Rezeda Réka: A kulcs

Garzik rátaposott a tarkómra, és csónaknyi bakancsa talpával a posványszagú dagonyába nyomta a fejemet.

– Lépj vissza, testvérgyilkos! – A tagbaszakadt mágustanonc minden szavát egy-egy fájdalmas ökölcsapással nyomatékosította. Levegő után kapkodva vonaglottam a sáros erdei ösvény közepén.

– Hagyd békén!

Megdermedtem a vékony gyerekhang hallatán. Lilia sosem tudta, mikor kellene befognia a száját. Amíg Garzik a kislány felé fordult, zihálva térdre küzdöttem magam. Az oldalam sajgott, és mintha késpengékkel szurkálták volna a tüdőmet.

– Tűnj innen, vakarcs! – A behemót mágustanonc Liliára szegezte a mutatóujját, az ujjbegyéből tűzeső tört elő, a lángcseppek a kislány felé hasítottak a levegőben. A gyerek beugrott a fák védelmébe.

– Ne merészeld! – Ökölbe szorítottam a kezemet, és a bennem szunnyadó mágiára összpontosítottam, de az erőm épp csak megrezdült a mellkasomban.

– Ha odatolod a képedet a tanoncválasztásra, a saját beleddel fojtalak meg. Értve vagyok, Testvérgyilkos Tarlen? – Garzik búcsúzóul bordán rúgott, majd, mint aki jól végezte dolgát, megindult a csapáson a falu felé.

Vicsorogva néztem utána, a szégyen savként mardosta a torkomat. Ha nem hagyott volna el a régi erőm, úgy összecsomózom Garzik mutatóujjában a tűzmágiát, amiért kezet emelt Liliára, hogy soha többé nem bogozza ki. Megmarkoltam a nyakamban függő amulettet, az Éden Kapujának kulcsát. A szívem vadul kalapált, de a hűvös fém érintése valamelyest megnyugtatott. Lilia odaszaladt hozzám, és segített lábra állni. A lemenő nap fénye megcsillant a kislány lángszínű haján, fehér, lenvászon ruhája éles kontrasztot alkotott napcsókolta bőrével.

– A helyedben én jól odapörköltem volna a bátyámnak!

Lilia, a született tűzszelídítő könnyen beszélt, nekem viszont Urala után a mágia többé nem akart a szolgálatomba állni, petyhüdten hevert a bensőmben, akár egy lebénult végtag. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokomon, pedig az őszi szellő hűvös estét ígért. Nem akartam Uralára gondolni.

Lilia odébb rúgott egy kavicsot.

– Garzik mindent meg fog tenni, hogy ne válasszanak tanonccá. Fél, hogy lekörözöd.

A gyomrom összerándult a választás gondolatától. Tíz éve gürcöltem a máguscéh szolgálatában, de attól, hogy szorgosan suvickoltam a céhtagok éjjeliedényeit, még nem váltam alkalmassá a tanonckodásra. Előbb vissza kellett volna szerezni és megszelídíteni az erőmet, ami Urala előtt olyan féktelenül tombolt bennem.

– A nagymester az apátok. Ha Garzik besároz előtte…

– A bátyám egy tuskó.

– Ettől még ő a nagymester kedvence.

– Tízujjas nem terem minden bokorban, ezt az apám is tudja. És ha nem sikerül, fogjuk magunkat, és elmegyünk világot látni.

Lilia ajka felfelé görbült az utazás említésére, pont úgy csillogott a szeme, mint Uralának, amikor a gyógynövénygyűjtő erdőjárásainkon arról csacsogott, hogy egyszer felkerekedik, és útjába ejti a világ csodáit. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy a húgom sosem járt a szomszéd falunál messzebb, és nekem köszönhetően már soha nem is fog.

Lilia, mintha olvasott volna sötét gondolataimban, így szólt:

– Gyere, elkísérlek.

Együtt megindultunk a szálláshelyemül kijelölt, disznóólra hajazó kalyiba felé. A hozzám hasonló, koldusbotra jutott mágusgyerekek, a hangyák, akik a tanoncság reményében álltak a céh szolgálatába, kidőlt-bedőlt viskókban laktak az erdő szélén.

Lilia csicseregve ugrándozott mellettem, arról fecsegett, hogy milyen helyekre utazna, ha végre elszabadulna innen, hogy a családja úgysem hiányolná, mert az apja csak Garzikkal törődik, az anyja meg semmi másról nem képes beszélni, csak a csiricsáré ruhákról, amiket a céh bevételeiből vásárol, meg a mulatságokról, amikre eljár bennük. Fáradtan, mégis mosolyogva hallgattam. Urala halála óta folyton zsibbadtnak és kábának éreztem magam, vendégnek ezen a világon, egy betolakodónak, akinek nincs helye a tiszta szívűek között, és ezen az érzésen csak Lilia jelenléte tudott valamicskét enyhíteni. A kislány ugyanúgy galoppozott, mint a kishúgom, ugyanaz a gondtalanság sugárzott a mozdulataiból, abból, ahogy a lábát a szükségesnél egy kicsivel magasabbra emelte, amikor elrúgta magát a földtől.

Az erdei csapás hamarosan kettéágazott. Lilia elbúcsúzott, és szökdécselve megindult balra, a falu felé, pipacsvörös haja úgy lobogott utána, mint a folyékony tűz.

Sajgó tagokkal nekivágtam a jobb oldali ösvénynek, ami a saját szállásomhoz vezetett. A közeli mocsár posványos szaga facsarta az orromat, a fejem felett összeértek a lombok, mintha az út két oldalán magasodó tölgyek szándékosan egymásba kapaszkodtak volna, hogy eltakarják előlem a napot. Hamarosan kiértem az erdő szélére, és feltűntek előttem a hangyák szalmatetős hajlékai.

A kunyhóban pállott lábszag fogadott. Az egyetlen helyiségből álló tákolmány padlóján nyolc rongyos derékalj sorakozott. Sóvárogva gondoltam a kandalló fűtötte főhadiszállásra, ahol Garzik, Lilia és a többi mágustanonc lakott. A fekvőhelyemül szolgáló ócska szalmazsákhoz léptem, és fájdalmasan fintorogva leroskadtam rá. Az egyik hangyatársam a sarokban durmolt, álmában a másnapi választási ceremóniáról motyogott. Lerúgtam feslett csizmámat, és nehézkesen leheveredtem. Ha holnap életem legnagyobb megmérettetésén kell helyt állnom, legalább időben lefekszem, és kipihenem magam.

Eljátszottam a gondolattal, hogy engem választanak. A nagymester segít visszaszerezni a mágiámat, ami igába hajtott csődörként engedelmeskedik az akaratomnak. Arra fogom használni az erőmet, hogy segítsek másokon, keményen fogok dolgozni, hogy jóvátegyem a jóvátehetetlent, azt, ami a húgommal történt. Belém hasított az emlék, ahogy Urala ernyedten fekszik a kunyhónk padlóján, üveges tekintete a semmibe mered, vézna nyaka körül mágiából font ezüstzsinór feszül, tíz higanyszürke bűbájfonállal kapcsolódik a tíz ujjamhoz. Ökölbe szorítottam a kezemet, és azt kívántam, bárcsak levágtam volna az ujjaimat, mielőtt megtörtént a baleset.

Beburkolóztam rongyos pokrócomba, és az Éden Kapujának kulcsát szorongatva elnyomott a buzgóság.

Halk kopácsolásra ébredtem. Álmomban legurultam a fekhelyemről, az arcom a nyirkos döngölt padlóhoz tapadt, a kezem elzsibbadt a hidegtől, Garzik ütlegének nyomai pedig veszettül sajogtak. A zsebkendőnyi ablakon beszűrődő csillagfényben alvó társaim prédára leső árnyékoknak tetszettek. Dideregve feltápászkodtam, és az amulettemhez nyúltam, amit egyetlen egyszer sem vettem le a nyakamból, mióta anyám belépett az Éden Kapuján. Akkor bogozd ki a csomót, ha már felkészültél! Ennyit mondott búcsúzóul, a kezembe nyomta a kulcsot, és örökre magamra hagyott.

A kulcs nem volt a helyén.

Kalapáló szívvel körbetapogatóztam a földön, de csak szúrós szalmát tapintottam. Elvesztettem anyám utolsó ajándékát. Hiába tudtam, hogy nem érdemlek jobbat, mégis összeszorult a torkom a gondolattól, hogy anyám nekem is halált szánt, hogy az utolsó dolog, amit tőle kaptam, egy halálcsomó kulcsa volt. Elhessegettem az érzést. Súlyosabb gondom is akadt az önsajnálatnál. A szívem üstdobként kalapált a rémképtől, hogy az amulettem illetéktelen kezekbe kerül, és a nagymesternél köt ki. Ha kiderülne, hogy megtartottam az egyik kulcsot, amit anyám, aki akkor sem tudta volna kifizetni az Éden Kapujának belépőit, ha minden összekuporgatott pénzét a máguscéhnek adja, ellopott, nemhogy nem választanának meg tanoncnak, de garantáltan utcára tennének.

Valaki megfújta volna a kulcsot, amíg aludtam? Hiszen csak Liliát avattam be a titkomba, az egyetlent a céhben, akinek nem görbült viszolygó fintorra a szája, ahányszor megpillantotta Testvérgyilkos Tarlent.

Ismét kopogás hallatszott, az alvó hangyák meg sem rezdültek. Felhúztam a csizmámat, belebújtam elnyűtt gyapjúköpenyembe, és kiosontam az ajtón.

Az erdő felé vezető ösvény közepén egy tűzmadár ült, akkora, mint egy rétisas, felszegte lángsörénnyel koronázott fejét, meglibbentette tűzben izzó szárnyát. Egyenesen rám nézett, a szeme vörösen fénylett, akár két parázsló széndarab, aztán szárnyra kapott, és elröpült az erdő mélye felé.

Korábban csak egyszer láttam ilyen jószágot, a nagymester saját tűzmadarát. A legutóbbi nap-éj egyenlőségi mulatságon végig ott ült a céhvezér vállán, kidüllesztette rozsdabarna begyét és dölyfösen szemlélte a vigadalmat. De mit keresne itt a nagymester csatlósa? Vajon a madár elvezethet anyám amulettjéhez? A nyakamhoz nyúltam, a kulcs hiánya szinte égette a bőrömet. A tűzmadárból már csak egy apró, lángvörös pont látszott a fák között. Az Éden Kapuja felé repült.

Egész testemben lúdbőrözni kezdtem a gondolattól, hogy a közelébe menjek annak a helynek. Alig néhány mérföldre laktam az Éden Kapujának nevezett mágiacsomótól, amelyet a máguscéh azoknak a kuncsaftoknak tartott fenn, akiknek nem volt hozzá bátorságuk, hogy maguk vessenek véget megunt életüknek, de mióta anyám ellopott két kulcsot és belépett a túlvilági boldogságot hirdető átjárón, nem vitt rá a lélek, hogy újra felkeressem az Éden Kapuját. Anyám nekem adta az egyik kulcsot, de miután végignéztem, hogyan oldódik ki a halálcsomó, hogyan nyújtózkodnak anyám felé a mágiafonalak, és hogyan kebelezik be őt, képtelen voltam követni.

A madár eltűnt a szemem elől, magamra hagyott a sötétben. Elindultam utána, és beléptem a fák közé. Talán mégsem az Éden Kapujához tart, talán elvezet az amulettemhez. A keskeny holdsarló és a csillagok sápadt fénye alig szűrődött át a terebélyes tölgyfák lombsátorán. Milyen jól jött volna most, ha legalább a tűzmágiát képes vagyok használni a tíz képességem közül, akkor lángot csiholhattam volna a mutatóujjam hegyére, hogy azzal világítsak. Botladozva megindultam a csapáson, és hamarosan újra feltűnt előttem a tűzmadár fényes alakja.

Követtem a parányi fénypöttyöt. Az erdő olyan sűrűn ölelte körbe az ösvényt, hogy ha nem világlik előttem a tűzmadár, az orrom hegyéig se láttam volna. Az éjszaka fullasztó csendbe temetkezett, az ázott avar émelyítő szagától kavarogni kezdett a gyomrom.

Sokáig gyalogoltam a néma fák között, az egyetlen hangforrás a talpam alatt recsegő gallyak zaja volt, úgy roppantak el, mint egy egér csontjai. A tűzmadár egyszer csak mozdulatlanná dermedt, mikor közelebb értem, láttam, hogy leszállt egy ágra. Alatta, az erdő legmélyebb bugyrában ott derengett a halálcsomó, az Éden Kapuja. Akkora volt, mint egy megtermett férfi, a levegőben lebegett, édes illatot árasztott, a rothadást juttatta eszembe. Ezernyi vékony mágiafonalból állt, amik az ezüst különböző árnyalataiban játszottak.

Megzizzent mögöttem az avar, valaki hátulról nagyot lökött rajtam. Elvesztettem az egyensúlyomat és előreestem, kis híján belezuhantam a csomó közepébe.

– Indíts befelé, söpredék! Anyád már vár.

Dörömbölő szívvel felpattantam. Garzik állt előttem, vörös haja bíbornak tetszett az ezüstös derengésben. A tűzmadár leszállt az ágról, és letelepedett a fiú vállára. Garzik kinyújtotta felém a jobbját, tenyerében megcsillant anyám kulcsa. Kikaptam a kezéből az amulettet, és magamhoz szorítottam.

– Milyen megható. Bárcsak az anyád is így ragaszkodott volna hozzád, akkor nem kellene az apám nyakán élősködnöd.

– Nem élősködök senki nyakán! Megdolgozok a jussomért!

Jóval többet is dolgoztam, mint amibe az ellátásom került.

– A tolvaj anyád miatt robotolsz, nem a kosztodért! Ha halálodig trágyát pucolsz, akkor sem fogod tudni megtéríteni a kárt, amit a céhnek okozott.

Elszoruló torokkal néztem Garzik öntelt képét. Azt hittem, a nagymester számít rám, azt hittem, ha szorgosan dolgozom, előbb-utóbb segít visszaszerezni az erőmet, mágustanonc lehetek, és az emberek szolgálatába állíthatom a gyógyító mágiámat, meg a többi képességemet. Hogy végre rendesen vezekelhetek a húgomért, és talán egyszer, amikor a szalmaszőke hajam már őszbe fordult, megbocsáthatok magamnak azért, amit tettem. Ha a nagymesternek esze ágában sincs tanonccá fogadni, akkor mihez kezdjek? Nincs senki más, akihez fordulhatnék, senki más, akinek elég ereje lehet hozzá, hogy feloldja a mágiámat eltorlaszoló gátat. Talán arra kárhoztattam, hogy életem végiéig pucoljam a céhtagok éjjeliedényeit, és tűrjem, ahogy Garzik meg a társai zsarnokoskodnak felettem? Ez lenne a büntetésem Uraláért?

– Honnan tudtál a kulcsról? – kérdeztem, a hangom egy kutya morgására hajazott.

Garzik ajka komisz mosolyra húzódott.

– Kár volt megbíznod Liliában.

Mintha hullámzani kezdett volna alattam a föld, elszédültem, meg kellett kapaszkodnom egy fatörzsben, hogy ne essek hanyatt. Lilia, aki hiába volt öt évvel fiatalabb nálam, mindig megvédett, amikor a tanoncok rajtam köszörülték a nyelvüket, elmondta Garziknak a legféltettebb titkomat. Lilia, aki egyszer lángra lobbantotta egy hangya köpenyét, amiért az disznóvért locsolt a csizmámba, elárult. A mellkasom jobban sajgott, mint amikor Garzik bordán rúgott, pedig legbelül tudtam, hogy nem érdemeltem meg Lilia barátságát.

Lúdbőrözve a mágiacsomó felé fordultam. Feltámadt a szél, a levelek susogásába halk suttogás vegyült, mely mintha az átjáró belsejéből szólt volna. A kapu engem hívott.

Tettem egy lépést előre, a mágiafonalak tekergőzni kezdtek. Talán nem is lenne olyan rossz meghalni, minden bajomat elfeledni. Akkor végre nem kellene éjjelenként verejtékben úszva ébrednem, Urala utolsó sikolyával a fülemben.

Még soha senki nem tért vissza az átjáró túloldaláról, hogy elmesélje, beteljesült-e odaát a túlvilági megváltásról szóló ígéret, anyám mégis hitt benne. Vagy talán elég volt neki, hogy megszabadulhat a nem múló búskomorságtól, ami Urala halála után egyfolytában kínozta. Vajon a húgom elnyerte az égi boldogságot, vagy a lelke elbomlott a testével együtt, és beleveszett az örök sötétségbe?

Akkor bogozd ki a csomót, ha már felkészültél! Anyám azt akarta, hogy vele menjek. Ő már akkor tudta, amire én csak most jöttem rá: hiába szerezném vissza az erőmet, nincs az a jótétemény, ami feloldozhatna a szörnyűség alól, amit elkövettem.

Csak a halál segíthetett rajtam.

Itt senkinek nem fogok hiányozni, de odaát talán vár rám az anyám és a húgom. Odaát talán megbocsátásra lelek. Odaát talán nem leszek egyedül.

Kinyújtottam a kulcsot tartó kezemet. A szívem a testemmel együtt vacogott, a halántékomon hideg verejték csurgott. Az ujjaimat egyetlen hüvelyk választotta el a halálcsomótól.

Valami az oldalamnak csapódott és ledöntött a lábamról. Fájdalmasan rázuhantam a könyökömre, a levegő kipréselődött a tüdőmből.

Lilia a mellkasomon ült, vicsorogva fújtatott.

– Mit keresel itt?

– Őt követtem – intett a lány Garzik felé. – Mégis mit képzeltél?

– Ezt akartad, nem? – kérdeztem csendesen, és szelíden letaszítottam magamról Liliát. A mellkasom szorított. – Ezért árultad el a titkomat…

– Véletlenül kicsúszott a számon. – Lilia feltápászkodott, mindig büszke alakja meggörnyedt, a válla előreesett. Mikor ismét szólásra nyitotta a száját, a hangja egércincogásnak hatott: – Azt hittem, ha holnap nem választanak tanonccá, végre elmegyünk innen, csak te meg én. Erre itt hagynál egyedül?

Talpra kecmeregtem, és nyeldekelve a halálcsomóra pillantottam. A tekergőző mágiaszálak felől fagyos levegő áradt. Önkéntelenül belém hasított Urala élettelen testének emléke, a bőre nyirkos volt és hideg, az arca fakó, mint a viasz. Ha belépnék az átjárón, soha többé nem kellene a húgom holtsápadt arcát látnom, soha többé nem kellene rémálmoktól bénultan hevernem a szánalmas viskómban, azon töprengve, hogy még ezekre az éjszakai lidércnyomásokra is méltatlan vagyok, hiszen azt jelzik, hogy élek, amikor Urala halott.

– Ha anyád után mész, ki őrzi meg Urala emlékét?

A torkom elszorult. Liliának igaza volt. Egyedül én emlékeztem rá, hogyan babrált a szél a kishúgom szalmaszőke tincseivel, amikor a csutkababájával játszott a dombon. Hogy folyton kipiszkálta a borsót a tányérja szélére. És hogy mindig sikított, amikor anyánk meg akarta fésülni.

– Amióta ismerlek, arról szónokolsz, hogy mások megsegítésének akarod szentelni az életedet, most meg sutba dobnád a célodat? Nincs jogod magukra hagyni azokat, akiknek szükségük van rád! – Lilia hangja elcsuklott. – Nincs jogod magamra hagyni engem.

Lilia szavai beszivárogtak a lelkembe, és felmelegítettek belülről, akár egy bögre forró csalántea egy fagyos, téli estén. Egy mosoly árnyéka kúszott az ajkamra. Sóhajtva hátraléptem. Garzikhoz fordultam, és felé nyújtottam a kulcsot.

– Tartsd meg! – Garzik felemelte a mutatóujját, örvénylő tűzcsóvát küldött felém. A mágia felhorgadt a mellkasomban, bömbölve követelte, hogy engedjem szabadjára, de képtelen voltam eloldozni a béklyót, ami fogva tartotta, szoborrá dermedve néztem, ahogy a lángnyaláb felém süvít. Lilia az utolsó pillanatban mozdult, elém vetette magát, a magasba emelte a mutatóujját, nyilván, hogy a saját tűzmágiájával hajtsa igába Garzik varázslatát, de elvétette, a lángüstökös eltalálta, egyenesen az arcába csapódott, a lány odakapta a kezét, de túl későn. Lilia puffanva landolt az avarban, és elnyúlt a földön, mint egy sebzett madár.

Kalapáló szívvel leroskadtam a lány mellé, megragadtam a vállát és rázni kezdtem, de a teste mozdulatlan volt, pont, mint a húgomé, az arcát haragosvörös égésnyom csúfította.

– Csinálj valamit! – Garzik hangja vékonyan csendült.

Lilia köré fontam a kezemet, mintha azzal, hogy elég szorosan ölelem, meggyógyíthatnám.

– Tízujjas vagy, Merlin szerelmére!

– Nem tudok… – Egész testemben reszkettem, a rettegés vasmarokkal szorongatta a torkomat. Nem engedhettem, hogy Lilia is elmenjen, magamra hagyjon, mint az anyám és Urala, de hiába összpontosítottam, képtelen voltam szabadjára engedni a mágiámat.

– Könyörgöm! – Garzik hangjában pánik csendült. – Nem ezt akartam! Csak meg akartalak leckéztetni!

Úgy szorítottam össze a fogamat, hogy belesajdult az állkapcsom. A mellkasomat mintha kalapáccsal püfölték volna. A bennem rejlő erő a szívem ritmusára dübörgött, tombolva követelte, hogy kiszabadulhasson, akár egy ketrecbe zárt oroszlán.

Egy ketrecbe zárt oroszlán. De hol van a ketrec kulcsa?

Még mindig a kezemben szorongattam anyám ajándékát, a fém felforrósodott, szinte égette a tenyeremet.

Akkor bogozd ki a csomót, ha már felkészültél!

Melegség kúszott a gyomromba. Anyám mégsem akarta, hogy meghaljak. Az utolsó ajándéka nem az Éden Kapujának kulcsa volt, hanem a mágiámé, amit a saját varázslatával összecsomózott és béklyóba zárt, mert túl szilaj volt hozzá, hogy egy kisgyerek uralni tudja.

Letettem magam elé a kulcsot, és egyenként megérintettem az ujjaimmal. Anyám ajándéka felragyogott, majd kettéhasadt, kiemelkedett belőle egy fénygömb, és átsiklott mindkét kezemen, egyenként végigsimította a tíz ujjamat, aztán kipukkant, mint egy buborék, és fényesővel öntözte meg a földet.

Mint gátat átszakító folyó, úgy tört elő belőlem a kristálytiszta, gyógyító erő, a bal kezem kisujjába áramlott, és onnan Lilia testébe, akinek az arcán lassan visszahúzódtak az égésnyomok. A kislány kábán kinyitotta a szemét, torkából felszakadt egy sóhaj.

A kezem gyötrelmesen hasogatott, a kisujjam helyén nem maradt más, csak egy összeégett csonk. Űrt éreztem a mellkasomban, de csak egy pillanatra. A gyógyító mágiámat elvesztettem ugyan, de maradtak más képességeim, amikkel segíthetek az embereken. Liliára pillantottam, bíbor hajára, sápadt ajkára, aminek a sarka mintha felfelé kunkorodott volna. A szívem kalapált, a mágia sistergett az ereimben, és Urala halála óta először éreztem igazán, hogy élek.

– Holnap elmegyünk innen – suttogtam Lilia fülébe. – Csak te meg én.