban.

– Tudod mit? Ebben is szuperül fogsz kinézni. – Hanga a kezembe nyomja a ruhadarabot. – És Zoé biztos értékelni fogja, hogy lecserélted azt a tapadós gatyát egy farmerre.

– A pantallót? – A szám elé kapom a kezemet.

– Mi a baj?

– Nem használhatok ilyen ósdi kifejezéseket. Zoé szerint full égők.

Egy év alatt egészen belerázódtam a modern szlengbe, de a régi énemet nem tudtam teljesen levetkőzni. Elönt a nosztalgia, ahogy a régi időkre gondolok, amikor még érzésdémon apródként dolgoztam a főnök mellett. Szerelemport hintettem az emberek vállára, néztem a szemükben gyúló boldogságszikrát, és áhítoztam az érzésre, amit annyi mindenkinek megadtam, de én magam sosem kaphattam meg. Egy nap aztán nem bírtam tovább, és belekóstoltam a szerelemporba. A főnök rajtakapott. Jól kiröhögött, amiért nem tudtam, hogy érzésdémonokra nem hat a szerelempor, aztán bezárt abba a pokoli börtönbe.

– Ha Zoé szerint égő vagy, akkor Zoé üljön sünbe! – Hanga hangja visszaránt a jelenbe. A lány csípőre teszi a kezét, az arca kipirul a haragtól.

– Nem hinném, hogy abból sikeres randi kerekedne.

Hanga felhorkan, és elfordul, amíg felhúzom az inget. Mikor visszafordul, mintha rózsásabb lenne az arca.

– Tök jól áll!

Nem kell belenéznem a tükörbe, hogy tudjam, mit lát. A lányok mindig megbámulnak a suliban a szőke hajammal, a kék szememmel, meg a daliás alkatommal (nem, nem daliás, hanem izmos).

De aztán valami mindig félremegy.

Randizni bonyolult. Elég egy nyakba pottyant fűszeres polc, egy divatjamúlt ruhadarab a moziban, esetleg egy iskolai társalgás során elejtett nem menő (menőtlen?) kifejezés, és a lányok hirtelen már nem is találnak olyan vonzónak. Azt persze nem kötöm az orrukra, hogy az elmúlt ezer évet egy pincebörtönben töltöttem, ahol sem lehetőségem, sem kedvem nem volt követni a legújabb trendeket.

– Készen vagy – ítél Hanga.

Odalépek a kopott íróasztalomhoz, és előhúzom a fiókból Zoé kedvenc parfümjét.

– Minek az? A természetes illatod sokkal… – Hanga fülig pirul, és rugdosni kezdi az elszürkült rongyszőnyeget.

– Micsoda?

– Semmi, csak… – Hanga hangja magasan csilingel. – Semmi.

– Zoé ezt a parfümöt szereti.

Hanga nagyot szusszan. Fintorogva magamra fújok egy adag kölnit.

– Szerintem is olyan a szaga, mint egy virágágyásba döglött görénynek – köhögöm az illatfelhőben fulladozva. Belém hasít a pincebörtön bűzének emléke, de gyorsan elhessegetem. – De ha Zoénak ez tetszik… A szerelemért áldozatot kell hozni, nem?

– És Zoé milyen áldozatot hoz a szerelmedért?

Sután babrálom az ingem ujját. Fogalmam sincs a szerelemről. Amikor a főnök kihozott a börtönből, azt mondta, ha annyira tudni akarom, mi a szerelem, akkor most majd megtanulom. Azt mondta, nem lett volna szabad elvennem, ami a másé, és most meg kell tanulnom adni. Igaz szerelmet kell adnod, mennydörögte. Én hülye, azt hittem, visszakapom az érzésdémon apródi állásomat (esetleg lefokoznak apródhelyettessé), és folytathatom a szerelempor hintést. Ehelyett a főnök kitépte és egy törhetetlen kristályba zárta a démonszívemet, majd pedig embertestbe kényszerített, és közölte, hogy annak kell adnom a kristályszívet, akibe szívből beleszeretek, és aki viszontszeret. Szerelempor nélkül. Zárójelben pedig hozzátette, hogy ha egy év alatt nem lelek igaz szerelemre, visszadug a tömlöcömbe, és ott fogok rohadni az örökkévalóságig.

Ma éjfélkor letelik az egy év. Ma este oda kell adnom Zoénak a szívemet, és reménykedni benne, hogy viszonozza az érzéseimet.

A démonszívem a lelkem lenyomata. Aki megérinti, bepillantást nyer az emlékeimbe. Aki megérinti, belém lát. Fájdalmasan nagyot nyelek. Fogalmam sincs, hogy reagálna Zoé, ha megtudná, mi vagyok, de a gondolat, hogy lecsupaszítsam előtte a lelkemet, fullasztó, mint a régi tömlöcöm.

Hanga azt dörmögi, hogy meg kell néznie a tortát, és kiballag a konyhába.

Az étel gyorsan elkészül, és a takarítással is hamar végzünk. Nemsoká azon kapom magam, hogy Hanga a küszöbön áll a tarka kabátjában meg a zöld sapkájában.

– Este jelentkezz, hogy hogy ment a randi!

– Oké.

Hanga a kelleténél kicsivel tovább ácsorog az ajtóban. Engem néz. A pillantásától bizseregni kezd a gyomrom.

– Akkor szia.

Hanga leballag a lépcsőn. Kongó üresség marad utána.

***

Lázasan ketyeg a másodpercmutató. Nyolcra beszéltük meg a találkozót Zoéval. Vajon eljön egyáltalán a reggeli fiaskó után? Végül is elnézést kértem tőle, és úgy tűnt, megbocsátott…

Az ütött-kopott falióra húsz óra negyvennyolc percet mutat, amikor megberren a csengő. Démonszívem megremeg a zsebemben, hidegen simul a combomhoz. Meggyújtom a két vékony gyertyát az étkezőasztalon, a bejárati ajtóhoz sietek, és nagyra tárom.

Zoé törékeny mosollyal az ajkán üdvözöl. Puszit lehel az ajkamra. Nem tűnik különösen lelkesnek, de nem hinném, hogy neheztel rám, máskülönben nem puszilt volna meg.

(Vagy igen?)

Zoé betipeg a gyéren megvilágított előszobába. Magas sarkúja nagyokat koppan az ősöreg linóleumon. Lesegítem a barátnőm kabátját, és a konyhába vezetem Zoét, az egyetlen helyiségbe a lakásban, ahol nincs teljesen lepukkanva a berendezés. A tányéros kredenc kicsit kopottas, de a festés friss, és mióta Hanga segítségével visszaszereltem a fűszeres polcot, aránylag biztonságosan lehet közlekedni a helyiségben.

Verejtékező halántékkal fürkészem Zoé reakcióját. Egyszer voltam a csillebérci palotájukban, ahhoz a házhoz képest az én lakásom kutyaólnak tűnik. Sokkal jobb lett volna étterembe menni, de a legutóbbi mozis randi teljesen leapasztotta a pénztárcámat, és nincsenek szüleim, akiktől zsebpénzt kunyerálhatnék, a főnökből pedig legfeljebb egy kárörvendő vigyort tudnék kisajtolni apanázs helyett.

– Nagyon… otthonos – krákogja. – Ezt mind te csináltad?

Zoé arcán felvillan egy mosoly a gyertyafényben fürdő asztal láttán. A gombalevest nemrég újra melegítettem, a tálból felfelé bodorodik a gőz. Ínycsiklandó illata összevegyül Zoé testes-karcos parfümjének illatával.

– Igen – hazudom. Ha megemlíteném Hangát, Zoé tuti berágna. – Foglalj helyet!

Zoé megmossa a kezét a konyhai csapnál, és elhelyezkedik az asztal egyik végében. Nagyon karcsú az éjszínű miniben. Baromi dögös, mondanák az osztálytársaim, és Zoé tényleg gyönyörű, bár az én időmben még a teltebb alak volt a nyerő, de el kell fogadnom, hogy változnak az idők. Változik a divat, változik a nyelv. Nekem is változnom kell a szerelemért.

– A vargánya a kedvencem.

Zoé szélesen elmosolyodik. Könnyebbnek érzem a mellkasomat. Sikerült Zoé kedvére tennem! A barátnőm arca tökéletes, mintha egy ókori szobrászmester faragta volna márványból: fitos orr, dús ajak, tündöklő mosoly, akár egy fogkrém reklám modelljének.

– Honnan tudtad, Töhötöm? – Zoé, mint mindig, most is halkan, hadarva ejti ki a nevemet. Meg tudom érteni, hogy nincs kedve hangosabban mondani. Amikor a főnök belökött a gimi ajtaján, és közölte, hogy egy tinédzser emberfiú testébe zárva itt van a legtöbb esélyem szerelmet találni, fogalmam sem volt a modern világról. Amikor ezer évvel ezelőtt utoljára az emberek között jártam, a Töhötöm még menő név volt, minden második törzsfőnök ezt adta a gyerekének. Az igazgatói irodában ez a név jutott először eszembe. Így kerültem be az iskola nyilvántartásába. Most már szívesen eltüntetném azt a nyilvántartást.

Megeresztek egy halvány mosolyt. Zoé eljött a randira. Zoé puszit adott, rám mosolygott, ráadásul annak ellenére is szóba áll velem, hogy Töhötömnek hívnak. Mármint igazából Mordeálfanheimirezukobárzafareónnak hívnak, de ez most mindegy. Zoé még azután sem hagyott el, hogy a legutóbbi randinkon magamon felejtettem a kedvenc subámat, és mindenki minket bámult a mozipénztárnál.

Ezúttal biztosan szerelmet fog vallani.

(Ugye?)

Levest merek a tányérokba, és lehuppanok Zoéval szemben. Kilencet üt az óra. Három órám maradt elnyerni az igaz szerelmet. A konyha hirtelen nagyon szűkösnek tűnik. Mint egy börtöncella. Görcsösen megmarkolom a hideg kanalat.

Zoéra pillantok, de a lány nem engem néz. Mereven bámul egyetlen pontra a konyhapulton.

A gyomrom összeszorul. Hanga itt felejtette a kesztyűjét. Hupilila. Le sem tagadhatom, hogy az övé.

– Lassan el kellene beszélgetnünk róla, hová tart ez az egész. – Zoé hangja rekedt.

A vézna gyertyák erőtlenül pislákolnak a kétágú tartóban. Belőlem is kiszáll az erő, a gondolataim szerteszét gurulnak.

– H-hogy micsoda?

– Hogy hová tartunk, mi ketten.

Zoé szünetet tart. Sűrű a csend. Beleszürcsölök a levesembe. Túl hangosan. Le akarom tenni a kanalat, de az kicsúszik a kezemből, és csörömpölve landol a tányéromban. A leves az ingemre fröccsen. Zoé ruhájára is jut belőle.

Zoé durva mozdulatokkal törölgeti a blúzát a szalvétájával.

– Bocsánat – lehelem. – A szépséged elvonta a figyelmemet…

A béna bókot követő kínos csendtől egész testemben viszketni kezdek.

– Az utóbbi időben úgy tűnt, hogy inkább valaki más vonta el a figyelmedet.

A szívem kihagy egy ütést.

– Mire…?

– Hanga. – sziszegi Zoé. – Azóta nyomul rád, hogy betetted a lábad a suliba.

Nem Hanga nyomult rám… A fülem felforrósodik az emléktől, hogy a második hetemen nagy pofával elhívtam Hangát randizni, csak hogy udvariasan, de határozottan kikosarazzanak. Azóta barátok lettünk, és én többet nem is mertem gondolni rá, hogy bármi lehetne köztünk.

– Az a kis ribi mindenhol ott van, mindenbe belepofázik! Ma délelőtt letámadott a mosdóban, amiért megkértelek matek után, hogy következőre húzzál normális kabátot ahelyett a kincskereső kisködmön…

– Szűr…

– Tudomisén’ mi helyett, amiben belejtettél a suliba…

– A megkértél kicsit enyhe kifejezés – motyogom. – Valójában viccet csináltál belőlem a fél osztály e…

– Csak a te érdekedben tettem! Elébe mentem a gúnyolódásnak! Ha én nem lennék, már szétszedtek volna a suliban a különcséged miatt!

– Akkor… akkor miért vagy velem?

Nehezen veszem a levegőt. Démonszívem jeges csomó a zsebemben.

– Tényleg érdekel?

Zoé nem vár választ. Kapkodja a levegőt, az orrlyuka kitágul.

– Tízből tízes pasi lehetnél, ha azt csinálnád, amit mondok, de te egyfolytában a saját fejed után mész! Nem engeded, hogy segítsek!

– De hát mindent megte…

– Full égő cuccokban jársz suliba! Mindenkinek Árpád-kori szokásokról vakerálsz! Szerinted mégis hogy érint ez engem?

– Nem tu…

– Ég a pofám miattad! Hanga meg adja alád a lovat!

– Hogy jön ide…

– Azelőtt ment el, hogy megérkeztem? – Zoé arca vöröslik a dühtől.

– Igen, de…

– Tudtam!

– De csak a vacsorakészítésben segí…

– Mi olyan fantasztikus Hangában? – Zoé felpattan az asztaltól. A szék lába megcsikordul a linóleumon.

Csak tátogok, nem jön ki hang a torkomon.

– Na, mi?

Zoé szája mozog, de már nem hallom, mit mond. A vér zúg a fülemben, az izmaim elgyengülnek. Éjfélkor lejár az időm, mehetek vissza a börtönbe…

– Akkor átadlak Hangának. – Zoé hangja áttöri a pajzsot, a dobhártyámba hasít. – Neveljen ki ő a hülyeségeidből!

– Ennyi lenne a szerelem? – A mellkasom szorít. A torkomból susogásként libbennek fel a szavak. Elözönlenek a képek a száz meg száz emberről, akikre szerelmet hintettem, akiknek láttam a boldogságszikrát a szemében. – Hogy a saját elképzelésünkhöz idomítjuk a másik embert?

– Miért, szerinted mi a szerelem? – Zoé szavai csöpögnek a gúnytól.

– Nem tudom. – A hangom elfúl. Mindkét szívem reszket. Szédülök. Belemarkolok a hajamba, fájdalmasan megrántom, de még így is forog velem a világ. – Nem tudom, nem tudom, nem tudom.

Zoé feláll az asztaltól, és méltóságteljesen kisétál az előszobába.

– Holnap olyan ruhában gyere suliba, ami Hangának tetszik – vakkantja a küszöbről, és becsapja maga mögött a bejárati ajtót.

Holnap nem megyek iskolába. Soha többet nem megyek már sehová a cellámon kívül.

– Nem tudom, mi a szerelem – dörmögöm bele a csendbe –, és már bánom, hogy valaha meg akartam tudni.

***

A nappaliban kuporgok a roskatag kanapén. Bágyadtan pillog a villanykörte. Túlfeszített húrként pattannak el a percek. Huszonhárom óra harminchárom. Szűk fél órám maradt éjfélig. A mellkasomat hideg zsibbadás bénítja. Démonszívem fagyos az ujjaim között, halottnak tűnik a kékesen derengő zafírkristály börtönében. Nem csak a szívem van bezárva. A testem talán szabad, de én sosem hagytam el igazán a tömlöcöt.

Soha nem leszek már szerelmes. Soha nem leszek már semmi sem. A háromezer-nyolcvanhatos rab leszek egy bűzlő zárkában, amíg csak élek. Vagyis örökre.

A gyomrom összefacsarodott csomó.

Az előszobában felzümmög a csengő.

Ki lehet az ilyenkor?

Kitámolygok a bejárati ajtóhoz, és nagyra tárom.

Hanga áll a küszöbön. Dús fürtjei avarsárga zuhatagként omlanak a vállára. Hanga aggodalmas tekintete végigsimít rajtam.

– Jól vagy, Töhötöm?

Hanga hangosan, érthetően ejti ki a nevemet. Kristályszívem felforrósodik az ujjaim között. Félreállok az ajtóból. Hanga belép. Otthonos erdőillata befészkeli magát az orromba. Felakasztja a kabátját a fogasra, és együtt besétálunk a nappaliba. A zsebembe csúsztatom forrón pulzáló szívemet.

– Mit keresel itt? – kérdezem, mikor mindketten elhelyezkedtünk a kanapén. – Minden rendben?

– Persze. Láttam Zoé posztját a csoportban. Nem vetted fel a telefont. Kiszöktem otthonról, tudni akartam, hogy vagy.

Elkeseredik a szám íze a poszt gondolatától, amiben Zoé egy múltban ragadt, degenerált, hűtlen baromnak nevezett. Hanga felé fordulok. A tekintetében megbújó törődés láttán kicsivel kevésbé zsibbad a mellkasom.

Hanga közelebb araszol hozzám. A testéből áradó forróságtól már nem is fázom annyira.

– Ezt karácsonyra készítettem neked. – Hanga beletúr hatalmas hátizsákjába, és előhalász belőle egy népi motívumokkal gazdagon hímzett nemezelt mellényt. – De inkább odaadom előre. Ha akarod, holnap felveheted, és Zoé képébe dörgölheted, hogy nem degenerált vagy, hanem eredeti.

Hanga gömbölyded arca kipirul. Átnyújtja az ajándékot. Összeér a kezünk. Hanga érintése meleg és bársonyos. Szégyenlős puszit nyom az arcomra. Narancsos lehelete forrón cirógatja a bőrömet.

– Köszönöm – suttogom. – Mindenképpen hordani fogom.

– Csak akkor használd, ha tetszik – von vállat Hanga lágy mosollyal, és gyöngéden kisimít egy hajtincset az arcomból. – Nem az számít, mit viselsz, hanem hogy jól érezd magad benne.

A szívem forrón zakatol. Az ütött-kopott berendezés fakószürke hullámokká olvad a szemem előtt. Egyedül Hanga valódi a színtelenné homályosult világban. A pirosló, kerekded arca. A szelíd mosolya. A balzsamos érintése. Elemi erővel vágtázik keresztül rajtam a felismerés.

Ő az. Mindig is ő volt.

A zsebembe dugom a kezemet, előhúzom a szívkristályt, és Hanga tenyerébe csúsztatom. Szorosan a kezére fonom a kezemet. Démonszívem forrón pulzál az ujjaink ölelésében. Hanga kávébarna szeme elkerekedik, a tekintetünk összekapcsolódik. Hanga arcán riadalom suhan át, de csak egyetlen pillanatra. Utána behunyja a szemét. Tejfehér nyakán lázasan lüktet egy ér. Hanga átszellemült arccal fogadja magába rögös életutam minden emlékét.

Egy perc múltán Hanga a pillantásomba fúrja a tekintetét. Az ajkán szomorkás mosoly játszik. Mindent tud, mindent ért, mindent érez. A lelkemet tartja a kezében, mégsem remegnek az ujjai. A testemből elszivárog a zsibbadás. A gyomrom bizsereg, a fejem mámorosan könnyű. Hanga meleg, puha keze a világ. A szívem otthon van benne, és én hosszú idő óta először szabad vagyok.

Fogalmam sincs, mi a szerelem, de ennél jobb nem lehet.

Éjfélt üt az óra.

A főnök sehol.

Holnap is megyek iskolába.