Rezeda Réka: Az utolsó kívánság

Grimaszolva figyelem, ahogy Helga nagy műgonddal elrendezi a pislákoló tömbgyertyákat a nappali parkettájára pingált rózsaszín pentagramma körül, és fontoskodva leül Ádám mellé, a csillag egyik csúcsához.

– Kit idézzünk meg? – kérdi affektálva, és mézszőke tincseit birizgálva Ádámra pislog. Legszívesebben seggbe rúgnám a kis ribit. Meg is tenném, de ideát, az élők világában nemhogy lábam, de testem sincsen. Láthatatlanul lebegek a félhomályos szoba közepén, és Helga kizsigerelésének forgatókönyvén tűnődöm, meg azon, hogy ki a halál használ bugyirózsaszín krétát egy okkultista szimbólum megrajzolásához.

Persze, hogy az, aki tüllös minibe bújt a szellemidézéshez, úgy csücsöríti az ajkát, mint valami útszéli ringyó, és épp most készül lenyúlni a pasimat.

A pentagramma szomszédos csúcsainál három évfolyamtársunk ücsörög, valami morbid viccen kacarásznak. Meglátjuk, lesz-e kedvük röhögni, ha rájuk gyújtom Helgáék házát.

Ne áltasd magad, Luca! A legdurvább dolog, amit tehetsz velük, hogy a fülükbe suttogsz valami trágárságot.

Rendesen is meg tudnám őket rémíteni, de kísérteni drága mulatság, és én eléggé le vagyok égve: már csak egyetlen kívánságom maradt. Úgyhogy kénytelen vagyok beérni a fapados sustorgással.

Mióta meghaltam, legalább százszor duruzsoltam Ádám fülébe, hogy szeretem, és ő ilyenkor mindig megtorpant, és űzött tekintettel körülnézett, de egyszer sem válaszolt. A szívem összefacsarodik a gondolattól, ami elég morbid, tekintve, hogy nincs is szívem. Majdnem fél éve történt a baleset, de még mindig vannak ezek a fura fantomérzeteim. Állítólag az ember, ha elveszít egy lábat, akár évekig fájdalom gyötörheti a hiányzó végtag helyén. Na, én épp így vagyok a szívemmel.

Vibrálás fut végig a szellemtestemen. Mennyi ideje várakozom? A csuklómra pillantok. Önkéntelen mozdulat, és felesleges is, mert az Egy Gyűrű mintás karóra, amit Ádámtól kaptam a tizenötödik szülinapomra, ott maradt a szilánkosra tört kezemen a defektet kapott busz romjai között.

Egyre vadabbul ráz a reszketés. A pentagramma egyik rusnyarózsaszín szárára összpontosítok, hogy ne ragadjon magával a Homály. Így hívom a világot, ahol akkor vagyok, amikor nem az élők között lébecolok. A Homály nem engedi, hogy sok időt töltsek ideát, és Helga olyan hosszasan szépítgette azt a tetves pentagrammát, hogy le fogok maradni a szellemidézésről, pedig alig vártam, hogy halálra rémíthessem a kis csicskát, aki le akarja csapni a fantomkezemről Ádámot. Lehet, hogy suttogásnál többre nem futja az erőmből, de olyanokat tervezek mondani Helgának, hogy megőszül a parától.

– Megnémultatok? Na, majd én megmondom, kit idézzünk meg…

– Lucát. – Ádám baritonja bársonyos, mint egy simogatás, ívelt ajka megremeg.

A szívem árnyéka lázasan dübörög. Sűrű csend telepszik a szobára.

– Luca elment. Ne… ne bolygassuk az emlékét… – Helga hangja lágyan csendül, de engem nem ver át. Hiába adja a gondoskodót, egyszerűen csak nem akarja, hogy Ádám velem foglalkozzon. Hogy rám emlékezzen.

Ádám mogyoróbarna szemében zaklatottság csillan.

– Luca imádott szellemet idézni…

– Hülye ötlet volt. – Helga bejelentését néma csend követi. A lány sorban rámutat a három évfolyamtársunkra. – Menjetek haza!

Helga barátai tiltakoznak, de a házigazda hajthatatlan. Miután az évfolyamtársaink kivonulnak, Helga közelebb csúszik Ádámhoz.

– Sajnálom, Frodó. – Amikor először találkoztunk, Ádám lezsiráfozott a magasságom miatt, én meg cserébe lehobbitoztam őt. Azóta rajtam kívül mindenki Frodónak hívja, de Ádám sosem szégyellte a gúnynevét. Sosem szégyellte, mert tőlem kapta.

Helga Ádám ujjaira kulcsolja a kezét. Feszítő sóvárgás harap a mellkasomba, forró dühvel párosul. Mit képzel ez a kis szuka, hogy Ádámot simogatja, mikor én ezt már soha többet nem tehetem meg?

Odaröpülök Helga mellé, és sértéseket károgok a fülébe, de ő össze sem rezzen. Felvont szemöldökkel körülnéz, és megrázza pofátlanul dús haját.

– Jobb, ha megyek – krákogja Ádám, és talpra kászálódik.

A torkomban dübörgő szívvel nézem, ahogy Helga megfeszíti a nyakát. Mindjárt felpattan, és ráveti magát Ádámra, mindjárt meg fogja csókolni!

Ehelyett Helga lehajtja a fejét, és elmormol egy bocsánatkérést. Ádám halvány mosollyal int búcsút.

A halántékom lüktet, a fejemben mintha darazsak zümmögnének. Képtelen vagyok tovább ideát maradni. Mikor magába ránt a Homály, arra gondolok, hogy Helga sokkal ravaszabb, mint hittem.

***

Egy penészedő betonfal tövében kuporgok a Homályban. Rothadásbűz terjeng a levegőben. A világom nyirkos sarkok, árnyékba vesző zsákutcák és fullasztó aknák útvesztője. Az első hetekben, mikor még fel sem fogtam igazán, mi történt velem, sokat bolyongtam a labirintusban. Végül egy matt fehér, zárt ajtónál lyukadtam ki. Nem vagy méltó, zúgta egy testetlen hang a fejemben, amikor lenyomtam a kilincset.

Most már csak néha-néha járok vissza az ajtóhoz, hogy megnézzem, még mindig zárva van-e, és ellenőrizzem a fölötte ketyegő órát. Ugyanolyan Egy Gyűrűs minta van rajta, mint a busz romjai között ragadt karórámon, de ez visszafelé jár, és nem csak a perceket, hanem a napokat és a kívánságaimat is számlálja. A tetején nagy, vörös egyes szám virít, jelezvén, hogy már csak egyetlen kívánságom maradt a háromból.

Korábban azzal hitegettem magam, hogy az óra azt mutatja, mennyi időt kell még a Homály börtönében töltenem, mielőtt beléphetnék az ajtón a megváltásba, de a zsigereimben érzem, hogy ha elfogynak a napok és a percek, akkor örökre itt ragadok, itt fogok létezni, amíg a magány el nem sorvaszt.

Most némán kucorgok a hideg csendben, várom, hogy szilárd testem elillanjon, és kísértetként visszatérhessek az élők közé.

Ingázom. Ingázom, mint amikor még éltem, csak akkor a szülőfalum és a városi iskola között bumliztam, most meg a túlvilág és az odaát között. Egyedül vagyok. Rohadtul egyedül vagyok, és fogalmam sincs, miért. Húszan haltak meg a buszbalesetben, mégsincs egyetlen szellem sem, akivel szót válthatnék. Minden néma, csak a rohadt óra kattog egyfolytában. Már a falakból is hallom a nyugtalan tiktakkolást.

Hiába várom, hogy a testem elillanjon, és a Homály kiböfögjön magából az odaátba, nem történik semmi. Eleinte, amíg Ádám gyászolt engem, könnyen ment az átkelés, de aztán Helga elkezdett nyomulni Ádámra, és ahogy Ádám egyre több időt töltött vele, én hétről hétre egyre tovább aszalódtam a Homály csapdájában.

Ilyen hosszan még sosem kellett várnom.

A gerincemen hideg futkos. Mikor legutóbb az ajtónál jártam, az óra három napot mutatott. Mennyi idő telhetett el azóta?

Remegő gyomorral feltápászkodom, és megindulok az előttem ásító folyosón. A Homály egy fekélyes bélrendszer, egymásba csavarodó járatok rothadó útvesztője, és a fehér ajtó mindig a legváratlanabb helyeken bukkan fel.

Sokáig bolyongok. A percek és az órák összegabalyodnak, sosem lehet tudni, mennyi idő telik el odaát azalatt, amíg a Homályban vagyok. Az egyetlen biztos pont a fehér ajtó fölé függesztett óra, ami rendíthetetlenül zabálja a másodperceimet.

Megtorpanok. Az ajtó feltűnik előttem egy kurta zsákutca végén, felette zaklatott szívként ketyeg az óra.

Nulla napom, két órám és tizenkét percem maradt.

A gyomrom görcsbe rándul.

Két óra és tizenkét perc.

Ennyi időm van ráébreszteni Ádámot, hogy még mindig engem szeret.

Ez kell legyen a kulcs. Azóta nehezebbek az átkelések az odaátba, mióta Helga elvonja Ádám figyelmét a halott szerelméről. Rólam. A zsigereim fájdalmasan tekeregnek a bizonyosságtól, hogy ha Ádám már nem szeret, akkor sosem fogok átlépni a fehér ajtón a megváltásba. Az odaátba. Nagyon úgy tűnik, hogy ezen a nyomorult túlvilágon csak a Homály meg az odaát létezik, márpedig ha így van, akkor a megváltás egyenlő kell legyen az odaáttal. Abban persze nem reménykedem, hogy életre kelhetek, de ha az ajtó méltónak találna az átkelésre, talán végleg hátrahagyhatnám a Homályt. Talán akkor örökké az élők között kísérthetnék.

A mellkasom szorít a gondolattól, hogy szellemként létezzek Ádám mellett, állandóan az érintése után sóvárogva, de még ez is jobb, mint magányosan senyvedni az örökkévalóságig az orrfacsaró rothadásbűzben. Ha átjutnék a fehér ajtón, akkor minden nap Ádám fülébe susoghatnék, bámulhatnám a szemébe lógó, gesztenyebarna tincseket, amik miatt végzős korára tuti szemüveges lesz, mégsem nyíratja le őket, mert tudja, hogy imádok beléjük túrni.

Imádtam.

Összesűrűsödik körülöttem a csend, ahogy arra gondolok, mennyire szerettem Ádám bársonyos hajának tapintását, mennyire örültem, amikor a fiú mogorván kiállt mellém a viharba, mert tudta, hogy élvezem az esőcseppek hűvösét az arcomon, hogy mennyire utáltam a tonhalas szendvicseinek a szagát, de most még az is hiányzik, meg a frissen mosott ruhák illata is, meg a kólabuborékok csiklandozása az orromban, meg…

Elég. Legyél hálás a nyamvadt fantomérzeteidért, és ne áhítozz olyasmire, amit sosem kaphatsz vissza.

A torkomat könnyek csípik, de visszanyelem őket.

Nincs idő magamat sajnálni.

Nem ragadhatok a Homályban. Át kell jutnom azon az átkozott ajtón.

– Az utolsó kívánságom – közlöm az ajtóval –, hogy megkísérthessek egy élőt.

Magabiztosnak szánom a szavakat, de a hangom vékony sípolás. A csontjaimban érzem az ajtó elégedetlenségét. Beleborzongok az első két kívánságom emlékébe.

Amikor először megpillantottam Ádámot Helga oldalán, azt kívántam, hogy a fiú csakis engem szeressen. Nem számoltam azzal, hogy a három kívánság a Homály fricskája: olyan mintha nyernél a lottón, de kizárólag trágyalére költhetnéd a pénzt. Az ajtó megharagudott a kívánságom hallatán, háborgó gyomromban éreztem a dühét. Nem teljesítette a kérésemet, az óra kívánságjelzője mégis háromról kettőre csökkent.

Néhány hét tanakodást követően, mikor az átkelések az odaátba már egyre nehezebben mentek, arra jutottam, hogy elsőre rosszul közelítettem meg a dolgot. Az ajtó egyértelműen nem értékelte, hogy varázslattal próbáltam magamhoz láncolni Ádámot. Az első kívánságom túlságosan önző volt. Kényszerítés helyett emlékeztetnem kellett volna Ádámot az együtt töltött időre, és hagyni, hogy maga hozza meg a döntését. Második kívánságként azt kértem az ajtótól, hogy megkísérthessek egy élőt.

Nem a fapados suttogó módszerrel.

Szemtől szemben akartam beszélni Ádámmal.

Az ajtó zúgolódva bár, de néhány percre visszaadta a képességemet, hogy az élők világában láthatóvá és hallhatóvá váljak. Mikor átkeltem az odaátba, egy gimibuliba csöppentem. A lányvécébe. Helga a vécécsészét ölelte. Az agyamat vörös köd öntötte el a láttán. Gondolkodás nélkül láthatóvá váltam, leüvöltöttem a fejét, és közöltem vele, hogy ha nem hagyja békén a pasimat, akkor a hátralévő élete minden szájbacseszett percében kísérteni fogom. Helga válaszul csuklott egyet, beterítette a klotyót okádékkal, és a lehetőségem, hogy beszélhessek Ádámmal, elúszott. Ráadásul Helga mindezek után Ádám vigasztaló karjaiba rohant, aki bemagyarázta neki, hogy az alkoholtól hallucinál, és az a hülye liba el is hitte.

Miután az első két kívánságot elfuseráltam, nem nagyon akaródzik elhasználni az utolsót, de ha letelik az időm, így is, úgy is a Homályban ragadok. Felesleges spórolni.

Fel kell használom az utolsó kívánságomat, hogy elmondhassam Ádámnak, mennyire hiányzik az érintése, meg az, ahogy a hajamba szuszogott, ha idegesíteni akart, meg a balzsamos csókja, meg a büdös szendvicsei…

A büdös szendvicsek említésétől Ádám tutira meg fog hatódni.

Nullára vált a kívánságszámláló. Létrejött az alku. A szívem a torkomban dübörög.

Szilárd testem elenyészik, átlibbenek az odaátba.

Egy napfényes szobába érkezem. Az ablak nyitva, a palackzöld függönyt szellő lebbenti. A falakon moziplakátok lógnak. Az iskolai felszereléssel és egyéb kacatokkal telipakolt íróasztal fölött egy ismerős poszter függ. Limitált példány, rajta Frodó meg a többi hobbit, éppen pipáznak. Ádám szobájában vagyok.

Fantomgyomrom bizsereg. Egyszer sem jártam itt a halálom óta.  Mindig csak a suliban vagy az utcán sikerült elcsípnem Ádámot.

Végigsimítok a pillantásommal az asztalon tornyosuló rumliból kikandikáló cigis dobozon. Én adtam Ádámnak, amikor megígértette velem, hogy leszokom a dohányzásról. Megismerem, mert rajzoltam rá egy szívecskét, és belefirkantottam, hogy „rohadj meg, te egészségcsősz”. Ádám, akkor azt mondta, ha egyszer elhagyom, akkor ő fogja elszívni a dobozban maradt szálakat, aztán láncdohányossá képzi magát, és addig füstöl, amíg tüdőrákot nem kap, mire közöltem vele, hogy ha nem fogja be a száját, akkor sokkal hamarabb meg fogom fojtani, mint a tüdőrák.

A dobozból kikandikál egy szál piros Marlboro. Ádám nem szívta el. Akkor azt gondolja, hogy nem hagytam el, ugye? Talán meghallotta a suttogásomat? Vagy annyira nem érdeklem, hogy elfelejtette, mit ígért?

Valaki felszipog a hátam mögött. Megpördülök a tengelyem körül. Ádám és Helga a keskeny ágyon üldögélnek. Egymást ölelik. A nagy nosztalgiázásban észre sem vettem őket.

Ádám háttal ül nekem, átkarolja Helgát, az meg a vállába fúrja az arcát. Újabb szipogás. A kis ribi nyilván sírást mímel, hogy Ádám megsajnálja. Ezer éves trükk, de Ádám, ez a hiszékeny jótét lélek persze bedől neki…

Nemlétező mellkasomat mintha vaspánttal nyomorgatnák. Nem elég a látvány, hogy Helga Ádámot fogdossa, minden porcikámban ott zakatol a tudat, hogy ha most elbukom, akkor a Homályban fogok megrohadni, és még csak meg se ölhetem magam, mert már halott vagyok.

– Tudom, hogy nehéz – suttogja Helga, és még erősebben szorítja Ádámot –, én is mindennap érzem, mióta Kamilla… a buszbaleset óta.

Ádám néma, de a válla megrázkódik. Összeszoruló szívvel elé libbenek. Sápadt arcát könnycsíkok szabdalják, mogyoróbarna szeme kivörösödött, alatta sötét karikák rajzolódnak.

– Nem tudom – suttogja Ádám –, nem tudom elfelejteni őt. Akarom, de…

Ádám hangja elcsuklik. Úgy szorítja Helgát, mint fuldokló a mentőövet.

A mellkasom elzsibbad. A színek elmosódnak a szemem előtt, mint amikor a busz belehajtott a szakadékba, és én zuhanok és pörgök és szédülök, és várom a becsapódást, csakhogy a becsapódás ezúttal a felismerés, hogy az ajtó azért nem teljesítette az első kívánságomat, mert az már teljesült.

Ádám szeret engem. Mindig is szeretett.

És most szenved.

A szívem összefacsarodik a gondolattól, hogy a halálom után hányszor susogtam szerelmes szavakat Ádám fülébe, hányszor kívántam, hogy engem szeressen és senki mást, és hogy egyetlen egyszer sem gondoltam bele igazán, milyen nehéz lehet neki.

– Én sem fogom soha elfelejteni Kamillát. De ettől még nem állok neki cigizni az igazgató ablaka alatt…

– Luca is mindig ezt csinálta.

– Luca sosem bukott le, mert ő gyorsan futott, te meg egy mamlasz vagy. Ráadásul olyan bagószagod van, mint a pipás hobbitjaidnak.

– Gyakran szagolgatsz hobbitokat?

– Egyfolytában, ha veled vagyok.

Ádám felkuncog, és kibontakozik Helga öleléséből.

– Oké. Abbahagyom a cigizést, ha többet nem hánysz le vébékával.

– Akkor kidobhatom azt a marlboros dobozt az asztalon?

– Az Lucáé volt…

Harapni lehetne a csendet.

– Jól, van, de ne vegyél másikat. Gondolj arra, mit szólna Luca, ha tudná, hogy cigizel.

Fantomtestem vibrálni kezd. A Homály hív. Ádám és Helga hangja békés pusmogássá szelídül.

Valaki a fejemben vékony hangon rimánkodik, hogy használjam a képességet, amit a kívánságért cserébe kaptam, de tompán sajgó szívem ellenáll.

Bárcsak lenne még egy kívánságom!

Azt kívánnám, hogy Ádám boldog legyen. Ha nem velem, hát akkor… hát akkor nélkülem.

Mikor a Homály magába ránt, tudom, hogy soha többet nem látom Ádámot. De azt is tudom, hogy jobb lesz így neki.

A kép kiélesedik. A fehér ajtó előtt állok. A térdem reszket. Lázasan ketyeg az óra. Három percem maradt.

Odalépek az ajtóhoz, és lenyomom a rézkilincset. Zárva van. Némán a földre zuttyanok, és háttal nekidőlök az ajtónak.

Kétségbe kellene esnem, ehelyett meleg bizsergés járja át a gyomromat. Mintha világosabb lenne a folyosón, és már a rothadásszag sem olyan átható: a döglött görénybűz közepesen átható csatornaszaggá szelídült.

Ez lenne a Homály üdvözlő ajándéka az új öröklakójának?

Horkantva felkuncogok.

– Tudod mit? Inkább itt poshadok meg, mint hogy elszakítsam Ádámot az egyetlen ribanctól, aki szereti a hobbitos poénokat.

Eltűnik a hátam mögül a támaszték. Hátrazuhanok.

Sajgó tarkómat dörzsölgetve feltápászkodom, és a kitárult ajtó mögötti világ felé fordulok. Alagút. A végén fény.

Micsoda klisé.

Megindulok a megváltás felé. A folyosó végén egy új világ körvonalai derengenek. Ádám emléke lépésről lépésre halványul a fejemben. Tudom, hogy így van jól, de a szívem sajog egy kicsit. Remélem, vannak hobbitok a mennyországban.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 10.0/10 (12 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük