Rezeda Réka: Feledés

Keserves gyereksírásra ébredek. Ne nézz hátra, temesd el a múltat! – visszhangzik a fejemben egy hang az álmomból, és az a szörnyű érzésem támad, hogy elfelejtettem valami nagyon fontosat, valamit, amire egy perce még emlékeztem. A kép elmosódik, és hiába kapaszkodom belé, elszivárog a tudatomból, mintha vizet akarnék megtartani a tenyeremben.

Kábán körbepislogok a homályos pincében. A felszínre vezető lépcsősor tetején a masszív vasajtó illesztéseinél halvány fény szűrődik be a helyiségbe. A penészes falba vert szögeken kerti szerszámok sorakoznak, tőlem balra a nagyanyámtól örökölt poros kredenc magasodik, amit Ágost idelentre száműzött. A farmerem átázott, nyilván megint csőtörés volt, mert legalább tíz centi magasan áll a víz, édeskés rothadásbűzt áraszt, kavarogni kezd tőle a gyomrom. Háttal a nyirkos falnak dőlve vacogok a vizes ruháimban, megbéklyózott csuklóm és bokám hasogat, kidörzsölte a durva kötél. Lili még keservesebben zokog odafent, belesajdul a szívem, azt kívánom, bárcsak kézbe vehetném, és álomba ringathatnám.

A pinceajtó hatalmas döndüléssel kinyílik, az ajtónyílásban megjelenik Ágost. A kintről beáradó napfény hátulról világítja meg robusztus alakját, az arca árnyékba borul, a tarkóm lúdbőrözni kezd a láttán.

Ágost elindul lefelé, a rozoga falépcső nyikorogva tiltakozik megtermett férjem súlya alatt. Reszkető tagokkal, dübörgő szívvel meredek az emberre, akihez hozzákötöttem az életemet, a férfira, aki bezárt ide, aki többre tartja a nyomorult kutyája életét, mint a gyereke anyjáét.

Ágost belegázol a piszkosfekete vízbe, és szuszogva megáll előttem. A nyitott ajtón beáramló fény oldalról világítja meg szögletes arcát, hatalmas ökle ökölbe szorul, húsos száját szorosan összepréseli. Állott cigifüsttel keveredő pézsmaszag árad a testéből.

– Lilla.

Beleborzongok a férjem karcos hangjába.

– Nem hallod, hogy Lili sír? – Vádlónak szánom a szavakat, de a hangom vékonyan csendül. Hasogat a fejem a kisbabám zokogásától. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak elhallgatna, de a mellkasomat azonnal szurkálni kezdi a lelkifurdalás. Megrázom magam, és felpillantok Ágostra. – Menj és vigasztald meg, az istenért!

Ágost még szorosabban szorítja össze az ajkát, szurokfekete szeme veszedelmesen megvillan.

– És ha már a pincében kell rohadnom, legalább hívjál szerelőt! Áll idelent a víz, megfagyok!

Ültömben büszkén kihúzom magam, amiért nem reszket a hangom. Ágost mindig értékelte a karakánságomat, talán most is megenyhül, ha kellően határozott vagyok. A férjem felvonja a szemöldökét, kétkedve méreget.

– Mit bámulsz? – csikorgatom a fogamat. – Még egy nyomorult csőtöréssel sem vagy képes megbirkózni?

Ágost mély torokhangon válaszol, úgy morog, mint a loncsos, fekete pulija, a kutya, amit megfürdettem a kádban, amikor már képtelen voltam elviselni a folytonos vinnyogását.

– Nem volt csőtörés.

– Akkor mégis honnan került ide ez a rengeteg víz? – A torkom elszorul, a hangom elcsuklik. Vajon Ágost árasztotta el a pincét? Talán még több vizet szivattyúz majd idelentre, hogy én is megfulladjak, mint…

 Elszédülök, ahogy Csele szűkölésére gondolok, az emberi sikolyra hajazó hangra, amit a puli kiadott, mielőtt lenyomtam a fejét a víz alá. Én csak móresre akartam tanítani…

– Te beteg vagy.

– Én vagyok beteg? – A hangom sokkal magasabban csendül, mint rendesen szokott. – Étlen-szomjan bezártál ide!

Ágost állkapcsa erőszakosan mered előre, a vonásait mintha vésővel metszették volna, merev arckifejezésén látom, hogy kérlelhetetlen, mégsem tágítok.

– Engedj ki innen! Hadd vigasztaljam meg Lilit, szüksége van az anyjára!

A lányom szaggatott zokogása egyre hangosabb, minden porcikám elzsibbad tőle, képtelen vagyok gondolkodni.

– Ismerd el végre! – Ágost hangja rideg, mint az acél. – Ismerd el, hogy mit tettél, és kiviszlek innen.

Nyeldekelve meredek a férjemre, lapos, széles orrára, torzonborz hajára. Olyan szorosan szorítja ökölbe hatalmas kezét, hogy a csontok kitüremkednek a bőr alatt a keze bütykeinél. A szemében tébolyult szikra lobban. Őrült, döbbenek rá, a gyomrom összerándul a felismeréstől. Vadul kapkodom a levegőt, úgy érzem, képtelen vagyok megtölteni a tüdőmet. Ágost bosszút akar állni rajtam, lassan elárasztja vízzel a pincét, és végignézi, ahogy megfulladok, mint a rohadt kutyája.

Mikor folytatom, a hangom elvékonyodik, a szívem össze-vissza kalimpál.

– Bocsáss meg! Sajnálom, hogy Csele elpusztult! Én… esküszöm, nem úgy akartam! – Majd’ széthasadt a fejem a nyüszítéstől, de a nyomorult csak vonyított, vonyított vigasztalhatatlanul, nem kellett neki se enni–, se innivaló, üvöltött egyfolytában, én csak ki akartam zökkenteni, csak azért nyomtam a vízbe, hogy végre magához térjen, nem akartam, hogy elpusztuljon, vagy legfeljebb egyetlen kósza pillanatra…

Ágost, tagbaszakadt termetét meghazudtoló gyorsasággal mozdul, a torkomra fonja óriási kezét, kolbászujjaival úgy nyomja a légcsövemet, hogy egy pillanatig nem jutok lélegzethez. Mikor végül elengedi a nyakamat, hörögve beszívom a levegőt.

– Nem számít a múlt – préselem ki magamból. A hangom reszelős, a torkom ég, a szívem dörömböl és epe ízét érzem a számban. – Jóváteszem, esküszöm! Jó feleség leszek… Jó anya. Veszel egy másik kutyát. Soha egy ujjal se fogok hozzáérni! – Megköszörülöm a torkomat, elfojtom a feltörni készülő köhögést, kipislogom a szememből a könnyeket. Hiába fáj beszélni, folytatnom kell, elhitetni Ágosttal, hogy nincs minden veszve, hogy lehet még közös, boldog életünk, neki, nekem és Lilinek. – Ne nézz hátra! Csak a jövő számít! Csak te meg én, meg Lili.

Eszem ágában sincs Ágosttal maradni, szívem szerint a világ legtávolabbi csücskébe menekülnék előle, de fogalmam sincs, mi mással győzhetném meg a férjemet. Lili zokogása eltompítja a gondolataimat, semmi értelmes nem jut az eszembe. Bárcsak elhalna végre a gyereksírás!

Ágost egyetlen szó nélkül hátat fordít, és felcsörtet a lépcsőn. A pinceajtó nagyot döndülve becsapódik mögötte.

Vadul verdeső szívvel meredek magam elé, míg a szemem újra hozzászokik a sötéthez. Nekifeszülök a béklyóimnak, de hiába, csak annyit érek el, hogy a kötelek véresre horzsolják a csuklómat.

Mit fog tenni velem Ágost? Talán azért ment el, hogy elárassza a pincét?

Mintha a gondolattal megidéztem volna a baljós eseményt, a vízszint lassan emelkedni kezd. A fagyos folyadék beteríti a combomat, és tovább kúszik a hasam felé. Mintha jéghideg fogak marcangolnák a bőrömet.

Szaggatottan kapkodom a levegőt, az arcomon forró könnyek peregnek. Ágost bosszút áll rajtam, az lesz a sorsom, ami Cselének, néhány perc és belepi a víz a fejemet, telemegy vele a tüdőm, meg fogok fulladni!

A fekete víz már a mellkasomat nyaldossa, gyomorforgató a szaga, mint egy bomlásnak indult testé. Nyüszítő hang hagyja el az ajkamat, Csele szűkölésére hasonlít, mielőtt lenyomtam a fejét a víz alá.

Megnyikordulnak a súlyos pinceajtó zsanérjai, elvakít a kintről beáradó fény, hunyorogva próbálom kivenni, mi történik. Ágost jelenik meg a lépcső tetején, valami mocorog a háta mögött. Vajon mi lehet az?  A férjem belegázol a vízbe, megáll előttem és fölém tornyosul, akár egy halált osztó isten.

Ágost éleset füttyent, mire előbújik mögüle egy bozontos, fekete puli, hajszálra ugyanolyan, mint Csele volt. Az állat elém ugrik és az arcomba liheg, áporodott lehelete megcsapja az orromat. Ágost vett volna egy új kutyát? Azért hozta, hogy széttépessen vele?

Lili sírása egyre bánatosabb, nem tudom, hogyan hallatszik le egészen a pincéig, de kibírhatatlanul hangos, már képtelen vagyok elviselni.

– Hallgattasd már el a gyereket! – förmedek rá a férjemre, a hangom hisztérikusan csendül.

– Te már megtetted – feleli Ágost csendesen, mintha egy haldoklóhoz beszélne.

Nem értem. A torkom összeszorul, képtelen vagyok levegőt venni. Száraz a ruhám, száraz az Ágost mellett toporgó puli. Száraz körülöttem a pince. Nem volt csőtörés, és Ágost sem próbált vízbe fojtani.

Hatalmába kerít a reszketés, egész testemben vacogok. Megpillantom az állat orra hegyén a forradást, amit akkor szerzett, amikor két évvel ezelőtt belezuhant egy szögbe. Ágost nem vett új kutyát. Csele él.

Szédülve felidézem, ahogy az ujjaim összekulcsolódtak Csele torka körül, sima volt a bőre, sírt, amikor a víz alá nyomtam a fejét; sírt, ahogy Lili sír odafent, akkor is épp ilyen gyötrelmesen lüktetett a fejem a hangtól, ezért fogtam a testet, és a víz alá nyomtam, buborékok törtek elő a hatalmasra tátott szájból, felfelé úsztak, mint az esküvőmön a szélnek engedett léggömbök, a nyaka vékony volt, törékeny, a bőre selymes, mint egy csecsemőnek.

– Elismered? – Ágost gyászos hangja távolról csendül. – Képes vagy végre szembenézni azzal, amit tettél?

A világ kopár, fagyott pusztaság, és én magányos, didergő kisegér vagyok a közepén. A tagjaim a szívemmel együtt dermednek meg a felismeréstől. Mintha elvágták volna, megszűnik a gyereksírás, és amióta Lili megszületett, én most először sóvárgok utána, hogy még egyszer, utoljára halljam.

Tudom, mit tettem, de a nyelvem döglött gyíkként tapad a szájpadlásomra, képtelen vagyok megszólalni. A szívem összefacsarodik, mintha hideg, csontos kezek nyomorgatnák. Égő fájdalom nyilall a gyomromba és szétárad a testemben, minden porcikám sajog, a kisbabám hiánya perzseli a bensőmet, elviselhetetlen, mint az oxigénmegvonás.

Ágost elcsigázottan felsóhajt, megfordul, és Cselével a sarkában elindul felfelé a lépcsőn.

A sötét hozzám bújik és megvigasztal, akár egy óvó anya. A sötét elbújtat, elfedi a bűnömet, halottas lepelként borul a tudatomra, eltompítja zaklatott gondolataimat, lelassítja szívem lázas ketyegését. Ne nézz hátra, temesd el a múltat! Mohón ölelem magamhoz a feledést.

Odafent a házban Lili keservesen felsír. Belesajdul a szívem. Azt kívánom, bárcsak kézbe vehetném, és álomba ringathatnám.