Rezeda Réka: A bábmester (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

Prológus

– Most te jössz.

Sivriel álmélkodva nézte, ahogy az édesanyja előtűnik a semmiből, és letelepszik a terebélyes tölgyasztal mellé, egy bársonykárpitos karosszékbe. Az anyja magukra zárta a kastély szalonjának ajtaját, mégis fojtott hangon beszélt, mintha attól tartana, hogy a szolgálók kihallgathatják őket. Mindig ezt csinálta, amikor a varázsereje használatára oktatta Sivrielt.

Sivriel felemelte a kezét, és az érzéseire koncentrált, ahogy tanulta. Használd a szeretetedet! Ez volt az utasítás, és ő engedelmeskedett. A bensőjét melengető örömre összpontosított, ami az anyja mosolygós arca láttán elöntötte, az asszony búzaszőke hajából áradó fahéjillatra.

Sivriel ujjait átjárta a meleg bizsergés. Végigsimított a testén, és lenézett magára. Csalódottan kifújta a levegőt. A lába eltűnt, de a teste többi része látható maradt.

– Már megint nem sikerült! – Nagyot toppantott, mire a lába is láthatóvá vált.

– Sokat fejlődtél. – Az anyja puha ujjaival végigsimított Sivriel feje búbján. – Én ennyi idősen még csak a kislábujjamat tudtam eltüntetni.

Sivriel összecsücsörítette az ajkát.

– Akkor megkaphatom a szilvapudingot?

Az anyja elmosolyodott, és bólintott.

Sivriel felkapaszkodott az egyik karosszékbe, és mohón maga elé húzta a fehéren csillogó porcelántálat. A szilvapuding édes illatától összefutott a nyál a szájában. Megragadta az ezüstkanalat, és betömött egy nagy falatot az édességből. A vöröseslila puding zselés volt, mint a kocsonya, az érett szilva ínycsiklandozó ízétől Sivriel elégedetten cuppantott egyet. A szájába lapátolt még egy adagot. A nevelőnője mindig azt mondta, jól nevelt grófkisasszonynak nem illendő úgy habzsolni az édességet, ahogy a malacok zabálják a moslékot, de Sivriel képtelen volt ellenállni a finomságnak.

– Napról napra ügyesebb vagy – dicsérte az anyja. – És most ismételjük át a varázslás legfontosabb szabályát.

– Csak szeretetből szabad mágiát meríteni – kántálta Sivriel –, akkor is, ha gyűlöletből varázsolni könnyebb.

– Biztosan ez a legfontosabb?

– Senki nem láthatja meg, hogy varázsolsz. – Sivriel szívében felbuzgott a büszkeség, amiért eszébe jutott a helyes válasz.

Az anyja aggodalmas pillantást vetett a kétszárnyú tölgyajtóra. A szájához illesztette a mutatóujját.

A tekintete ide-oda cikázott.

– Senki nem láthatja. Senki nem tudhatja. Nem beszélhetsz róla, hogy mágus vagy. Soha. Megértetted?

– Tudom, tudom. – Sivriel jóízűen lenyelt egy nagy falat pudingot. – Evés után megpróbálom újra, jó?

Paták dobbantak odakint, az előcsarnokban. Sivriel anyja felkapta a fejét, hófehér ujjai megfeszültek az asztal lapján.

Sivriel az ajtóra pislogott. Ki merészel belovagolni a kastélyba? Neki mindig az istállóban kellett hagynia Napraforgót, az apja még akkor sem engedte be a pónit a házba, amikor Sivriel könyörgött neki.

Az udvaron férfiak ordítoztak, fegyverek csörrentek. Az anyja felpattant. Megragadta Sivriel csuklóját.

– Válj láthatatlanná! Ne gyere elő, amíg nem szólok!

Sivriel engedelmesen az arcához érintette a kezét, de egyetlen szeretetteljes gondolat sem jutott az eszébe. Csak a gyomrában gyűlő csomóra tudott koncentrálni, és meleg bizsergés helyett hideg zsibbadás kúszott a tagjaiba.

Az anyja köré fonta a karját. Puha ölelése megmelengette Sivrielt, mint nagy bögre forró tea egy fagyos téli estén.

– Sikerülni fog. Együtt csináljuk.

Az anyja hátralépett. Mélyen Sivriel szemébe nézett. A tekintetében nyoma sem látszott kételynek.

Tudja, hogy meg tudom csinálni.

Sivriel szíve nagyot dobbant. Az édesanyja bátorító mosolyára összpontosított, a forró ölelésére, aminek az emléke melengette a lelkét. Az ujjai bizseregni kezdtek. Mindketten az arcukhoz érintették a kezüket, és végigsimítottak magukon.

Sivriel lepillantott, és elképedve meredt a saját teste hűlt helyére. Életében először sikerült teljesen láthatatlanná válnia.

– Bújj az asztal alá! – Az anyja testetlen hangja az ajtó felől csendült.

Sivriel lekucorodott a földre. Görcsösen belekapaszkodott az asztal lábába.

Paták dübörögtek, férfiak bömböltek az előcsarnokban. Egy ló éles, emberi hangon sikoltott. Sivriel torkában gombóc gyűlt. Szeretem anyát és apát. Szeretem anyát és apát. Nem engedhette, hogy cserbenhagyja a láthatatlanság.

Az ajtó kicsapódott, hat lovas csörtetett a szalonba. Sárga bőrcsizmát viseltek. Sivriel mellkasa összeszorult. A Könyv mentsen meg a sárgacsizmásoktól, mondogatta mindig az apja, amikor hármasban voltak az anyjával.

Egy húsos szájú, behemót, sárga palástos lovag parancsokat harsogott. A katonák leugrottak a nyeregből, és kivont karddal megindultak előre.

– Előlünk nem lógsz meg, mocskos mágusfajzat!

A palástos fegyveres előrerontott, a mellvértjére vésett, tűzben izzó férfialak mintha megvonaglott volna az imbolygó gyertyafényben.

– Gyere elő, vagy a kölyköd szeme láttára kínozlak halálra.

A katonák leszaggatták a függönyöket, felborogatták a székeket. Sivriel icipicire kuporodott az asztal alatt. A szíve a torkában kalimpált.

– A gyereket keressétek!

– Igenis, Merzen herceg.

– A lány sikolyaira majd előbújik az anyja.

A falra függesztett díszszablya egyik pillanatról a másikra kámforrá vált. Sivriel könnyebbnek érezte a mellkasát. Tudta, hogy az anyja képes tárgyakat láthatatlanná változtatni, éppen úgy, ahogy az imént Sivriel is láthatatlanná varázsolta magán a ruháit.

Az egyik katona nagyot rántott a brokátfüggönyön, az anyag reccsenve széthasadt. A férfi felhördült. A földre zuhant, páncélja nagyot döndült a padlón.

– Ott van a nő! – A sárga palástos a függöny felé csapott a kardjával. – Láthatatlan!

A katonák odacsődültek. A vezér leugrott a nyeregből, és megindult Sivriel búvóhelye felé. Bőrcsizmája csikorgott a hajópadlón.

A férfi megállt az asztal alatt gubbasztó Sivriel mellett.

Szeretem anyát és apát. Szeretem anyátésapát. Szeretemanyátésapát.

Sivriel reszketve átölelte a térdét. A testét rettegés bénította. A katona lehajolt, a belőle áradó émelyítő liliomillat Sivriel arcába csapott.

A férfi vigyorra görbítette duzzadt ajkát. Egyenesen Sivriel szeme közé nézett. Sivriel szíve a gyomrába süllyedt.

Láthatóvá vált.

– Na, gyere csak! – A lovag fájdalmasan belemarkolt Sivriel hajába, és kiráncigálta az asztal alól. Sivriel zsibbadt teste életre kelt. A torkát még mindig pánik szorongatta, de minden erejével rúgkapálni kezdett. A sárga köpenyes a nyakához préselte a pengéjét. A kard éle Sivriel bőrébe mart, a sajgó sebből langyos vér szivárgott.

– Nyughass! – A fogvatartója magához szorította a kislányt a szabad kezével.

Addigra az anyja már három katonával elbánt: a páncélosok szétszórt gyerekjátékokként hevertek a földön. A maradék két fegyveres visszavonulót fújt, és a vezérhez hátrált.

– Gyerünk, Thornrage grófné! Lássuk, le tudsz-e gyűrni mindhármunkat, mielőtt kiontom a gyerek beleit.

Kígyók tekergőztek Sivriel gyomrában. Az anyja feltűnt a semmiből, arcán tehetetlen harag tükröződött, arany haja zilált csimbókokban tapadt a fejbőrére. A kezében még mindig ott szorongatta a falról leakasztott díszfegyvert. A kard pengéje vértől csillogott.

– Tedd le a szablyát!

Sivriel reszkető szívvel nézte, ahogy az anyja engedelmeskedik a sárga köpenyes parancsának.

– Könyörgöm, ne bántsák… – Az anyja csörömpölve a földre ejtette a kardot.

A megmaradt két katona közrefogta az asszonyt, és a vezér utasítására kiráncigálták a teremből. A lovag követte őket, magával cibálva a riadt Sivrielt.

Kiértek az előcsarnokba. Mindenhol sárgacsizmások nyüzsögtek.

Sivriel apjának testőrei a földön hevertek. Az egyikük feltépett hasüregéből vöröseslila kígyókként tekergőztek a belek a márványpadlóra, éppen olyan színűek voltak, mint a szilvapuding, amit Sivriel néhány perce még olyan békésen falatozott. A szúrós vérszagba ürülékbűz keveredett. Keserű epe tolult Sivriel torkába.

És akkor megpillantotta az apját. Ott vonaglott a földön a testőrei gyűrűjében. Elfáradt, bizonygatta magának Sivriel kavargó gyomorral. Csak elfáradt. Lepihent egy picit.

De az apja kezén vér csillogott, és vér buggyant a szájából.

A vezér egy pillanatra lazított a szorításon. Sivriel villámgyorsan kibújt a markából, és az apjához ugrott.

A sárga köpenyes szúrásra emelte a kardját. Sivriel felé lendítette a fegyvert. Sivriel tüdejében benn akadt a levegő, de a penge elhasított mellette. Az apja mellkasába fúródott. Keresztüldöfte a felöltőjére varrt havasi gyopárt.

Sivriel anyja felsikoltott, de Sivriel alig hallotta; égett a torka és dörömbölt a szíve, tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam, az apja tekintete üveges volt, mint a kibelezett halaknak, tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam, Sivriel megragadta az apja kezét; hideg volt, vörös és síkos, tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam, a test dermedten hevert, tam-ta-tam-ta-tam-ta-tam, valaki szaggatottan felzokogott, és Sivriel nem értette, miért forró és nedves az arca.

Szédülve lehanyatlott az apja mellkasára. A felöltő vászna nedvesen, ragacsosan tapadt az arcához. Sivriel látása elhomályosult, és a világot bekebelezte a sötétség.

 

Első fejezet

Arzália napkirályának halotti tora alkalmából gyászba öltöztették a palota báltermét. Az uralkodó család napmadaras címerével díszített, ébenfa koporsó a középen felállított emelvényen trónol a lándzsalevelű fosztófű-koszorúk gyűrűjében. A gyámapám, Daren, és az unokahúga, Amariel, letérdelnek a nyitott koporsó mellett. Követem a példájukat.

A fosztófű gyantás illatába édeskés rothadásbűz keveredik. A gyomrom bukfencet vet. Összekulcsolom az ujjaimat az arcom előtt, és elsuttogok egy egyszerű fohászt.

– Magasságos Könyv, kiben meg van írva a sors, az élet és a halál, vedd magadhoz fenséges fiadat, népünk királyát és parancsolóját, öleld lapjaid közé üdvözült lelkét, őrizd meg bölcsességét, amivel a hazáját szolgálta…

Ima közben a napkirály holttestét vizslatom. A hártyavékony bőr ráaszalódott a múmiaszerű arcra, a tetem ajka szürkéslila és püffedt, akár egy jóllakott pióca, nyilván a káródudvától, amivel állítólag megmérgezték. A holttest szája sarkában még a halálban is ott gubbaszt egy mosoly árnyéka. Kísértetiesen emlékeztet Merzen herceg vigyorára.

A szüleim gyilkosának gondolatától felizzik a mellkasomban a gyűlölet. Az ujjaim megrándulnak, szinte a tenyeremben érzem a kardom markolatának hűvösét.

Ökölbe szorítom a kezemet, és gyászos kifejezést erőltetek az arcomra. Tíz évig titokban tartottam a bosszúszomjas terveimet. Egy kicsit még tudok várni. Merzen egyébként sincs sehol. Tegnap kellett volna visszatérnie az udvarba, de eddig nem mutatkozott.

A bálteremben harminc-negyven vendég lézeng, a királyi család legközelebbi csatlósai. Akik lerótták tiszteletüket a koporsónál, csoportokba verődve, fojtott hangon diskurálnak. A hölgyek többsége karosszékekben piheg, legyezővel a kezében. Hiába köszöntött be az ősz, a forróság kitart.

– Hát nem izgalmas, Sivriel? – súgja Amariel, miközben lesétálunk az emelvényről. – Hamarosan bejelentik, ki lesz az új király.

A szívem meglódul. Merzen bátyja, Marden a legesélyesebb a trónra. Az összes tanácstag őt pártolja, és azt pletykálják, hogy ha hatalomra kerül, be fogja szüntetni a mágusüldözéseket. Ezer évnyi gyűlölet nem fog egyik pillanatról a másikra elillanni, de az is hatalmas előrelépés lenne, ha az új király öldöklés helyett megtűrné a varázslókat.

Daren azt suttogja, hogy beszéde van az udvari méltóságokkal, minket pedig a terített asztalok felé terel.

– Micsoda barbár hagyomány – sopánkodik Amariel. – Kinek van kedve egy hulla mellett lakomázni?

Nekem. Farkaséhes vagyok.

Odavonszolom grimaszoló barátnőmet az egyik selyemabroszos asztalhoz, és letelepszünk két karosszékbe. Úgy helyezkedem, hogy a hátamat mutassam a szilvapudingnak, aminek a látványát sem bírom. Most, hogy megszűnt a hullaszag és megnyugodott a gyomrom, élvezettel a számba tömök egy süteményt. Amariel huncut mosollyal felhörpint egy pohár mézbort az asztalon sorakozó kelyhek egyikéből. Daren nem szokta megengedni, hogy alkoholt igyunk, de most épp nem figyel. A könyvhadsereg robusztus vezérével sutyorog, miközben Vaskella hercegnét követi a tekintetével. A hercegné Dél grófnéjával beszélget az egyik ablak mellett. A bőre porcelánfehér, a haja fénylő fekete, csipkeruhájának magasított nyakrésze alatt felsejlik a valeri uralkodócsalád sakálfejes címerét ábrázoló tetoválás. Marden herceg odalép Vaskella mellé, végigsimít a felesége vállán. A hercegné összerezzen, de amint megpillantja a férjét, vékony ajka feszes mosolyra húzódik.

Édes süteményízzel a számban bámészkodom tovább.

A koporsó mellett a napkirály egyik unokája, Lucien herceg ácsorog búskomor tekintettel. Amariel kihúzza magát a láttán. Így még feltűnőbb tekintélyes méretű keble.

– Hát nem gyönyörű? – Barátnőm beletúr karamellszínű fürtjeibe. Pislogás nélkül bámulja Lucient.

Fogalmam sincs, miért van úgy oda a hercegért: a fiú úgy fest a rozsdavörös tincseivel meg a lányos arcával, mint valami tündérmeséből szalajtott királykisasszony. De talán csak irigy vagyok. Az én reménytelenül göndör hajam pocsolyabarna, és a hosszú orrommal egy rókához hasonlítok.

Hallgatok. A királyválasztás kérdése sokkal jobban izgat Lucien herceg külsejénél.

A gyászszertartás után a tanácstagok félre fognak vonulni, hogy meghozzák végső döntésüket, azután pedig kihirdetik, ki lesz az új napherceg. Akit kiválasztanak a napkirály három nagykorú leszármazója közül, annak a nevét a hét végén hatalmas csinnadrattával bevésik a Könyvbe Tilnarol főterén mint Arzália új uralkodóját.

Ha Marden trónra kerülne, egyetlen mágusnak sem kellene többé rettegésben élnie.

– Lucienből csodás király lenne – sóhajtja Amariel.

– Mardent fogják választani.

– Akkor remélem, végre kipenderíti Bastient az udvarból.

A szememet forgatom. Amariel éppoly kevéssé ismeri az udvar népét, mint én, hiszen alig egy hete érkeztünk Tilnarolba, de egyetlen találkozás is elég volt hozzá, hogy engesztelhetetlenül megorroljon Lucien öccsére, Bastienre.

– Attól, hogy nem szívelik egymást, kétlem, hogy Marden kitenné a saját fia szűrét.

– Reménykedni azért még szabad.

– Úgy csinálsz, mintha Bastien véráldozatot mutatott volna be a kedvenc háziállatodon – kuncogom –, pedig csak faképnél hagyott, amikor megfogdostad.

– Nem fogdostam meg… Épp csak megérintettem a vállát. Ő meg úgy csinált, mintha belédöftem volna egy buzogányt.

– A buzogány zúzófegyver, nem döfnek vele, hanem csapnak.

Kitárul a bálterem kétszárnyú ajtaja. Tagbaszakadt alak lép a terembe. Duzzadt gilisztaszáj. Halványkék szempár. Egész testem lebénul Merzen Oakheart láttán.

Évekig görcsösen kapaszkodtam anyám mosolygós arcának emlékébe. Próbáltam felidézni a bársonyos hangját, ahogy a szeretet erejéről mesél. Hiába. Egyre csak Merzen nyirkosan fénylő ajkát láttam magam előtt, nem hallottam mást, csak a csizmája csikorgását a hajópadlón.

Merzen minden gondolatomba beszivárgott.

Itt helyben meg akarom fojtani őt, de az izmaim dermedtek, és én éppen olyan kicsi és tehetetlen vagyok, mint azon a napon.

Merzen végigvonul a termen. Rézvörös haját hátrafésülte, mélyen ülő szeme csillog. A hölgyek sóhajtoznak, az udvaroncok hajlonganak. Merzen kidülleszti izmos mellkasát a hajbókolás láttán. Éjfekete zekéjére az Oakheart-ház napmadaras címere mellé odahímezték saját személyes jelképét, a tűzben égő embert. Még mindig rendszeresen portyázik a mágusirtókkal. Most is rajtaütésről érkezhetett, mert elfelejtette lecserélni a csizmáját. A sárga marhabőrt vérpöttyök szennyezik.

A szín láttán a tüdőmben akad a levegő.

Kígyóként tekergőző belek.

Paták dübörgése.

Szeretemanyátésapát.

– Igazán átöltözhetett volna, ha már elkésett.

Amariel hangja visszaránt a jelenbe. Kiszakad belőlem a lélegzet.

Nyikorogva kitárul a kétszárnyú ajtó. Hajlott hátú aggastyán lép a terembe, tagbaszakadt férfi követi talpig fegyverben, tollas sisakban. Mögöttük két kopaszra borotvált kamasz fiú ballag, az egyikük ezüsttálcát cipel, rajta metszett kristálykelyhek és egy üveg sötétvörös folyadék.

Émelyegve meredek a palackra. Tudom, mi van benne. A temetésen meg kellett ízlelnem a szüleim hígított vérét, hogy magamra vehessem a bűneiket, és a lelkük békében pihenhessen.

Sav mardossa a torkomat. Nem akarok arra gondolni, hogy a szolgálóknak apám mellkasáról kellett lemosni a vért a szertartáshoz, mert a testében egyetlen csepp sem maradt, de már késő.

– Sivriel!

Amariel felpattan, és térdre ereszkedik a matuzsálem előtt. Követem a példáját. Széklábak csikordulnak márványon, ahogy más vendégek is így tesznek. A pillantásom a magasságosra tapad: a Könyv őrzőjére, az egyház fejére. Fonnyadt az arca és görnyedt a háta, de átható pillantásából nyers tekintély sugárzik. Felkapaszkodik az emelvényre, elmormol egy imát az napkirály koporsója mellett. Az arca ellágyul, mintha egy régi baráttól búcsúzna.

Visszaülünk a helyünkre.

Marden, Merzen és Lucien lehajtott fejjel felsorakoznak a magasságos mögött. Az egyik tanítvány szent énekbe kezd. A hangja vékony, mint a kristálypoharak csilingelése. A másik fiú a koporsó mögötti asztalkához egyensúlyoz a tálcával, és kitölti a véres bort a kelyhekbe.

Újfent kitárul a bálterem ajtaja. A legfiatalabb herceg, Bastien lép a terembe. A gyomrom bizseregni kezd. Még sosem beszéltem Bastiennel, de mindannyiszor elakad a lélegzetem, ha megpillantom. Utálom, hogy képtelen vagyok róla levenni a tekintetemet, utálom, hogy amikor őt nézem, még a bosszúmról is megfeledkezem.

Bastien daliás, mint egy fiatal isten. Elefántcsontszínű bőre hibátlan, a haja éjcsókolta fekete. Merev a testtartása, egész lényéből hűvös távolságtartás sugárzik. Fennhéjázó pillantással körülnéz, ez a szokásos arckifejezése, legalábbis én még sohasem láttam másmilyennek. A bricsesze, a zekéje, a magasított nyakú inge szénfekete, ahogyan a kesztyűje is. Mindig viseli. Biztosan rejteget valamit, máskülönben minek húzna kesztyűt ebben a hőségben?

Amariel oldalba könyököl.

– Ne bámuld már annyira.

Bastien elindul az emelvény felé. A balján pöttöm, madárcsontú alak kacsázik. Vilriel hercegnő, a királyi család legfiatalabb tagja. A széltől is óvják, nem gondoltam volna, hogy megjelenik a búcsúztatón.

Vilriel megtorpan a pódium előtt. Bastien leguggol mellé, szelíden a fülébe suttog. Vilriel komoly ábrázattal bólint, és felbotorkál a bátyja oldalán a család többi tagjához.

Bastien szenvtelenül végigméri az apját és a nagybátyját. Marden a fiára fintorog, Merzen megfeszített állkapoccsal vizslatja az unokaöccsét.

– Ősi hagyományaink szerint – szól az egyházfő –, felkínálom a napkirály testének esszenciáját a leszármazottaknak, éljen tovább bennük eltávozott szerettük emléke. Vegyék magukra az élők a halott bűneit, hogy a Könyv lapjai közé ölelhesse elhunyt testvérünk megtisztult szellemét.

Vilriel hercegnő pityeregni kezd, megragadja Bastien karját. A herceg arcizmai megfeszülnek. A magasságos int az ezüsttálcás tanítványnak, aki kiosztja a bordó folyadékkal teli kelyheket. Mar a gyomrom, a számban érzem a vörösborral kevert vér fémes ízét. A tanítvány Vilrielnek nyújtja a poharat. A kislány bebújik Bastien mögé.

Marden a gyerekhez hajol, a fülébe suttog. Vilriel tétován elveszi a serleget, de az ajka sírásra görbül. Egész testében reszket. A körmöm fájdalmasan a tenyerembe váj.

A négy herceg kiüríti a kelyhét. Vilriel borzadva mered a serlege tartalmára. Marden kérlelni kezdi, a kislány azonban összeszorítja a száját, és a fejét rázza.

– A birodalmat is így kormányoznád? – vakkantja Merzen a bátyjának. Karcos hangjától felállnak a karomon a pihék. – Megkérlelnéd az engedetlen parasztokat, hogy legyenek szívesek befizetni az adót?

– Nem csak erőszakkal lehet rendezni az ellentéteket. – Marden bátorítón Vilrielnek nyújtja a kelyhet. A kislány ellöki a karját. A kristályserleg kiröpül Marden kezéből, és parányi szilánkokra zúzódik a márványkövön.

Néhányan felhördülnek, mások sutyorogni kezdenek. Csomó feszül a gyomromban. Vilriel kísértetiesen emlékeztet egy másik kislányra, aki végighányta az estét, miután egy barbár hagyomány miatt meg kellett innia a lemészárolt szülei vérét.

– Apám – duruzsolja Bastien. – Tegyünk kivételt. Vilriel részét megiszom én.

Marden habozva a magasságosra pillant.

– Képtelen vagy megregulázni egy hatévest – horkant Merzen –, és engeded, hogy a fiad parancsolgasson?

– A Könyv nem tartja számon, miként oszlanak meg halott testvérünk bűnei – zengi a magasságos. – Ha Bastien herceg vállalja, hogy megissza a hercegnő részét…

– A hercegnőnek is osztoznia kell a családunk fájdalmában. Ez évezredes hagyomány.

Merzen fél kézzel megragadja a boros palackot. A másik kezével végigsimít Vilriel ébenfekete tincsein.

– Ugye nem akarsz szégyent hozni a nagyapádra?

Vilriel megrázza a fejét.

– Akkor igyál!

Merzen a kislány hajába markol, és a szájához erőszakolja a flaskát. A kristály nagyot koppan Vilriel fogain.

Minden tagom megfeszül. Újra a bőrömön érzem Merzen húsos ujjait, a kardpenge harapását a nyakamon.

Nem te vagy ott, nem te vagy ott, nem te vagy ott.

Mélyen beszívom a levegőt. Benntartom. Kifújom.

Beszív, benntart, kifúj.

Görcsölő izmaim elernyednek.

Marden az öccséhez ugrik, teljes erőből állcsúcson vágja. Az öklét halványkék lángok nyaldossák. Merzen hátratántorodik, a borosüveg kicsúszik a kezéből, és csörömpölve szilánkokra robban a földön. Merzen felegyenesedik. Az arcán nyoma sincs sérülésnek.

Vajon hogyan úszta meg a támadást égésnyom nélkül?

Marden kiegyenesíti az ujjait, kioltja a mágikus lángokat. Összeszorítom a fogamat. Merzen megérdemelte, hogy odapörköljenek neki, mégis felháborít, hogy amíg a varázslókat birodalomszerte mészárolják, a királyi család tagjai nyíltan használhatják a varázserejüket, merthogy kizárólag ők képesek a gonosz és elfajzott mágia kordában tartására.

Vilriel ajkán véres bor csurog. A kislány összegörnyed, és a padlóra üríti a gyomra tartalmát. A vendégek összesúgnak. A szívem a bordáimat püföli.

Merzen Mardenre uszít egy tűznyalábot, amit az idősebbik herceg függőleges kézsuhintással hatástalanít.

– Elég a cívódásból! – A magasságos úgy méri végig a hercegeket, mint a neveletlen kutyakölyköket. – Hogy restelkedne felséges atyjuk, ha látná ezt a perpatvart.

Marden lesüti a szemét. Merzen szenvtelenül hátraveti vállig érő haját. A pillantásom Bastienre vándorol. A fiú kifürkészhetetlen tekintettel szemléli az eseményeket, titokzatos mosoly bujkál a szája sarkában.

Vaskella lekíséri az emelvényről öklendező kislányát, két szolgáló pedig nekilát, hogy feltakarítsák a hányadékot és az üvegtörmeléket. Amikor végeznek a suvickolással, a magasságos belekezd egy hosszú és bágyasztó gyászbeszédbe, amit minden jelenlévőnek állva kell meghallgatnia. A szónoklat végén a vendégek visszaszállingóznak a terített asztalokhoz. A tartományi helytartókból álló tanács elvonul, hogy végleg eldöntse, ki legyen az új napkirály. Kényszeresen tömöm magamba a habcsókokat.

– Irigyellek – sóhajtja Amariel. – Ha én ennyi édességet ennék, már akkorára dagadtam volna, mint egy boros hordó.

A gyomrom tiltakozása ellenére a számba tuszkolok még egy süteményt.

Nem értem, miért ugrál a torkomban a szívem. Hiszen nemsokára megválasztják Mardent naphercegnek. Jobb sors köszönt a mágusokra. Soha többet nem kell titkolnunk, mik vagyunk.

Minden nagyszerű.

De akkor miért kalimpál így a szívem?

Egy óra is eltelik, mire a tanácstagok visszatérnek a terembe. Daren, aki Nyugat helytartójaként a köpcös tanácselnök jobbján ácsorog, mereven bámulja a saját lábfejét. A mellkasom elzsibbad. Miért nem néz rám Daren?

A királyi tanács elnöke fellép az emelvényre. Szónokolni kezd a napkirály erényeiről, és foglyul ejtése esetére borzalmas büntetést ígér a szentségtelen fenevadnak, aki megmérgezte birodalmunk hőn szeretett uralkodóját.

A beszéd végén a négy égtáj tartományainak helytartói felsorakoznak az elnök mellett. Sűrű csend ereszkedik a teremre.

Daren felemeli a fejét. Ajka feszes, őszintétlen mosolyra rándul. A zsigereim görcsösen tekeregnek.

Marden, Merzen és Lucien lehajtott fejjel megállnak az napkirály koporsója mellett. Vilriel fojtottan szipog a terem hátuljában. Bastien, aki tizenhét évesen túl fiatal hozzá, hogy királlyá válasszák, levonul az emelvényről.

– Arzália ezer éves alkotmányának rendelkezése szerint – kezdi reszelős hangon az elnök –, a királyi tanács a napkirály végső búcsúztatásán köteles bejelenteni az új napherceg személyét, aki a Könyvbe iktatását követően foglalja el végleges helyét a trónon. Vannak, akik szerint nem választhatunk új uralkodót addig, amíg fény nem derül rá, ki mérgezte meg a régit. A Könyvbe vésett ősi törvény azonban megköti a tanács kezét. Eme vérzivataros időkben még fontosabb, hogy birodalmunk élére mihamarabb keménykezű király álljon, aki könyörtelenül leszámol a belső és a külső ellenséggel.

Daren arca megvonaglik. Forró és fülledt a levegő, mégis végigfut a hátamon a hideg.

A tanácselnök int. Egy inas tiszteletteljes főhajtással átnyújt neki egy szilvaszínű palástot. Az elnök a karjára teríti a lángszárnyú napmadár hímzésekkel szegélyezett kelmét. A három herceg egy emberként ereszkedik térdre.

– Amíg a birodalom színe előtt be nem vésik a nevét a Napkirályok Lapjára, a legmélyebb hódolattal átnyújtom a leendő uralkodónak a honalapító Arzaren győzelmi palástját.

A napkirály oszló tetemének édeskés bűze az orromba csap. A levegő összesűrűsödik. Légszomj gyötör.

A tanácselnök a magasba emeli a palástot.

– Hódoljatok Merzennek, az új naphercegnek!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 7.1/10 (73 votes cast)
18 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Na, igen, erről van szó, ilyen egy olyan nyitás, ami egyfolytában csak osztja és osztja a pofonokat (de a legjobb fajta pofonokat :D). Minden mondat, minden részlet tudatosnak érződik, nincs egy felesleges üres járat vagy kitekintés, teljesen tiszta a fókusz. Már itt megvan minden, ami szem-szájnak ingere: egy belevaló főhősnő, akinek könnyű megérteni a motivációját, és csak drukkolni lehet neki; egy igazán visszataszító főgonosz, irigylésre méltó infóadagolás, izgalmas, enemies-to-lovers-féle szerelmi szál ígérete, sajátos mágiarendszer, és figyelemfelkeltő, egyben természetesnek ható konfliktus, ami miatt letehetetlen a részlet, de tényleg, egyszerűen muszáj falni a betűket, annyira olvasmányos, lendületes az egész. A világépítés már ez alapján igazán mesteri, a zsáner külföldi nagyágyúit juttattja eszembe, de mégsem majmolásról van szó, hanem csupa eredeti elemről, minden egyes apró részlet életet lehel a helyszínbe, a kultúrába. A leírásokat olvasva elfelejti az ember, hogy olvas, annyira berántja az embert, a prológus akciójelenete pedig szívszaggató, fantasztikusan játszik benne a szerző a mondatszerkezetekkel, hogy feszültséget teremtsen.
    Gratulálok a kikerülésért, nagyon-nagyon szurkolok a regénynek! Remélem jövőre már kapható lesz a könyvesboltokban A bábmester.

  2. Jaj de jó, végre sorra került A bábmester is, már nagyon vártam – legalábbis reméltem, hogy találkozni fogok vele itt a Mosáson. 🙂 A látványpékséges verzió óta teljesen át lett dolgozva, így sokkal könnyebb volt követni, ki kicsoda (úgy láttam, itt-ott még névváltoztatás is történt, bár sejtem, hogy miért). Mindenben egyetértek a felettem szólókkal, szuper a megalkotott világ és a kivitelezés is. Szívesen olvasnám tovább most rögtön! Gratulálok, Réka, és drukkolok a lektorihoz!

  3. Izgalmas alaphelyzet, nagyon örültem, hogy a prológus után előre mentünk és nem vissza. Én is azonnal olvasnám tovább.

  4. Nem tehetek róla, klisésnek találtam a megnyitást. A fantasy kötetek sokaságában gyilkolnak le lokális uralkodókat és hurcolják el a gyermekeiket. Azt sem értettem, hogy miért pont az asztal alá kell elbújtatni a gyermeket, amikor alig képes láthatatlanná válni. Az lenne az észszerű, ha a támadók által nyitva hagyott ajtón elszelelne, amíg lehet. Zavart, hogy a prológusnak látszólag semmi kapcsolata sincs a folytatással, és a második mondat jelzőzuhataga megfeküdte a gyomrom. „Az uralkodó család napmadaras címerével díszített, ébenfa koporsó a középen felállított emelvényen trónol a lándzsalevelű fosztófű-koszorúk gyűrűjében.”
    A brutalitást sem nélkülöző nyitás után több kapcsolatot várok a cselekményben. Aztán jön egy bekezdés, amelyikben omlik rám a nevekből, rokoni kapcsolatokból és egyéb – mellékesen megjegyzésre váró – információkból álló ismeretanyag. Bevallom, itt kikapcsolt az agyam. Meglehet, hogy a történet érdekes, de a tálalás nem nyerte meg a tetszésemet.

  5. Köszönöm a kikerülési lehetőséget!

    @Norivin, @NLD90, @ M.M. Linda: köszönöm szépen a pozitív visszajelzéseket, nagyon-nagyon örülök, hogy tetszett nektek! <3

    @Demeter Attila: köszönöm szépen, hogy rászántad az időt az olvasásra és a részletes visszajelzésre. A kapocs a prológus és az első fejezet között, hogy ugyanaz a karakter a nézőpont (aki a főhős is egyben).

    Minden véleményt becsülök és köszönök, akár dicsérő, akár kritikus hangvételű. Akinek tetszett a részlet és van kedve még olvasni tőlem, a FB oldalam rögzített posztjában megtalálja a publikációs listámat. 🙂
    https://m.facebook.com/RezedaReka/

  6. Szia Réka!
    Gratulálok a kikerüléshez!
    Nekem is a külföldi nagyágyúkat juttatta eszembe a részlet. Látszik, hogy tudod, mit csinálsz!
    Én egyébként nem vagyok a célközönséged. Szárazabb, realistább, szépirodalmibb hangvételű fantasyt szeretek olvasni, emiatt valószínűleg nem venném meg ezt a regényt, de ezzel együtt is látom, hogy ez az írás olvastatja magát a műfaj kedvelőivel.

  7. Gratulálok a kikerüléshez!
    Ígéretes indítás, sok lehetőséget hordoz magában cselszövésekkel, árulásokkal, meglepő fordulatokkal. Remélem, a későbbiekben el tudod kerülni az olyan logikai hibákat, mint ami a prológusban is szerepel, egyrészt érthetetlen, hogy miért az asztal alá bújtatja a lányt az anyja – ha lenne szó földig érő abroszról logikusabb lenne -, másrészt nekem nem jött le, hogy az anya miért a talpasokat ölte halomra ahelyett, hogy a herceget vágta volna le. De összességében tetszett.

  8. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂

    Annyira vártam már, szorítottam kézzel-lábbal. Elolvastam a részletet, pedig már volt szerencsém a regényhez. Izgalmas, hiába ismerem, leköt, falom a sorokat, alig várom, hogy könyvként a kezembe vehessem. Már tervezem is a helyét a polcomon. Egyedi világépítés, szereplők, akik megfognak, egy főhős, akinek szurkolsz, egy főgonosz, akibe minden egyes alkalommal belevágnád a nagy kést, akárhányszor csak megjelenik. Akció, és rengeteg feszültség, ami számomra letehetetlenné teszi az írást. A humor még mindig szuper, ügyesen egyensúlyozol vele. Számomra teljesen érthető a kapocs a prológus és az első fejezet között. Megismerjük a főhős célját, ráadásul a tragédia sokat formál a jellemén is. A mágiahasználatnak is fontos szerepe lesz, nem mindegy, HOGYAN varázsol egy mágus, a kezdés ezt is kiválóan előrevetíti. A kezdő konfliktust nem tartom klisének. Szakmámból adódóan sokat foglalkozom történelemmel, és úgy látom, hogy a prológus jól ábrázolta az emberi természetet, számomra pont azért lesz hiteles, mert számos uralkodócsalád irtotta egymást a hatalomért. Életveszélyben sokszor nem a logikus döntés jut az eszünkbe. Szerintem teljesen érthető, hogy a kis Sivrielt az édesanyja az asztal alá bújtatja el, bízott a kislány mágiájában, amikor pedig végzett a katonákkal, nyilván arra számított, hogy majd a herceggel is végezni tud. Arról nem is beszélve, hogy Merzen és emberei lóháton érkeztek, a vár embereit már levágták, nem valószínű, hogy egy hatéves kislány elmenekülhetett volna a keletkező zűrzavarban. Mindez egyéni vélemény.
    Sok sikert a lektorihoz, a szorgalmad és a kitartó munkád meghozza a gyümölcsét.

  9. @Florabell: köszönöm szépen az olvasást és a visszajelzést, nagyon örülök, hogy berántott. 🙂

    @Orsi: köszönöm szépen. Nagyon örültem ennek a visszajelzésnek, megtisztelő, hogy annak ellenére is elolvastad, hogy inkább a „szikárabb” (ha jól sejtem, felnőtt) fantasyt kedveled. <3

    @János: ígérem, cselszövésben és árulásban nem lesz hiány. 🙂 Az észrevételeket köszönöm szépen, megfontolom őket. Nagyon örülök, hogy összességében tetszett.

    @Cintia: köszönöm szépen a részletes visszajelzést, és a megtisztelő bétázást is. <3

  10. Kedves Réka! Szívből gratulálok a kikerüléshez! Nagyon szurkolok a pozitív lektorihoz, ennyi izgalom után különösen. Sok sikert, és még egy kis kitartást az eredményhez! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük